25 minute read
DAVID LYNCH - Az ember, aki miatt a Fehér Barlangban ragadtam 2.rész
Szász Dávid
DAVID LYNCH
Az ember, aki miatt a Fehér Barlangban ragadtam 2.rész
A cikksorozat első részében az amerikai rendező-géniusz David Lynch pályáját, annak kezdetétől a mainstreamben elért első sikerekig taglaltuk. David Lynch személyét és munkásságát a 80-as évek végére már masszív kultusz övezte, és legalább annyira vált vitatott, mint ünnepelt művésszé, akinek egyedi filmnyelvvel tálalt, radikális és formabontó műveit minduntalan magyarázni és értelmezni igyekeztek, és igyekeznek mind a mai napig. Formailag sok kritikus és elemző törekedett egyfajta Lynch-recept definiálására.
Ezek alapján, Lynch alapvetően szürrealista filmjeit leginkább az jellemzi, hogy a motivikus és a tematikus stilisztikai eszközök összeolvadnak és szerves egészet alkotnak. Lynch a klasszikus mozi tárházát tekintve leginkább a Film noir elemeihez nyúl vissza, érinti az ötvenes évek, azaz saját gyermekkorának eseményeit és miliőjét, de az amerikai társadalom kollektív élményeit is. Kedvenc témái közé tartozik a kisváros biztonsága, a középosztály, a zene, a család, a szerelem és a romantika, ami által nem riad vissza ezek árnyoldalaitól sem: az elnyomott libidótól és erőszaktól, a rejtett-től, az irracionálistól és a tudattalantól. Ily módon a banálisból horror, az erőszakból vígjáték, a miszticizmusból hétköznapiság válik, néhol karikaturista módon túlhangsúlyozott a pátosz és a kisvárosi szappanopera-jelleg. Az abszolút metafora és a paradoxon szintúgy jellemző Lynch munkásságára. 1997-ben Andreas Kilb kritikus a „befejezetlen ember örök drámájaként” jellemezte életművét.
Minden radikalitása, és a formabontásra való hajlama ellenére azonban Lynch viszonylag piacképes maradt filmrendezőként. Későbbi filmjeiben a nők kiemelt jelentőséget kapnak, különösen hollywoodi kontextusban. Műveiben majdhogynem a klasszikus hollywoodi klisék szerint jelenik meg a femme fatale, a naiva, a tiszta lelkű ártatlan diáklány, a sokat látott, bölcs és dörzsölt vénkisasszony, vagy a feslett erkölcsű, nehéz életű prosti figurája.
Ha azonban racionális megoldásokat és logikus magyarázatokat keresel a narratívájában, általában csúfos kudarcot vallasz. Ahogy azt már korábban kifejtettük, köztudott, hogy Lynch nem szereti a filmes történetmesélés racionális és általános formáit. A hangsúly inkább az intenzív atmoszférán van a filmjeiben. Ugyanígy előnyben részesíti a ritkábban használt narratív struktúrákat, különösen a „nyitott formát”. Itt elsősorban az úgynevezett Möbius-szalagot vagy a „furcsa hurkot”, valamint a dekonstrukciót és a posztmodern eszközeit használja. Lynch filmkészítési módszereit a festészetével rokonítja, az álomszerűség és az intuíció segítségével alkot. A filmzenékhez azonban, melyeket alkalmaz, a popkultúrát szándékosan és tudatosan veszi igénybe, amelyben a háború utáni évek hangzása váltakozik a jelenével. Remek érzéke van a mozgás és a nyelv ritmusához, a színekhez, a térhez, a zenei effektusokhoz és a kép és hang összjátékához.
TWIN PEAKS. 1. és 2. évad (1990-1991)
A sokak által vitatott, mások szerint (így szerintem is) korszakos jelentőségű, egyedi, és megismételhetetlen Twin Peaks saga mindazon korábbi műveiben már kipróbált, és az egyetemes filmnyelvbe azóta már átemelt Lynch-i elemet alkalmazza, melyek Davidet híressé és ismertté tették. A filmsorozat első két évada mesteri módon ötvözi a kisvárosi idill, az izgalmas krimi, a szappanopera, és a sci fi-horror elemeit. A harmadik, legutolsó évad, mely 25 évvel később, azaz 2017-ben került adásba pedig ennél is többet tesz: olyan szintű innovációt, frissességet és új megközelítést volt képes felmutatni, amely még Lynch újító vénáját és hihetetlen kreativitását alapul véve is figyelemre méltó.
Amikor a gyönyörű bálkirálynőt, Laura Palmert (Sheryl Lee) holtan találják a folyóparton, műanyagzsákba csomagolva, a halálából fakadó bánat hullámai felemésztik Twin Peaks kisvárosát. Az eset közvetve a városba hozza az FBI különleges ügynökét, Dale Coopert (Kyle Maclachlan), aki Harry Truman (Michael Ontkean) seriff segítségével megpróbálja megoldani a rejtélyt – melynek köze lehet egy sorozatgyilkoshoz. Cooper kihallgatja a helyieket (beleértve a híres, misztikus Tuskó Ladyt is), de egy sor furcsa nyomozási módszert is alkalmaz, amelyek az álmai elemzését is magukban foglalják, hogy megoldja az ügyet.
Eközben Twin Peaks lakói a maguk módján kezelik Laura halálát. Számos karakter kerül felvonultatásra a szövevényes és szerteágazó történetben, de a leginkább meghatározóak Laura barátja, Donna Hayward (Lara Flynn Boyle) és osztálytársa, Audrey Horne (Sherilyn Fenn), valamint két szerelme, Bobby Briggs és James Hurley. Végül elkapják Laura gyilkosát, de egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Twin Peaks valamiféle természetfeletti háború középpontja is egyben, amelyet a többnyire jó, félkarú szellem, Mike és a kegyetlen, szadista gyilkos, Bob karaktere képvisel, akinek nagy szerepe volt Laura halálában.
Ahogy Cooper mélyebbre ás, tudomást szerez egy titokzatos Fehér Barlangról, és az ezen barlangból megközelíthető (és egyben az előbbi negatív lenyomataként definiált, baljóslatú) Fekete Barlangról az erdőben, amelyben úgy tűnik, ugyanaz a különös, Vörös Szoba is található, melyet egy furcsa, földöntúli hangon beszélő, táncoló törpe, és az az Óriás népesít be, aki meglátogatta Coopert álmaiban. A sorozat fináléjában Cooper behatol a barlangba, de a végén a gonosz Bob megszállja Coopert. Találkozunk 25 év múlva, mondja Laura szelleme. Ez a képtelennek tűnő, és a szokásos szappanoperákhoz, és happy endekhez szokott, átlag nézőket egyenesen felháborító befejezés nagyon nagy vihart kavart a 90-es évek elején.
Ahogy a második évad hetedik epizódjában aztán kiderül, Laurát saját apja, Leland ölte meg, aki évek óta bántalmazta és molesztálta. Leland Bob hatása alatt állt, és időnként úgy tűnik, nem tudja, mit csinál, amikor megszállja a szellem. Cooper mégis rámutat arra, hogy Bob csak annak a gonosznak a megnyilvánulása, amelyre Leland mindig is képes volt (annak ellenére, hogy elég sokan látták már Bobot ahhoz, hogy a rendőrség vázlatrajzot tudjon készíteni róla).
Ennek az ügynek a feltárása a Twin Peaks sorozat legszörnyűbb, legmegrendítőbb része. Lynch legjobb munkáihoz hasonlóan ismét egy amerikai mítoszt bont elemeire, hogy felfedje a sötét, kiszámíthatatlan szívet a közepén. Nem számít az első látszat, az emberek borzalmas, és nemes, kedves tettekre egyaránt képesek. A rejtélyre adott válaszon keresztül a Twin Peaks ezt a lehető legjobban kifejezi.
Egy bizonyos generációhoz tartozó cinefilek számára a Twin Peaks 1990. április 8-i premierje szeizmikus esemény volt a populáris kultúrában, olyan élmény, amikor az ember pontosan emlékszik, hol volt, amikor először látta.
De mi volt a Twin Peaks titka, ami hihetetlen népszerűségét, majd (a balsorsú 2. évadot követően) a bukását okozta?
A Twin Peaks-ről eleinte nem tűnt úgy, hogy azzá a kultikus jelenséggé növi ki magát, ahogyan manapság hivatkoznak rá. Kultusszá később lett, mivel a megrögzött rajongók ragaszkodtak a sorozathoz a 2. évad első pár epizódját követő csökkenő nézettség, és az 1992-es előzmény-mozifilm, a Twin Peaks: Fire Walk With Me (Tűz, jöjj velem) ellenére is, amely valamilyen oknál fogva már nem találkozott a korszellemmel. A pilot (azaz a sorozat első teszt-epizódja) egy jóhiszemű áttörés volt, az 1989–1990-es évad legmagasabb értékelésével, körülbelül 35 millió amerikai hangolt az ABC-re, hogy megnézze. Lehetetlen (és röpke) pillanat volt, amikor a művészet beszivároghatott a fősodorba és a vasárnap esti rejtély, amely olyan karaktereket mutatott be, mint a Tuskó Lady, és Nadine, a szemfedőt viselő, rögeszmés háziasszony, ilyen mértékű népszerűségre tehetett szert.
A sorozat sikerének másik nyilvánvaló titka, hogy az érzelmek éppúgy meghatározzák, mint az excentricitás. A Twin Peaksre többnyire egy furcsa műsorként emlékeznek, melyben Laura Palmer (Sheryl Lee) halála, és az azt övező rejtély egyfajta lynch-i fekete doboz, amelynek nincs kulcsa, nincs más, csak sötét és szürreális kinyilatkoztatások véget nem érő sorozata, egy titkos, sejtelmes, gonosz entitásról, amely egy idilli északnyugati város szélén lapul. De a pilotban ezt egyszerűbben a bánat cunamijaként kezelik, amely rázuhan a kisváros lakóira. Nemcsak Laura édesanyja, Sarah (Grace Zabriskie) törik össze vigasztalhatatlan kínjában, hanem a középiskola igazgatója, aki hírt ad a halálesetről az iskolarádión keresztül, és szegény Andy (Harry Goaz), a bűnügyi helyszínfotós is. Habár Lynchnek és alkotótársának, Mark Frostnak bőven lett volna alkalma a sötétségbe sodródni, beleértve a Fekete Barlangon belüli extradimenziós terrort is, a pilot mégis inkább a kollektív emberi tisztességre helyezi a hangsúlyt. A halász, aki felfedezi a holttestet, Pete Martell (Jack Nance), nem tudja rávenni magát, hogy megnézze, kinek a holttestét rejti a műanyagzsák. Csak annyit tud mondani a rendőrségnek: „Meghalt… műanyagba csomagolva”, és elbújik egy szikla mögé, miközben Truman seriff (Michael Ontkean) és a halottkém, Dr. Will Hayward (Warren Frost) kibontja a zsákot, ezzel felfedvén az áldozat kilétét. (Hayward később nem hajlandó elvégezni a boncolást, mert szoros kapcsolatban állt Laurával, aki lánya legjobb barátja volt.)
Ahogy a hír Truman serifftől eljut a város többi részébe, a bánat pókhálója lassan átszövi a városlakók napi valóságát. Nincs meghatóbb és zseniálisabb pillanat a bevezető epizódban, mint amikor Leland Palmer (Ray Wise) segélyhívást kezdeményez az otthon őrjöngő feleségének, (aki a délelőttöt a lányuk keresésével töltötte), és Truman rendőrségi teherautója leparkol a háttérben mögötte. A helyzet, és a telefonvonal csendje miután Leland egy szót sem tud kinyögni, eléggé világossá teszi mindenki számára, hogy Laura meghalt, és Grace Zabriskie sikolyaira, valamint Angelo Badalamenti szívbemarkoló zenéjére van bízva, hogy továbbvigye az érzelmeket.
Miért siklott félre a Twin Peaks?
Valójában az évad első kilenc epizódja a legerősebb, leginkább összefüggő szakasz a teljes sorozat 30 epizódos műsoridejéből, mivel Lynch és Frost itt még szinte kizárólag a rejtély megfejtésére koncentrálja a cselekményt, legfeljebb pár további kérdést is felvet azzal kapcsolatban, hogy mi is Twin Peaks mélyebb titka. A hetedik, nyolcadik és kilencedik epizód Cooperre összpontosít, ahogy kitalálja, ki ölte meg Laurát, majd leírja a kinyilatkoztatás következményeit. Pusztító, félelmetes, gyönyörű történetmesélés a legjavából.
Sajnos, ezután viszont a kezdeti, erős koncepció valahogy szétesett. Lynchet és Frostot ugyanis időközben elhívták a Twin Peaks projektből, hogy más igényeket teljesítsenek, ezért új csapat vette át az irányítást, és a Laura Palmer halálával kapcsolatos nyomozás, mint a műsor kötőszövetének elvesztése azt jelentette, hogy a sorozatnak lényegében egy egyszerű, főműsoridős szappanoperává kellett visszadegradálnia saját magát. Sajnos a Twin Peaks nem igazán élte túl ezt az átmenetet, ami olyan kényszerű megoldásokhoz vezetett, mint Cooper sakktáblája és egykori partnere, Windom Earle felvonultatása, mely szálak ugyan érdekesek lehetnének, de az amúgy is szövevényes történetet megakasztják, lelassítják, és nem jó értelemben.
A saját korában kedvezőtlenül fogadott második évad azonban 2 és fél évtizeddel később már teljesen más megítélés alá esik, köszönhetően az időközben kialakult Peaker kultusznak.
A sorozat erényei a saját személyes véleményem szerint is jó borként értek a korral: ami akkor furcsának és öncélúnak tűnt, az időközben ráadásul olyan erősen hatott egyéb filmekre és sorozatokra, hogy mai szemmel nézve már sokkal kevésbé látszik extrémnek. Továbbá, aki a Twin Peaks kapcsán kizárólag a furcsaságokra helyezte a hangsúlyt, az nem vette figyelembe azt, ami valójában a show lényege: egy gunyoros csavar a szokásos gyilkossági rejtélyen túl, igazi humorérzékkel. Kyle MacLachlan merő tökély Cooper ügynökként, akinek a legnagyobb szerelme egy csésze átkozottul jó kávé, és a munkája iránti buzgó elkötelezettsége. A Twin Peaks-i helyiek az emlékezetes karakterek széles skáláját fedik le, a femme fatale-t alakító Audrey-tól (aki általában a jelenetekbe a saját sikamlós, és hűvösen jazz-es főzenéjére lép, sőt táncol be) a szerethető, kissé együgyű Andy-ig. A humor éles és konkrét, és ezen mellékszálak nélkül a sorozat sokkal hamarabb furcsa melodrámává fajult volna.
A Twin Peaks nézésekor egyértelműen kiderül, hogy Lynch és Frost a főműsoridős szappanopera műfajának elkötelezett hívei, és legalább annyira merítettek a hatalmas melodramatikus vonzerőből, mint amennyire szembe mentek egyes klisékkel. A show nem működne akkor sem, ha Cooper szavaiban csak egy leheletnyi őszintétlenség lenne. Lynch és Frost hisznek az olyan kisvárosokban, mint Twin Peaks, és hisznek az ilyen súlyú tragédiák által megrázott közösségek összetartó erejében. A felszín alatt sok helyütt megbújhat a gonosz, de létezik eredendő emberi jóság is, amelyet érdemes ápolni és védeni.
Twin Peaks: Fire walk with me (Tűz, jöjj velem) (1992)
A kultikus tévésorozat előzményeként szolgáló mozifilm főként Laura Palmer, a tinédzser bálkirálynő életének utolsó hetére fókuszál, akinek meggyilkolása a sorozat központi rejtélye volt. 1990-ben a televíziós közönség folyamatosan azt kérdezte, hogy ki ölte meg Laura Palmert, de a Fire Walk with Me-ben Lynch már azt a kérdést igyekezett megválaszolni, miszerint: ki is volt valójában Laura Palmer?
A rendező az amerikai társadalom idilli homlokzata mögött megbúvó gonosz ábrázolásáról vált híressé; és a sorozat is ezt a gondolatmenetet folytatta, a cserkészfiúhoz hasonló Dale Cooper FBI-ügynök (Kyle MacLachlan) feltárta Twin Peaks bájos kisvárosának titkait. Cooper fertőző optimizmussal látta a világot, még a sorozat legsötétebb pillanataiban is.
De a Twin Peaks valójában Laura Palmerről szólt, a kötőszövetről, amely mindenkit és mindent összehozott, és jelenléte az egész sorozaton keresztül érezhető. Talán nincs is jobb példa Lynch munkájában olyan főszereplőre, aki minden általa feltárt témát megtestesít. Külsőleg egy lány, aki a tisztaságot és a kedvességet személyesíti meg. Belsőleg valaki, aki a függőséggel, bántalmazással és erőszakos sorsának szinte prófétai tudatával küzd. A “Fire Walk with Me” sok szempontból arról szól, hogy megtaláljuk a fényt egy kegyetlen, sivár világban. Cooperrel ellentétben Laura teljes pesszimizmussal látja a világot. Amikor barátja, Donna (akit itt Moira Kelly alakít) megkérdezi, hogy gyorsabban vagy lassabban haladna-e, miközben az űrben zuhan, azt válaszolja: "Egyre gyorsabban és gyorsabban. Sokáig nem éreznék semmit. Aztán egyszercsak lángba borulnék. Örökké... És az angyalok sem segítenének. Mert mind elmentek."
Eleinte Lynch félrevezeti a közönséget, hogy valami hasonlóra számítsanak, mint a show. A Theresa Banks meggyilkolása ügyében nyomozó Desmond és Stanley ügynökökre összpontosító prológus sokkal inkább az eredeti sorozathoz igazodik, Chris Isaak és Kiefer Sutherland remek páros, a film első pár jelenete szinte egy zsarus spinoffnak tűnik. Azonban amikor váratlanul felbukkan egy eltűnt FBI-ügynök (akit a határozottan rémisztő David Bowie alakít), a film Francis Bacon-szerű rémálommá válik. Lynch mindig is mestere volt a közelgő végzet érzésének megteremtésében. Bowie prédikátorszerű csapongásai apokaliptikusnak tűnnek, mintha a világunkba átszivárogna a Pokol. Lynch tökéletesen teremti meg az alaphangot ahhoz a szinte klausztrofóbiás félelemhez, mely hamarosan a hatalmába keríti Laura világát.
Nincs még egy színésznő, aki tökéletesebben el tudta volna játszani Laura karakterének minden rezdülését, mint Sheryl Lee. Ennek egyik nagyszerű példája az, amikor a drogdíler barátjával, Bobbyval (Dana Ashbrook) beszélget az iskolában. Először verekedésbe kezd, és harciasan viselkedik Bobby megcsalással kapcsolatos vádjaival szemben. Amikor rájön, ez nem vezet sehova, a báli fotóján látható kacér, angyali lány lesz. Ez nem csupán egy Lynch-film egyik nagyszerű alakítása, hanem a valaha volt egyik legnagyobb filmes alakítás, amely leginkább Renée Jeanne Falconettire emlékeztet Dreyer: Jeanne of Arc passiójában. Falconettihez hasonlóan Lee-nek is hihetetlenül kifejező szemei vannak, amelyek szívbemarkolóan tükrözik Laura mély fájdalmát és szenvedését. Közel azonos szintű említést érdemel Ray Wise, Laura apja, Leland szerepében. Lee-hez hasonlóan Wise is egyensúlyban tartja a szerető, rokonszenves apát a bántalmazó, zsarnoki szülő képével. Az a jelenet, amelyben Leland szembesíti Laurát vacsora közben a kézmosással kapcsolatban, a szülői bántalmazás egyik legfelkavaróbb, legkényelmetlenebb hatású ábrázolása az egész filmtörténelemben.
A hab a tortán (ismét, akárcsak a sorozatban) Angelo Badalamenti kísértetiesen provokatív filmzenéje. A jazz, a szinti-pop és a rap keverésével hangulatos, éteri aurát hoz létre, amely tökéletesen illeszkedik Lynch álmodozó, de pokoli világába. Talán a legkiugróbb zenei rész a néhai Julee Cruise, aki a “Questions in a World of Blue” című dalát énekli. Kék-fehér fényben fürdik, ahogy Laura könnyek között nézi, ez az egyetlen pillanat a filmben, amikor úgy érzi, teljesen megértik.
Ahogy a nőkkel szembeni bántalmazásokról szóló történetek egyre nyilvánosabbakká váltak, a “Fire, Walk with Me” sajnos ma is aktuális. A vérfertőzés, a visszaélés és a függőség témáival foglalkozó részt nem könnyű végignézni. De bár a “Fire, Walk with Me” kétségtelenül tragédia, a film olyan érzést kelt, mintha Lynch szerelmes levele volna Laura Palmernek, mint karakternek és Sheryl Lee-nek, mint színésznőnek címezve. A film nem azért működik olyan jól, mert Laura hiteles áldozat, hanem azért, mert Lynch narratívája azt érzékelteti, miszerint minden tinédzser megküzd belső démonaival. Bár a 2017-es újjászületés kiterjeszti Laura sorsát, a boldogságtól síró utolsó felvétel tökéletes lábjegyzetnek tűnik. Ahogy a Tuskó Lady mondja neki: „amikor ez a fajta tűz meggyullad, nagyon nehéz eloltani”.
Lost Highway (Útvesztőben) (1997)
Ez az 1997-es neo-noir pszichológiai horrorfilm öt évvel a dicséretes „Mulholland Drive” előtt készült, és a Lynch-re jellemző furcsaság és stílus ujjlenyomatát szintúgy magán viseli. A partitúra, a szereposztás, a nyitó képek – tudjuk, hogy valami egyedit kapunk.
Fred Madison (Bill Pullman) egy Los Angeles-i jazz zenekar szaxofonosa. Feleségével, Renee-vel (Patricia Arquette) postán kapnak videoszalagokat. Mindegyik szalag a saját otthonuk felvételeit mutatja be. És őket otthonukban. Ahogy a szalagok egyre idegenebbek lesznek, úgy válik azzá a történet többi része is.
A „Lost Highway” egészen jól csinál néhány dolgot, kezdve a szereplőgárdával. Bill Pullman ugyan általában vidámabb, komikusabb karaktereket játszik, de itt könnyedén belecsúszik Fred Madison noir stílusú szerepébe. Szimpatikus és könnyedén képes maga mellé állítani a közönséget.
Hasonlóképpen, Balthazar Getty jól érzi magát Pete Dayton szerepében. Dayton egy tipikus lecsúszott karakter, aki saját körülményeivel küzd. Getty az a fajta színész, aki úgy tűnik, a véletlennek köszönhetően pont úgy néz ki, mint amit játszik. Patricia Arquette szépen kiegészíti az elsődleges szereplőgárdát. Időtlen megjelenése tökéletesen illeszkedik a történet furcsaságába.
A mellékszereplők között olyan nagy nevek szerepelnek, mint Robert Blake (utolsó szerepében), Robert Loggia és Gary Busey. Michael Masse és Giovanni Ribisi is feltűnik. Richard Pryor komikus, valamint Henry Rollins és Marilyn Manson zenészeknek van pár cameo-ja. Ahogy újra feltűnik Jack Nance is, aki Lynch első filmjében, az Eraserheadben szerepelt. (Majd később Pete Martell szerepében találkozhattunk vele a Twin Peaks-ben).
A „Lost Highway” vizuális és hangos ünnep. Megvan a Lynchre jellemző, álomszerű minősége, amely minden jelenetet magával ragad. A párbeszéd szándékosan minimális. A jelenetek jól eljátszottak, jól rendezettek és az egész film hatásosan bizarr. Van néhány dermesztő rész, de a film mégsem nevezhető horrornak. Viszont, bár a filmkészítés kiemelkedő, maga a történet sokak szerint kaotikus, és majdhogynem követhetetlen. Figyelembe véve ezt, valamint a film 134 perces időtartamát, sokak szerint a mű túl hosszú. De még egy szorosabb szerkesztési munka sem menthetné meg az összefüggéstelen történetet. Sokak véleménye szerint - amit kénytelen vagyok osztani - talán a Lost Highway Lynch egyik legkevésbé koherens és legkevésbé jól sikerült alkotása.
The Straight Story (1999)
1994-ben egy Alvin Straight nevű idős férfi hosszú közép-nyugati utazást tett, méghozzá autó és jogosítvány híján egy fűnyírón. Fáradságos bravúr volt, de közel sem olyan ijesztő, mint amit David Lynch a "The Straight Story"-ban szándékozik tenni: egy lassú folyású, vidékies, egyben mélyen spirituális filmet készíteni, amely mégis képes a közönséget abszolút magával ragadni. Lynch, mint a legkevésbé valószínű filmkészítő a bolygón egy ilyen mozi megvalósítására, lélegzetelállító lendülettel vágott neki ennek a kihívásnak. Radikálisan váltogatva, bátran dacolva a hagyományos bölcsességekkel arról, hogy mi kell a mozilátogatók izgalmához, Lynch bemutatja a „Blue Velvet” másik oldalát, és rendkívül valószínűtlen diadallá változtatja.
Természetesen ennek a filmnek az egészséges kisugárzása és megnyugtató természeti szépsége határozottan ellentmond a híresen “egészségtelen” Lynch-i képzeletnek. A szakadék a filmrendező előző „Lost Highway” című filmjének kísérteties rosszindulatúsága és a „The Straight Story” tisztességes, nyílt hangvétele között szinte túl nagy ahhoz, hogy felfogjuk. De ugyanaz a Lynch-i koncepció, amely a "Blue Velvet"-et olyan előrelátónak hagyta meg, és a tabutémák egész filmes hullámát indította el, ismét működik. Amikor egy született természetellenes, mint Lynch ilyen érdeklődést és érzelmeket tud kelteni egy ember egyszerű története iránt, a hétköznapok birodalma új határvonalnak tűnik.
Az természetesen sokat segít, hogy a "The Straight Story" ugyanolyan precíz és technikailag ügyes, mint Lynch többi munkája, és hogy a kiváltani szándékozott hatásait ugyanolyan gondossággal éri el. A „Blue Velvet” klasszikus nyitóképei visszhangoznak a film elején, ahogy a kamera egy látszólag közönséges házat és pázsitot vesz fel. A ház kísértetiesen csendes és elszigetelt, mígnem egy hirtelen esemény be nem mutatja Alvin Straight-et, akit a veterán színész, Richard Farnsworth mesterkéltség nélkül alakít. A „The Straight Story” nem jöhetett volna létre Farnsworth szűkszavú, mégis zsigeri őszintesége nélkül.
Farnsworth alakítása mélységesen emberi. Borostás, gyenge, rongyos ruhájú, kócos hajú, és ezáltal automatikusan megszabadítja a filmet a mesterkéltségtől, és elképesztően kitartó teljesítményt nyújt, amelyet nem fogunk egyhamar elfelejteni.
Alvin a lányával él (akit Sissy Spacek alakít) Laurensben, Iowában, egy olyan városban, ahol soha nem okoz gondot parkolóhelyet találni a főutcán sem. Az egészsége tönkrement, és tudja, hogy az élete hamarosan megváltozik. Egy egyszerű jelenetsor, amelyben Alvin felkeres egy orvost, csendben felméri az ominózus orvosi felszerelést, és meghallgatja az egészségével kapcsolatos szörnyű jóslatokat, elegendő magyarázatot ad későbbi viselkedésére. Válaszút előtt áll, hogy tehetetlenül öregszik tovább Laurensben, vagy megízlelheti a szabadság ízét még utoljára. Alvin úgy dönt, útra kel.
Állítólag a Sion-hegy felé tart (Wisconsin), abban a reményben, hogy megtalálja tőle elhidegült bátyját, akiről tudja, hogy agyvérzést kapott. De valójában Alvin utazása nem sok célról szól. Lynch, aki John Roach és Mary Sweeney gyönyörű és tömör forgatókönyvéből dolgozik, az utazás minden szakaszát Alvin életéről, és azok életéről forgatja, akikkel találkozik, így minden találkozás kikényszeríthetetlenül nagyobb jelentőséget kap. A sok kísérteties kép egyike itt találja Alvint, amint egy nyílt úton halad a fűnyírójával, amelyen azért utazik, mert nincs jogosítványa – és mert meg akarja tenni ezt az utolsó utat - de a maga módján. A kamera az ég felé emelkedik, és Angelo Badalamenti gyönyörű zenéje szól, amíg a kamera ismét lefelé mozdul – és Alvint szinte pontosan ott találja, ahol volt. A "The Straight Story" inkább a csillagok bámulásáról, és az egyes találkozások teljes megtapasztalásáról szól, mintsem arról, hogy sietve eljussunk valahova. Túl régen nem mert így tekinteni az életre egy nagyszerű amerikai film.
A film befejezése pedig egészen felemelő és megindító. Ezért most el sem mesélem inkább.
Személy szerint azt gondolom, hogy az Elefántember mellett a The Straight Story David Lynch messze legemberibb filmje. Még azt is megbocsátom neki, hogy eme alkotás valóban kakukktojás, mert szinte a világon semmi formabontóan Lynch-es megmozdulás nincs benne.
Mulholland Drive (2001)
A merész filmrendező 2001-es hollywoodi thrillere ma ugyanolyan káprázatos és ismeretlenül kétértelmű, mint megjelenése idején.
A legjobb filmek gyakran azok, amelyeket nem ismerünk ki teljesen, amelyek kérdőjelekkel és kétértelműségükkel hosszú távon ingerlik az elménket, és visszavezetnek olyan jelenetekhez, vagy pillanatokhoz, amelyek élénken kavarognak bennünk, és gyakran olyan érzelmi reakciókat váltanak ki, amelyeket nem vagyunk képesek elsőre azonosítani. Megvan az oka annak, hogy Alfred Hitchcock Vertigo című filmje, amely 1958ban vegyes fogadtatásban részesült, az elmúlt 50 évet a Sight & Sound minden idők legnagyobb filmjeinek listáján töltötte, mielőtt 2012-ben végül megdöntötte a hatalmas Citizen Kane-t.
David Lynch idén 23 éves Mulholland Drive című filmje ugyanezen az úton jár, egyike annak a két 21. századi filmnek, amelyek a legutóbbi Sight & Sound Top 100-ba kerültek. Biztosan nem véletlen, hogy a Vertigo és a Sunset Boulevard az a film, amelyekre Lynch a legközvetlenebbül utal, mivel a sztoriban két nagyon különböző nő kiléte olvad össze. Ahogy említettük, Lynch klaszszikus Hollywood iránti vonzalma az 1986-os Kék bársony című filmje óta nyilvánvaló, a Mulholland Drive szintén a film noir klasszikusok csapásvonalán halad. Maga a film, az ABC csatorna később elutasított 90 perces pilotjaként indult. A TV csatorna, mely egykor szenzációvá változtatta Lynch Twin Peaksét, másodszor nem volt hajlandó esélyt adni Davidnek. Nem olyan nehéz kitalálni, hol ér véget a pilot, és hol kezdődik Lynch új anyaga –egyes jelenetek sugározhatók a hálózati tévében, mások egyáltalán nem. De a Mulholland Drive lelke továbbra is ugyanaz: egy napfényes, optimista álmodozóról szól az ontariói Deep Riverből, aki Hollywoodban landol abban a reményben, hogy karriert csinálhat, ám a rajta kívül álló körülmények eltérítik, és elveszti az ártatlanságát.
A kész film egy elbűvölő barna (Laura Elena Harring) körüli rejtély, aki autóbalesetet szenved Hollywood Hills-ben. Egy készpénzzel teli pénztárcát és egy kék kulcsot talál magánál, de sem ezekről sem pedig saját személyazonosságáról sincs fogalma. A magát Ritának nevező nő egy tágas lakásba menekül, amelyben Betty (Naomi Watts), a kanadai szőke színésznő lakik, miközben nagynénje a városon kívül van. Betty semmit sem tud Ritáról, vagy arról, hogy milyen veszélybe kerülhet, de beleegyezik, hogy segít az idegennek kideríteni a személyazonosságát. Útközben sokféle színes hollywoodi karakterrel találkozunk, köztük néhány bunkó gengszterrel, egy elvhű rendezővel, aki azért küzd, hogy megakadályozza a maffiát, hogy azok elvegyék tőle a filmjét, és a titokzatos cowboy- jal, aki a produkciót üldözi. A film bonyolultsága nem magában a történetben rejlik, hanem az összes mellékszál és mellékszereplő tematikájában.
A Mullholland Drive-nak szándékosan szürreális minősége van az első 90 percben. Elsőre a néző nem biztos benne, hogy drámát, vígjátékot, romantikus filmet vagy thrillert néz. Van néhány eltúlzott poén, egy párás szexjelenet, amely a semmiből jön, és néhány nagyon fura interakció, mint például Betty meghallgatási jelenete egy idősebb színésszel és egy süket rendezővel, valamint egy nagyon ostoba altétel maffiózókkal. De aztán minden felfordul a film utolsó harminc percében. A harmadik felvonásban elhelyezett “csavar” elengedhetetlen, a film ettől nyer értelmet, és helyezi kontextusba az összes furcsa dolgot, amit mindeddig láttunk.
Jó oka van annak, hogy a rendező unottnak tűnt Betty csodálatos meghallgatása során. Jó oka van annak, hogy a maffia miért próbálja rákényszeríteni Adamet, hogy válasszon egy konkrét színésznőt a filmhez. Jó oka van annak, hogy Rita miért szenvedett autóbalesetet, és nem emlékezett a saját nevére.
Christopher Nolan Inception című filmjében DiCaprio azt mondja az álmokról, hogy „valósnak tűnnek, amikor benne vagyunk. Csak miután felébredtünk, vesszük észre, hogy valami furcsa volt.” Lynch nagyon hatékonyan ragadja meg ezt az érzést a Mulholland Drive-ban, minden bizonnyal sokkal jobban, mint Nolan az Inceptionben, egy olyan filmben, ahol az álmok inkább sci-fi díszletek, mintsem a valóság hátborzongató lecsapódásai.
A Mulholland Drive egy kihívásokkal teli film, amely nem lesz mindenki kedvence. A narratíva-hajlító furcsaságok közepette azonban a film mélyen és őszintén kapcsolatba hozza a nézőt Bettyvel. Lényének olyan tisztasága van, amely még a legvadabb jelenetekben is érzelmi ballasztként hat, amihez párosul az ipar kegyetlensége és közömbössége, amelyet oly buzgón csodál. A film afféle tiszteletadás “az ismeretlen színésznő” sírja felett.
Inland Empire (2006)
Az Inland Empire Lynch máig utolsó, teljes estés játékfilmje, ha nem számítjuk a 2017-es utolsó Twin Peaks sorozatot, melyre David filmként, mintsem tévésorozatként hivatkozik. Kissé olyan érzésem van, hogy az Inland Empire nagyjából ugyanazt jelenti Lynch filmográfiájában, mint a hírhedt, sokak szerint értelmezhetetlen és dekódolhatatlan Finnegans Wake, James Joyce írói pályáján. Az utolsó Nagy Mű, melynek szerzője azonban már olyan dimenziókba kalauzolja a nézőt/olvasót, befogadó közönséget, ahová valójában vajmi kevesen képesek vele tartani. Ennek megfelelően a film cselekményét, pláne a lehetséges értelmezést az alábbiakban csak nagyon vázlatosan taglaljuk.
Lynch újra életre hívja az általa már korábban bemutatott totális lázálomvilágot, és megbabonázott körutat tesz a rendkívüli, vadul kompromisszumok nélküli „Belső Birodalomban”, mely sötét, mint a szurok, váltakozva szép és csúf, vicces és rémisztő. Nikki Grace (a káprázatos, félelmet nem ismerő Laura Dern) befogad egy idegent (Grace Zabriskie) az otthonába. A névtelen látogató, az új szomszéd kidülledt szemekkel és kelet-európai akcentussal két rövid példabeszédet mond, amelyek utalnak a következő furcsaságra. “Amikor a fiú kiment a világba játszani” - mondja az idegen - “megszületett a gonosz, és követte a fiút.” “Amikor azonban a lány elment játszani, eltévedt a piacon”, ami nagyjából összefoglalja, mi történik a legtöbb csinos színésznővel Hollywoodban.
A „Mulholland Drive”-hoz hasonlóan, amelyre ez az új film leginkább mint egy gonosz ikertestvérre hasonlít, az „Inland Empire” is egy vonzó, szőke színésznő útját követi. A maga furcsa módján Lynch szereti a nőket, vagy legalábbis az ábrázolásukat. És rettentően izgalmas szerepeket ad nekik.
Kevés finomabb, és végül szörnyűbb szerep létezik, mint Nikki Grace szerepe, akinek pornósztár neve korábbi karrierjére utal. Nem sokkal azután, hogy megvendégelte külföldi akcentussal beszélő látogatóját, Nikki, aki a 30-as évei közepén jár, az „On High in Blue Tomorrows” című új filmet próbálja, Kingsley Stewart rendezővel (Jeremy Irons, aki szakszerűen ötvözi az öntudatot az egóval), valamint színésztársával, Devon Berk-kel (Justin Theroux). A forgatandó film egy romantikus melodráma, Susan Blue-val és Billy Side-dal, a csinosan öltözött déliekkel, Nikki vagy Susan, vagy talán mindketten bekerülnek egy másik történetbe, amely hasonlít az „On High in Blue Tomorrows” nyájasabb változatára. A film a filmben miliő eme kendőzetlen változatában Susan sok időt tölt egy baljós házban, fél tucat nővel, akik prostiknak tűnnek. A „Belső Birodalomba” a legegyszerűbb út a nagy kastélyokon, elhagyatott házakon, baljós folyosókon és koszos hátsó sikátorokon keresztül vezet, amelyekben Nikki, Susan, valamint különös, ember méretű nyulak és a kurvák laknak. Minden szoba új hangulatot, vizuális textúrákat, fenyegetéseket hoz, valamint a szokásos Lynchville-i hangulatot, amit már jól ismerünk, olyan visszatérő elemekkel, mint a zümmögő elektromos lámpa és a bársonyos vörös függöny. A film egy kis szobát mutat be, amelyben a síró lengyel nő egy statikus töltéstől vibráló televíziót néz. Ezt a szobát egy másik, pazar berendezésű, aranyozott szélű szoba váltja fel, amilyen az európai palotákban és múzeumokban található.
Az, hogy Nikki és a többi szereplő hogyan vándorol ezekben a szobákban – például, hogy az elkényeztetett szőkeség hogyan kerül végül egy kísérteties, B-filmes irodába – kevésbé fontos, mint az, ami ezekben a terekben történik. Az „Inland Empire” című filmben a klasszikus hős útját felváltják a megrázóan ellentmondó jelenetek, helyzetek és beállítások, amelyek úgy tükrözik egymást, mint ismétlődő képek egy szilánkos tükörcsarnokban, akárcsak Orson Welles „Lady From Shanghai” című művének végén. Az „Inland Empire” terei állomásként funkcionálnak, lelkiállapotokként (Nikkié, Susané, Lynché), a kinyilatkoztatás és a tárgyalás, az erőszak, és az intimitás helyszíneiként. Minden új tér egyben színpadként is szolgál, mely színpadokhoz folyamatosan be- és kijáratok készülnek. E be- és kijáratok teátrálissága aláhúzza a növekvő feszültséget és meghiúsít minden olyan érzést, hogy a film a szokásos lineáris logikával bontakozik ki. Nikki/Susan, mint a szereplők, akik ugyanazon a folyosóajtón rohangálnak be és ki egy pofonegyszerű vígjátékban, folyamatosan változtatják a pozíciójukat, de hosszú ideig nem úgy tűnik, mintha új helyre mennének. Ez a stratégia nagyrészt működik még akkor is, ha ebben a bámulatosan ambiciózus 179 perces filmben van körülbelül 20 perc, ami feleslegesnek hat.
A film gyártása közben megjelent interjúban Lynch elmondta, hogy az Inland Empire-t konkrét forgatókönyv nélkül forgatta, amit könnyű elhinni. Az automata írás szürrealista gyakorlatához hasonlóan a film is olyan érzést kelt, mintha transzban készült volna, abszolút belső intuícióból. Lynch-hez hasonlóan senki sem ábrázolja a simogató, déli fényt ennyire sötétnek, ennyire ijesztőnek, talán azért, mert kevés amerikai filmes meri visszahámozni a dolgok felszínét, hogy megmutassa, mi rejlik alatta.
Az „Inland Empire” nem olyan film, amelyet szeretni kell. Ez egy olyan mű, amelyet csodálni, átgondolni kell, birkózni kell vele. A sokkal megközelíthetőbb, humanista „Mulholland Drive” elsőre mindenképp könnyebb, emberközelibb darab. Második megtekintésre azonban az „Inland Empire” viccesebbnek, játékosabbnak és valahogy szívhez szólónak tűnik. Laura Dern előadásában minden bizonnyal nincs más, csak szeretet, ami éppúgy ajándék nekünk, mint annak a rendezőnek, aki a színésznőnek a legnagyobb szerepeit adta. Könnyű eltévedni egy David Lynch-filmben, de Laura Dern csodálatos lénye még ebben az útvesztőben is nagyszerű útmutatónak bizonyul.
folytatás következik
