Magadba fektess 3.

Búza Judit

Magadba fektess 3.

Most mesélni fogok és ezek személyes dolgok. Veszem hozzá a bátorságot és teszem azért, mert az önmunka is egy módja annak, hogy magunkba fektessünk és mert minden, amit magunkért teszünk, az hasznos a környezetünkben élőknek is. És teszem azért is, mert tanulságos és mert égető vágyam, hogy ráébresszem az embereket, Téged is Kedves Olvasóm, milyen hihetetlenül nagy kincs egy egészségesen működő test, amiben jól érzi magát a lélek és magára ébredhet a szellemünk is. És hogy mennyire nem értékeljük, nem vigyázzuk, nem törődünk vele, megfeledkezünk magunkról, szó szerint és csak akkor kapunk a fejünkhöz, amikor baj van.

Hidd el, tudom miről beszélek, mert én beteg gyerekként születtem és mámorító érzés volt szabadon mozogni, lenni, létezni, amikor először megtapasztaltam, hogy jól funkcionál a szívem. Tudod mi volt benne a legmámorítóbb? Az, hogy hirtelen ezer és ezer vágyam támadt fel és én mindet és gyorsan meg is akartam valósítani, amit addig nem lehetett. És lehetetlen volt féken tartani, szegény nagyanyám szigorkodó tiltásait kettő perc alatt már a kert végéből hágtam át, bújtam ki minden kérésből és érzelmi manipulációból, mint a csík a lyukas hálóból.

Mert tudod mi a legszörnyűbb a betegségben, túl a fizikai fájdalmon, a rossz közérzeten és minden máson is, ami vele jár? Az, hogy nincsenek vágyaid, csak egyetlen egyre van fókuszod - minden más a szürke homályba süpped, érdektelenné válik –, az egy vágyad pedig csak a gyógyulás, az, hogy újra egészséges legyél.

A betegség a test egy pillanatnyi akut, vagy hosszú éveken át tartó krónikus állapota, amin viszont tudunk változtatni és belső indíttatásunk, hogy akarunk is. Még azok is, akik az adott betegségből profitálnak valamelyest, talán több figyelmet, kíméletet, törődést, felelősség alóli mentességet, hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Ha valakinél a betegség vagy testi hiányosság nem szerzett, hanem veleszületett, az próbatétel neki és a környezetének egyaránt, aminek az a lényege, hogy abból az állapotból hogyan lehet kihozni a lehető legjobbat.

Ebben az első és kihagyhatatlan lépés az elfogadás.

Nem, nem a beletörődés, mert abba szó szerint beletörik a lélek, az ember és a környezete is folyamatos erővesztésben van, mert az erő úgy illan el, mint a lyukas kerékből a levegő. Lehet és kell is újra fújni bele, hogy guruljon, de…

Az elfogadást számomra a karma felismerése hozta el a reinkarnációs utazásaim során, lehetővé téve, hogy kilépjek az egy test vagyok, az egy életem van, harmadik dimenziós illúzióiból. Sokak számára ez még ma is fikció. Megkaptam néhányszor, hogy ez önáltatás és egyáltalán, miért kell mindenre magyarázat, miért kell mindent megérteni?

Én visszakérdeztem:

-Ha valamit nem értek, hagyjam annyiban, ha valamit nem tudok, nem ismerek, azt hogyan változtassam meg, ha csak azt érzem, ez így nem jó, nem élhető? Hogyan békélhetsz meg azzal, amit nem értesz? Legyintsünk, jóvanazúgy?!

A válasz pedig rendszerint a hallgatás. Én pedig kezdetektől fogva törekszem a megértésre, így vagyok összerakva.

Valahol egyszer azt hallottam, „a tudatlanság nem szégyellni való, a tudatlanságban maradni az” és ezzel mélyen egyetértek. Meg tudom engedni azt is, ha valamit épp most még nem értek, mert meghaladja a jelenlegi felfogóképességem határait, de tudom, ha fontos, meg fogom érteni. Mert szerintem az élet olyan, mint egy türelmes jó anya, segít felismerni, mikor annak ott az ideje, nem helyettem, velem együtt és értem.

Úgy vélem a teljes testi egészség, még egy esetleges testi hiányosság ellenére is, nem önmagában működő dolog. A testi-, lelki -, és szellemi - (értem alatta a tudatosságot) egészség nem különíthető el egymástól, mert a test-lélek-szellem egysége az ember. Ma már számos hozzáértő szakmailag kiváló tudós foglalkozik ezekkel az összefüggésekkel. A pszichoszomatikus, vagyis a lelki eredetű betegség, mint fogalom, már elfogadott az akadémikus orvoslásban is, bár a „forduljon pszichológushoz, vagy ideggyógyászhoz” kijelentésnek van még némi pejoratív kicsengése, azzal együtt korántsem ritka eset, amikor „megáll a tudomány”. Velem is ez történt a pár hete sürgősségin töltött 14 órám alkalmával.

Nem mentő vitt, hanem a kisfiam, aki végig velem is maradt. Az első mondat, ami elhangzott köszönés helyett a betegfelvevő cerberustól:

„A várakozási idő 12 óra minimum” csak így, első ránézésre, mintha ezzel azt sugallta volna, menjünk a jó fenébe vasárnap éjjel fél 1 kor, de maradtunk, ezért az első két órában felmértek, manuális vizsgálat, labor, EKG, röntgen, ultrahang, azután ezt követte a közel 10 órás várakozás az embernyúzó kemény faszékeken. Hozzáteszem, esetemben és tőlem szokatlanul már egy Cataflammal felvértezve, ami nem szüntette, csak kissé elnyomta a fájdalmat, amivel már két napja birkóztam. Még azt is hozzáteszem, a foglalkozásomból eredően, volt tippem arra szervi szinten mi lehet a baj oka, de ilyen helyen az ember ennek nem ad hangot.

- Az ellátás az esetek súlyossága alapján történik - volt a válasz egy-két reménytelennek látszó próbálkozásra másoktól a kb. 10. órai várakozást követően, volt, aki vért hányt, ezért egy ajtóval beljebb került, de ellátást, mint később kiderült, csak órák múlva kapott, mert a mentők meg folyamatosan érkeztek.

Olyan volt, mintha egy harcmezőre cseppentem volna be... A betegfelvevő, mint egy bástya, védőfal a bentiek és a kinti szenvedő emberek sokasága közt, a maga határozott, részrehajlás nélküli szenvtelenségével és nem tudtam azt nem észrevenni, hogy felbukkant a részvét, az együttérzés, az egymás támogatása ezekben az órákban az emberek közt, idekinn.

Hogy igen, bizony elmegyünk a falig. Annyira elvonja a figyelmünket a külvilág, a hétköznapok taposómalma, a kell, a muszáj, a minden más fontosabb, hogy végül a baj az, ami megállít, elgondolkodtat, változásra késztet.

Mindenkinek megvan a története.

De azt sem lehet nem észrevenni, hogy bár különbözőek vagyunk, van, amiben hasonlítunk, hogy más az, amit előre megírtunk magunknak és más az, amit élünk. És ez az eltérés az, ami ilyenkor napvilágra kerül.

Ezt vagy felismerjük, vagy ugyanazt a kört rójuk, végeláthatatlanul.

A történetem csattanója, hogy a 14. órában bekerültem az ajtó túlfelére az éjjel érkezettek közül utolsóként, nyilván én voltam a legkevésbé súlyos eset, befektettek és ledöftek egy fájdalomcsillapító infúzióval, az volt az érzésem, csak azért, hogy tegyenek is értem valamit, mert igazából semmit nem használt és egy vágyam maradt csak, otthon kinyújtózni az ágyamban és aludni végre.

Benn láthattam, hogy egy nővér(!) és négy orvos tartotta a frontot, szinte megállás nélkül dolgoztak, de minden elismerésem mellett nélkülöznöm kellett a megkönnyebbülést.

Ugyanis szó szerint megállt a tudomány! A doktornő becsületére szóljon, aki széttárt kezekkel állt az ágyam mellett és mondta ki, hogy tanácstalan. Olyan leleteim vannak, amiben zéró eltérést sem talál, közben elvégeztetett még egy vérvizsgálatot vérrög képződésre is, de minden leletem kiemelkedően jó, ami jó hír, viszont nem tudja semmivel igazolni a fájdalmam okát, így kénytelen ezzel az utamra bocsájtani.

A kiemelkedően jó leleteimet az egy-két hónapja megismert és használt funkcionális élelmiszereknek tulajdonítom, ami az Egészség Útja program része, efelől egészen biztos vagyok, tapasztalom az erőnlétemen, a fittségemen, a teherbírásomon, az amúgy jó közérzetemen. De akkor mégis mi a csuda ez az egész?

A választ a pszichoszomatikus, a testen kívüli, de a testre erőteljesen ható folyamatban kellett keresnem, mi is van a tudatalatti mélységekben még… és segítséggel, de meg is találtam. És akkor ott volt még a véletlenek összjátéka a történések szintjén, ami elhozott idáig.

Mondhatja nekem bárki, hogy fatalista elképzelés, de a felismerésem az, hogy az eredeti forgatókönyvünk működik, amit hoztunk magunkkal a születésünkkor és már egy jó ideje az utunkra vagyunk téve és a fájdalom mértéke az ellenállásunk mértékével azonos.

A tudat, tudatosság és a tudatalatti hatásai a testi-lelki egészségre a legújabb kori kutatások témaköre is még legalább annyira tudománytalannak bélyegzett, mint korábban a pszichoszomatika volt. Erről írtam már korábban.

De hát emberből vagyunk kérem, lassan tanulunk és gyorsan felejtünk, mint a kis elefánt, nehezen fogadunk el, és még nehezebben ismerjük fel és be a tévhiteinket.

Erről az epigenetika atyja, Bruce Lipton tud és szokott is mesélni, hogy a kutatási eredményeit, a már megalapozott szakmai hírneve ellenére is tudománytalannak bélyegezték és csaknem belebukott, országot és egyetemet volt kénytelen váltani, mert nem adta fel a meggyőződéseit. És igaza van, mára az epigenetika pedig egy fejlődő tudomány, aminek még nagyon sokat fogunk megköszönni.

A mostanában mindenhonnan visszaköszönő és várt megvilágosodás is folyamat és minden egyes felismerésünk, megértésünk egy-egy apró részlete ennek, ami majd egyszer csak teljes lesz, egész.

És nincs elkülönülés sem, nincsenek spirituálisak meg nem spirituálisak, tudatosak, meg nem tudatosak, teljesek vagyunk, csak megfeledkeztünk róla, ezt hoztuk, ez van és kész. Ezek látásmódok és nincsenek szintek sem, csak egyéni ritmusok, van, ami összecseng, van, ami nem, de egyre inkább harmóniába rendeződünk, én így érzem és látom.

Szerelem utca

A hétvégén a gyerekeim az édesapjuk szülinapját köszönteni mentek és így az én feladatom volt, mint ilyenkor mindig, az ifjabbik fiamék cicáinak ellátása, nekik is van három szépséges jószáguk, mint nekünk. Az út kocsival alig 10-15 perc, de most az útvonal miatt vált fontossá. Zuglóba hozzájuk mindig a Róna utcán megyek. A Róna utca pedig egy régmúlt szerelmet idéz fel bennem, korábban fájdalmas, néha önsajnálattal vegyes és haragos, azután az évek múlásával egyre közömbösebbé váló érzelmeket ébresztett fel bennem. Igazából nem is szerettem arra menni, de hát ez volt a praktikus.

Nincs túl sok lámpa az útvonalon, most viszont mindnél pirosat kaptam. Felfigyeltem arra, mit érzek. És az a gondolat jött, mi lenne, ha most hirtelen visszaforogna az idő kereke pár évet és most lenne az az idő... - sávot váltanék - szólt az elmém és hirtelen és váratlanul meglepett az érzés, a szerelem érzése, de nem volt tárgya. Belenéztem a visszapillantóba, magam láttam benne és az érzés ott volt, majd egy fára, ami a közelben magasodott és gyönyörűnek láttam, kitágult a mellkasomban a tér, a pillangók meg ugyanúgy röpködtek a szívemben, még a gyomromban is... - ez nem normális - szólt be az agyam, de akkor leesett... felismertem és megértettem.

Ez az érzés az enyém, itt lakik bennem, én érzem és én szeretek, és én szeretek ebben az érzésben lenni.

Szóval bárkire, bármire irányíthatom, lehet intenzitásában vagy minőségében más, ahogy senkit, semmit nem szeretünk egyformán, de a forrás ugyanaz, a szer-elem. Szerelem utca a Róna utca mostantól -gondoltam és a lámpa zöldre váltott.

Elfogadás – megbocsájtás- szeretet

Ez is egy gyakran visszatérő intelem vagy „tanítás” és jogos, bár nem biztos, hogy a másik megérdemli (de miért is ne, ha csak eszköze a tapasztalásomnak) én viszont megérdemlem a belső békém, ami a megbocsájtás egyenes következménye.

Eddig logikus és érthető, de a hogyan a mindig kérdéses.

Az anyai kegyelem. Nemrég hallottam ezt a kifejezést és nagyon beszédesnek érzem. Az anyai szeretet elfogadja a gyermekét és képtelen haragot tartani, mert aközben nem tud szeretni, ezért megbocsájt, hogy szerethessen, ez az anyai kegyelem. Ez az, amiben biztosak lehetünk, mert ott van a zsigereinkben, mindenkiében, hoztuk és csak elnyomni tudjuk azzal, ha erővel, elméből fenntartjuk a haragot.

Volt ilyen ember a környezetemben, de nem tudtam őt nem szeretni a haragos, gyűlölködő természete ellenére sem. Láttam benne az elfogadásra, szeretetre vágyó sérült gyereket és mert ezt érezte, néha kisimult és szívből tudott mosolyogni. Egyszer beszélgettünk a megbocsájtásról, kérdeztem, hogyan tudja így őrizni a sérelmeit és a haragot, amivel csak árt magának, megkeményedtek a vonásai, ahogy azt válaszolta – úgy, hogy minden nap emlékeztetem rá magam.

Igen, szívgyengeség volt a kilépőjegyére írva.

És minden együttérzésem mellett ilyenkor mindig az egyik kedvenc pszichiáterem Feldmár András kissé nyers mondata jutott eszembe az egész emberiség jövőjéről szólva: „meg kell tanulnunk szeretni, vagy ha nem, mind beledöglünk”

És ez sajnos így igaz.

Az 50 az új 30? Akkor a 70 az új 50? Ez hogyan lehetséges és miért is ne?

Az Egészség Útja programban egy előadáson hallottam, az egészségmegőrzés feltételei közt szerepelt az első helyen a sejtek jó anyagcseréjének biztosítása, ezt maximálisan biztosítják a sejt táplálékok, amiket fogyasztok, azután a pozitív gondolkodás, a tudatosság fejlesztése és a rendszeres mozgás is.

Nos, őszinte szeretnék maradni, az utolsóhoz a rendszeres mozgáshoz nem tudok pipát tenni.

Ami a mozgást illeti, nagyon kényelmes vagyok, mozgásformaként a jóga a maximum testhezálló, de évek óta nem művelem, max. a kertet, amit nagyon szeretek csinálni, de hát az nem ugyanaz.

Viszont a napokban egy kedves régi barátném híradását olvasva elkerekedett a szemem.

Edzeni jár, rendszeresen, nem is akármi himihumi lötyögést, hanem embert próbáló formát választott, a Crossfit-et és élvezi.

Feltámadt bennem az a pozitív irigység, ami követésre ösztönöz. Felhívtam és elmondta, egy ideje jelezgetett a teste, hogy jó lesz kezdeni vele valamit és azt érezte, vagy most, vagy soha és ha kihívás, az legyen is az. És már érzi a jó hatásokat… Hozzáteszem „lusta” 9-es, mint jómagam, már a „csak elindulni nehéz” nálunk eleve valóságos kihívásnak számít!

Szóval döntöttem. Pilatesezni fogok! És kibővítem a funkcionális élelmiszereim körét a sportolóknak szánt készítményekkel is, ha már kihívás, legyen is az, ahogy a barátném mondja.

Eddig se panaszkodhattam, de akkor legyen a 70 az új 50 és ígérem, beszámolok.

Bíztatásként, jómagamnak is, egy kedvenc idézetemmel köszönök el, természetesen tőle, a következő számunkig:

Képesek vagyunk olyan gyorsan változtatni az életünkön, amilyen gyorsan a hiedelmeink változnak, és mivel a hiedelmeink azonnal megváltoztathatóak, képesek vagyunk azonnal változtatni az életünkön. - Bruce Lipton

Kívánok minden Kedves Olvasómnak jó egészséget!

És ha ehhez hozzájárulhatok bármivel is, ha kérik, azt örömmel teszem.

https://pm.forgeofhealth.com/hu/profile/20460007

Fotó: europress, Fubiz Media