Ahol a part szakad

Serfőző György

Ahol a part szakad

Az augusztus úgy robog előre, mint a fékevesztett teherautó. A következő szemeszter előtt mindenképpen el szerettem volna valahova vetődni az én kis baráti társaságommal. Ám e hónap sem hozott enyhülést a kánikulában megcsömörlött szervezetemnek. Természetesen a nyár utolsó heteire maradtak azon teendőim, amik hosszú utazást igényeltek ebben a nem épp kíméletes időben. Jogosítvány híján érthetjük meg csak igazán, hogy mit jelent utazni. Vasút és Volánbusz, no meg stoppolás a választható és igény vagy szükség szerint kombinálható kalandos, ha nem is kényelmes opciók. Minden esetre sok lehetőség nyílt előttem a kedvenc szórakozásom végzésére, amit csak úgy hívok, hogy az elméleti sopánkodás. Fenemód egyszerű és mégis leköti az embert, akár órákon át. A művelet a következőképpen fest, aki nem ismerné: keresünk egy aktuális problémát, bármit, ami szembejön velünk online és/vagy offline, majd alaposan járjuk körül.

Aztán mielőtt belezavarodnánk az elemzésbe, de miután már kellő részleteiben ismerjük a körülményeket, próbáljuk meg elgondolni a Gordiuszi csomó átvágását. Ha ügyesek vagyunk, találtunk egy hathatós, hipotetikus, nem túlzottan elvont megoldást. De most jön a lényeg: Kijelentjük, hogy az egész hipotézisünk téves. Ez a legkönnyebb rész, hisz semmi sem biztos, csak a cáfolat, lényegtelen milyen pontos, részletes vagy alapos egy kutatás, az eredménye nem lehet de facto, ellenben, ha egyszer sikerül megdönteni, a cáfolatára már ritkán borul a kétség fellege. De mire jó ez az egész? Kérdezheti a tisztelt polgártárs, arra utalván, hogy ebből mi haszna származhat bárkinek is?

Nos, igen.

Az ember elképzeléseiről és prekoncepcióiról egyaránt képes könnyedén és iszonyúan nehezen lemondani, ez attól függ, milyen erős az érzelmi kapcsolata a véleményével, mennyire érzi közel magához. A magam részéről könnyedén lemondok egy hosszú órákat és kimerítő számításokat igénylő útitervről, mely számomra elengedhetetlen tényezője az A-ból H–ig jutásnak. Senki sem ragadna szívesen a Magyar-Szerb határon 37 fokban, igaz-e? Ellenben a megszegett ígéreteket és az önellentmondásokat nem tudom lenyelni. Ez az iménti esett meg velem és pár cimborámmal az államalapítás évfordulóját megelőző héten.

Szerbiából hazatérve hamarosan ismét útra keltem, többedmagammal. Az úticél a Dunakanyarban volt, azon belül egy nomád bár, hol az egyik ismerősünk dolgozott a nyáron. A nomád és kommunisztikus, a városi élettől a természetbe forduló életfelfogás nem volt előttem ismeretlen téma. Meglehetősen népszerű az önfenntartó vagy épp csupán „fenntartható” kis közösségek eszménye. Magyarán, tudtam mire számítsak, mi vár majd a dunaparti nomád táborhely berkein belül. A hercehurcautazást, hogy milyen nehéz öt embernek, táskákkal, sátrakkal és más táborozáshoz elengedhetetlen felszereléssel átvergődnie Budapesten, el tudják képzelni. Ezek után tévedésből túlmentünk egy megállót, s tanácstalanul vártuk a hatodik tagot, aki másfél kilométerre várt miránk, persze ez nem szegte kedvünk. Az utazás természetes velejárója volt mindez, hamar meg is lett oldva, poggyászaink nagy részét előre vitték a telekre, így nekünk csak kevés cipelni valónk maradt az egyórás sétára. Sajnos a nagy meleg és a tűző napsütés így is megizzasztotta a társaságot, kivált miután bevásároltunk némi élelmiszert és italt az elkövetkező napokra. Természetesen a legkimerítőbb út is lehet sétagalopp, ha az ember olyan útitársakkal van megáldva, akik vidám összeszokott csapatot alkotnak, akiknek ellenében nehéz tartósan a melegre és a vállba maró táskapánt okozta fájdalomra fordítani figyelmünk. Kedélyesen, nevetgélve érkeztünk meg a telekre, ahol barátságos kép fogadott minket, mely kép egyszersmind bizakodóvá is tett. Háztáji állatok szabadon és fabrikált karámok mögül üdvözöltek minket, libák kis csapata mellett sétáltunk beljebb a földúton. Balkéz felől néhány ló álldogált, a nagy melegben farkukkal legyezve tomporukat, jobbra malacok majd nyulak ólja váltotta egymást és a kecskék, akik közül több hagyta maga mögött karámjukat, hogy szabadon kóricálhassanak a telken. Kis veteményes után pillantottuk meg a hely szívét, a bárt és a közösségi teret. Mindezen túl ott folyt a Duna egy úszásra biztos szakasza, amit a Regenye Álomszigetének köszönhettek az idelátogatók. Festői hely, csodás és kellemes. Itt öröm lesz eltölteni két önfeledt napot, távol az urbanizáció minden nyűgjétől, bajától. Gondoltuk.

Az egész telek hármas osztottságra épült, a farm, a bár, és a part. A korábban vázolt kommuna elv 3 fő szabályt tárt elénk, először is minden szemetet magunkkal kell vinni és hátra sehol sem hagyni, ez ésszerű és ha némileg kellemetlen is, de tartható. Aztán a késő esti zenebona (itt JBL eszközökre gondoltak) tilalma sem érdemel komolyabb kifejtést, békében hagyni aludni mindazokat, akik pihenni vágynak, alap. Aztán a harmadik, tilos alkoholt hozni a telekre. Ez ambivalens érzelmeket váltott ki, s nem csak belőlem, mert egy városi szórakozóhely, ami többedmagával áll versenyben érthető, hogy nem kíván idegen eredetű alkoholt beengedni. Ám a nomádbár egyik – gyakorlatilag az egyetlen – szolgáltatását így védeni, annak tudatában, hogy egy éjszaka a szabadban 2500 forint per fő, ellentmondásosan kapzsinak hatott. A csapolt sörök nem voltak sem különösen jók vagy rosszak, de egy korsót 1500 ért ritkán vesz az ember, azzal a különlegességgel, hogy a vendég magának csapolja a sörét. Ez a fesztiváli árazás aztán még inkább beárnyékolta a hely szellemét, mert egy rakparti étteremben láthat ilyet az ember, sokkal jobb minőségű sörök nevei alatt, még nagyobb számokat is, de itt ez érthetetlen.

A vendég szó a hely elvi rendszerét is kiválóan tükrözi, mi mind vendégei voltunk csupán a még a hét elején elutazott, sosem látott tulajoknak. Vendég az alkalmi táborozó, vendég a hónapok óta életvitelszerűen – büdös, tartós - ottlakó, de vendég a személyzet is. Minden probléma és ellentmondás a bár körül összpontosult, ami estefelé ontani kezdi magából a majd 1000 forintért árusított üveges Sopronikat (amiket boltban akár 370 forintért is be lehet szerezni). Akárhogy is, az ital és a szürkület keltette akkor életre a hely sokat idézett hangulatát. Tűz mindig van és szintúgy akad valaki, vagy valakik, akik sütnek vagy főznek valamit rajta és akiktől lehet kunyizni. A fő élmény helyszínén, vagyis a tábortűz körül sok időt töltöttünk, ugyanis feltett szándékunk volt valami komplexebb étel elkészítése. A guggoldát és a billegős kerti hidegzuhanyt nem említettem korábban és nem is fogom, ám a közösségi konyhát annál inkább kiemelném. A személyzet ügyel a tálakra, de a bográcsokban hetes ételmaradék fogadott minket, mikor használni akartuk volna. A „személyzet” csak legyintett, hogy a vendégek nem mossák el maguk után. A konyha sem volt épp minden higiéniai szempontból kielégítő, de azért jól felszerelt, volt ott mosogató pult, sütő felett tűzhely, még hűtőszekrény is, így nem okoztak gondot az előkészületek. Az utolsó estén, miután elköltöttük a kiadós vacsoránk a gépzenét kézi hangszerek váltották, ekkor vette kezdetét az, amit a legtöbben már ismerhetünk. A dobos kör. Az átszellemültnek tűnő arcok és a lágy ütemre rángatózó koszos testek gyűrűjében állva nem először támadt fel bennem a szervezett társadalmak előtti törzsi rituálék képe, benyomása. Ez engem személy szerint mindig is taszított, egyfajta szellemi, kulturális regressziót vélelmezek a hátterében, de megértem sokakat miért tud magával ragadni. A környezet adott volt hozzá, az öreg fák övezte természetesnek ható tér, pattogva sistergő tűz és a tiszta csillagokkal borított égbolt kellemes háttért adott a handpan, a dobok, a csörgődobok és a doromb ad hock összjátékának. Ebben a kavalkádban magam is el tudtam veszni.

A zene egy pár órára ismét elfelejtette velem az elméleti sopánkodásom tárgyait, amik eddigre kiforrottan lebegtek szemem előtt. Nem sok kellene ahhoz, hogy ez a telek paradicsoma legyen bárkinek, aki a természetbe vágyik, csak igényesebb üzleti modellre, több a barátunkhoz hasonló lelkiismeretes alkalmazottra volna szükség. Rendbe lehetne tenni a dolgokat, az elvi alapokat pedig a gyakorlati tapasztalatok mentén átértékelni. Végül mindezen hipotetikus megoldókulcs a fiókban végezte, s fájdalom, de nagy egyetértésben jutottunk arra a végkövetkeztetésre, hogy a hely egyetlen szépséghibája maga a bár. A part mesés, az állatokat mindenki szereti, de a magukat nomádnak nevező zsiványokat már kevésbé. A nomád közösség máza hamar lepereg az igénytelen vendéglátóhely csiszolatlan, tüskés padjairól, göcsörtös és karbantarthatatlan asztalairól, porral, hamuval, szezonálisan sárral borított talajáról és a „nem személyzet” működési zavarairól.

Az utolsó este nagy vihar mosta ezt az addig csendes Dunakanyart, némileg a rossz érzéseim is elmosva. Reggel a későn kelő személyzet visszakapcsolta az áramot, mi pedig összepakoltuk a motyóinkat, megragadtuk szemetes szatyraink és elhagytuk a nomád banditatábort. Reggelink ugyan hiányos volt, mivel a közösségi hűtőben tartott bontatlan májkrémünk, hiába volt névvel ellátva, eltűnt. Később aztán szemtanúja voltam, ahogy a tubus félig üres teteme felett négy vendég macska marakodik, az üvegektől, ételmaradékoktól és mosatlan evőeszközöktől roskadozó asztalok között. Ők az igazi archetípusai ennek az őszinte nomád életvitelnek, gondoltam magamban, ahogy elnéztem sovány kis testük hogyan feszül meg miközben pofozkodnak zsákmányuk felett. Öntörvényű kis rohadékok, akik kiszakadtak a városból, a turistákból élnek és amit ők hátrahagynak, ha pedig meg akarnád simogatni őket, megharapnak.

A társaság tette élvezhetővé és emlékezetessé ezeket a napokat, a hely ellenben sok kellemetlen és bántó emléket hagyott bennünk. Részemről legfőképp a szép elképzelésük csúfos és kudarcos megvalósulása, amiben hitüket nem vonom kétségbe, ám annak a valósággal való felcserélését nem tudom említés nélkül hagyni. Ha nem lenne rajta ez a hamis máz, egészen más volna a leányzó fekvése, talán nem is bosszantana annyira. Mindazonáltal senkit se intek óva a hely meglátogatásától, érdemes célpont egy vagy több estére. Én csupán az őszintétlen szellemiségét vetettem górcső alá, ami tán egyesek épp úgy a velejárójának tekintik az effajta kiruccanásoknak, mint én az út közben váratlanul felmerülő komplikációkat.

fotó: Tóth Judit, wikipedia