Nálunk kötelező a vízbiztos úszás tudás

Veres Mónika

Nálunk kötelező a vízbiztos úszás tudás

- Interjú Szél Norberttel, a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság Búvárszolgálatának tagjával II.

Szél Norbert tűzoltó főhadnagy, a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság Búvárszolgálatának és a HUNOR Mentőszervezetnek tagja újabb érdekes ismereteket ad át a búvárkodásról, és az interjú második felében személyes jellegű kérdéseimre is szívesen válaszol.

A HUNOR Mentőszervezet külföldön is nyújt segítséget. A Búvárszolgálattal is szoktatok az országon kívül dolgozni?

Külföldre én inkább műszaki mentésekre szoktam járni, főként magán úton, amikor különböző hajóknak a gépezetét kell átnézni. A múltkor voltam Szlovákiában, ahol egy utasszállító hajónak a gépezete, a hajó csavarja szedett föl egy óriási fát, ami a kormányzását és a hajó manőverezését gátolta, és a fát kellett a víz alatt kivágni, kiszabadítani a propeller közül. Ha szükséges, akkor külföldre árvízi mentésekre tudunk menni, de általában ez azért nem szokott bekövetkezni, mert ha Magyarországon árvíz van, akkor a környező országokban is nyilván van, tehát itt is szükség van a búvárokra, és ott is próbálják ezeket a feladatokat megoldani. Speciális esetek lehetnek, mint például a thaiföldi mentésnél, ahol életmentésről beszélünk, és van idő arra, hogy külföldről búvárokat hozzanak. Viszont a barlangi búvárkodás egy annyira speciális terület, hogy én magam sem foglalkozom vele. Alapvetően azt vallom, hogy ahhoz, hogy valaki mentsen ilyen körülmények között, ahhoz napi szinten foglalkozni kell az adott tevékenységgel.

Tehát aki olyan helyen él, ahol könnyen tudja gyakorolni?

Magyarországon van lehetőség a barlangi merülésekre. Van néhány kollégám... az egyikről talán hallottál is. Három éve volt egy barlangi búvár baleset Aggteleken. Ő a kollégánk volt. Sajnos meghalt. Ő vízzel elárasztott barlangokat derített föl, és az egyik felderítés során beomlott a barlang, ahonnan nem tudott kijönni. Borzasztó kevesen is csinálják ezt. Egyrészt nagyon költséges és időigényes, és a veszély is sokkal nagyobb. Ott történhet probléma, amikor nincs lehetőség, hogy felemelkedjen lassan, hiszen fölötte zárt tér van. Ezt úgy hívjuk, hogy zárt teres merülés. Gyakorlatilag vissza kell menni a bejárathoz, hogy a felszínre emelkedjen ugyanazon az úton. Ha az fél óra volt, akkor fél óra lesz visszafelé az út. Sokan ezt a pszichés terhet már nem akarják és nem tudják felvállalni.

Mi a helyzet a víziszonnyal?

A pszichés terhet igyekszem feldolgozni, elsősorban a kollégáimmal való beszélgetésekkel. Nem szoktam ezeket a dolgokat hazavinni...

Mindig azt mondom, hogy általában attól félünk, amit nem ismerünk, vagy nem jól ismerünk. Az emberben vannak negatív pszichés berögződések. Amikor valaki azért nem ugrik be a tengerbe, mert 40 méter mély. Pedig az olyan, mint a 2 méteres medence, mert ott sem ér le a lába. Nyilván a 2 méteresnél talán könnyebben fölhozzák, mert megtalálják, nem süllyed le az aljára, de alapvetően ez inkább pszichés dolog. A víziszony abszolút leküzdhető, csak ez egy hosszú folyamat és az embereknek általában nincs idejük, kedvük vele foglalkozni.

Főként, ha megtanulja a technikáját annak, hogy hogyan tud fent maradni, feljönni, tehát ha biztonságban érzi magát...

Abszolút. Persze nagyon fontos az, hogy a környezetet, amiben vagyunk, egy picit a „sajátunknak" érezzük. Érezzük azt, hogy ha kialakul egy probléma, akkor azt meg tudjuk oldani. Amíg nincs bennem az, hogy én a saját problémámat meg tudom oldani, addig ez egy stresszes helyzet lesz, mert azt "várom", hogy mikor jön el egy probléma, és hogyan fogom megoldani. Ez tovább fokozza nyilván a stresszt.

Beszéltél a nyugalomról. De van, aki pánikolós...

Igen, alapvetően a búvárkodásnál azt mondjuk, hogy az egyik legfontosabb az, hogy nyugodtak legyünk. Nehéz azt mondani - ha mondjuk az ember ránéz a nyomásmérő órájára a víz alatt és azt látja, hogy a 0-hoz közelít - hogy rendben van minden, de tudom azt, hogy van egy társam, aki ott van mellettem, és ha jelzek neki a megfelelő jelzéssel, akkor ő azonnal ott van mellettem, mert alapvetően nem távolodik el tőlem. Odaadja a másik légzőautomatáját, és veszek belőle levegőt.

Mikor kerülhet bajba egy búvár? Milyen körülmény lehet, ami kifejezetten veszélyes?

A fő probléma az, ha nem tartjuk be a szabályokat. Egy tapasztalatlan búvárt bajba sodorhatja, ha a környezet annyira elvonja a figyelmét magáról a tényleges búvárkodásról, hogy nem figyeli a levegő fogyasztását, hogy merre közlekedik, és elsodródik a társától, a csapattól. Adott esetben, ha nem ismerjük a körülményeket, ahol merülünk, nem hallgatjuk meg azokat az információkat, amiket a merülésvezető mond, például, hogy milyen sodrás van, hol szabad lemerülni, hol nem szabad, és ha lemerülünk, akkor mire számíthatunk. Maga az élővilág is okozhat problémát, hiszen a halak táplálkoznak és bizonyos védekezésre be vannak állva. Vannak olyan egészségügyi problémák, amik előállhatnak akkor is, ha még ezeket be is tartom.

A búvárkodásban számomra nagyon fontos a biztonság. Velem még nem történt olyan eset, amit nem tudtam volna megoldani, amit a folyamatos felkészülésnek is betudok, de a szakmánk elengedhetetlen része, hogy időnként a határok szélén mozogjunk. Ezért is fontos, hogy folyamatosan gyakoroljunk és fejlesszük tudásunkat.

Milyen érdekes tárgyakat szoktál találni a vízben?

Ha röviden akarnék válaszolni, akkor azt kellene mondanom, hogy mindent. Sajnos a magyar vizekben nagyon sok nem odavaló dolog van: bicikli, mosógép, hűtő kismotor, személykocsi, tányérok, evőeszközök stb. Van egy hely a Dunán, ahol régen egy állóhajó állt, amin étterem volt. Ma már nincs ott, szerintem vagy 40 éve. Valószínűleg nem annyira szerettek mosogatni, mert ha lemerülünk ott, akkor egy nagy mosogató tálcába érkezünk, ami tele van tányérral, evőeszközzel, pohárral, tálcával és minden olyan dologgal, ami egy konyhában megtalálható. Találtam már kézifegyvert, bombát, lőszert és hasonló dolgokat. Ezeket többnyire megjelöljük, és a tűzszerészeket értesítjük, akik kiemelik őket. Volt már, hogy olyan dolgokra bukkantam, amik történelmi jelentőségűek, muzeálisak. Olyan kőgolyókra, amik török korabeliek, és a Budai várat lőtték velük. Van, hogy a rendőrség részére végzünk bűntárgy keresést.

Hogyan élted meg a törökországi eseményeket?

Nagyon érdekes ez az ember életében, mert nagyon ritkán kerül ilyen helyzetbe. 2013-ban egy ennél sokkal szerényebb eseményt éltem meg. Az ottaniaknak nagy katasztrófa volt az is. Szerbiában egy gátszakadás következtében egy egész települést elöntött a víz. Én akkor szembesültem először olyan helyzettel, amivel az ember a fotelből szokott, amikor katasztrófafilmet néz. Próbálsz menni egy úton és jönnek veled szembe az emberek, a fejük tetején táskával. Alig bírsz előre haladni, mert egy út vezet ki a városból, az, ami befelé is, és mindenki hömpölyög kifelé. Itt szembesültem először azzal, hogy ténylegesen van ilyen katasztrófa.

Majd, amikor Törökországba mentünk, az egy újabb hasonló helyzet volt, csak jóval nagyobb kiterjedésű. Az ember először tényleg egy kicsit katasztrófa turista kategóriába kerül, csak néz, ahogyan halad a járművel. „Jézusom, ilyen tényleg van?” Amikor az ember látja ezt, akkor egy kicsit átértékeli a megszokott problémákat, amikkel itthon küzd, és azt mondja, hogy ezek az igazából nagy problémák. Ilyenkor azt gondolom, hogy megváltozik az az értékrend, ami addig volt. Megváltozik, de mi, akik ezt a tevékenységet csináljuk, többnyire az ottani dolgokat kint is tudjuk hagyni. Ez nem azért van, mert rossz emberek vagyunk, hanem mert ezt a tevékenységet nem lehet máshogy csinálni. Ha a lelkünkre vesszük, akkor nagyon nehéz utána a következő káreseményt is felszámolni úgy, hogy tudjuk azt, hogy mi történt az előzőnél. Talán nekem a legrosszabb az volt a törökországi események során, hogy hozzá vagyok szokva itt Európában ahhoz, hogy errefelé nincsenek ilyen jellegű káresemények.

Mi volt a legrosszabb élményed?

Számomra a legrosszabb élmény a búvárkodásban az, amikor nem tudunk már valakinek segíteni egy vízi baleset során és tragédiát kell "megoldanunk". Amit az ember ezek közül is nehezebben tud feldolgozni az, amikor gyermek is érintett az eset során. Mint három gyermekes apuka, ilyenkor mindig kicsit végiggondolom, hogy mit csináljak még, hogy velünk ez ne fordulhasson elő.

Ha választanom kellene, hogy mi volt a legrosszabb élményem, talán azt az esetet mondanám, amikor egy kisgyermeket kellett felhoznom borzalmas állapotban és látvánnyal, egy szivatytyú által okozott balesetben. Voltak olyan esetek, ahol tömeges halálesetek történtek - kisebb nagyobb hajóbalesetek, mint például a Hableányé -, de ezek nem viseltek meg annyira, mint amelyik gyermek által is érintett.

Hogyan tudod a munkából érkező pszichés terheket feldolgozni?

A pszichés terhet igyekszem feldolgozni, elsősorban a kollégáimmal való beszélgetésekkel. Nem szoktam ezeket a dolgokat hazavinni, mert azt gondolom, hogy nem vagyunk egyformák, és valószínűleg a családot ez jobban terhelné. Én teljesen máshogy fogok fel egy tragédiát, mint az átlagember. Ezért is kell ezeket olyan emberekkel megbeszélnem és megoldanom, akik hasonló esetekkel foglalkoznak. A család a kikapcsolódásra való, nem pedig a munkám feldolgozására, hisz ezzel Őket is valószínűleg terhelném. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem mesélek el semmit, de az esetek jelentős részét azért finomított változatban adom tovább.

Hogyan szoktál kikapcsolódni a munkából? Mivel szeretsz leginkább foglalkozni, töltődni?

Azt gondolom, hogy azon kevés szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a munkájuk a hobbijuk. Az esetek többségében engem kikapcsol a munkám, és fel tudok vele töltődni. Egy nagyon jó csapat van körülöttem, akikkel baráti viszonyt sikerült kialakítani, így gyakorlatilag amikor bemegyek dolgozni, olyan emberekkel lehetek, akikkel jól érzem magam.

A kikapcsolódásban, feltöltődésben a család és a sport a legnagyobb segítség. Ha van rá lehetőség, akkor ezeket igyekszem velük együtt csinálni.

Mesélnél a családodról? Hogyan élik meg a gyerekek azt, hogy az apukájuk hivatása életmentés?

A gyerekek 12, 9 és 2 évesek. Amellett, hogy minden gyermek szemében az apa egy példakép, és mindenki a szüleire néz fel, nekik egy olyan apuka jutott, aki ráadásul olyan szakmát űz, ahol bizonyos helyzetekben életeket ment. Ezt persze nagyon szeretik és örömmel újságolják mindenhol. Igyekszünk őket feleségemmel abban a szemléletben felnevelni, hogy mennyire fontos a biztonság és a segítségnyújtás a szükséges helyzetekben.

Nálunk kötelező a vízbiztos úszás tudás. Ők is látják, hallják, hogy a nem megfelelő úszás tudás mivel járhat. Azt kértük tőlük, hogy addig foglalkozzanak az úszás tanulással, amíg a Balatont át nem tudják úszni. Mindketten vízilabdáznak, így ez alapvetően nem gond. A nagyobbik, Soma már kétszer is teljesítette ezt, a középső, Berci előtt még ott áll a feladat, de már várja, hogy mikor mehet. Idén, vagy jövőre már biztos elvisszük Őt is. A legkisebb, Huba még nem kezdett el úszni, de neki is meg kell tanulnia.

Szeretik, ha mesélek a munkámról. Somának vannak olyan gondolatai, hogy ilyen témában szeretne majd dolgozni, de azért ez még nála sincs kiforrva. Bercit inkább csak érdekli, de nem gondolkodik ilyenben. Nem akarom őket befolyásolni ebben, hiszen ezt a munkát csak úgy lehet csinálni, ha van egy belső késztetése az embernek erre, és pszichésen alkalmas rá. Erre nem mindenki képes, ami nem baj, hisz nem vagyunk egyformák.

Vannak terveid a közeljövőre?

Terveim, hogy azzal, amivel foglalkozom - a búvárkodás, vízi mentés és városi kutató mentés - a lehető legtöbbet hozzam ki magamból és szakmailag a lehetőségek szerint tudjak fejlődni, és átadni a tudásomat az utánam érkezőknek. Valamint, hogy a családommal békében és szeretetben tudjunk élni a továbbiakban is.

Kedves Norbert, köszönöm a tartalmas, érdekes és informáló interjút. Szívből kívánok sok sikert a terveid megvalósításához és sok örömet a családodhoz!