HOGYAN LEGYEK „ELÉG JÓ” ANYA?

Szeghy Krisztina

HOGYAN LEGYEK „ELÉG JÓ” ANYA?

… avagy ugrás a nyúl üregébe

„Kék színű ég, rőt napkorong -

ez volt a kisfiú rajzán.

Kész volt a kép, s műve alá

írta a rajzlapra rá:

Lenne bár napfény mindig

Lenne bár kék ég mindig

Lenne bár anyu mindig

S bárcsak én is lennék…”

Mióta eldöntöttem, hogy a következő cikkem témája az anyaság lesz, minduntalan a fenti orosz dal jut az eszembe. Pedig iszonyú régen voltam általános iskolás, és talán csak harmadikig tanultam oroszul. Mégis, a mai napig kívülről fújom ezt a dalt, és a mozgalmi jellege ellenére az emlékeimben a nehéz, zöld, kinyitható iskolai tábla képe kapcsolódik hozzá, rajta a színes krétával gondosan rajzolt „Boldog anyák napját!” felirattal, és szinte érzem a teremben mindenhová felragasztott lila orgona illatát… Miért hagyott ilyen erős nyomot bennem ez a néhány sor? Talán amiatt, mert könnyen tudtam azonosulni a tartalmával, hiszen egy alsós gyerek világának a középpontjában még az anyukája van, és vele együtt önmaga. Ez az a gyermeki létezés, amire felnőtt nőként már nem emlékszünk, amikor babára vágyva szorongani kezdünk attól, hogy vajon jó anyák leszünk-e, és tudunk-e majd megfelelően kapcsolódni a gyermekünkkel. Miért vagyunk ennyire kritikusak önmagunkkal? Miért kérdés manapság, hogy kellően szerethető szülőkké válunk-e, és miért nem merült ez fel a korábbi generációk tagjaiban?

Félelem az anyaságtól

Hosszú évek óta dolgozom saját gyermekért küzdő nőkkel. A sok-sok téma között, amelyekről ilyenkor beszélgetünk, kettő mindig kikerülhetetlen: az édesanyjukkal kapcsolatos viszonyuk, és a saját, majdani anyaságukkal kapcsolatos szorongásaik.

Miért félnek a nők az anyává válástól, és egyáltalán miért félnek? Hiszen az anyukáink, nagymamáink szerint nagyon könnyű manapság anyának lenni. Már nem kell kézzel mosni a pelenkát, otthon lehet maradni akár három évet a picivel, és a házasságon belüli munkamegosztás is teljesen más: a férfiak sokkal aktívabban kiveszik a részüket a gyermeknevelésből, mint korábban. Nem kell kézzel sikálni a szőnyeget, mert ott a takarítógép, nem kell sorba állni a postán vagy a hivatalokban órákig, hiszen már szinte minden online intézhető, és akár még a hétvégi nagybevásárlás is házhoz jön.

Az előző generáció irigykedve figyeli, hogy azt az időt, amit eddig bedarált a munkahely, háztartás, otthoni gazdálkodás hármasa, a mai anyák már a gyermekeikre szánhatják. Talán sosem volt ekkora generációs szakadék az anyai működést illetően, mint manapság. Úri huncutság lenne tehát szorongani? A legkevésbé sem. Egyrészt mert bár az anyai létezés bizonyos szempontból sokkal egyszerűbbé vált, más szempontból viszont nehezebbé, mert időközben változott a szülők célja, és nagyot változott a világ is.

Jólét helyett boldogság

Meggyőződésem, hogy a szélsőségektől eltekintve minden szülő alaptörekvése, hogy a gyermekének jobb és boldogabb élete legyen, mint neki volt. Mit takar a „jobb és boldogabb” kifejezés? Leegyszerűsítve a saját gyermekkori hiányainkat. A gyermekünknek szeretnénk biztosítani mindazt, amit nekünk annak idején nélkülözni kellett. Ezt illetően vannak egyedi veszteségeink, és vannak társadalmi szinten jelentkező hiányok, amelyeket többé-kevésbé az adott generáció minden gyermeke megtapasztalt. A kettő pedig sokszor összekapcsolódik.

Egyedi hiány lehet például, ha egy nőnek gyermekkorában ivott az apja, és esténként berúgva érkezett haza a kocsmából. Ilyenkor kötözködött, veszekedett, ezért a család minden nap szorongva várta az estéket és az apa hazatértét. Felnőve ez a nő – mivel gyermekkorából a biztonságérzet hiányát hozta magával – anyaként valószínűleg arra törekszik majd, hogy a gyerekeinek biztonságos családi közeget teremtsen.

Ugyanakkor ez társadalmi szintű hiányként is definiálható, hiszen tudjuk, hogy a mai 30-as 40-es generáció szüleinél a kocsmázás elfogadott szórakozási, kikapcsolódási forma volt a férfiak körében, ami könnyen váltott át túlzott, mértéktelen italfogyasztásba, és okozott problémákat a családok életében.

A gyerekkorunkból magunkkal hozott hiányok tehát alapvetően meghatározzák, hogy szülőként mi az, amit mindenképpen meg szeretnénk adni a gyermekünknek. A háború után, a szocializmusban felnőtt, az anyagi nélkülözést, hiányt megtapasztaló gyerekek szülői szerepbe lépve arra törekedtek, hogy a gyermekeiknek jólétet biztosítsanak, azaz mindig legyen étel az asztalon, és lehetőség szerint félre tudjanak tenni némi pénzt is, amivel hozzájárulhatnak majd a megházasodó gyerek otthonának megteremtéséhez.

A jólétet biztosító cél megvalósítását segítette, hogy elkezdett változni a családok működése. Míg korábban a hagyományos családmodell szerint az apák keresték a pénzt, az anyák pedig otthon maradtak, gyereket neveltek, és végezték a ház körüli teendőket, 1946-tól az anyákat is felszippantotta az ipar, és ők is munkavállalókká váltak. Kialakult a kétkeresős családi modell. Az anyákra innentől sokkal nagyobb terhelés hárult, mint korábban. Még nem léteztek az otthoni munkákat megkönnyítő gépek, így hazatérve a munkából megfőztek, mostak, takarítottak, tésztát gyúrtak, sütit sütöttek, majd este fáradtan bedőltek az ágyba. A 80-as években nevelkedett gyerekek emlékeiben általában egy ilyen univerzális anya emléke él, aki már aktívan dolgozik, de még otthon is száz százalékosan helytáll.

Ebben az időben a gyerekek sokat nélkülözték a szüleiket, még nem velük játszottak, mint manapság, hanem a testvéreikkel, vagy az utcabeli gyerekekkel. Karácsonykor, húsvétkor, vagy nyáron, a balatoni vállalati üdülőben jutott idő a közös családi együttlétre, ezért jellemzően az ünnepek maradtak meg bennük szép gyermekkori emlékként.

Ennek a generációnak a tagjai már nem anyagilag nélkülöztek, hanem a szülőkkel kapcsolatos boldog emlékekből, együttlétekből szerettek volna többet. Ezért szülőszerepbe lépve a céljuk megváltozott: már nem a jólét, hanem a boldog gyermekkor megteremtése vált elsődleges szándékká. Ezzel meg is érkeztünk a jelenbe, a mostani anyák szorongásainak forrásához.

Hogyan neveljek boldog gyereket?!

Lehet, hogy manapság a gépek megkönnyítik a leendő anyukák életét, de az otthonról hozott mintáik, a társadalmi elvárások, illetve a fogyasztói társadalom marketing gépezete a legkevésbé sem, hiszen utóbbi rátalálva a piaci résre ezerrel ontja magából a boldog gyerek nevelésének kellékeit.

Minden nő elsődleges mintája arról, hogy milyennek kell lennie egy feleségnek, és milyennek kell lennie egy anyának, a saját édesanyja. A mai nők anyai mintája zömében egy, a karrierjét is megélő feleség képe, akinek azonban kevés ideje volt a gyermekére. Nincs tehát saját, otthonról hozott „útmutatónk” ahhoz, hogyan is lehetnénk manapság a munkahely és a háztartási teendők mellett is kellően válaszkész, a gyermekeikre időt szánó anyák.

Mindeközben a pszichológia úttörőinek köszönhetően az 1950-es évektől egyre többet tudtunk meg arról, hogy mennyire fontos az anya és a gyermeke közötti kapcsolat, hogy mennyivel több, mint pusztán a gyermek fizikai szükségleteinek a kielégítése. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy a gyermek az anyjával történő kapcsolatán keresztül tanul meg szeretni, vagy tanulja meg megnyugtatni önmagát, így a kettejük közötti kapocs meghatározó a gyermek személyiségfejlődésében. A mai anyáknak tehát fel van adva a lecke: építsenek karriert, legyenek csodás háziasszonyok, de emellett valósítsanak meg egy gyermekközpontú nevelést is, különben a társadalom szemében (de leginkább önmaguk szemében) rossz anyává válnak.

Mit rejt a nyúl ürege?

Ráadásul ahogy Alice botladozott Csodaországban az őrültnél őrültebb történések között, ugyanúgy csetlünk-botlunk ma anyaként a digitális világban. Míg a saját gyerekkorunk nagy részét az offline élet töltötte ki, bandázás az osztálytársakkal, egymásnál alvás, házibuli, diszkó – amelyeknek ismertük a szabályait - addig a mai gyerekek zömében az online térben élnek.

Erre sincs otthonról hozott anyai mintánk. Fogalmunk sincs, hogyan viszonyuljunk a mobiltelefon, vagy a számítógép használathoz. Ha engedni fogjuk a gyermekünknek, hogy a kezébe vegye már kicsi korban a mobilt, okoseszköz-függő lesz. Ne engedjük? Akkor viszont nem lesz témája a kortársaival, és kirekesztődik a közösségből.

De ne menjünk ilyen messzire. Bár tudjuk, hogy fontos a biztonságos kötődés kialakítása, már ott elakadunk anyaként, hogy mit jelent a „válaszkész” nevelés, vagy mit jelent „elég jó” anyának lenni. Hány óránként szoptassuk a gyereket? Elég a szoptatás, vagy fejni is kell?! Hol aludjon csecsemőként? Mikortól kerüljön saját ágyba? Kapjon cumit vagy ne?! Melyiktől lesz vajon nagyobb az esély arra, hogy később fogszabályzásra kell hordani?

Mindenre van millió példa és ellenpélda. Mikor úgy döntünk, hogy a mi gyerekünk piciként még nem fog mobilozni, azt látjuk, hogy ma már a babakocsik is laptoptartóval készülnek. Amikor az alváson dilemmázunk, ömlenek ránk a babaáruházak hirdetései az ágyunkhoz tolható babaöblökről.

Nem véletlen tehát, hogy a mai nők figyelme kifelé fordul, tele vannak szorongással, és kívülről szeretnének útmutatást kapni az anyasághoz, illetve ahhoz, hogyan lehet boldog gyereket nevelni. A rengeteg ránk zúduló információ között azonban épp a lényeg veszik el. Látjuk a szoptatós párnát, fogszabályzós cumit, fejlesztő játékokat teli áruházi polcokat, de sehol nem jelenik meg a gyermekére ráhangolódni képes anya képe. Akit nem azért szeret a gyermeke, amit tesz érte, hanem pusztán azért, mert - mint a gyermekdalban a cikk elején - ő az édesanyja, és mint ilyen, egyedi és pótolhatatlan.

Ugorjunk hát bátran bele a nyúl üregébe, és engedjük el a „boldog gyermek” teljesíthetetlen eszményképét. Nincs olyan ember, aki folyamatosan boldog, és ilyen gyermek sem létezik, akármennyire próbálunk is jó anyák lenni. Helyette próbáljunk boldogulni képes gyermeket nevelni, aki akkor is megállja majd a helyét a világban, amikor már nem tudunk mellette lenni, hiszen csak a dalban lehet „anyu mindig”.

Forrás: Friderikusz Podcast – Steigervald Krisztián: Minden a generációkról