Nyelvi kincseink 10. rész - Miről beszélünk és hogyan?

Gyurkovics Eszter

Nyelvi kincseink 10. rész

Miről beszélünk és hogyan?

A leíró grammatika ötös tagolásán túl, ami mentén eddig haladtunk, létezik egy további nyelvészeti kategória, amely újabb érdekességeket tartogat a gendernyelvészeten belül, ez pedig a szöveg szintje. Elvégre, ha a hierarchikus, egymásra épülő felosztást nézzük, a mondatokból szöveg lesz, a szöveg pedig a kommunikáció legnagyobb egysége. Ebben a cikkben nem csak arról lesz szó, hogy milyen jellegű szövegeket preferálnak a nemek, hanem arról is, hogy melyikük a pletykásabb, melyikük a humorosabb, és hogy igaz-e a mondás, miszerint a nők beszélnek többet.

Mi a szöveg?

De mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes tisztázni a szöveg fogalmát, ha már az előző öt nyelvi kategóriát is körüljártam. A szöveg egy mondategyüttesből álló, formailag elkülöníthető egysége a kommunikációnak, amelyet a mondathatáron túl érvényesülő grammatikai és szemantikai eszközök tartanak egybe (kohézió, koherencia). A szövegtan ezeknek az egységeknek a szerkezetét, felépítését, funkcióját és jelentését vizsgálja. A leíró grammatikával ellentétben a szövegtan érdeklődésének középpontjában nem a nyelvi elemek (pl. fonéma vagy lexéma) külön vizsgálata áll, hanem az, hogyan alkotnak ezek a nyelvi elemek egy összefüggő, értelmes struktúrát, azaz szöveget. Ezért kezeli ezt a nyelvészet külön tudományágként.

Szövegtípus lehet pl. köszöntő, szónoklat, elnöki beszéd, prezentáció, de egy novella vagy egy regény is szövegnek számít, ahogyan ez a cikk is, és egy teljesen hétköznapi párbeszéd is. A továbbiakban azt járjuk körül, hogy ezek a szövegek mennyire kezelik külön a nemeket. Vagy a nemek a szövegeket?

Hallgatni arany?

Léteznek olyan szövegtípusok, amelyek nemhez köthetők, egészen pontosan a házigazdához, aki általában férfi. Ő nyitja meg az ünnepséget, ő mond tósztot, ő irányít és koordinál. Ez történelmileg, hatalom-eloszlásilag alakult így. Ám a nőknek is jutott szövegszerű szerep már az ókortól kezdve. A régi rómaiak pl. siratóasszonyokat alkalmaztak a temetéseken, hogy ők az elhunyt életéről és dicsőséges cselekedeteiről énekeljenek, és hogy elbúcsúzzanak tőle a közösség nevében is.

Egyes természeti népeknél, pl. a Panamában élő indiánoknál a szövegműfajok nemek szerinti felosztása a munkamegosztáshoz köthető. A közösség ügyeivel és a rituális gyógyítással kizárólag férfiak foglalkoznak, míg az altató-és gyászdalok éneklése a nők kiváltsága. A Pápua Új-Guineában élő kaluli törzsnek csak a férfitagjai vadászhatnak, mesélhetnek vadásztörténeteket, végezhetnek mágikus szertartásokat, cserébe az asszonyok nemcsak énekelhetnek, de kisebb ünnepekre még költhetnek is dalokat.

A mai társadalomtudomány azonban úgy látja, hogy a nőknek kevesebb lehetősége van megnyilvánulni nagyobb közönség előtt, ami összefügghet a hatalomnélküliségükkel. Már az ókori kultúrákban is dicsérték ugyanis a női hallgatást, mint elérendő női erényt („Az asszonyra díszt a hallgatást hoz.”, hogy Arisztotelészt idézzem). De a katolikus egyház egyik legtekintélyesebb alakja, Pál apostol is így tanítja Timóteust első levelében: „Az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. Nem engedem, hogy az asszony tanítson, és a férfi fölé kerekedjék; maradjon csak csendben.” (Tim1 2,11-12)

Ez az intelem kizárja a nőket a Biblia magyarázatának, a gyülekezet spirituális irányításának a feladatköréből. A katolikus egyház is ezen az alapon tiltja meg a nők lelkésszé válását. Mára már kissé lazult ez a merev megkötés, mert a papság számára fenntartott szövegeket (gyóntatás, liturgia, szentbeszéd) kivéve a nők intenzívebben kivehetik a részüket a templomi keretek között zajló nyilvános megnyilvánulásokból, pl. ministrálhatnak, könyörgéseket olvashatnak fel, szólót énekelhetnek.

Kultúránkban ezen kívül nem jellemző, hogy nemek számára tiltanak bizonyos szövegeket, ám ez nem is jelenti azt, hogy a két nem egyenlő mértékben használja azokat. A mai napig általában a férfiak mondanak köszöntőt, elnöki megnyitót vagy üdvözlő beszédet, és még mindig elég kevés nőt lehet látni a médiában, akik igazán fajsúlyos témákban (politika, gazdaság) szólalnak fel. Bár itt is érzékelhető némi lazulás: sokkal több női sportkommentátort látni és hallani, mint tíz éve.

A hallgatás más kulturális kontextusokban sokféleképpen értelmezhető, aminek megértéséhez érdemes megkülönbözteti a kényszerű és a szándékos hallgatást. Az előbbi általában hatalommegfosztáshoz köthető, amely során személyeket vagy csoportokat fosztanak meg attól, hogy kiálljanak a jogaikért a nyilvánosság előtt. Amíg a nőknek nem volt választójoguk, kényszerű hallgatásban éltek.

A szándékos hallgatás meg éppen ennek az ellenkezője, a hatalom jele lehet. Magas beosztású személyeket, pl. királyi családokban a királyt vagy a pápát nem szólíthatja meg akárki. Ezeken kívül erkölcsi fölényre is szert tehetünk, mikor egy szóváltás alatt bölcsen hallgatunk, hagyjuk a másikat kipanaszkodni, és nem reagálunk a sértéseire. Sok vádlottról derült már ki az ártatlansága, miután egész egyszerűen nem válaszolt az ellene szóló vádakra.

A filmekben is élnek ezzel a helyzetkomikumi módszerrel, mikor egy szószátyár karakter beszél a másikhoz, ő meg válasz helyett csak beszédesen, néha félelmetesen hallgat, ami a szószátyárt még több beszédre készteti, és általában bevallja az összes bűnét. Talán pont ezért alakult ki az alcímben megnevezett mondás?

Melyik nem a pletykásabb?

A szövegválasztásban, és annak használati módjában is akadnak nemi különbségek. Erről először egy 1992-es tanulmány ír, amely magas beosztású férfiak és nők (pl. egyetemi professzorok) követelménytámasztási stratégiáit elemezte. A nők az intézményre (egyetemre) hivatkozva közölték követelményeiket, míg a férfiak a maguk nevében beszéltek. Tehát a nők kevésbé mertek kiállni a saját véleményük mellett, ők óvatosabban fogalmaztak.

Ismét másfajta stratégiákat lehet megkülönböztetni férfi és női beszélgetéseket vizsgálva, mint ahogy egy 2000-ben megjelent kutatás is teszi, amely az egynemű serdülőcsoportok történetmesélési funkcióját vizsgálta. A fiúk a mesélés módjával, annak folyamatával akarnak bevágódni a csoportba, míg a lányoknál maga a sztori az, ami csoportösszetartó erőként szolgál.

A kutatók külön figyelmet szentelnek a mindennapi témáról folytatott, kötetlen beszélgetésre, amely a csoport közös értékrendjének kialakításában játszik fontos szerepet. Ez egyszerűen fogalmazva a pletyka, és minél több közös téma akad, pl. valakinek a kibeszélése, annál összetartóbb lesz a csoport.

Az angol nyelv megkülönbözteti a nők és a férfiak között zajló pletykálkodást, és milyen jól teszi, mert a kettő más jellegű. A női verziót shop talk-nak, bolti beszélgetésnek hívják. Familiáris körben, egyenrangú felek között, leginkább barátokkal művelik, hogy ezzel női értékeiket megerősítsék, és hogy az alárendelt szerepük miatt kifejezzék a frusztrációjukat. A pletyka lélektani magyarázatának értelmében a nyilvánosságtól megfosztott nők „bosszúból” teszik nyilvánossá mások privát életét. A híres és gazdag emberek kibeszélése egy olyan pszichológiai szükségletet elégít ki, mintha az illető egy szinten lenne vele. Ha meg a celebek rossz szokásairól, elítélendő magatartásáról, visszataszító cselekedeteiről hallunk vagy olvasunk, morálisan föléjük helyezzük magunkat, mondván, hogy én ilyet sosem tennék. Nem véletlen, hogy a pletykamagazinokat szinte kizárólag nők veszik.

A férfiak is tudnak ám pletykálkodni! Az ő verziójukat shooting the breeze -nek nevezik, ami annyit tesz, hogy jól eldumálunk, lazán cseverészünk. A kifejezés szó szerinti fordításban úgy hangzana, hogy „a szélbe lő”, amely egyfajta értelmetlen és céltalan cselekvést sugall, hiszen a laza csevej is kötetlen, tét nélküli beszélgetést jelent, mintha a „szélbe beszélnénk”. A férfiak ezt általában a bárban, meccsnézés közben vagy élő szurkolás alatt teszik meg, a maguk rituális történetmesélési szokásaival, amelyek általában versengő jellegűek. Másról sem sztorizgatnak, mint arról, hogy ki fogott nagyobb halat a hétvégén, kinek emelték meg a legjobban a fizetését, ki segít többet otthon, kinek okosabb a gyereke.

Ha nagyon nagy általánosságokat akarnék írni, azt mondanám, hogy a férfiak dicsekedni jönnek össze, a nők panaszkodni, másképp fogalmazva a női beszélgetések támogatóak és szolidaritást kifejezőek, míg a férfiaké inkább viccelődőek, kötözködőek, komolytalanok. Időtartamban pedig a női beszélgetések sokkal tovább képesek elnyúlni, mint a férfiak közti.

Ha már egy fél éven keresztül a Jóbarátokról írtam, álljon itt egy beszédes példa. Amikor Rachel elmeséli, hogy Ross megcsókolta, Phoebe kihúzza a telefont, hangulatfényt varázsol, Monica meg sütit és zsepit készít elő, felkészülve egy minden részletet kiveséző, egész estés beszélgetésmaratonra. És Ross hogyan mesélte el ezt a mérföldkövet a fiúknak? Pizzázás közben, félig tele szájjal csak annyit közölt: „Megcsókoltam Rachelt.” A fiúk tele szájjal, de elismerőn bólogatnak. Chandler azért megkérdezte: „Nyelvesen?” Ross ugyanolyan bárgyún bólogat, ahogy a fiúk az imént, és ezzel vége is a jelenetnek.

A férfiak vagy a nők a humorosabbak?

A viccmesélés, az ugratások, csipkelődések, tréfás megjegyzések látszólag a férfiak sajátja: vegyes csoportokban ők alkalmazzák többet ezeket. Ennek nem az az oka, hogy a nőknek ne lenne humorérzéke, egyszerűen csak senki sem bíztatja őket arra, hogy viccesek legyenek. Már a szüleik sem: egy kisfiút bátorítanak arra, hogy bohóckodjon, míg egy kislányt leszólnak ezért.

Pedig ők is viccelődnek, de inkább csak maguk között, és olyanokkal, akikkel bizalmon alapuló kapcsolatot alakítottak ki (barát, rokon, bizalmas személy a munkahelyen). Humorukat az identitásuk kialakítására és megerősítésére használják belső, biztonságot adó köreikben, és nem merészkednek vele nyilvánosság elé.

A férfiak nem ilyen szégyenlősek. A viccmesélés hozzátartozik személyiségük formálásához és a csoportidentitás erősítéséhez. Vagyis, ha ugyanazon nevetünk, egy társaságba tartozunk, számíthatunk egymásra. A csoporton belüli rangot is meghatározza, ki a leghumorosabb. A nap során felgyülemlett agresszív indulataikat durva, szexuális töltetű viccekkel vezetik le, de előszeretettel mesélnek etnikai vicceket is. A nőkre ez nem jellemző.

Ezt a jelenséget a viccelődésnek és a hatalomnak a kapcsolatával lehet a legjobban magyarázni. Egy közösségben mindig a kialakult rangsor jele az, ha valaki viccelődik, a ranglétrán magasabban álló személy gyakrabban és magabiztosabban teszi ezt, pl. egy munkahelyen a főnök. És mivel a munkahelyek élén nagyrészt férfiak állnak, ők viccelődnek többet. Az a kevés nő, akiknek sikerült feltornáznia magát egy magasabb pozícióba, nagyon igyekszik megóvni a tekintélyét, és nem kockáztathatja a helyét holmi humor, irónia, főleg önirónia alkalmazásával. Csak a magabiztos emberek merik ezt megtenni, hogy viccelődésükkel felszabadítsák a hangulatot, és hogy előhívjanak egy kis pillanatnyi lazaságot.

Az sem meglepő, hogy a másokon való viccelődés is felülről, a hierarchia csúcsáról indul: az orvosok az ápolókon viccelődnek, az ápolók meg a betegeken.

Van még egy oka, amiért a nők kevésbé magabiztosak a nyilvános humorizálásban: ők általában nem a mesélői, hanem alanyai a vicceknek. A szexuális tárgyú viccekben ők vezetnek, mint főszereplők, és a vicctípusok nagy része is a nők egy-egy csoportjára vonatkozik (szőke nő, anyós, öregasszony). Egy összehasonlító vizsgálat eredményeként a legtöbb nyelvben a szexuális tárgyú viccek által kigúnyolt személyek általában nők. A férfiviccek nem jellemzők, azok is inkább a foglalkozásra vagy etnikumra vonatkoznak (rendőrviccek, zsidóviccek).

A nők elleni verbális agresszió visszaszorulófélben van ugyan, de sajnos Magyarországon ez a folyamat sokkal lassabban megy végbe. A humor bármely formájának, pl. a kabaréknak a szerzői szinte kizárólag csak férfiak, akiknek a kedvenc célpontja a buta nő. Gondoljunk csak a Jenő-Lujza párosra, ahol a férfi viccet csinál a semmit sem értő feleségéből. De hogy aktuálisabb példával is éljek, a Heti Hetes című műsor sem állította be túl pozitívan a nőket. Azt a kevés nőt, akik mertek szerepelni a műsorban, a túlerőben lévő férfiak mindig vicceik fő forrásává tették, és életkorukon, külsejükön, állítólagos butaságukon gúnyolódtak.

Szerencsére akadnak ellenpéldák is, és a teljesség igénye nélkül néhány olyan nőt is fel lehet sorolni, akik a humoruk miatt (is) lettek híresek: Hernádi Judit, Liptai Klaudia, Kormos Anett stand-up komedista, Ráskó Eszter pedig végre egy kis női színt visz az eddig abszolút férfidominancián alapuló egyik reggeli rádióműsorba.

Üröm az örömben, hogy ezzel a pár névvel ellentétben két kezem sem lenne elég, hogy a német médiában aktívan tevékenykedő komikákat felsoroljam. Tisztelik, szeretik, foglalkoztatják, beszéltetik őket, komolyabb fajsúlyú podcastekbe is meghívják őket, és ők maguk is jó ügyekért állnak ki és adományoznak. Nevük húzónév, híres termékeket reklámoznak, üzletasszonyként tevékenykednek. Ők szerzőként és előadóként is autonóm lényként tűnnek fel, nem pedig a pofozóbábu szerepében.

Hogyan beszélnek a fiúk és a lányok?

Ne túlzott affektáló vagy szándékosan eltorzított mély hangsúlyokra gondoljunk, hanem szövegbeli megfogalmazásokra, illetve ezek különbségeire. Két női nyelvész rámutatott, hogy igenis léteznek eltérések. Irányított fogalmazást írattak tizenkét éves gyerekekkel, Anyám és én címmel, ahol főleg tartalombeli különbségekre bukkantak. A fiúk az események elbeszélésének a szintjén maradtak, kevésbé elemezték mélyebben az anyjukhoz fűződő kapcsolatot, és rájuk sokkal jobban volt jellemző a nyelvi klisék alkalmazása, pl. anya csak egy van. Ezzel szemben a lányok inkább hajlottak arra, hogy reflexív, az érzelmeiket elemző szövegeket írjanak. Ebből az látszik, hogy a fiúk kerülik a kapcsolatok, érzelmeik elemzését, a „lelkizést”, míg a lányokat mindig is arra buzdították, hogy kapcsolatokat ápoljanak, és empatikusak, jó érzelemismerők legyenek.

Na és hogyan beszélnek a fiúk és a lányok egymással?

Ennél még izgalmasabb kutatási terület az, hogyan viselkednek a férfiak és a nők vegyes nemű csoportok társalgásaiban. Megfogalmazásaik akkor is megmaradnak nőiesnek vagy férfiasnak?

A rengeteg anyag (tévés vagy spontán beszélgetések elemzése), és a rengeteg szempont (tématartás, közbevágások száma stb.), kereszttüzében úgy lehet a legegyszerűbben körbejárni a témát, ha két nagy kategóriát különböztetünk meg: hogy az elemzett beszélgetések informális vagy formális keretek között zajlottak-e.

Az informális, kevésbé hivatalos, szorosabb kapcsolatban lévő felek beszélgetését először egyetemi hallgatók közegében figyelték meg. Arra az álláspontra jutottak, hogy a férfiak a témameghatározásban és a tématartásban is vezetnek, míg a nők ezalatt inkább interakciós munkát végeznek.

A házaspárok beszélgetéseinek az elemzése jobban árnyalja, egyúttal meg is magyarázza ezeket az állításokat. Témaajánlást több nő vet fel, mint férfi, ám ezek közül a legtöbb nem sikeres, mert a férfiakat az adott téma egyszerűen nem érdekli. Ám ami viszont az interakciós háttérmunkát illeti, ott a nők győzedelmeskedtek a tématartást illetően, bólogatással, visszakérdezéssel (amiről az előző cikkben volt szó), bíztatással. És mivel ezek a témák a nőktől érkeztek, ők érdekeltebbek voltak ennek a fenntartásában, amit ezekkel a metakommunikációs eszközökkel sikeresen el is értek. Vagyis számszerűen kevesebb téma „nyert”, ami a nőktől jött, ám az erről szóló beszélgetés tovább tartott.

Velük szemben a férfiak elég destruktív módon viselkednek a beszélgetésekben. Ennek nem is igazán a közbevágás vagy a megszakítás az oka, hanem a hallgatás. A férfiak nem dolgoznak meg annyira egy jó beszélgetésért. De abban mindegyik kutató egyetért, hogy informális körökben a nők sokkal többet beszélnek férfitársaiknál.

Formális, hivatalos körökben másképp néz ki ez a minta. Itt a beszélgetésben való aktív részvételt nem a társadalmi nem határozza meg, hanem a résztvevők státusa. A magasabb társadalmi pozícióban lévő férfi többet beszél, mint a nő. Sőt, háttérbe szorítják őket, nem hagyják őket érvényesülni, nem hallgatják meg őket, átnéznek rajtuk, pl. egy munkahelyi megbeszélés vagy vitaműsor során. Ennek ellenpontjaként egy témában jártas női szakértő nagyobb szolidaritást mutat a témában nem jártas beszélgetőfele iránt, az illető nemétől függetlenül. Ebből is látszik, hogy a nőkben több pedagógiai érzék rejlik, és ezért is választja több nő ezt a szakmát.

Kiemelkedő téma még a közbevágás, a beszélgetés megszakítása. Mivel ezt a műveletet a beszélgetés feletti kontrollként is lehetne értelmezni, nem meglepő, ha azt írom, hogy a férfiak sokkal hajlamosabbak erre. A nők akkor teszik, ha beszélgetőpartnerük segítségre szorul, pl. ha elakad a nyelve, vagy nem jut az eszébe egy szó.

Viszont családok beszélgetéseinél megfigyelték, hogy az apák mind az anya, mind a gyerekek beszédébe gyakrabban vágnak közbe, mint az anyák. Ugyanakkor mindkét szülő ugyanolyan arányban többször szakította meg kislányok, mint kisfiúk beszédét.

Az írásban az is a jó, hogy nem lehet közbevágni. Legalábbis én nem tudok róla, hogy Te, Kedves Olvasó, mennyiszer szakítottad félbe eme cikket. Remélem, sikerült egyszerre elolvasnod, és érdekesnek találtad.