22 minute read

DAVID LYNCH - Az ember, aki miatt a Fehér Barlangban ragadtam 3.rész

Szász Dávid

DAVID LYNCH

Az ember, aki miatt a Fehér Barlangban ragadtam

3.rész

A cikksorozat első részében az amerikai rendező-géniusz David Lynch pályáját, annak kezdetétől a mainstreamben elért első sikerekig taglaltuk. A második részben folytattuk az elemzést és a bemutatást és most a harmadikban lezárjuk három ponttal a folyamatot... David Lynch személyét és munkásságát a 80-as évek végére már masszív kultusz övezte, és legalább annyira vált vitatott, mint ünnepelt művésszé, akinek egyedi filmnyelvvel tálalt, radikális és formabontó műveit minduntalan magyarázni és értelmezni igyekeztek, és igyekeznek mind a mai napig. Formailag sok kritikus és elemző törekedett egyfajta Lynch-recept definiálására.

Twin Peaks - The Return (2017)

Miért volt sokak szerint a „Twin Peaks: The Return” a valaha volt legáttörőbb tévésorozat?

David Lynch és Mark Frost 25 évvel későbbi gyilkossági rejtélye nemcsak remekmű volt – lehet, hogy végleg megváltoztatta még magát a műfajt is.

Amikor néhány mondat áthalad a Twin Peaks prizmáján, soha többé nem hallhatjuk őket ugyanúgy. Az „átkozottul jó kávé” az egyik; a “Got a light?” (Van tüzed, haver?) egy másik. A tévésorozatok palettája manapság egyre inkább tele van egyedi, látványos műsorokkal, de ahogy az eredeti Twin Peaks inspirálta eme látnok showrunnereket, David Chase-től Damon Lindelofig, hogy megalkossák a New Golden Age-t, a sorozat újjáéledt harmadik évada talán mindannyiukat felülmúlta. Aminek 2017-ben tanúi voltunk, annak a médium történetében nincs párja.

Hogy miért, érdemes mélyebbre ásni, mint az elsőre is nyilvánvaló formai bravúrok szintjéig: vad hangulat- és stílusváltások, avantgárd szerkesztés, és speciális effektusok, vagy az egy órányi atombomba, (azaz a köztudatba szimplán “8. epizód”-ként bevonult hírhedt rész). A sorozat sikere szempontjából például döntő jelentőségű volt Lynch és Frost ragaszkodása ahhoz, hogy ez egyáltalán nem egy tévéműsor, hanem egy film. Ez nem csak arról szól, hogy az évadot „egy 18 részre bontott filmként” kezeljük, ahogy Lynch fogalmazott. A jó televíziós műsort, akárcsak a jó mozit, számos módon el lehet készíteni; A Twin Peaks harmadik évada tankönyvi példája annak, hogy egy igazán filmszerű megközelítés kifizetődő lehet.

Got a light?

De ugyanilyen fontos, hogy ez a 18 részes film/sorozat remekül illeszkedik Lynch általános filmográfiájába. Valójában minél több munkáját láttad, annál jobban fel leszel készülve arra, hogy kezelni tudd, amit itt rád dob. Különösen a The Return utolsó epizódjaiban egy rekurzív, Möbius-szalagos szerkezetre támaszkodik, amelyben az események inkább visszhangoznak és spirálisan, mintsem lineárisan haladnak; ezek az ismétlődések és reflexiók azonban eléggé torzultak és hézagosak ahhoz, hogy a minta bódítóan átláthatatlan maradjon. Lynch és Frost (és örök becsületükre legyen mondva a Showtime) vagy bíztak abban, hogy televíziós közönségük ugyanolyan hajlandó, és képes lépést tartani, mint a művészközönség, vagy ami még valószínűbb, hogy egyszerűen nem törődtek vele.

Hogy egy kicsit visszakanyarodjunk, a Straight Story (1999) lehet az anomália Lynch elmúlt negyedszázados munkásságában, ami a narratív áramlást, a hangvételt és a horror és a szex iránti szokásos érdeklődését illeti. Körülbelül azonban ez is kulcsot ad annak megértéséhez, hogy mitől volt olyan erős a Twin Peaks harmadik évada.

A legfontosabb, akárcsak a Straight Story esetében, hogy a film az öregedésről szól, és a tér és idő hatalmas szakadékairól, amelyeket észre sem veszünk, hogy megjártuk, amíg a körülmények nem kényszerítenek arra, hogy szembenézzünk velük. Ez a leírás úgy illik a Twin Peaks: Visszatéréshez, mint egy varázsgyűrű. Mind a történetben, mind a színfalak mögött Twin Peaks lakói megöregedtek; különösen a férfiak, Bobby Briggstől Hawk sheriffhelyettesen át Big Ed Hurley-ig elszürkültek és viharvertek, mint a kő. Az akkor, és mostanáig elhunyt szereplők litániája pedig hosszú és szívszorító: Miguel Ferrer, Catherine E. Coulson, Warren Frost, Michael Parks, Frances Bay, Don S. Davis, Jack Nance, Frank Silva és természetesen David Bowie. (Aki valószínűleg repesne az örömtől, ha felfedezné karakterét, Philip Jeffries-t, aki egy gigantikus steampunk teáskannaként tölti az örökkévalóságot.)

És akárcsak maga a Fekete Barlang, az öregedés a forrása Twin Peaks erejének és fájdalmának. Ezt nem csak a 25 év különbség okozza, amelyet a közönség és Cooper ügynök is elszenvedett. Shelly Briggs végignézi, amint lánya, Becky egy bántalmazó férj áldozatává válik, éppúgy, mint ő tinédzserként – miközben ő maga szintén akaratlanul is visszaesik a „rosszfiúk” iránti vonzódás mintájába saját új barátjával, egy titokzatos és rosszindulatú drogdílerrel. A Tuskó Lady rákban haldoklik, akárcsak Harry S. Truman sheriff, aki a képernyőn kívül rekedt, így a saga nélküle folytatódik. Audrey Horne csapdába esett, megijedt és egyedül van, olyan bizonytalanságban, amelyről talán soha nem tudjuk meg az igazságot.

Laura Palmer még idősebb, élő nőként is örökre kötődik a borzalmak házához, ahol felnőtt. És az anyja, Sarah… nos, csak Isten tudja, mi emésztette meg az évek során. Lehet, hogy Big Ed Hurley boldog véget ért Norma Jenningsszel, de néhány epizóddal korábban elhagyott arca, amikor élete tönkremenetelén gondolkodik, az egész évad arca lehet.

A Twin Peaks: The Return a filmkészítés káprázatos bravúrja. De a remegő kamerákkal, villogó fényekkel, gomolygó füsttel és a külvilágból érkező zúgással ellentétben érzelmi alapjai sziklaszilárdak voltak. Csodálkozhatunk a kozmoszban, amelyet Lynch és Frost teremtett – a hatalmas lila óceánokból, magasba tornyosuló fémerődökből, gomolygó vörös függönyökből és végtelen csillagmezőkből álló univerzumban. Még 25 évet tölthetünk azzal, hogy kitaláljuk Audrey helyét, az üvegdoboz titkát, vagy „Judy” valódi kilétét. De nincs semmi éteri vagy titokzatos a bántalmazásban, traumában és az idő ellenállhatatlan halálmenetében. A Twin Peaksnek az a része, amelyik a legfontosabb, olyan tiszta, és hétköznapi, mint a tükörképed.

A legtöbb esetben Lynch munkáinak fogadtatása azokra a filmekre korlátozódik, amelyek felelősek a kultikus figura imázsának kialakításáért. Az „univerzális művész”, David Lynch azonban inkább háttérbe szorul, bár zenét, rajzokat, festményeket és bútorokat is készít mind a mai napig. Lynch többi munkája az ezredforduló óta fokozott figyelmet kapott, köszönhetően a számos kiállításnak. A közönség viszonya Lynch művészetéhez megosztott: egyrészt provokatívnak, szokatlannak, érthetetlennek és furcsának nevezik, másrészt újító és kreatív művészként ünneplik. Filmjeit különösen a szex és az erőszak túlzott megjelenítése miatt marasztalják el.

Lynch, és a Transzcendentális Meditáció (TM)

Gyakran a Transzcendentális Meditáció iránti elkötelezettsége miatt is támadják. Bírálói mindenekelőtt a tanfolyamok költségeit kritizálják. Mint sok más szektánál, az oktatás a megvilágosodás minden új szakaszával drágábbá válik. A bevezető tanfolyam körülbelül 2000 euróba kerül. Minden továbbképzési szinttel emelkedik az ár. Ahhoz, hogy valaki az egyik legmagasabb fokozatba kerüljön, több mint 100 000 dollárt kell fizetnie. Ezt gyakran a Szcientológia helyzetéhez hasonlítják.

A Transzcendentális Meditációt (TM) David Lynch több mint négy évtizede gyakorolja. Lynch úgy írja le az élményt, mintha a mély vizekbe merülne, nem pedig az egekbe emelkedne. „A nagy hal elkapása: meditáció, tudatosság és kreativitás” című könyvében metaforikusan írja le tapasztalatát, mint a mély vizekbe való merülést, hogy megfogja a nagy halat, ami a mély és tiszta eszmék keresését szimbolizálja. A meditáció más formáitól eltérően a TM lehetővé teszi az elme sodródását és elkalandozását, ösztönözve a mantrához való természetes visszatérést. Ez a laza megközelítés megkülönbözteti a TM-et a merevebb meditációs gyakorlatoktól. A TM kulcsfontosságú eleme a mantra használata, egy speciális hangrezgés, amely horgony a meditáció során. Lynch 17 évesen kapta meg felnőtt mantráját, ami azóta is a fókuszpontja. Ez a mantra a (TM) gyakorlatához kapcsolódik, amelynek híve volt egész életében. A mantra a transzcendencia kapujaként működik, lehetővé téve a gyakorló számára, hogy az elme finomabb szintjeire merüljön, és megtapasztalja a végtelen, korlátlan tudatmezőt. A stressz a modern társadalom átható problémája, amely gyakran különféle betegségekhez vezet. Lynch hangsúlyozza a stressz káros hatásait az emberi testre és elmére. Érvelése szerint a TM eszközt biztosít a stressz és annak káros hatásainak enyhítésére. Egyre inkább elismerik, hogy a stressz jelentős mértékben hozzájárul a fizikai és érzelmi egészségügyi problémákhoz, amelyek a fiatalabb korosztályt érintik. A meditáción keresztüli mindennapi transzcendációval az egyének mély ellazulást és megújulást tapasztalhatnak. Lynch hite szerint: A TM lehetővé teszi az egyének számára, hogy elérjék a mély belső béke állapotát, csökkentve a stresszt és a szorongást. Ezen kívül a kreativitást is nagy mértékben segíti. Lynch úgy véli, hogy az ötletek bővelkednek az univerzumban, és a megnövekedett tudatosság révén a gyakorlók úgy foghatják ki ezeket az ötleteket, mint a halakat az óceán mélyéből. Elmagyarázza, hogy a Transzcendentális Meditációban az ember a tudatosság mély szintjére lép át, ami hasonló a tiszta tudatosság óceánjába való merüléshez, ahol az ötletek erősebbek és elvontabbak, hasonlóan a mélyebb vizekben élő nagy halakhoz. Ez az analógia ellentétben áll a mennyekbe való felemelkedés általános spirituális metaforájával, egyedülálló perspektívát kínálva a meditatív élményre.

A költségekkel kapcsolatos kritikákra reagálva Lynch kiemelte a David Lynch Alapítványt, amelynek célja, hogy TM tanfolyamokhoz való hozzáférést biztosítson a veszélyeztetett hallgatóknak és azoknak, akik anyagilag azt nem engedhetik meg maguknak.

Folytatódik-e a Twin Peaks?

A Twin Peaks hangosan ünnepelt harmadik évadát követően, amely 2017-ben érkezett meg, a találgatások nem érnek véget abban a reményben, hogy David Lynch, és Mark Frost ismét összefognak. Bár a találgatások széles körben terjedtek az új epizódok lehetőségével kapcsolatban, Lynch szűkszavú maradt a lehetséges folytatás kapcsán: "Túl korai lenne megmondani, hogy lesz-e negyedik évada a sorozatnak" - kommentálta a múltban. „Ha így is döntenénk, a közönségnek akkor is várnia kellene néhány évet, mert négy és fél évbe telt az is, mire megírtam és leforgattam ezt az évadot.” Később Lynch, a The Hollywood Reporternek még kevésbé bíztató hírekkel szolgált: „Röpködnek ezek a pletykák, de elmondhatom, hogy ebben a tekintetben semmi sem történik.”

Annak ellenére, hogy a Twin Peaks visszatérése valószínűtlen, a rendező azt tervezi, hogy a televíziót részesíti előnyben következő projektjei tekintetében. "A játékfilm formátum manapság nagy bajban van, kivéve a nagy kasszasikereket” – mondta. „A művészfilmeknek pláne semmi esélyük. Lehet, hogy egy hétig futnak egy kisebb moziban, aztán maximum még megérnek egy BluRay kiadást. De a klasszikus, szélesvásznú moziélmény ezen alkotások számára megszűnt.”

A rendező hozzátette: „Nagyon szeretem a folyamatos, hosszabban kifejtett történeteket, és azt mondom, hogy a kábeltelevízió az új arthouse. Teljes szabadságod van. A hangzás nem olyan jó, mint egy nagy moziban; a kép nem olyan nagy – de a tévék egyre nagyobbak és jobbak és jobbak, szóval van remény. És akkor megvan a lehetőséged a történet kibontakoztatására, majdnem korlátlanul.”

Egyéb tevékenységek, és elismerések:

Lynch 1998-ban a zene felé fordult, és Jocelyn Montgomery énekesnővel elkészítette a Lux Viviens (Élő fény) című albumot, amely Bingeni St. Hildegard dalaira épül. 2011-ben John Neffel közösen kihozta a Blue Bob című kísérleti rockalbumot. 2001 végén elindult Lynch saját weboldala, a davidlynch.com. Ettől kezdve néhány művét közzétette az interneten, köztük a Dumb Land című animációs rövidfilmsorozatot, valamint a Nyulak című, nyolc rövidfilmből álló szürrealista sitcomot. 2002-ben Lynchet az 55. Nemzetközi Cannes-i Filmfesztivál elnökévé nevezték ki. Lynch, aki 1973 óta gyakorolja Maharishi Mahesh Yogi meditációs technikáját, a Transzcendentális Meditációt, 2005-ben indította el a David Lynch Alapítványt a Tudatalapú Oktatásért és a Világbékéért. 2007-ben Donovan folkénekessel világkörüli körútján kampányolt egy új alapítvány létrehozásáért, mely az úgynevezett „Legyőzhetetlenségi Egyetemek” név alatt futott. 2009 áprilisában a David Lynch Foundation Television internetes csatorna csatlakozott az internethez azzal a céllal, hogy megünnepelje a „tudatosság, kreativitás és boldogság” elvét.

A Velencei Filmfesztiválon életművéért Arany Oroszlánnal tüntették ki.

2007 márciusa és májusa között a párizsi Fondation Cartier pour l’Art Contemporain bemutatta Lynch munkáinak eddigi legátfogóbb kiállítását. Összesen 800 alkotás volt látható rajzok, festmények, grafikák, fényképek, kollázsok, kisfilmek és installációk formájában. Ugyanebben az évben Lynchet az Elle magazin felkérte egy francia színésznőkről szóló fotósorozatra, és Nicolas Sarkozy volt elnök a Becsületlégió tisztjévé nevezte ki. 2008 szeptembere és novembere között először Düsseldorfban, így Németországban is először az Epson Kunstbetriebben rendeztek kiállítást Lynch fotóiból. 2009 novemberétől 2010 márciusáig újabb gyári kiállítás volt látható a Max Ernst Museum-ban Brühlben. Továbbá 2010 októberétől 2011 januárjáig a Goslar Monk House Museum of Modern Art bemutatta Lynch festményeit, fényképeit és litográfiáit. 2009 áprilisában Moby amerikai zenész kihozta a Shot in the Back of the Head című kislemezt, amelyhez David Lynch forgatta a klipet. Emellett Lynch volt felelős DJ Danger Mouse és Sparklehorse Night of the Soul című albumának füzetének látványtervezéséért is. Ezen az albumon két dal szövegét is ő írta, és ő maga énekelte.

Ugyanebben az évben Lynch elkészítette az Interjúprojekt című dokumentumfilm-sorozatot fiával, Austinnal, amely 121 interjút tartalmaz, a Caring Son című filmet és 2010-ben, a Dior Lady Blue Shanghai 16 perces reklámját. 2011-ben Lynch megtervezte a párizsi Silencio privát éjszakai klubot, amelynek ő is a tulajdonosa. Ugyanezen év januárjában jelent meg első önálló kislemeze, a Good Day Today / I Know. Németországban a kísérő album 2011. november 4-én jelent meg, és a Crazy Clown Time címet viseli. 2013 júliusában Lynch kiadta második szólóalbumát The Big Dream címmel.

Lynch sok szempontból tehetséges művész. Munkái közé tartozik a film, a festészet, a fényképezés, a litográfia, a zene éppúgy, mint a szobák, bútorok vagy akár pezsgősüvegek tervezése. Ugyanakkor sikerült megvalósítania személyes látásmódját, amelyet titokzatos és szuggesztív légkör jellemez. Mindenekelőtt Lynch stílusa jelentős hatással volt a filmes világra, ezért az általa megalkotott filmes világnak saját neve van: „Lynchville”.

Lynch munkásságára a festészet hatott leginkább. Ő maga Francis Bacont, Henri Rousseau-t és Edward Hoppert nevezi legjelentősebb példaképének. Előbbi a hús deformációját bemutató képei révén hatott rá; Rousseau a rejtély témáján keresztül, Hopper pedig a magány témáján keresztül. Ezenkívül Lucian Freud, David Hockney és Ed Kienholz művészek is nagy inspirációt jelentettek Lynch számára. Filmtörténeti szempontból leginkább Federico Fellini és Jacques Tati volt rá hatással, de Werner Herzog, Stanley Kubrick, Ingmar Bergman, Alfred Hitchcock és Billy Wilder is. Lynch kedvenc filmjei közé tartozik a Lolita (1962), a Sunset Boulevard (1950) és az Óz varázslója (1939). Végül, de nem utolsósorban az irodalom is óriási hatással volt Lynch stílusára. Főleg Franz Kafka vonzotta, ezért is tervezte sokáig Kafka Átalakulás című regényének megfilmesítését.

A legnagyobb bevételt hozó filmjei közé tartozik a The Elephant Man (26 millió dollár), a Wild at Heart (14,6 millió dollár), a Mulholland Drive (20,1 millió dollár) és a Blue Velvet (8,5 millió dollár).

David Lynch 42 filmdíjat kapott, és további 38ra jelölték, köztük négy Oscar-díjra. 1989-ben a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Pálmával tüntették ki, ahol 2001-ben a Mulholland Drive című filmjéért rendezői díjat is kapott. Életművéért 2006-ban Arany Oroszlánnal jutalmazták a Velencei Filmfesztiválon. 2002-ben Jean-Jacques Aillagon kultuszminiszter lovaggá ütötte, Nicolas Sarkozy pedig 2007-ben a Francia Becsületrend tisztjévé nevezte ki. 2010-ben Lynch megkapta Goslar város Kaiserringjét. Ugyanebben az évben a Kölni Konferencián elnyerte a Kölni Filmdíjat. A The Guardian 40 legjobb rendezőt tartalmazó listáján Lynch az első helyen áll.

Lynch, az ember:

A Twin Peaks rendezője a munkájának él. Ritkán mosolyog a fényképeken, amelynek ellent mond, hogy a magánéletében kedélyes, vidám embernek írják le általában, aki mindemellett pusztító humorral rendelkezik. A rendező 40 éves filmes karrierje során a napsütötte amerikai idilltől a démonok, doppelgangerek és pszichotikus gyilkosok által benépesített szürreális dimenziókig vezette közönségét. Olyan kultikus jelenetek fűződnek a nevéhez, amelyeket nem lehet elfelejteni: a nyöszörgő, torz baba a Eraserheadben, a levágott fül a Blue Velvetben, a Wild At Heart vérrel fröcskölt, koponyát zúzó erőszakossága, a Twin Peaks: The Return nukleáris robbanása.

Lynch egy lejtőn lévő stúdióban dolgozik a Hollywood Hillsben lévő három szomszédos otthona egyike felett, mindössze egy kőhajításnyira a Mulholland Drive-tól. Visszahúzódó, ritkán hagyja el ezt a kis birodalmat, nem is beszélve arról, hogy az újságíróknak még ennél is ritkábban nyilatkozik. Ezzel együtt gyakran nevet, és békére vágyik a Földön. „Imádom az életemet” – mondja. „Jó lenne, ha mindannyian beteljesíthetnénk vágyainkat és jó, hosszú, boldog életet élhetnénk.”

“Bárhol megtalálhatod a szenvedést és a halált, ha nagyon keresed”, mondja Lynch. Amikor egy ápolt pázsitot néz, lelki szemei előtt megjelenik a csillogó felszín alatt futó sötét alagút, a rejtélyek, misztikumok és romlottságok rejtett világa – a látomásoké, amelyeket észbontó tévésorozatokká, és filmmé alakított. Ez egy olyan életmű, amelyet az emberek hajlamosak szeretni vagy gyűlölni, és még a bennfentesek sem állítják, hogy teljesen megértik. Az Elefántember (1980) és a Straight Story (1999) kivételével filmjei radikális, nem szokványos alkotások. Ki az a mókusarcú Hölgy a Radiátorban, aki ebihal szerű férgeket zúz össze, miközben a Radírfejben a mutáns baba apjának énekel? Mennyire valós a Mulholland Drive, vagy mennyit álmodott meg belőle a Naomi Watts által alakított karakter? És tényleg a vég a kezdet?

Lynch hisz a reinkarnációban, ami távol tartja az öregedéstől való félelemtől. "Az élet egy rövid utazás. Mindannyian újra találkozunk."

Lynch az utolsó ember, aki bármire is bármilyen választ ad, de 72 éves korában megjelent egy 577 oldalas életrajzi könyv A Room To Dream (Ahogyan álmodom címen jelent meg magyarul) címmel, mely kapcsán adott pár interjút. Igaz, a szóban forgó könyv már az elején az események krónikájának vallja magát, nem pedig jelentésük magyarázatának. A fejezetek váltakoznak Lynch saját és barátai, rokonai és munkatársai emlékei között, ahogyan azt társszerzőjének, Kristine McKenna-nak elmesélte. Itt van gyerekkora az 1950-es évek Közép-Amerikájában, korai festői pályafutása, négy házassága – Peggy Lentzzel, Mary Fiskkel, régi szerkesztőjével és producerével, Mary Sweeney-vel, Emily Stofle színésznővel –, valamint kapcsolatai más nőkkel. A könyvben Lynch két különböző arcával találkozunk: a látszólag együgyű és visszahúzódó látnokkal, aki egyben hozzáértő szakmabeli is; valamint a rekluzív remetével, aki nagyon is tudatosan ápolja saját brandjét.

Van egy elmélet, miszerint Lynch maga sem mindig tudja, mi történik a filmjeiben. Ezt cáfolja. „Ki kell derítenem saját magam számára, mit jelentenek a dolgok, és mi miért történik. Néha kapok ötleteket, és nem tudom pontosan, mit jelentenek. Szóval gondolkodom rajta, és megpróbálom kitalálni, így megvan a válaszom saját magamnak.”

A közönségnek azonban ugyanezt önállóan kell kitalálnia. „Soha nem magyarázom el. Mert ezt a szavak csak megölnék. Csökkentenék a varázsát, kisebbé tennék.” Manapság ritkán ad interjút, még a Twin Peaks nagy felhajtású visszatérése idején sem tette. „Ha bármit befejezel, az emberek azt akarják, hogy beszélj róla. És szerintem ez majdnem olyan, mint egy bűncselekmény” – magyarázza. „Egy film vagy egy festmény – minden alkotás a maga nyelvezetét, és eszközeit használja, és nem helyes ugyanezt szavakkal kimondani. Egy film vagy tévéműsor olyan, mint egy varázslat, az illúzió a lényeg, akárcsak a bűvészeknél. A bűvészek pedig szintúgy nem árulják el, hogyan csinálják a trükkjeiket.” Lynch éppen ezért utálja a kulisszák mögötti felvételek ötletét vagy a speciális effektusokról szóló leleplező jellegű dokumentumfilmeket.

Tehát nincs útmutatás a Twin Peaks: The Return fináléjához, amely röpke módon megoldott néhány történetszálat, csak hogy megtörje azokat, és új rejtvényeket alkosson? Még a legmegrögzöttebb rajongók is vágytak volna némi tisztánlátásra.

Lynch mosolyog. “Nem kapják meg.”

Ugyanakkor megcáfolja azt az elméletet, amelyet néhány Peaker nagyon szeret, miszerint a 18 órás sorozat utolsó két részét egyszerre kell nézni két képernyőn, párbeszédek átfedésével. „Igen, hallottam róla. Merő badarság. Nézd, egyébként gyönyörű, hogy valaki ezt kitalálta. Rengeteg filmben lehet duplán exponálni a jeleneteket, és ez valami fantasztikus dolgot tud varázsolni. De ennek az utóbbi feltételezésnek semmi alapja.”

A Twin Peaks: The Return előrehaladtával még a rajongók is elismerték, hogy egyfajta mazochizmus volt végignézni – például szemtanúja lenni egy két és fél perces jelenetnek, amelyben egy férfi nem csinál mást, csak felsöpri a padlót. Amikor Cooper végre visszaszökik a Fekete Barlangból a való világba, az FBI-ügynök unalmas biztosítási ügynökként születik újjá – olyan lassú és egyszótagos karakter, hogy néha fizikailag fájdalmas nézni a jeleneteit a feleségével, Naomi Watts-szal.

„Az élvezet visszatartása a Twin Peaks új titkos fegyvere, és működik” – írta a Guardian. Mások nem értettek egyet, a Hollywood Reporter az új évadot „önkényeztető, értelmetlen, eltévedt nosztalgiának és a szerzői bálványimádás gyakorlatának” minősítette.

Lynch minderre annyit mondott csak egy legyintés kíséretében, miszerint hajlamos rá, hogy egyáltalán ne olvasson kritikákat. "A jók nem elég jók, a rosszak pedig lehangolnak." - mondta.

Más rendezők tévéműsorait, vagy filmjeit sem nagyon nézi meg.

“Tavaly láttam fiam, Austin filmjét [Gray House, dokumentumfilm], és nagyon tetszett. Azt hiszem, nem láttam más filmet. Nem igazán nézek filmeket. Soha nem voltam a szó szoros értelmében filmrajongó. Szeretek filmeket készíteni. Szeretek dolgozni. Viszont nem igazán szeretek kimozdulni.”

Életrajzi könyvében Lynch azt mondja, hogy korábban dühös volt, és úgy gondolta, hogy ez előnyt jelent a munkájában. Aztán elkezdte a transzcendentális meditációt (TM), elvesztette a haragját és jóval fókuszáltabbá vált. Azóta is evangelizál a TM-ről, könyvét Maharishi Mahesh Yogi néhai indiai gurunak „és a világcsaládnak” dedikálja. A szkeptikusok is tudomásul veszik: ez az erősen koffeinfüggő, láncdohányos amerikai talán a legkevésbé ideges ember Hollywoodban.

A Room To Dream c. könyvben sincs konkrét kulcs Lynch teljes megfejtéséhez, bár a gyerekkoráról megtudunk pár további érdekességet.

Egy este, írja Lynch, találkozott egy gyönyörű meztelen nővel, aki az utcán sétált, sérülten és zavarodottan. „Annyira hihetetlen volt. Nekem úgy tűnt, hogy a bőre olyan, mint a tejszín, és véres a szája. Túl fiatal voltam, vagy túlságosan el voltam ragadtatva ahhoz, hogy megtudjam, ki ő, mielőtt eltűnt.”

Lynch egyik legnagyobb rejtélye a nőkkel való kapcsolata. Erős női főszerepeket ír, és évekig dolgozott ugyanazokkal a színésznőkkel (Naomi Watts, Laura Dern, Sheryl Lee), de a képernyőn megjelenő gyakori erőszak miatt nőgyűlölet vádjával is illették.

A képernyőn kívül brutális tud lenni, legalábbis, amikor egy kapcsolat végéről van szó. A Room To Dream-ben Isabella Rossellini felidézi, hogy “David nevetett, miközben Dennis Hopperrel forgatta a hírhedt erőszakolós jelenetünket a Blue Velvetben, és még mindig nem tudom, miért." Rossellini viszonyt folytatott a rendezővel, aminek következtében Lynch véget vetett házasságának Mary Fiskkel. „A szívem valóban összetört, és úgy járkáltam, mint egy elveszett ember, akinek minden pórusából csurog a vér” – mondta Fisk az esetről. Azóta megbocsátott Davidnek.

Négy évvel később Rossellinin volt a sor, nagyjából abban az időben, amikor Lynch a Wild At Heart című filmet forgatta. „David hihetetlenül édes ember tud lenni, csakhogy engem teljesen kizárt az életéből” – emlékszik vissza. – Nem láttam előre, hogy ez be fog következni.

Isabella megsemmisülten azon töprengett, vajon azért szakított vele Lynch, mert nem lépett maga is a TM útjára, de végül rájött egy ennél sokkal prózaibb okra: Lynch egyszerűen beleszeretett szerkesztőjébe, Mary Sweeney-be, aki végül a harmadik felesége lett. A házasság mindössze néhány hónapig tartott.

A könyvből és egyéb nyilatkozataiból is egyértelmű, hogy Lynch legmaradandóbb szenvedélye a munka. Amikor jelenlegi felesége, Emily Stofle, az Inland Empire-ben és a Twin Peaks: The Returnben szereplő színésznő teherbe esett, figyelmeztette őt, hogy továbbra is a film lesz az első. A lányuk akkor született, amikor Lynch 66, Stofle pedig 35 éves volt. „Miután Lula megszületett, David eltűnt, és megint a munkájába temetkezett. Mert igazán csak abban leli az örömét” –nyilatkozott Stofle.

Legkisebb lányával, Lulával

De vajon hogyan tud Lynch ilyen feltétlen hűséget kicsikarni az emberi kapcsolatai ilyen szigorú szabályzása ellenére – munkatársaiból, barátaiból, még az exeiből is?

„Szeretem azért, ha néhány ember van a közelemben. Ha teljesen egyedül lennék, azt hiszem, ketyós lennék, és nem vicces értelemben.”

“Apaként és férjként gyakran nem voltam jelen” - vallja be. „Művészként valahol önzőnek kell lenned. Belátom, hogy ez szörnyű dolog. Soha nem akartam igazán megnősülni, soha nem akartam gyereket. De egyik dolog a másikhoz vezet, és egyszercsak ott van.”

Ez sajnálkozásnak hangzik, amíg nem részletezi. „Megtettem, amit meg kellett tennem. De ha ezek nincsenek, sokkal több időm jutott volna a munkámra. Mindig annyi megszakítás van."

David Lynch mindezzel együtt önkritikusan azt is bevallja, hogy apaként bőven volna még hová fejlődnie.

“Nem vagyok a legideálisabb szülő” – mondja sajnálkozva - "Minden gyerekemet szeretem, és remekül kijövünk egymással, de az első években, mielőtt érdemben beszélni tudnál velük, pokoli nehéz. Négy gyerekem van, és három válásom. A munka a fő, és tudom, hogy emiatt sokszor szenvedést okoztam nekik. De ugyanakkor nagyon szeretem a gyerekeimet. "

Lynch, akinek a szülei nem vettek részt különösebben az életében, amikor felnőtt, úgy érzi, hogy a mai szülők ezzel szemben túlságosan is részt vesznek gyermekeik életében.

„Emily, a feleségem képeket küld nekem, ha a parkban van, és meglát egy apát. Azt mondja: „Nézd, itt van egy apa”, én meg azt, hogy „Ez egy hajléktalan.” De nem szabadna gúnyolódnom. Nagyon szép annak az embernek a gyereke számára, hogy ott van. Mindenkinek megvan a maga útja."

Lynch azt is elismerte, hogy az alkotás igénye minden kapcsolatára kihat, nem csak a gyermekeivel fennállóra.

„Az alkotás olyan, mintha valami nagyon erős kényszert éreznék, és bármi, ami ennek az útjába áll – fájdalmas” – magyarázta. „A kapcsolatok, amik általában nem zökkenőmentesek, nem hagynak elegendő teret alkotni, és az kész kínszenvedés. Szeretem az embereket, de térre van szükségem a munkához.”

Hogy megvédjem Lynchet, a fentieket egész más megvilágításba helyezi az, ahogyan támogatta és patronálta gyerekei karrierjét, és ahogyan érdemlegesen részt vett az életükben, legfőképp idősebb korukban.

Az első gyermeke, a most 56 éves Jennifer Lynch filmrendezői és rendezői karriert épített fel, apja útját követve. David azzal támogatta korai karrierjét, hogy gyakorlati tapasztalatokat adott neki saját filmjei forgatásán. Jennifer már kisgyerekként részt vett a Radírfej készítése során, és azóta is apja legtöbb filmjében közreműködött.

Első lányával, Jenniferrel

Nevezetes filmeket és tévésorozatokat rendezett, köztük a Boxing Helena-t, a Surveillance-t, a The Walking Dead-et, a Teen Wolf-ot és az Agents of S.H.I.E.L.D.-et.

Austin Lynch rendezőként, szerkesztőként és színészként tette le névjegyét a szórakoztatóiparban. Részt vett apja „Inland Empire” című filmjének művészeti részlegében is.

Emellett ő rendezte az „Interjúprojekt” című dokumentumfilm sorozat több epizódját, és rövid ideig szerepelt a „Twin Peaks” című tévésorozat 2. évadának egyik epizódjában is.

Riley Sweeney Lynch, David és harmadik felesége, Mary Sweeney szülötte, színész, rendező és zenész, aki produkciós asszisztensként dolgozott a „Twin Peaks”-ben. Riley, az X Factor harmadik évadának versenyzője kiadta debütáló EP-jét Holding Stars címmel, amely a 78. helyre került az iTunes popslágerlistáján. Édesapjával együtt írta és készítette a „The Straight Story”-t, melyben producerként is közreműködött.

Lula Boginia Lynch, 2012. augusztus 28-án született, Emily Stofle-től.

David 2009-ben vette feleségül Emilyt, de 2023ban elváltak. Emily 14 év házasság után nyújtotta be a válókeresetet. Lányuk, Lula Boginia teljes jogi és fizikai felügyeleti jogát kérte. Bár Emily beleegyezett Lynch látogatási jogába, azt kérte, hogy fizessen gyermektartást és állja az ügyvédi költségeit.

Lula - jelen sorok írásakor, tudomásunk szerint - még nem kezdte el filmes pályafutását.

David úgy látszik nem túl szerencsés a házasságok terén, de azt nem lehet mondani, hogy gyermekei ne vitték volna sokra, nagy részben neki köszönhetően.

Nemrég David súlyos betegségéről szóltak a hírek, melyet rajongói, így köztük jómagam is, aggodalommal fogadtunk. Ám mielőtt még temetnénk a halhatatlan géniuszt, a baglyokkal, fenyőkkel, titokzatos barlangokkal, és hangulatos kávézókkal teli álomváros, Lynchville főpolgármesterét, természetesen erre a hírre is egy rá valló üzenettel reagált a világnak:

Hölgyeim és Uraim!

Igen, tüdőtágulásom van, a sok éves dohányzásom miatt. Azt kell mondanom, hogy nagyon élveztem a dohányzást, és nagyon szeretem a dohányt - az illatát, a cigarettát meggyújtani, elszívni -, de ennek az élvezetnek sajnos meg kellett fizetnem az árát, és az ára számomra a tüdőtágulás. Már több mint két éve leszoktam a dohányzásról. Nemrég sok vizsgálaton voltam, és a jó hír az, hogy a tüdőtágulást leszámítva kiváló formában vagyok. Tele vagyok boldogsággal, és soha nem megyek nyugdíjba.

Szeretném, ha mindannyian tudnák, hogy nagyon nagyra értékelem aggodalmukat.

Szeretettel, David

A cinephellas.com, a The Guardian, a themoviebuff.com, a The New York Times, a vox.com, a chrestomathy.medium. com, az amymovie.com, és a Rolling Stone magazine cikkeinek felhasználásával.

This article is from: