Chandler Bing hagyatéka 4. rész

Gyurkovics Eszter

Chandler Bing hagyatéka 4. rész

Ebben a cikkben a Jóbarátok kevésbé rózsaszín oldalába szeretnék betekintést nyújtani, amire már a legutóbbi írásommal is hangolódtam, a Lyle-per boncolgatása kapcsán. Nem szándékom elhitetni, hogy egy tízéves korszak alatt minden gördülékenyen zajlott, hiszen ez a való életben sincs így, és olyan vak, már-már bigott rajongó látszatát sem szeretném kelteni, aki nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni a sorok mögötti tartalmakat. Attól még, hogy értem a viccet, még nem garantált, hogy nevetek is rajta.

Miért lett vége a sorozatnak?

A rövid válasz elég kiábrándító, de nem meglepő: a pénz miatt. Hiszen mégiscsak egy profitorientált hollywoodi produkcióról beszélünk. Még a forgatások alatt több kritikát kapott a Jóbarátok, miszerint a Monica-Chandler szerelmi szállal és Emma születésével csak húzták az időt, mások szerint az említett szerelmespár esküvőjével kellett volna lezárni a sorozatot. Olyan pletykák is szárnyra keltek, hogy a főszereplők eleve tíz évre írták alá a szerződést, és az események bonyolításával csak ki akarták tölteni ezt az időt, de olyanról is cikkeztek, hogy a színészeknek lett elegük egymásból.

Egy pletyka ugyan sosem a véletlen műve, ám a teljes igazság máshol keresendő. A színészek mindig évadonként szerződtették magukat, hiszen sem a sikert, sem a jó nézettségi adatokat nem (csak) ők befolyásolták – rengeteg körülménynek kellett összecsengenie, hogy egy évad (meg egyáltalán egy sorozat) sikeres legyen. Az írótrió minden évad végén, május környékén leült a hat színésszel, hogy a nyári leállás előtt megvitassák a folytatást. Ám ezek a beszélgetések sosem zajlottak zökkenőmentesen. Az ötödik évadig azon folyt a vita, hogy mindegyik főszereplő ugyanannyi fizetést kapjon, hiszen, ha mind a hat karakterre megosztott figyelem jut, akkor mi jogon kap Cox több pénzt, LeBlanc meg kevesebbet? Ezt a vitát egyébként az ügyvédi felmenőkkel rendelkező Schwimmer indította el, aki a kamerákon kívül is lojalitást mutatott sorstársai iránt.

Miután sikerült megegyezni az egyenrangú fizetésekről, az ötödik évadtól meg a gázsi összegéről vitatkoztak. A színészek megtudták, hogy alacsonyabb nézettségű sorozatok sztárjai több pénzt kapnak, mint ők, ezért az epizódonkénti egymillió dollárt tűzték ki célul, ami persze a hat főszereplő között oszlott volna el. A határidő lejárta előtti éjszakán látták be a színészek, hogy egy majdnem egy éve tartó tárgyalás után sem sikerül többet kicsikarniuk a Warner Bros-tól 750.000 dollárnál, ezért a folytatás mellett döntöttek. De a hatodik évad küszöbén már nemcsak a pénz motiválta őket. Szerették a munkájukat is, egymást is, mint csapatot, keresve sem találhattak volna jobban magukra passzoló szerepet, és ekkorra már eljutottak odáig, hogy csak heti négy napot kellett dolgozniuk, és a Warner Bros. évközben is megengedte a színészeknek a filmforgatást.

Ám, ahogy a színészek tudták, mennyire nagy szüksége van rájuk a stúdiónak, úgy a Warner Bros. is jól tudta, hogy Anistonéknak milyen nagy szüksége van a munkára, ezért az említett összegért cserébe csak úgy ért a megállapodás, ha két évadra írták alá a szerződést a felek. Így 2000 elejére az biztosra vált, hogy a Jóbarátok nyolc évados lesz.

Az újabb tárgyalások előtt azonban érdekellentétek merültek fel a stúdió és az NBC csatorna között. A Warner Bros.-nak nem állt érdekében a sorozat folytatása, mert a sugárzási jogokból visszafolyt pénz szinte kifizette önmagát, ám a csatorna újabb, nézettségi rekordokat döntögető évadot akart. A szereplők meg még mindig egymillió dolláros gázsit. Végül újabb megegyezés született a kilencedik évadot illetően, amiről az egész csapat úgy gondolta, ez lesz az utolsó. Crane higgadtan csak annyit kért az NBC-től, hogy szóljanak időben, mert méltó befejezést akar a Jóbarátoknak. Ám a csatorna egy újabb, utolsó, végső, tizedik évad mellett döntött, amiről már mindenki tudta, hogy nem lesz tovább. A résztvevő felek magas anyagi igényeit és költségeit figyelembe véve megállapodtak egy rövidebb, tizenhét epizódos tizedik évadban.

Az utolsó év tulajdonképpen ajándék volt, mégis szomorúság töltötte be az írócsapat szobájának hangulatát. Hiszen tíz év már egy korszak, ahol az a sok ember családdá formálódott, az éjszakázások és a hajnalozások éppúgy az életük részévé vált, mint a kollégáik és a főnökeik. Mindenki tudta, hogy egy ilyen intenzív, családias légkör és egyenlő hierarchián alapuló beosztás után még egy hasonló munkahelyet sem fognak találni.

A csapatnak a duplarészes befejező epizód első felében már el kellett búcsúzniuk a Central Perk díszletétől és a narancssárga kanapétól, amikor leforgatták ott az utolsó jelenetet. (Ross itt szomorkodik, hogy Rachel elutazik, és Phoebe meg Joey meggyőzik őt, mondja el a lánynak, mit érez.) A jelenetek végén a színészek általában tempósan ugranak le a színpadról, hogy készüljenek a következő snittre, ám ezúttal még a kanapéról sem bírtak felállni. És ahelyett, hogy noszogatták volna őket, Bright, Crane és Kaufmann könnyes szemmel mentek fel hozzájuk a színpadra, majd a Jóbarátok többi munkatársa is. Ölelgették egymást, sztorizgattak, búcsúztak a díszlettől, a közönség meg a könnyeikkel küszködve tapsolta meg őket. Elvégre ritkaságszámba megy a tévézés érzelemmentes világában ilyen intim, túlfűtött pillanatnak a részese lenni.

Egy hosszabb szünet után érezték úgy a színészek, hogy képesek folytatni a forgatást, de előtte újra kellett sminkelni őket, mert a könnyeik lemosták a festéket.

Az utolsó epizód forgatásakor nemcsak a stáb és rajongók jelentek meg, hanem a Jóbarátok korábbi munkatársai is. A színpad előtt olyan tömeg alakult ki, hogy az operatőröknek rendesen utat kellett törniük, hogy a munkájukat végezhessék. A szereplőknek sem akadt könnyebb dolga. Néha annyira elfogta őket az érzelem, hogy le kellett állniuk a jelenettel.

Az utolsó epizód egyébként nagyon hatásosan varrja el a történetszálakat: Monica és Chandler vidékre költöznek a két babájukkal, Ross és Rachel végleg összejönnek, és Phoebe már egy korábbi részben feleségül ment Mike-hoz. Egyedül Joey életútját hagyták nyitva, szándékosan, ugyanis LeBlanc egy saját spin-off sorozattal tervezte folytatni a karrierjét, amelynek nagyon kreatív módon a Joey címet adta.

De nemcsak a könnyes búcsúról szól a befejező rész, a rajongók bőven kapnak megmosolyogtató utalásokat is. Pl. amikor Monica belenyom egy kis pénzt az egyik költöztető kezébe, a második évadtól a sorozat részévé vált kerámiakutyára mutatva: „Ha ez leesne a kocsiról, nagyon nem bánnám.” Vagy amikor az egyre üresedő lakástól búcsúzva Phoebe rájön, hogy mindegyikük élt ott egy kicsit, Ross jelzi, hogy ő nem, mire Monica felhívja a figyelmét arra a nyárra, mikor Ross táncosnak készült, és ott lakott egy nyáron át a nagymamájával. „Csaknem tíz évig kibírtuk, hogy ez ne derüljön ki.”, jegyzi meg Ross. Még az utolsó jelenetek egyikében is kap a kemény mag egy kis információmorzsát, amin elmosolyodhat, ha a búcsúepizódra gondol. Majd a kamera végigpásztázza az üres lakást, és végül az ajtót díszítő ikonikus képkereten állapodik meg. Lezárult egy korszak.

A kritikusok sem a búcsúepizódot, sem az egész sorozatot nem szerették. Az utolsó részeket unalmasnak, humortalannak, vagy túl szomorúnak titulálták, az egész sorozatot meg túl komplexnek és érthetetlennek. Fenyegetőnek tartották a Jóbarátok műfaji bekategorizálásának nehézségeit (Szitkom? Szappanopera? Szapkom?), és a szórakoztatás ellenkezőjének gondolták azt, hogy egy ötödik évadban bekapcsolódó néző nem ért semmit az egészből. Hiszen 2004-ben ezek a kritikusok még nem tudták, hogy ez lesz a modern televíziózás jövője. Az alkotók ugyanis egy fontos dologra jöttek rá: a rajongók már nem arra vágynak, hogy húsz percen keresztül teli szájjal röhögjenek. Az érzelmeikre is hatni kell, hogy a képernyő előtt maradjanak. Nem azon izgulunk, hogy Ross hogyan szabadul meg a bőrnadrágjától (bár legurulunk a kanapéról nevettünkben), hanem azon, hogyan folytatódik a nagyobb lélegzetvételű történet. A vígjátéki elem mellett mindig jelen volt a drámai elem is, amit a kritikusok jóval később vettek észre, és értékelték.

A sorozat hibái

Az, hogy az egyik jelenetbe véletlenül belelóg egy kamera, előfordul, ahogyan az is, hogy eltérő sorrendben vesznek fel jeleneteket, pl. Phoebe-n az egyikben két különböző fölső van, pedig nem láttuk őt átöltözni. Ilyen bakik minden produkciónál megeshetnek. Ám itt nagyobb, a mondanivalóval és az üzenettel kapcsolatos kaliberű hibákról van szó.

A legtöbb kritikát a Jóbarátok a faji diverzitás teljes hiánya miatt kapta. Elvégre hogyan lehetséges az, hogy egy metropoliszban játszódó sorozatban egyetlen fekete szereplő sem bukkan fel? Nemcsak a főszereplők szintjén, de az első évadban még ilyen mellékszereplőket sem láttunk sem a kávézóban, sem az utcán, sem a mosodában.

A stáb nagyon óvatosan és lassan reagált a kritikára: a második évadban szerepeltetett egy ázsiai színésznőt, Lauren Tomot, aki Ross barátnőjét, July-t játszotta pár epizód erejéig. Ezután pedig csak a hetedik (!!!) évadban tűnik fel egy afroamerikai szereplő, Gabrielle Union, akivel Joey és Ross egyszerre randiznak. A kilencedik és a tizedik évadban egy hosszabb szerep jutott Aisha Tylernek, mint Joey Charlie nevű barátnőjének, akivel később Ross is randizik, de ez sem nyerte el a kritikusok tetszését: egy pár epizódban feltűnő afroamerikai nő, akit csupán valaki barátnőjeként, nem egyéniségként ismerhetünk meg, vajmi kevés az ellenpontozáshoz. Bár ezen a ponton eleve késő volt egy színes etnikumú főszereplőt a csapatba hozni.

Az alkotók sosem válaszolták meg azt a kérdést, hogy a sorozatuk miért lett ennyire „fehér”, és az sem segített sokat, hogy amikor szóba került a téma, védekező álláspontot vettek fel. Tíz évadnyi lehetőségük volt faji és etnikai szempontból kiszínezni a sorozatot, de ők még a jogos kritikákra sem adtak legitim, elfogadható érvelést. Ezt a hibát persze igazságtalan lenne csak és kizárólag a Jóbarátok nyakába varrni, mert a kilencvenes évek szitkomjai eleve tartózkodtak az etnikai sokszínűségtől. Tudat alatt a komédia műfaját és a középosztálybeli városi területeket a fehér embernek akarták megőrizni. Az viszont tény, hogy a Jóbarátok-utánzatok sem mertek nagyobbat álmodni, és ők is folytatták ezt a negatív trendet.

A sorozatnak a szexuális beállítódáshoz fűződő viszonya sem eléggé világos. Újat, felvilágosultat és merészet akart mutatni Carol és Susan leszbikus szerelmével, ugyanakkor nagyon embertelen módon bánt Chandler transzvesztita apjával, és többször szembesülhettünk homofób elemekkel. Arról már esett szó, miért nézik Chandlert melegnek, de arról még nem, hogy ez a sok utalás elég negatív hangulatú. Újabb sztereotíp húzásoknak lehetünk tanúi, mikor Carol dobozból iszsza a sört, vagy mikor Ross teljesen kiakad, mikor a hároméves fiát Barbie-babával látja játszani, és csak azért is ráerőlteti a G.I. Joe-t. Ugyanezzel a szereplővel fordult elő, hogy tesztelte a lánya számára felvett bébiszitter, Sandy (akit egy híres vendégművész, Freddie Prince Jr. játszott) szexuális orientációját, mert ő váltig azt állította, hogy a fiú meleg. Sértő az az üzenet, hogy egy meleg (bébiszitter) ne végezhetné jól a munkáját.

Erre megengedően ráfoghatnánk, hogy a homofóbia Ross karakterét jellemzi, nem a sorozatot. Ezt mindenki döntse el maga. Ugyanakkor nem lenne fair húzás kiragadni a sorozatot a kilencvenes évek kontextusából, amikor még nem lobogtak minden sarkon szivárványszínű zászlók, mint most.

Ha már szóba került Freddie Prince Jr., egy további félresikerült koncepció a vendégszereplők állandó és sokszor indokolatlan szerepeltetése. Ez a vérfrissítésnek szánt fogás sem számított idegennek a szitkomok világában, ám az alkotók egy kicsit túlzásba vitték, azt üzenve ezzel, hogy a hat főszereplő sem a közönségnek, sem a nézettségnek nem elég. Pedig elég volt. A szerzőtrió számára már az első évad forgatása alatt kiderült, hogy a rajongókat nem hatják meg a mellékszereplők, Kaufmannék mégis kitartottak az eredeti elképzeléseik mellett, felemás sikerekkel.

Emlékeztetőül, olyan ismert sztárokat vonultattak fel, mint Reese Whiterspoon, Julia Roberts, Brooke Shields, George Clooney, Wynona Rider és Ben Stiller, sőt Charlton Hestonnak, Isabella Rossellininek és Jean Claude van Damme-nak az a megtiszteltetés jutott, hogy magukat játszhatták. De ezek az akciók – azon kívül, hogy nehéz volt összeszervezni – nem mindig sültek el jól. Bright mindig azokkal az instrukciókkal látta el a vendégművészt, hogy a színpadra állása után várja meg, amíg elhalkul az üdvrivalgás, és csak utána kezdjen bele a szövegébe, és a poénok után is hagyjon szünetet, nehogy a közönség a nevetéstől ne hallja a karakter szavait. Erre, amikor Chris Isaak (akinek egyik dala felcsendül Ross és Rachel planetárium-randiján) megjelent, a közönségnek fogalma sem volt, ki az. Elég kellemetlen helyzet. Charlie Sheen esetén meg le kellett állítani a forgatást, és többször felvenni néhány jelenetet, a színész annyira izgult. A filmszínészeknek az arctalan mozis tömeg után ugyanis fogalma sem volt, mit jelent élő emberek előtt játszani, és ez a különbség sokszor és másnál is megmutatkozott. (Vicces tény, hogy Sheen 8 évadon keresztül a Két pasi meg egy kicsi főszerepét játszotta egy élőközönséges szitkomban – biztos kedvet kapott.)

A legtöbbször nem a színészekre írták a szerepeket, mint az önmagukat játszó Hestonék esetében, hanem a már kitalált karakterre szemezgettek a híres sztárok közül. Ezek közül Alec Baldwin és az ekkor már Oscar-díjas Sean Penn járt a legrosszabbul, mert az eleve felejthető karakterre megírt szerepeikben nem tudtak kiteljesedni. És a vendégszereplők állandó ki-be járkálása mintha a hat főszereplő összetartó kémiáját akarta volna szétzilálni (amit szerencsére nem tett), és az alsóbb kategóriájú művészek megjelenésének utóíze meg kissé egy ingyenreklámra hajazott, a stúdió meg egy komolytalan átjáróházra.

Jon Favreau például egyáltalán nem volt megelégedve a balek óriáscsecsemő-szereppel, amit a szerzőtrió rá szabott. Egy olyan milliomost játszott volna, aki véletlenül jutott sok pénzhez, és reménytelenül beleszeret Monicába. (Fun fact: ő is jelentkezett Chandler szerepére.) Bright-ék a színésszel közösen végül egy tudatosabb, üzletemberesebb karaktert formáltak Pete Becker személyének, aki végül meghódítja a lányt, viszont az utcai harcos-mániája miatt el is veszíti. A stáb egy hosszabb lélegzetvételű szerepet szánt neki, de Favreau egyáltalán nem érezte át karaktere személyiségét, és a Cox-szal leforgatott jeleneteknél sem tapasztalhattunk semmi izzást köztük.

Akadtak persze nagyon jól sikerült fellépések, pl. Brad Pitt felbukkanása a nyolcadik évadban, aki ekkor a való életben Aniston férje volt. Pitt, vagyis Will Rachel egyik volt iskolástársát játssza, aki anno megalapította az „Utálom Rachel Green Klubot”, és a helyzetkomikum legerősebb ütőkártyája az volt, hogy a közönség pontosan tudta, milyen viszony van a színészek között a való életben.

A további jól sikerült szereplések meg annak köszönhetőek, hogy a meghívott művész meg tudta csillogtatni a tehetségét a vígjáték műfajában. Az Amerikai pitéből ismert Jennifer Coolidge-t, mint Stifler mamáját addig csak femme fatale-szerepben láthattuk, a Jóbarátokban pedig egy dilis, koravén szinglit jelenít meg, aki erőltetett angol akcentussal tér vissza New Yorkba. (Az élet csajos oldala c. szitkomban ennek köszönhetően mind a hat évadban játszott.) Kristin Davis-nek, a Szex és New York Charlotte-jának is jólesett a könnyed felüdülés, amikor Joey baránőjének szerepét játszhatta el. De a közönség Tom Selleck-et szerette a legjobban, aki majdnem egy fél évadon át Monica barátjaként tűnt fel, és időről-időre visszatért, mint a Jóbarátok éretlen férfi főszereplőinek érett ellenpontja.

Narratív következetlenségek és elvarratlan szálak is bőven akadnak a tíz évadnyi anyagban. Miért kellett rögtön az első évad legelső részében Rachelnek és Chandlernek bemutatkoznia egymásnak, mikor kiderült, hogy korábban Ross által többször is találkoztak, sőt egyszer még csókolóztak is? Miért hívják a Central Perk baristáját, Gunthert az első évadban Mike-nak? Rachel hogyan tudja kinyitni a régi kulcsával Monicáék ajtaját, mikor a zárat két évvel korábban lecserélték? Miért hangoztatta azt sokáig Ross, hogy Carol volt az első nő az életében, mikor szó esik egy bizonyos takarítónőről is? És miért vallja magát három évadon keresztül huszonkilenc évesnek? (Na jó, ki nem élt már ezzel a trükkel?)

A legtöbbre azt lehetne válaszolni, hogy a tíz évre előrelátó narratívát még maguk a szerzők sem látták előre. Ahogyan már írtam, ők is csak pár epizóddal jártak előbbre a leforgatottaknál, és amint az előbbiekben is szó volt róla, évadról évadra éltek. Ám néhány szálat még egy évadon belül sem varrtak el túl szépen. Engem például érdekelt volna, hogy Joey végül összejön-e a „jó csajjal”, akit Rossnak integetve pillantott meg a szemközti lakásban. Ez a „jó csaj” végül Ross-szal beszélt meg egy randit, de azt nem tudjuk, az hogyan sikerült, ahogyan azt sem, hogy Joey számára kiderül-e, hogy Ross egyáltalán találkozott a lánnyal. Joey igazán megérdemelt volna egy ideiglenes happy endet.

Az sem teljesen világos, mi lett Rachellel és „a jetivel”, vagyis Dannyvel, aki a lépcsőházba költözött. Flörtölgettek, randizgattak, aztán megjelent a fiú nemkívánatos húga, aki túl intim viszonyban volt a bátyjával. Rachel egész egyszerűen elmenekült a helyzet elől, és kapcsolatukat sosem tisztázták. Ha már egy lépcsőházban laktak, igazán összefuthattak volna a folyosón a hátralévő öt év alatt, hogy – legalább a nézők számára – pontot tegyenek a közös ügyük végére.

De hogy ne csak randis eseteket hozzak példának, az sem derült ki, mi lett Monica véletlenül kikézbesített autós ágyával, vagy hogy Rachel végül hogyan dobta be magát a Ralph Lauren-es munkahelyén az állandóan cigiző főnökeinél, amikor ő nem cigizik. Egy egész epizódon keresztül megpróbált, utána meg félbemaradt ez a szál. Az is izgatja a fantáziám, hogyan tüntették el Joey-ék lakásában azt a rengeteg lyukat, amit Monica az ottélése alatt fúrt a falba, hogy kiderítse, az egyik villanykapcsoló mit kapcsol. A kérdéses részben még a padlón is lyuk tátongott, a következő epizódban meg csettintésre eltűnt az összes.

Mindezek ellenére ma is megnézek belőle pár részt, hogy ihletet kapjak a következő cikkhez –csak és kizárólag ezért.