Csak szereteten és elfogadáson alapuló emberi kapcsolataim vannak

Veres Mónika

Csak szereteten és elfogadáson alapuló emberi kapcsolataim vannak

Interjú Gregor Bernadettel

Gregor Bernadettel Veszprémben találkoztam egy színházi előadás premierjén, ahol egy fantasztikus családi musical volt látható. Kíváncsi voltam arra, hogy a sok meghívott gyerek vendég mellett – akik hozzánk hasonlóan rajzpályázat megnyitójára érkeztek és meglepetésként részt vehettek az előadáson - ő vajon milyen célból volt jelen. Mivel szinte még gyerekként figyeltem fel belső tartást és stabilitást mutató kisugárzására, megkértem, hogy meséljen magáról, érzelmeiről, állatszeretetéről, értékrendjéről azt remélve, hogy jobban megismerem őt és az utat, amit eddig főként mélyen, lelki szinten bejárt. Bernadett nagyon kellemes beszélgető partner, mert rendkívüli őszinteséggel tárja fel gyermekkori emlékeit, és természetes számára, hogy egyenesen kommunikáljon. Ahogyan az is, hogy a saját határait minden helyzetben tiszteletben tartsa.

A Pannon Várszínházban júniusban láthattuk a Pablo és Picasso, avagy az állatok karneválja c. családi musical előbemutatóját. A történet fő mondanivalója az elfogadás volt, a szeretet, melyet a gyerekek és az állatok úgy próbáltak meg közelebb hozni, hogy hidat építettek egy világba, ahol az élet minden formája elfogadott és értékes. Hogyan tetszett neked az előadás?

Nekem nagyon-nagyon tetszett ez az előadás, és furcsa is volt, mert tulajdonképpen nem színésznői minőségemben jöttem el ide, hiszen a Közös ügyünk az állatvédelem Alapítvány kuratóriumi tagjaként érkeztem dr. Vetter Szilvia elnök asszonnyal. Tehát nekünk egészen más szemszögből kellett figyelnünk a musicalt, az állatvédelem szempontjából. Viszont nem tudok egy színházi előadást nem színésznőként látni. Ugyanakkor –ami szerintem nagyon jó –, tudtam úgy is nézővé válni, hogy kikapcsolt az egész élmény.

Nagyszerű előadás volt, utána napokig a hatása alatt voltam, és a mondanivalója is, amit felsoroltál, hatott rám, mert ezek nagyon fontos üzenetek, különösen a mai világban. A művészi színvonala szempontjából nézve a színészek közül gyakorlatilag mindenki profi táncosokat megszégyenítő módon táncolt és profi énekeseket megszégyenítő énektechnikával énekelt. A színészetről nem is beszélve. A díszlet nem volt túl bonyolult, lehetett előadás közben használni. A látvány és a jelmezek is nagyon elvarázsoltak engem.

Jó lenne, ha a gyerekek úgy választanának hivatást, hogy szeressék, amit csinálnak...

Erre az előadásra meghívást kaptatok? Örömmel olvastam, hogy az Alapítvány nemrég a kezdeményezésedre egy programot indított „Művészek az állatvédelemért” címmel a Turay Ida Színházban, hogy élmény alapú edukációval hívjátok fel a figyelmet az állatok iránti emberségre. Hogyan zajlottak ezek az előadások, és ki volt a fő célközönség?

Természetesen meghívtak minket az előadásra. Az Alapítványban nekem az a feladatom, hogy a művészeteket, a kultúrát valahogyan összekapcsoljam az állatvédelem témakörével. Én elsősorban színházi színésznő vagyok, és a színházba csak úgy tudunk eljutni, ha mi megyünk oda, ez természetes. Arra gondoltam, hogy szinte minden színháznak a repertoárján vannak gyermek előadások, és a gyerekeket kellene elsősorban megcélozni, mert bennük van egyfajta velük született nyitottság az állatok és a természet felé. Arról nem beszélve, hogy ők a jövő állattartói.

A gyerekelőadások előtt – persze csak olyan időtartamban, hogy az ne legyen nekik megterhelő, hiszen utána végig kell nézniük még egy felvonást – a korosztályuknak megfelelő módon kommunikálva egy kis interaktív állatvédelmi előadást adunk.

Írtam egy kis forgatókönyvet, hogy ha átadom a színházakban a stafétabotot a kollégáknak, akkor tudják, hogy mi legyen az a 6-8 főbb gondolat, amit egy ilyen beszélgetés során át kellene adni. Két fővárosi színházban kezdtük el és most már bővülni fog a program vidéki, illetve egyéb fővárosi színházakkal.

Elvittem a két kutyámat, Whiskyt és Lulut, és a gyerekelőadások előtt bementem velük. A gyerekek, ha meglátnak két gyönyörű szép, selymes szőrű, aranyos kutyát, attól extázisba esnek. Csupán attól is, hogy van ott élő állat. Színházba nem jár mindenki, minden hónapban. Arra gondoltam, hogy a gyerekek amikor gyerekelőadásra mennek, akkor talán emlékezni fognak arra, hogy volt ott egy néni két kutyával és ott szó volt arról, hogy nem nyúlunk be az állatkertben a ketrecbe, vagy nem fogjuk meg a vadon élő állatokat, nem futunk oda egy kutyához, akit nem ismerünk.

A visszajelzések alapján ez nagyon jól működik. Ha a Turay Ida Színházban például 300 gyerek előtt 10 előadáson keresztül mindez elhangzott, akkor azt 3000 gyerek hallotta. A művészeti vonallal még nagyon sok terv van. Folyamatban vannak programok, film és színházi rendezvények. Szerintem ez nagyon jól működik.

Tehát lesz folytatása…

Persze. Ha a gyerekelőadásban játszó bármelyik színésznek van kutyája, cicája, akkor ő az előadás előtt beviszi őket, és elkezd beszélgetni 8-10 percben a gyerekekkel ezekről a témákról. A gyerekek figyelme utána nem fog többet bírni, mert még van egy felvonás is hátra. De a főbb gondolatokat el lehet ültetni szerintem.

Honnan indult az állatok iránti szereteted?

Gyerekkoromból. Nekem a szüleim is nagy állatbarátok voltak. Panel lakásban nőttem fel Szegeden, ott mindenféle állat megfordult! Kutya, macska, ékszerteknős, papagáj, hörcsög, tengerimalac. Mindig volt társállatom, és nem is tudom elképzelni az életemet nélkülük. Nekem az életem szerves részei, imádom őket. Sokat adnak, sokat jelentenek. Azt gondolom, hogy bizonyított tény, hogy a társállattal való együttélés az emberek életminőségének, fizikai, mentális egészségének jót tesz.

Milyen fajta kutyáid vannak?

Whiskey skót juhász, Lulu pedig egy groenendael típusú belga juhász kislány.

Mi alakította ki főként a mai értékrendedet, világnézetedet? A családod, szüleid, a színészet, esetleg önismereti munka eredménye?

Sokat jelent, hogy az ember honnan jön, hogyan formálódik gyermekként, ugyanakkor azt gondolom, hogy sok olyan tapasztalatom is volt, amiből megtanultam, hogy hogyan nem szeretném csinálni. Azt tartottam szem előtt, hogy önazonos legyek mindenféle szituációban az életemben, és szerintem ez a legfontosabb. Így tudok hiteles lenni mások szemében is.

Még valami lényeges...és ezt fiatal kolléganőtől tanultam: meghúzni a határainkat. Szerintem igazán ez a fontos! A saját határaimat próbálom úgy meghúzni, hogy ne szorongjak. Ne hozzam magam olyan helyzetbe, amiben sarokba szorítva érzem magam...

Én egy ösztönös érzelmes nő vagyok. A testem jelez, ha egy olyan szituációba keveredek, ami nekem nem komfortos, vagy nem jó. Ez vonatkozik a munkára, vagy az életem bármilyen területére. Nagyon egyszerű hétköznapi dolog például az, hogy soha életemben nem késtem el a számlák befizetésével. Tehát az egy alap, hogy az ember az életét becsülettel, alázattal éli.

Pont tegnap néztem meg egy podcastet Papadimitriu Athinával. Nekem ő példakép, csodálom őt. Olyan kevés ember van már, aki önazonos. Aki azt mondja, amit gondol, amit érez, és nem akar valami mást mutatni önmagából.

Ez az önazonosság nagyon sugárzik rólad.

Komolyan? A fiatal éveimből - most már mondhatom utólag – sok energiát pocsékoltam arra, hogy azzal foglalkoztam, mások mit gondolnak rólam. Szerintem a kor meghozza, hogy ezt az örök megfelelési kényszert előbb-utóbb el kell engedni, mert így nem lehet létezni a világban.

Ez nagyon nehéz folyamat…

Nagyon-nagyon nehéz. Úgy érzem, hogy nekem a kor – fura dolog, hogy egy nő ezt mondja –, az idő ebből a szempontból mindenféleképpen nekem dolgozik. Talán ösztönösen kialakul egy fontossági sorrend az ember életében. Például nem olvasok kommenteket. Jól akarom magam érezni, nem akarok szorongani semmin. Nem szeretem már azt az érzést, amikor sarokba szorítanak, vagy én saját magamat, amikor például udvariasságból igent mondok egy olyan felkérésre, találkozóra, amiről a lelkem mélyén már abban a pillanatban tudom, hogy nem akarom. Jó úton haladok, hogy ezeket már ne tegyem meg magammal.

Az ember egyre jobban vissza tud tekinteni a múltjába, és megnézi azt, hogy hányszor nem a szíve szerint cselekedett.

Igen. Egyébként nagyon nehezemre esett nemet mondani. Most is, mert nem szeretek megbántani embereket, de nem udvariaskodhatom végig az életemet a saját káromra.

Azt gondoljuk, hogy akkor nem bántunk meg valakit, ha nem mondunk nemet. De egyszer hallottam azt, hogy a legalapvetőbb, amit adhatunk másoknak, az az őszinteségünk.

Igen, de közben volt olyan élményem amikor nemet mondtam, hogy utána jött a retorzió. Van rossz tapasztalatom. Viszont a másik ember méltó arra, hogy őszinték legyünk vele.

Még valami lényeges...és ezt fiatal kolléganőtől tanultam: meghúzni a határainkat. Szerintem igazán ez a fontos! A saját határaimat próbálom úgy meghúzni, hogy ne szorongjak. Ne hozzam magam olyan helyzetbe, amiben sarokba szorítva érzem magam.

Ez a saját határ nem előre van kijelölve, hanem egy adott helyzetben pontosan érzed, hogy túl megy -e valami, vagy valaki rajta?

Igen. De érdekes, hogy ahogyan idősödöm, egyre jobban rá merem bízni magam ezekre a megérzésekre, vagy belső sugallatokra. Tehát ami először „kicsit nem”, abból sosem lesz egy „igen” a végére.

Mik azok a kincsek, amiket a szüleidtől kaptál és még ma is magaddal hordozol?

Anyukámat nagyon korán elveszítettem, 25 éves voltam. Vele nem emlékszem nagyon mély beszélgetésekre. Ő egy igazán odaadó anyuka volt. Anyai részről a gondoskodás az, amit én is a gyermekeimnek tovább adok. Meleg ételt, tiszta ruhát, biztonságot, és nem piszkálom, hanem elfogadom őket olyannak, amilyenek. Ez egyébként nem esik nehezemre, mert jó fejek.

Apukámnak volt egy érdekes mondása: „Bizonyos élethelyzetekben még kérdezni is felelősség”. Ez szerintem egy nagyon fontos gondolat.

Mit fejezett ki ezzel pontosan?

Azt, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor egy másik embernek még egy kérdést feltenni is felelősség, mert nem tudod, hogy hogyan reagál, és azzal mit piszkálsz meg. Azt értette ez alatt, hogy nem akar beleszólni az én életembe, és a kérdés is tulajdonképpen az lenne.

Melyik korszakod volt a legjobb életedben?

Az elmúlt 7 évem. Az biztos, hogy az ember az önismereti útjának sosem ér a végére. Én fiatalabb koromban mindig szorongó lány voltam, aki meg akart felelni, és saját magát a huszadik helyre rakta. Ez minden élethelyzetre és minden emberi kapcsolatomra jellemző volt. Most kezdtem el úgy érezni, körülbelül 7 éve, hogy kezdek önmagamra találni. Például nincsenek elváráson alapuló és függésben tartó emberi kapcsolataim. Ez nekem nagyon felszabadító. Csak szereteten és elfogadáson alapuló emberi kapcsolataim vannak. Ezt nem tudatosan alakítottam így, hanem ez is annak eredménye, amiről beszéltünk, hogy egy idő után már nem akarok szorongani.

Most kevesebb kapcsolataid vannak, mint régen, viszont minőségibbek?

Régen sem volt sok. Én egy mérhetetlenül introvertált, már-már antiszociális ember vagyok. Ezt abszolút felvállalom. Legjobban egyedül érzem magam. Akkor vagyok kerek egész. Ez nyilván a gyerekeimmel töltött időre nem vonatkozik.

Mire vagy a legbüszkébb az életedben?

A gyerekeimre, a két fiamra. A kisebbik most volt 18 éves vasárnap, a nagyobbik pedig következő vasárnap lesz 29. Illetve arra is, amit 52 éves koromra a hivatásomban megtanultam, és adni vagyok képes a színpadon. De ez nem büszkeség, ez olyan szerénytelenül hangzik. Inkább a gyerekeim azok, akikre büszke vagyok.

Hogyan telik a nyarad? Épp most olvastam, hogy Devecserben fogsz fellépni a Karády esten.

Holnap megyek, igen. Munkával telik a nyaram. Az Újszínházban vagyok tag, ahol az évadnak vége lett június 4-én. Azóta folyamatosan jövök-megyek az országban különféle utazó színházakkal. Karády est volt például tegnap Szentesen. Megyek még a héten Jákfára, és voltam Egerben is. 22 előadásom van most júliusban, augusztusban valamivel kevesebb.

Nyaralás már nem lesz idén. Viszont van egy kis házam Somogy vármegyében, Bálványos nevű községben. Egy bő óra alatt oda lehet érni. Oda a kutyáimmal visszavonulgatok, egy biztos pontot jelent a számomra. Két héttel ezelőtt is ott voltam 5 napot, és július végén elmegyünk a nővéremmel és a lányaival. A Balaton körülbelül 6 perc autóval, bár én őszintén szólva nem vagyok strandra járós. Viszont van kutyás strand Balatonföldváron!

Az ember az élete előrehaladtával általában nagyobb nyugalomra vágyik. Ez a mozgalmas életmód még nem érezteti picit, hogy teher lenne?

Az a nagy szerencsém, hogy én még soha nem éreztem azt, hogy dolgozom. Annyira szeretem azt, amit csinálok, hogy mindig van kedvem hozzá. Akkor nem tudok magammal mit kezdeni, amikor hasonló történik, mint például legutóbb a covid idején, hogy hónapokig leálltak a színházak. Nekem muszáj, hogy valami történjen olyanynyira, hogy – bár most sajnos halasztanom kellett egy fél évet –, de beiratkoztam a Miskolci Egyetem jogi karára, jogi szakokleveles állatvédelmi szakember szakra, amiből most egyelőre az első félévet sikerült elvégeznem tavaly. A másodikat halasztani kellett, de jövőre nyilván befejezem. Szeretek menni, szeretem, hogy pörgés van.

A jogi tanulmányokkal vannak valamilyen terveid?

Semmi sincs, egyszerűen érdekelt, és úgy gondoltam, hogy belefér az időmbe. Az első félévbe be is fért, mert az Újszínház egy építkezés miatt be volt zárva, de aztán beindultak a dolgok. A mi szakmánkban teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor mi történik.

Mennyire fontos neked az, hogy mit közvetítesz a karakterrel, amit eljátszol? Vannak negatívabb karakterek és pozitívabbak.

A színdarab rendezője jó esetben egy kész koncepcióval érkezik, és az ő instrukciói alapján formálok meg egy karaktert. Mondhatnám azt is, hogy nincs beleszólásom abba, hogy mit csináljak. Ha van egy olyan karakter – például mondhatnám a Kőszívű ember fiaiban Alfonsine-t –, aki egy gonosz nő, akkor én nem tudom gonosznak játszani. Nem azért, mert nem tudok gonoszat játszani, hanem azért, mert nekem színésznőként magamban tudnom kell, hogy ő miért lett olyan, amilyen. Meg kell keresnem magamban annak a karakternek az igazságát. Például Alfonsine – anno Béres Ilona játszotta a filmben - azért lett ilyen, és azért reagál gonoszan bizonyos helyzetekben, mert a szerelméhez nem engedték hozzámenni, és a titokban megszült gyermekét elszakították tőle. Ezáltal lett egy jellembeli változása. Nekem muszáj megkeresnem ezeknek a női karaktereknek valahol az emberi részét.

Milyen személyiségjegyű karaktereket szeretsz leginkább eljátszani?

Nincs ilyen. Épp azt szeretem a szakmámban, hogy minden este mást csinálok.

Én egy olyan nőnek látlak, aki a saját lelki békéjét megtalálta és ismeri is. Tiszteli önmagát, van tartása, és tudatos. Te is ilyennek látod magad? Ez az állapot hogyan teljesedett ki? Bár már érintettük a dolgot a korábbiakban…

Tényleg nagyon jól esik, hogy ezt mondod, és érdekes, hogy a külvilág visszajelzése is ez, és én is ezt érzem. Talán tudatosnak nem érzem magam, mert ez nem egy tudatosan kialakított valami. Így alakult, hogy ennyi idős koromra azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Szakmailag, nőként, emberként, anyaként. Felneveltem két fiúgyereket, megélek abból, ami a hivatásom, amit szeretek, és amiben nem érzem, hogy dolgozom.

Imádom az otthonomat, ahol az utolsó szögért, ami be van verve a falba én dolgoztam meg, tehát mindent sikerült saját magam számára megteremtenem. Nem nagy dolgok, de nekem elég. Nem vágyom többre. Azt érzem, hogy úgy alakult a személyiségem, hogy az a bizonyos pohár nekem mindig félig tele van.

Annyira tudok örülni. Most épp nagyon meleg van, de én szeretem ezt nyáron. Most teregettem ki az ágyneműt, és fél óra múlva megszárad. Gyönyörű a természet, imádom a kis bálványosi házamat. Olyan kereknek érzem ezt.

Akkor hálás típus vagy és észre tudod venni az apró szépségeket!

Igen. Volt egy eset épp tegnap, amikor mentünk Szentesre. Nem szokott velem baleset történni, de most véletlenül a buszsofőr rányomta az ajtót a bal kezemre. Elsötétült minden, vettem egy nagy levegőt, és mondtam neki, hogy „légy szíves nyisd ki az ajtót, mert rácsuktad a kezemre”. Azt hittem, hogy ott elájulok. Nagyon érdekes, hogy volt az ujjamon egy gyűrű. Ez a gyűrű gyakorlatilag megvédte a kezemet attól, hogy eltörjön.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mekkora mákom van. Mekkora szerencse az, hogy utánam szállt fel a zongoristám. Ha az ő kezére nyomja rá az ajtót...akkor sehová nem megyünk aznap. El kellett vinnem a gyűrűt ékszerészhez, mert teljesen eldeformálódott, kaphatott egy nagy ütést. Ez az Iglódi István-emlékgyűrű volt, amit hordok azóta is, amióta megkaptam.

Tehát nem azt láttam, hogy hú, mindjárt nyakon vágom az ürgét, amiért nem figyelt oda, hanem rögtön azt, hogy de jó, hogy ennyi történt, és nem rosszabb. Szóval azt hiszem van egy ilyen optimizmusom.

Ez egy belső boldogságot tud adni az embernek…egy béke érzés.

Igen, és én ezt az állapotot nagyon-nagyon szeretem.

Milyennek látod a mai fiatalokat? Főként a 20-25 év körüli korosztályra gondolok.

A gyerekeimet és az ő párjaikat leszámítva én ezzel a korosztállyal nem nagyon kapcsolódom. Bár kollégák vannak, de szerintem már az Újszínházban is 30-as korosztályú a legfiatalabb színésznő.

Amit rajtuk keresztül látok az, hogy előttük sokkal jobban kitárult a világ. Én ’95-ben kaptam a diplomámat. Ma egészen más világ van már. Sokszor látom azt, akár korombeli szülőtársaktól is, hogy nem nagyon találják a huszonévesek a helyüket a világban.

Én nagyon szerencsés vagyok, hogy tudtam, hogy mi szeretnék lenni. Volt célom. De nagyon nehéz lehet az, amikor valaki nem találja a hivatást, ami az ő számára az önkifejezés komfortos módja tud lenni.

Sokan nem igazán törekednek, hanem jól érzik még magukat otthon.

Igen. Ebben az egyben vagyok a saját gyerekeimmel kőkemény. Semmi másban. Bármit odaadok, megcsinálok. De muszáj az embernek, ha tetszik, ha nem felnőni, önállóvá válni, leszakadni. Apukámnak a másik nagy mondása volt, amikor mindig kölcsön kéregettek tőle pénzt: „Nekem van az OTP bankkal egy egyezségem. Ők nem énekelnek, én meg nem adok kölcsön.”

Nekem soha eszembe sem jutott volna senkitől pénzt kölcsön kérni, vagy másra támaszkodni, mástól várni azt, hogy az én problémáimat, életemet, anyagi gondjaimat megoldja.

Szerintem ez adja nekem jó részt az önbecsülésemet, vagy amit mondtál, ha használhatom szerénytelenül, a tartásomat. Nem vagyok senkire rászorulva. Azt kívánom a gyerekeimnek, hogy ezt találják meg, mert ez egy iszonyatos nagy szabadság.

Végül is kialakítottál magadnak egy biztonságérzetet.

Igen, tehát nem kívül keresem, nem mástól függ. A biztonság saját magam számára én vagyok.

Mit üzennél a mai kor fiataljainak azzal az élettapasztalatoddal, amit megszereztél?

A Karády estemen is el szoktam mondani, hogy én nem vagyok egy nagy közösségi médiában szereplő nő, tőlem ez távol áll. Érdekes, mert színésznő vagyok, de bennem semmiféle magamutogatási vágy nincs. A színpad az más, az munka, a hivatásom. De nincs mit mutassak a privát életemből, magamból.

Mondták nekünk a szüleink, nagyszüleink anno, hogy „tanuljál, mert ez az, amit senki nem vehet el tőled!” Az én tapasztalatom az, hogy a kitartó munka, szorgalom, tudás fontos, akármerre is megy a világ. Ma egy létező dolog, hogy emberek abból élnek, hogy hülyeségeket beszélnek, és azt sokan nézik. Megválasztják, hogy ki a legjobb influenszer. Ez nekem teljesen idegen. Szerintem ez egy hóbort, egy divat, aminek előbb-utóbb vége lesz, mert nem hordoz magában semmiféle értéket, tartalmat. Tehát megéri szerintem energiát fektetni a tanulásba és a tudásba.

Jó lenne, ha a gyerekek úgy választanának hivatást, hogy szeressék, amit csinálnak. Akkor nem lenne annyi búval bélelt fiatal, aki nem találja a helyét.

Te is így álltál mindig a gyerekeidhez?

Én ebből a szempontból abszolút elfogadó vagyok. Soha semmit nem erőltettem rájuk. Nem tudom, hogy én csinálom -e jól, vagy az, aki azt mondja, hogy ha már annyi különórát fizetett, akkor márpedig menjen a gyerek egyetemre. Én azt mondom, hogy nem kell mindenkinek diplomásnak lennie. Szakemberekre is mindenütt nagy szükség van.

Nekem tényleg az a legfontosabb, hogy mindenki csinálja azt, amit szeret. Az élet úgyis hoz olyan helyzeteket, amiket nem tudsz kikerülni. Magunknak ne csináljunk már ilyeneket.

Kedves Bernadett, köszönöm szépen ezt a beszélgetést, és nagyon kellemes nyarat, sikeres éveket, boldog családi életet kívánok neked!