Nyelvi kincseink 9. rész

Gyurkovics Eszter

Nyelvi kincseink 9. rész

Még a megfogalmazásaink is különböznek

A nyár után nyelvészeti cikket írni olyan, mintha újra az iskolapadba ülnénk. Ráadásul egy kicsivel több hónap is kimaradt, mint egy nyári szünetnyi, ezért van mit feleleveníteni. A gendernyelvészeten belül elemezgettem a nyelvi szinteket, a fonéma-morféma-szó-szintagma-mondat ötös felosztásán belül az első kettőt veséztük ki alaposabban, valamikor tavasz környékén. Következzen tehát az, hogy a nemek mely szavakat, szintagmákat és mondatokat használják eltérően.

Káromkodó tyúkok (szavak szintje)

Azt a szót, hogy szó, mindenki érti, eme mondatot meg mindenki megmosolyogja. Külön definíciója nem létezik, mert mást jelent, ha a beszéd elemeként értelmezzük, és mást, ha nyelvi elemként. A beszéd egységeit ugyanis szóelőfordulásoknak, a nyelvi egységet pedig lexémának hívják. Az én házam az én váram mondat elbeszélt verziójában hat szóelőfordulás található, míg, ha lexikailag nézzük, csak négy szó: az, én, ház, vár, plusz a toldalékok. Mivel ez egy nyelvészeti cikk, a továbbiakban a lexémákról ejtünk szót.

A szókincs a nyelv legváltozékonyabb és legérzékenyebb része, ami a világgal együtt változik. A múlt században például minden magyar ember meg tudta nevezni a mezőgazdasági eszközöket (csoroszlya), a haszonállatok nőstényeinek és hímjeinek speciális nevét (gácsér), és még alkategóriákra is tudták osztani a gyümölcsöket (rétesalma). Ezek ma már legfeljebb mezőgazdasági szaknyelvben lelhetők fel. Ellenben ma olyan technológiák és újítások jelentek meg, főleg a számítástechnika, a digitális eszközök és az internet révén, amelyek megnevezése rengeteg új szóval gazdagították mindennapi beszédünket (wifi, élőzik, applikáció).

Általában elmondható, hogy szókincsbeli, szóhasználati különbségek területi és szociálisan szerveződött csoportok között figyelhető meg. Egy falusi fiatal egészen más szavakat használ, mint egy városi, és egy mérnök is teljesen másképp beszél szavak szintjén (is), mint egy kereskedő. Az egyéni különbségek tehát nemtől függetlenek. Mégis léteznek olyan lexikai szegmensek, amelyekben tetten érhetők nemileg nyelvi eltérések. Japánban például még a 16. század környékén papírra vetettek egy főnevekből, melléknevekből és igékből álló, pár száz szavas kis szótárt, amelyet kizárólag udvarhölgyek használtak, amolyan titkos nyelvként az udvari életben. Ennek a nyelvnek a verziója a mai napig fennmaradt a japán lányok körében.

Sokkal nagyobb különbségek alakultak ki az ún. verbális tabuk körül, amelyek olyan szavak, amelyet csak egy bizonyos nemhez tartozó egyén használhat. A karibi nők pl. nem szólíthattak férfiakat a nevükön, a zuluban a menyeknek meg kerülniük kellett azokat a szavakat, amelyek az apósuk nevére még csak távolról is hasonlított, amellett, hogy nevén nevezniük őt szintén tilos volt.

Ám a sok nyelvspecifikus tabu mellett létezik egy állandó ihletforrás, amely minden nyelvben megtalálható, ez pedig a trágár szavak használata, és a káromkodás. Obszcén szavak már a középkori hitvitázó szövegekben is fellelhetők, ám használatuk a 18. században lett megtiltva a nők számára, illetve női társaságban. Férfiak használhatták egymás között, mert ezeket a férfiassággal és erővel asszociálták, a durva szavak kerülése meg egyre inkább egyfajta finomkodó, „nőies” stílus kialakulásához vezetett.

A pár évtizeddel ezelőtti nyelvészeti hanganyagok is azt támasztották alá, hogy a nők kevesebbet káromkodnak, mint a férfiak, ám sajnos egy ma végzett kutatás azt mutatná, hogy a fiatalok körében aligha mutatkozik különbség. A közönséges, durva szavak használata egy olyan presztízzsé nőtte ki magát, ami a fiatalnak a társaságon belüli minél magasabb rangjával függ össze. Röviden szólva: a káromkodás menő. Minél cifrábban káromkodsz, annál menőbb leszel. A lányok ezen a nyelvi rétegen keresztül akarnak fiútársaságokba kerülni, így akarják észrevetetni és fontosnak érezni magukat. És azok a fiúk, akiknek ez imponál, még nem érettek meg az olyan nők értékelésére, akik szépen beszélnek. De szerencsére erre előbb-utóbb a nők is rájönnek.

A két nem között szóhasználati preferenciákról is beszélhetünk, amiknek alapját egy hetvenes évekbeli kutatás adja, éppen ezért sztereotip felhangja miatt fenntartásokkal kezelendő. Eszerint a nők előszeretettel különböztetnek meg finom színárnyalatokat (mályva, kiwizöld), és a kedveskedő megszólítások és melléknevek is csak rájuk jellemzőek (édi, szivikém).

A sztereotip döntögetést ez utóbbi állítással kezdem. A becézgető szavak a kisgyerekekkel foglalkozók, elsősorban az anyák sajátos nyelvhasználatához, az ún. dajkanyelvhez tartoznak, de a saját kicsinyükhöz beszélő apukák ugyanúgy gügyörésznek, mint az anyukák, és mivel ma az apák jobban kiveszik a részüket a gyereknevelésből, ezért a fenti állítás ma már nem állja meg a helyét. Egyébként a kedveskedő szavakat a szerelmesek is használják egymás között.

Sokan a főzésre és háztartásvezetésre vonatkozó szavakat emelték ki a nemek halmazából, ami ma már szintén nem csak a nők sajátja: a legtöbb sztárszakács férfi, a legtöbb Youtube-grillcsatornát férfi készíti, és olyan előszeretettel dobálják a sous vide és a briskett szavakat, hogy szégyenszemre utána kellett néznem, hogy megértsem a videókat.

Ami meg a színeket illeti, a paletta legkülönfélébb árnyalatait a divatszakemberek találják ki, a divatlapok terjesztik el, és azokat főleg nők olvassák. Ha a nő azt olvassa, hogy a szezon színe a főttrákvörös, a divat oltárán rögtön beszerez pár olyan színű anyagot, és a tavalyi, egy árnyalattal sápadtabb paradicsomszínű már nem kell neki. A divatszakmában ismert szabásvonalak, pl. denevérujj és lapszoknya is a nők szóhasználati repertoárjába tartozik, bár ma már a legtöbb divatszakszó angolul kerül be a regiszterbe (cropped top, skinny jeans). A legtöbb, tudatosan öltözködő férfi már tisztában van ezekkel a szavakkal, és már rég nem él az a mondás, hogy aki tudja, mi az a titokzokni, már buzi. Ezen kívül rengeteg férfi dolgozik nyomdában, amit nem mondanék kifejezetten nőies szakmának, és ők még a magentát is szabad szemmel meg tudják különböztetni az élénk pinktől.

És még egy érdekes aspektust hadd említsek meg, méghozzá azt, milyen érzelmi-hangulati aura kapcsolódik egy-egy, férfira vagy nőre utaló szóhoz, vagyis, hogy milyen ezeknek a szavaknak a konnotációja. Egy férfit más pozitív jelentéstartalmú szóval jelölünk, mint nőt. Egy férfi helyes és jóképű, míg egy nő csinos és szép. A buta férfiakra azt mondjuk, hogy hatökör, barom, tökkelütött, míg egy buta nőre azt, hogy tyúkeszű, annyi esze van, mint egy csirkének, hülye liba. A férfiakat a nagytestű haszonállatokkal asszociáljuk, a nőket a baromfikkal. További érdekes nyelvészeti témákhoz vezethetne a kérdésemre tett válasz: mi a különbség a nő, az asszony és a hölgy között?

A visszakérdezés udvariasság? (szintaktikai-és mondatszint)

A következő nyelvi szint a szintagmáké, utána a mondatoké. A szintagma (legalább) két alapszófajú lexéma grammatikai kapcsolata. Csak olyan szavak alkothatják, amelyek önálló mondatrészek is lehetnek, pl. Péter ír, asztal alá, jó tanuló. A mondat pedig ilyen szintaktikai elemek kapcsolódásából jön létre, tehát ez egy nyelvi elemekből, nyelvi szabályok által létrehozható elvont nyelvi egység. Jól körülhatárolható: kezdetét nagybetű, végét írásjel jelzi, típusait illetően meg létezik egyszerű és összetett.

A férfi és a női nyelvhasználatban a szintaktikai és mondatbeli eltérések olyan szoros mértékben összefüggnek, hogy érdemes egyszerre láttatni ezt a két nyelvi szintet.

A gendernyelvészettel kapcsolatos legnagyobb probléma az, hogy a legtöbb kutató óvatosan a régi nagy nyelvészek munkáihoz nyúl, mert az újakban nem bíznak, vagy az újak még nem készítettek mai kutatásokat. A régi kutatókkal meg az a gond, hogy ők a múlt században éltek és alkottak, és az ő, néhol nem is rejtett sztereotipizált megállapításaik ma már nem állják meg a helyüket. Legutóbb a nemek közti mondathasználati különbségekről például száz éve, az 1920as években készült szakmai összehasonlítás, mely során azt állapították meg, hogy a férfiak előnyben részesítik az alárendelő szerkezeteket, míg a nők „csak” mellérendelőben tudnak beszélni. Ennek a megállapításnak a százéves indoklása úgy hangzik, hogy csak az okos, tanult ember képes arra, hogy a világ dolgait térben és időben elhelyezze, és ok-okozati összefüggésben láttassa, és ezeknek megfelelő nyelvi szerkezetekkel fejezze ki (hogy, azért, mert).

Ezzel szemben a kisgyermek és tanulatlan felnőtt csak és-sel és meg-gel összekapcsolt mellérendelő mondatokra képes, amivel nemcsak az egyidejűség, hanem az ok-okozati összefüggéseket is kifejezi. A „tanulatlan felnőtt” természetesen a nőkre vonatkozott, hiszen száz évvel ezelőtt ők még nem rendelkeztek (magas) iskolai végzettséggel, tehát ezekből a kutatásokból megint a nők jönnek ki butábban, igazságtalanul.

Ma már pont az ellenkezője tűnik a jelenség jellemzőjének: ahogy a korábbiakban már szó esett róla, a nők jobban követik a normákat, mondatszinten is választékosabban fejezik ki magukat, mert a pozíciókért végzett versengés miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy beszédük miatt lenézzék őket. De mivel ők hosszabb mondatokat használnak, mondanivalójuk könnyen elveszhet, mintha tömör, lényegretörő megfogalmazásokat alkalmaznának.

Újabb sztereotípia, ezúttal a hetvenes évekből, hogy a nők többször kérdeznek vissza, ami a bizonytalanság jele. A visszakérdező forma (question-tag) leginkább az angolban figyelhető meg (Jack is here, isn’t he?), amit magyarra leginkább úgy fordíthatnánk, hogy igaz? ugye?. A kijelentés nagy felháborodásokat keltett, és erre reagálva – véletlen, nem véletlen – egy nyelvésznő, Janet Holmes kifejtette ennek a jelenségnek a bonyolult hátterét. Három fő okot különböztet meg, amikor a visszakérdező formát használjuk:

1. A bizonytalanság kifejezésére, az egyetértés kiváltására: Nem kéne felhívnom, igaz?. Holmes itt nyíltan elismeri az állítás igazát, ugyanakkor felsorol még másik két okot is:

2. A szolidaritás kifejezésére, általában akkor, mikor a társaságba bekerülő új embert beszélgetésre akarjuk bírni: Milyen hideg van, ugye?

3. Az udvariasság kifejezésére, általában egy negatív beszédaktus, pl. tiltás vagy utasítás tompítására: Ha nem veszel kintre sapkát, napszúrást kapsz. Ezt te sem szeretnéd, nemdebár?

Több kutató által is igazolást nyert, hogy mind a nők, mind a férfiak egyforma arányban, és mindhárom funkcióban használják a visszakérdező formát. Talán a nők a neveltetésüknél fogva az udvariassági formát gyakrabban alkalmazzák, de általában az a jellemző, hogy a társadalmi nemtől függetlenül, a beszédhelyzet függvényében nyúlunk egy-egy visszakérdezéshez. Számít az, hogy a beszélgetés személyesen vagy telefonon zajlik-e, ismeretlenekkel vagy ismerősökkel folytatjuk-e stb.

A feltételes igealakok szintén udvariassági formát tükröznek, amit a férfiak is előszeretettel használnak. A Nyisd ki az ablakot! helyett a Kinyitnád az ablakot, légy szíves? sokkal kedvesebbnek hat bárki szájából.

Régebben modalitásbeli eltérésekről is cikkeztek, a hatalmi hierarchián alapuló japán nyelvben. A nőknek régebben ugyanis tilos volt férfiakkal szemben felszólító módot alkalmazni. Ez a szabály ma már elképzelhetetlen lenne, amikor nők is dolgoznak vezető pozícióban. Egy doktornő hogyan utasíthatna egy férfi beteget a terápia betartására? Egy rendőrnő hogyan máshogy fegyelmezhetné a beosztottjait? Egy tanárnő hogyan kommunikálna férfinemű diákjaival? Vagyis a foglalkozásokhoz kapcsolódó norma felülírja a nemhez kapcsolódó normákat.

A nők és a férfiak normakövetése

A társadalmi csoportok és a nyelvhasználat összefüggéseivel foglalkozó tudomány, a szociolingvisztika két olyan nyelvhasználati megállapítást tett, ami első olvasásra ellentmondásosnak látszik: a nők a hagyományos nyelvhasználat őrzői, ugyanakkor a nők a legnagyobb nyelvhasználati újítók. Hogyan lehetséges ez? A magyarázat előtt nézzük meg, mit is jelentenek az állítások pontosan.

A nők azért őrzik jobban a régi, archaikus nyelvi formákat, mert régebben a szűk családi környezetre korlátozódott az egész életük. Míg a férfiak dolgoztak, katonaként utaztak, és ezáltal kapcsolatokat építettek, úgy ők hajlamosabbak voltak a nyelvi sztenderdet beszélni, míg a nők a családi körben és falusi környezetben aligha kaptak olyan nyelvi inputot, ami nem a helyi nyelvjáráshoz köthető. Éppen ezért a nyelvjárások kutatói nagyobb előszeretettel gyűjtenek anyagot idős nőkkel, mint férfiakkal.

Korunk egyik híres nyelvésze, William Labov azt állítja, hogy a nők vezető szerepet játszanak a nyelvhasználat megújításában. Ennek elég egyszerű magyarázata van: egy felsőbb körökből érkező, presztízshez kötött nyelv változásait a nők gyorsabban és gyakorlatiasabban sajátítják el, mint férfi társaik. Gondoljunk csak a My Fair Lady című musicalre, mikor Higgins professzor tanítgatni próbálja az előkelő nyelvre az ágrólszakadt kis virágáruslányt, Elisa Dolittle-t, hogy úrinőt neveljen belőle. A film végén a kifogástalan hölgyként megjelenő Elisát végül feleségül veszi egy gazdag és jólelkű arisztokrata.

Egy kissé ironikus a tanulság, miszerint, ha úgy beszélünk és viselkedünk, mint a példaképeink, egy idő után ők is elhiszik, hogy közéjük tartozunk. És megfelelő kapcsolatok vagy házasság révén a végén még tényleg közéjük fogunk tartozni. Vagyis a nők számára a felfelé irányuló szociális mozgás egyik fontos feltétele a megfelelő nyelvi alkalmazkodás. Ezt a női érzéket bizonyára a természet alakította így, hiszen régebben, sok esetben még ma is a nő egyetlen esélye a jobb életre egy vagyonos férj.

Ami viszont tény, hogy a fiatalabb és városi nők mind kiejtésükben, mind szóhasználatukban jobban követik a normát, mint a hasonló társadalmi helyzetben lévő férfitársaik. Kétnyelvű közösségekben is megfigyelhető, hogy a nők szívesebben orientálódnak az általánosan elfogadott nyelvi sztenderdhez, az Őrségben például a némethez. Egy másik országba való költözéskor is a nők azok, akik a sztenderd nyelvhasználatot tanulják meg, nem pedig a helyi dialektust – én például már tudok „klasszikus” németül, a svábból viszont nem sok mindent értek.

Hogyan oldható fel tehát a két állítás közti ellentét? Hát úgy, hogy a két állítás a nőknek nem azonos csoportjaira vonatkozik. A nyelvhasználati hagyományőrzők a tradicionális népi értékek iránt elkötelezett, elsősorban idősebb, vidéki asszonyok, és a tanultabb, városi környezetben élő nőkre jellemző a nyelvújítós mondat. A férfiak számára kevésbé fontos a normatív nyelvhasználat, sőt a helyi dialektust még csoportösszehozó erőként is funkcionál. A helyi kötődésű csoportok ugyanis egy helyi nyelvváltozatot beszélnek, pl. sörözőkben vagy sporteseményen, amit csak ők értenek. Ez a beszédstílus náluk a szolidaritás kifejeződése.

Mindezekből azt következtethetnénk ki, hogy a nők szorgalmasabb normakövetők, és hogy ők jobban figyelnek a beszédükre. Ez részben igaz ugyan, hiszen a kislányokat is eleve a szép, választékos beszédre nevelik, és a serdülő lányok jobban igyekeznek megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Ám sok, mai kutatásnak az lett az eredménye, hogy a normakövetés nem a társadalmi nemtől függ, sokkal inkább a korosztálytól. A fiatalabb generáció ugyanis egyaránt a sztenderd nyelvváltozatot részesítik előnyben, míg az idősebbek a nyelvjárásiast. Felkaphatnád a fejed, hogy de hát ők szlengesen beszélnek, de ez egy másik kategóriába tartozó nyelvváltozat.

Ezen a vonalon maradva: csácsumicsá a következő cikkig! (Jobb, mintha káromkodtam volna, nem?)