Ország az országban

Vendégszerző

Ország az országban

Fél évtizedes megfigyeléseim, melyek egy hazai egyetem berkein belül történtek, számos olyan megállapítást eredményeztek, melyek általánosságban meghatározták az intézményrendszerhez való hozzáállásom. Ezek között sok olyan analógia is felépítésre került, amik akár egy szakdolgozat témájának is beválhatnának. Habár a társadalomtudományok nem a szakterületem, bátorítóan hat, hogy a felvetett téma és elmélet alátámasztására szolgáló szakirodalom zöme az aktuális közéletben lappang. Azt állítom ugyanis, s talán ez nem is újkeletű, hogy egy egyetemi szervezet egésze értelmezhető úgy, mint egy kicsi nemzetállam. Ezen úton jellemzői némiképp, vagy teljesen azonosak azzal a tényleges állammal, amiben működnek. Akár a nemzeteknek hosszú története van, mely Platón időszámításunk előtti 387-es alapítású akadémiájához vezet vissza. Ehhez mérten fejlődéstörténete is az analógia vizsgálati területének szolgálhat, aminek itt most nincs még elég hely.

Egy modern egyetemi szervezet felépítése karokra osztódik, amiknek egy központosított vezetősége felügyeli az intézmény egészét. A szervezeti struktúra demokratikusnak mondható, mely működése számos azonosságot mutat a demokratikus köztársaságok működésével. Alapjaik a polgárság, az egyetemi polgárok adják a konstrukció létjogosultságát és a lakosságot. A lakosság megoszlik az ország különféle közigazgatási területein, városokban, falvakban, úgy oszlanak meg az egyetemi polgárok karokra, majd kerületekre, vagyis tanszékekre. A városok élén a polgármesterek állnak, akiknek a dékán az egyetemi megfelelője. Egy nagy lépéssel eljutunk a parlamentig, amivel a szenátus szervezete áll analógiában. Itt említendő, hogy az egyetemeket körülvevő nemzetállam gyakorolja a status quo-t és ily módon jelentős hatása van az egyetem szemléletére, működésére.

Hazánk egyetemei rendszerváltáson estek át az alapítványi modellre való áttéréssel. Ennek, az alapvetően szabadpiaci működésnek, megvannak az előnyei és a kockázatai, melyeket most nem részletezném. Kivéve talán azt az egy aspektust, ami az egészet polgáriatlanná teheti. Ez pedig a polgári érdekképviselet hiánya vagy gyengesége. A hallgatói önkormányzat testületét és annak elnökét, az egyetem más tisztségviselőinek cenzushoz köthető választási körülményeivel ellentétben, közvetlen a polgárság választja. Legfontosabb feladata, a római néptribunosokéhoz hasonló, a polgárok jogainak védelme, lokális és országos szinten egyaránt. Sajnálatos tény, hogy ez a funkció a mi Magyarországunkon nem örvend nagy befolyásnak.

Ezen analógiák mentén most visszautalnék egy korábbi cikkemre, amiben egy hallgatói fórumot és annak körülményeit ismertettem. Habár már nem aktuális, mégis kiváló alap az elméleti felvetés szemléltetésére.

A fórum sajnos sikertelenül zárult, a polgárok követeléseiknek nem igen lett foganatja. Az érintett tanszékvezető választáson egyedül a diákok által kifogásolt jelölt indult, akinek a megválasztását a néptribunosok (a HÖK képviselői), mint kiderült tartózkodás helyett, megszavazták. Ezzel részben elveszítették a nép (a hallgatók) bizalmát, sőt rosszallást váltottak ki. A szinte egyidejű polgármester (dékán) választás hasonló körülmények között zajlott le. Mivel a tribunosokra korábban sem támaszkodott, a polgárság egyenesen a polgármesternek címezte üzeneteit, panaszait, s elégedetlenségükre az említett választásokon tüntető jelleggel kívántak hangot adni, noha akkor még nem tudták, hogy nem egy, hanem két választás zajlana egyidőben. A néptribunosok (azóta leköszönt) elnöke, általam üzent a protestáló polgári köröknek a kettős választásról, egyszersmind aggodalmát fejezte ki a fülébe jutó tüntetéssel kapcsolatban. A polgári kör egyik szóvivőjéhez irányítottam, s egyúttal figyelmeztettem, aggodalmát ebben nem feltétlen fogják osztani, sőt akár még olaj is lehet a tűzre. Ezügyben azonban nagyot tévedtem. A tüntetés nem valósult meg, ellenben a két egy indulós választás igen. Ezt követően a polgári megmozdulás szép lassan elcsendesedett. Ugyan választottak altribunosokat (a HÖK-től független tanszéki képviselőket), akik párszor egyeztettek a polgármesterrel, kinek bár sok tekintetben meg volt kötve a keze, mégis mindig nyitott volt a polgárok felé, ennek viszont semmi érzékelhető foganatja nem lett. Utolsó tapasztalatom ezek megválasztásának ügye volt a polgári kör berkein belül, mely átgondolatlansága arra az elhatározásra juttatott, hogy távozzak a mozgalomból. Itt említeném meg saját tanszékem, mondhatni kerületem, helyzetét, mely sajátosan egyedinek mondható a városon (karon) belül.

Mivel viszonylag elszeparált és elhanyagolt területről van szó, mely utóbb szükségleteihez képest a legkevesebb támogatásban részesült a városvezetés irányából. Ezen túl reprezentációját sem vitték túlzásba, ennek okán fokozatosan csökken a lakossága és annak kohéziója. Mindezek ellensúlyozására a kerületi képviselő (vagyis tanszék vezetője), pár hozzá közelálló hallgató közbenjárásával, egyfajta lokálpatrióta berendezkedést indítványozott a polgárság körében. Ennek keretei között visszahozta a demonstrátori pozíciót, minek első tagjai azon polgárok közül kerültek ki, akik az alapötletet adták. A demonstrátorok közvetítő, adminisztrációs és szervező feladatkörét később többször is tisztáznia kellett azokon a kerületi fórumokon (tanszéki gyűléseken), amiket helytelenül városi ülésnek (hallgatói fórumnak) emlegettek. A demonstrátorokon túl média és egy karbantartó munkacsoport is alakult, amik a kerület (tehát a tanszék) reprezentációján és a már rendelkezésében álló eszközpark megóvásán kívántak javítani. Mindezt a város és ország (a kar és az egyetem) vezetésétől függetlenül önkéntes alapon. Ezekkel, több mint egy éves viszonylatban, a következő problémák merültek fel: A média csoport minden anyaga a tanszék vezetőségének cenzusán keresztül kerülhetett volna nyilvánosságra, mivel hiába független, egyúttal reprezentálja a várost. Egy év megfeszített munkája után, mikor részeredményeiket a polgármesternek is bemutatták, az egy azévi kibertámadásra hivatkozva az egész tevékenységüket felfüggesztette. A karbantartók legnagyobb projektje, ami a kerület főépületének és legreprezentatívabb terének (azaz a tanszék folyosójának) újrafestése és renoválása volt, is megrovásban részesült, tudvalevő, hogy az épület bérlemény és az efféle tevékenység engedélyköteles, s be kell jelenteni. A legnagyobb probléma a demonstrátorokat érintette, mely funkció tevékenysége ugyan nem ütközött szabályokba, ám az erre kijelölt személyek kapcsán felmerült

az az aggály, hogy nem alkalmasságuk, hanem az őket kijelölő tanszékvezetőhöz való közelségük, behízelgésük indukálta. Ezt a kerület vezetősége (a tanszékvezető) egy gyűlésen cáfolta, s bejelentette, hogy ezután e funkciót betöltő személyeket félévente választással jelölik ki a hallgatók. A kifogásolt demonstrátorok, és az őket követők közel egy polgári klikkből kerültek ki (néha egyedül ők jelentkezvén a pozícióra szavazás sem történt) továbbra is, s bár feladataikat hatékonyan végezték, némelyüknek fejükbe szállt pozíciójuk jelentősége és nemtetszést váltottak ki a polgárok körében. Felmerült az is, hogy egyéb olyan kiváltságban is részesülnek, amik létezéséről a többi polgárt senki sem tájékoztatta időben. Ez azután tisztázódott, de mégis keserű szájízt hagyott maga után. Az elsődleges problémát mégsem a személyek, hanem azok munkájának honorálása jelentette. Mivel a kerület (a tanszék) pénzszűkében volt és van és a kredit kiírását a város bürokráciája késleltetné, kezdetben a helyi pályázatokban történő előnyben részesítették volna őket. Mondanom sem kell, hogy ez sem maradt szó nélkül, így ezt a kiváltságot kiterjesztették a többi munkacsoportra is. Azóta tanulságként levonható, hogy hiába a jobb közigazgatás és a polgári szerveződés, ha az intézményi források lassan csikorogva mozdulnak, s az alaptevékenység anyagi feltételei akadoznak. Persze érdemekben sem volt hiány, amiket nem győznék a gondokétól kisebb terjedelemben méltatni, ám ezek jobbára személyek (mint a például a nem hiába tisztelt és szeretett tanszékvezető) érdeme, s nem a struktúráé, hogy párat említsek: több és naprakészebb pályázati, és egyéb szociális lehetőségek nyíltak vagy jutott el hírük a tanszék polgársága elé és egy ideig a kommunikáció is gyorsabb, tisztább volt. Ez előbbi mára mérséklődött, hisz a demonstrátorok jobbára ugyanazon platformon tartják a kapcsolatot a polgárokkal, (tehát a hallgatókkal) ahol a kerület (vagyis a tanszék) vezetősége.

Ezen demonstrátorok egyike váltott a városi polgári körben s vezetett távozásomhoz. Politikai kalandozásom során kénytelen voltam konstatálni, hogy országom egyes demokratikus folyamatai pusztán a törvényes keretek bürokratikus betartását jelentik, hogy a szavazás joga hiába kötődik számos kritériumhoz, nem mindig van jelentősége. A polgármesterek, s újonnan a parlament keze is gyakorta meg van kötve, ha a gazdasági érdekek mögé rejtőző vállalatok (fenntartók) érdekeivel kerülnek szembe. Különösen szomorú, de nem a szabad verseny, vagy valamely ideológia, hanem az önös érdekek vezérlik eme vállalatok tevékenységét. Ennek okán a korrupció fél legitim jelenlétére utaló (sajnos hitelt érdemlő) hírek, a felesleges funkciókat betöltő hivatalok és hivatali tisztségviselők (akik protekciójuk által kerülnek gyakran székükbe), azon gyakorlat, miszerint minden nagyobb funkciót betöltő személy a feljebbvalójára, vagy a központosított bürokráciára hárít, a polgárok erőtlen érdekképviselete, valamint azok önrendelkezésüknek önkéntes feladása az egzisztenciájuk féltéséből egyenes kauzális viszonyban állnak. Az iménti felsorolást visszafelé vezetve is értelmezhetjük, vagyis a gyenge polgári öntudat indukálja a rá épülő rendszert, köztársasági modellben ez helyes is, az autoriter, monarchikus rendszerekben fordítva igaz, ahol az eredendő hatalom alakít ki mindent maga alatt. Ám ne feledjük, a változás mindkét irányból, sőt (az egyetemi intézmények tekintetében) középről is indulhat. A polgárság meg-megújul s egyesek közülük fenntartói, vezetői lesznek az államuknak, üdvös volna reformereket is találni közöttük, bár de facto kijelenthető, hogy a status quo lényege és célja önmaga fenntartása, így dőreség volna azt hinni, hogy majd kineveli a maga alternatíváját. Ellenben akarva-akaratlanul megképezi magából, minden percben és minden pontján, s ha a körülmények, amikre nincs hatása, vagy nem képes kontrollálni úgy hozzák, ezek az reformok új rendet alakítanak ki, tanulva abból, ami felnevelte őket.