Hiszek benned

Kovács Katalin

Hiszek benned

Adott ez a remete sziget, s benne a monoton lüktetés: én.

Vannak az ember életében időn kívüli létperiódusok, mikor a valóságból kiszakadva, ám ugyanakkor önmaga rejtekébe zuhanva egyszer csak ott találja magát a nagy Nihil-szigetek egyikén. EGYES-EGYEDÜL. A semmi megsemmisítő tengeréből a kék is rég kikopott, a kétségeket el nem mossa, kérdésekre nem felel… Tudtátok, hogy a sziget szónak nincs szinonímája? Talán szolidaritásból magára vett sorsközösség ez részéről, az egyedüllét vállalása még a szavak szimbolikus világában is.

Adott ez a remete sziget, s benne a monoton lüktetés: én. Nagyon nem történik semmi, ezen jelenség itt helyben ok és tünet egyszerre. Fekszem a parti homokban, bámulom a kókusz és vanília illatot ontó, lágyan tovalebbenő felhőket. Egy ideig megnyugtat és eltompít a díszlet és a látszólagos idill, bőröm a napfénnyel együtt szívja magába a csendet, a szabadság tettetett karibi hangulatát. Megtévesztő jóllétem mesterkélt és átmeneti. Valójában üres, céltalan és magányos vagyok, el nem fogyó sós könnyeimet szaporán nyeldesem. A békés nappalba az alkonyati fények játékosságát kihasználva, alattomosan kúszik be a homály, árnyék-teste kígyóként siklik be gondolataim közé. Mentális védőbástyám hamar a lábai elé omlik, hát játszi könnyedséggel szívja ki belőlem az élet élvezetének utolsó nektárcseppjeit, majd gúnyos kacajok közepette, győzelmi mámorban úszva továbbáll.

Megint elbuktam. Merő szégyen. Lelkem fekete bársony, erőtlen testemet a szív fájdalma szaggatja, maréknyi bánattá, szomorúsággá és hiábavalósággá lényegülök. A világ peremén egyensúlyozok, itt kezdődik és itt ér véget minden, atomokra esve és szétszóródva újra a mindenség része lehetek. Lehetnék. Szemem sarkából valami mozgásfélét érzékelek, megtorpanok. Egészen apró fény villan a parti fövenyen.

Jé, egy kisebb tábortűz! Nem nagy, éppen akkora, ami a teret épp, hogy bevilágítja körülöttem. Mellé telepszem, egészen felmelegít. Olyan hely ez, ahol a tudat őrlőmalma megpihenhet, s ahol teljes elfogadásra lelhetek. A tűz lángja minden egyes lobbanásával életet lehel belém, bátorít, buzdít, erőt ad gyengeségemben. Türelem, alázat, megérkezés átlényegülési pillanatai ezek. Ez a mini-máglya igazi mágiaként hat a magányos éjszakában. Elűzi a sötétben ólálkodó kísérteteket és véd, amíg eljön a virradat. Eme kontaktus éltet és életben tart, fényességes alkímia. Semmi másra nem vágyom, mint egyszer majd tovább adni ezt a varázslatot.

Fogadni mernék, hogy ha eddig kitartottál az olvasásban, az csakis azért lehet, mert őrülten kíváncsi vagy arra, vajon ki lehet a titokzatos ide-

A túl világa vagyunk, a túlvilág nem a jövő, hanem az igencsak valóságos jelen. Túl hangos, túl bántó, túlontúl ilyen és olyan , mindenki helyettesítse be a kis kosarából a maga túl-zásait.

gen, aki a tüzet gyújtotta. Csalódást kell okozzak, mert ezt nem fogom felfedni, ugyanis a mondandóm szempontjából teljesen lényegtelen. Lehet bárki, akárki. Nem maga a személy, hanem a tette volt a mérvadó.

A túl világa vagyunk, a túlvilág nem a jövő, hanem az igencsak valóságos jelen. Túl hangos, túl bántó, túlontúl ilyen és olyan, mindenki helyettesítse be a kis kosarából a maga túl-zásait. Kellemetlen, komfortoktól mentes, rideg és élhetetlen, csoda-e hogy gyakran utazunk azokra a bizonyos, fentebb emlegetett szigetekre?

Vallom, hogy az ember életében a legnagyobb szerepe az érzéseknek van. Érzelmeim a legnagyobb erősségeim. Racionalista embertársaim gyakran megítélnek és idiótának tartanak emiatt. Ráadásul végletekig idealista a hölgy! –mosolyognak az arcomba. Az! Hisz a jóban. Ad. Csodálatot, tiszteletet, támogatást, s gyönyörködik ama csodás transzformációban, melynek során a bátorító szavak szárnyakká nemesednek.

Végtelenül hisz a másikban. Igen. Egy dolgot felejt el rendületlen, hinni saját magában. Jóságát mások boldogságában méri, ezért végtelen könnyedséggel bocsátja útjára utolsó erőtartalékait is e szent cél érdekében, hogy aztán ő maga újfent elfogyjon „e nagy ölelésben”.

Talán ez lehet az oka, hogy időről időre ismételten ott találom magam ezen a lakatlan szigeten. Mások gondjainak megoldásában bajnok vagyok, de a saját viharaimban rendre hajótörést szenvedek. A betűvetés az egyetlen terápia, ő az én Jack-em a Titanicról, a megmentőm, ami visszavezet a helyemre. De a semmi közepén se cetli, se ceruza.

Hajnalodik. Egy papírcsónak hófehér vitorlája bontakozik ki a távolban, árbóca golyóstoll (lássuk be, a klaviatúra és a monitor elég hülyén mutatna a vízen úszva), vitorlája gyöngybetűs üzenetet hordoz (ami megint nem igaz, mert a levél messengeren érkezett, de maga a kép így szép nekem).

Sejthető a leírtakból a történet, és bár egészen bagatellnek tűnhet, nekem sokat jelentett, mert jött valaki, aki hitéből szigetemen tüzet rakott. Őszinte hála annak, aki kedvesen érdeklődött hogylétem felől, majd hosszasan ecsetelte, hogy bizonyára óriási tévedés történhetett, mert az előző lapszámból valahogy kimaradt az írásom, sehol nem találja, és bár nem feltétlen olvas sokat, de engem mindig. Ennyi kellett a szabaduláshoz. Pár elismerő szó, értő figyelem, a szükség van rád kinyilatkoztatása.

Hiszek a hiszek benned ajándékában. A hiszek benned körforgásában. A hitem benned, és benned, és benned és mindenkiben - örökké él.

Ne hidd, hogy elpazaroltad az életed. Soha nem fogod megtudni, milyen életeket érintettél meg, az ajtók, amiket kinyitottál, a vigaszt, amit adtál. Egy kedvességet. Egy szót, egy mosolyt amik lehet, hogy örökre megváltoztattak egy életet. A jó soha nem vész el. (Charlotte Gray)