A képzőművészet kritikája

Serfőző György

A képzőművészet kritikája

Egyesek a kritikára úgy tekintenek, mint egy felesleges retorikai, sőt negatív jelenségre. Pedig bármivel szemben lehet s néha kéne, kell is kritikával élni, az egyes személyektől egészen a nagy társadalmi jelenségekig. Mitől lesz jó vagy rossz egy kritika? Ezen kérdésre adott általános válaszok például: ne legyen utálkozó, felszínes, személyeskedő, de legyen építő, objektív és informatív. Azonban a kritika egy szubjektív műfaj, még ha szakmai érveket is sorol, a vélemény mindig a személy tapasztalatára, habitusára épül. Ebből kifolyólag a véleményezés formája az azt író indulatait, prekoncepcióit is híven tükrözik. Nem kell tehát építő jellegűnek sem objektívnek sem finomkodónak lennie. A jó kritika őszinte. Ha viszont kritikájának írott formát kíván adni, rá is érvényesek bizonyos esztétikai és szerkezeti elvárások, mint a következetesség, értelmezhetőség, logikus felépítés, meg miegymás. De ez már a kritika kritikájához tartozik.

Mivel, hogy bármit lehet kritizálni, s ahány dolog annyi kritikai metódust és formát lehetne itt elemezni, célszerű részemről leszűkítenem arra a vonalra, amit igazán ismerek és érint. Ez pedig a kortárs műkritika.

Az alapvetés itt is az őszinteség, minden más pusztán a hitelesítés értelmében lényeges, gondolok itt a relevanciára és a szakmai kompetenciára. Egy, az aktualitásban lévő alkotó vagy alkotás kritikája épp ezért kemény dió. A posztmodern vagy a ma képzőművészete nem követ semmilyen konkrét sémát, amihez mérhető vagy összehasonlítható volna bármilyen produktum. Maradnak az egyéni ízlési és mentalitási pontok. Mikor első ízben próbáltam kritikát írni egy kortárs kiállításról a tanácstalanság állapotában álltam az üres jegyzetem előtt. Véleményem ugyan volt, akárcsak háttér információm, de nem tudtam hogyan is építsek fel ezekből bármit. Egyedül a kiállítás “eszmei” tartalmával szemben állt volna stabil lábakon a kritikai konstrukció, minden más az ízlés kérdése volt, amit viszont elképesztően irrelevánsnak tartottam, tekintettel annak szélsőségesen egyéni jellegére.

Nézzük tehát a mű témáját.

Kényszerűen visszatekintve az első kritizálni kívánt mű tartalmiságára és azt tüzetesebben vizsgálva, a komolyság hiányát tapasztaltam. A kollázs sorozat részletes vizuális bemutatásától most eltekintenék, hisz félő, csak összezavarná az olvasót. Legyen elég annyi, hogy a mű pusztán nagy vonalakban érintette a - nevezzük nevén a gyereket - feminizmust, üzenete pedig kimerült az erős nő, mint fogalom bemutatásában. És ezzel, mint téma nincs is gondom, no de az illusztrálásával? Nos azzal már annál inkább. A szüfrazsett mozgalom tisztelete, bár abszolút elfogadható álláspont, de itt kevésnek érződött. Bármely valaha létezett mozgalom soraiban találunk kiemelkedő személyeket, de hova tovább? Ha párhuzamot vont volna a jelenkori feminista csoportokkal, mint azt az én első prekoncepcióim sejtették, egy olyan üzenetet közölhetett volna, amire felkapom a fejem. De nem volt állítás, s pusztán az alany kevés. Általában nem volt premissza a képek mögött, a témája mézesmadzag volt csupán, mellyel ígéretes mivolta ellenére nem kezdett semmit. Mivel ezzel vakvágányra futottam, más megközelítést kellett találnom. Miért látok egyedül téma felvetést, konkrét magyarázat nélkül? Nos talán azért, s ez pedig mára szilárd meggyőződésemmé lett, hogy a képzőművészet a klasszikus értelembe vett művészet és a filozófia gyermeke.

Nézzük hát a mű filozófiáját.

Ennek a kijelentésnek ágyazhat meg Arthur Danto, amerikai műkritikus Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet című könyve. A teljesség igénye nélkül, Danto arra világított rá, hogy egyes tárgyak értelmezése épp annyira lényegi eleme a műalkotásnak, mint az alkotója az anyaga vagy a készítési eljárása. De ugyebár a filozófia ritkán tesz kinyilatkoztatásokat, inkább elgondolkodtat a felvetett problémáin, mely nehéz és jószerivel feloldhatatlan problémára nyújt egy megoldási gyakorlatot, illetve javaslatot. A képzőművészet pedig gyakorta ilyenformán nyilvánul meg, azon egyszerű különbséggel, hogy itt vizuális és ingergazdag formában lép fel, mint a performanszok és az aktivizmus. Az elgondolkodtatás pedig jó támpont a kritikának, már ha az olvasatunk az adott tárgy kapcsán helyes. Danto szerint pedig, minél közelebb áll a nézői olvasat az alkotóihoz annál helyesebb a megfejtés. Na de gyakran még sincs semmiféle megfogható üzenetük, épkézláb olvasatunk, ami alapot adhatna egy mélyebb kritikai elemzésnek. Ennek jeles oka pedig az az alkotói célzat, miszerint a produktumon nem tüntet fel semmi támpontul szolgáló jelet, s nem szán neki semmilyen de facto premisszát, mert egyedüli célja a néző elgondolkodtatása. Üres elméleti vásznak ezek, amiket a filozófiára hajlamos néző megtölthet a maga egyedi, hipotetikus produktumával.

Nézzük mi maradt.

Szóval nincs se biztos forma vagy biztos tartalom a kritikus kezében, de van produktum, amivel kezdeni kéne valamit. Az alkotás olvasatának sötétebb oldalára piaci szabályok vonatkoznak, s ha valaki át is billen az ismertség azon pontján, mikor már bármit mondhatna, az odavezető úton annyira elfásul, hogy már nem érdekli a fejétől a farkáig bűzlő hal. A művészet ipar, a termelés munka, a produktum árucikk. Mindez az alkotó szándékaitól független tény.

Ha ehhez az elvhez hűen szeretnék értékelni, egy kortárs képzőművészeti tárgyhoz úgy kéne állni, mint egy új autóhoz. A különbség pusztán annyi, hogy előbbi az elkészülte után folyamatosan veszít az értékéből, míg az utóbbi permanensen drágul.

A világosabb oldal pedig az elit, műértő, gyakorta szintén képzőművész közegen keresztül megy végbe, mely ugyan élhet kritikával a maga nevelte, felemelte, inspirálta, vagy gerjesztette tendenciák, divatok, elvi és vagy formavilágokkal szemben, ennek foganatja, ahogy mondják végül is családban marad. Ezen, nem kicsit elitista szemlélet viszont olyan kritikai attitűdöt követel, mely még nem tisztem.

Maradt tehát a laikus értetlen tanácstalansága, széttárt karokkal, vereségérzettől megcsömörlött bús sóhaja: egy dolgot azért tisztán értek, mégpedig, hogy nem értek semmit.