(F)OSZD MEG ÉS URALKODJ

Szász Dávid

(F)OSZD MEG ÉS URALKODJ

Avagy a megosztottság kora

Mielőtt a Kedves Olvasó felhergelné magát, szeretnék leszögezni valamit: ez az írás nem politikai indíttatásból született. Még csak nem is fricskázni, kigúnyolni, kioktatni hivatott bárkit, csupán egy tükör, amibe azt hiszem időszerű (magamat is beleértve) belenéznünk, majd elraktároznunk a látottakat, és talán esélyt adni egy tudatosabb, jobb jövőképpel kecsegtető, kevesebb bosszúsággal járó élet megalapozásának.

Panaszkultúra a miénk. Megspékelve egy jókora adag klasszikus emberi irigységgel. Persze, hogy sokszor talán fáj mások boldogsága, pláne, ha úgy érezzük, az élet nekünk nem osztott lapot. Vagy legalábbis, nem osztott jó lapot, amikor pedig szentül meg vagyunk győződve arról, hogy megérdemeltük volna. Magam is beleszaladok ebbe. Miért van több pénze ennek vagy annak? Miért sír a nincsről olyasvalaki, aki nem is ismeri a szó valódi jelentését? Minden viszonyítás kérdése. Most nincs pénzem… de nem mindegy, hogy nincs pénzem házat venni, nyaralni menni, új autóra, a konyhabútor lecserélésére…vagy nincs pénzem ennivalóra, és nem tudom kifizetni az albérletet, úgyhogy kiraknak az utcára. Mintha volna árnyalatnyi különbség a kettő között.

Az elmúlt évek történései nagyjából a financiális lejtmenet kifejezéssel illethetők. Az Európában legmagasabb infláció sújtotta ország büszke titulusát már elnyertük, és alig ismerek olyat, aki ezt ne érezte volna meg. Még a viszonylagos stabilitáshoz szokott ismerősök körében is felütötte fejét a bizonytalanság, a mindeddig alapértelmezettként megvásárolt árucikkek listája sok esetben leszűkült a legszükségesebbekre. Az élvezeti termékek, tehát például az alkohol vagy a dohányáru egyenesen luxuscikknek számít, de a közel 1000 Ft-os kilónkénti árával lassan a kenyér is.

Természetesen mindezekért valaki hibás, mert mi biztosan nem lehetünk azok, hiszen továbbra is rendesen dolgozunk. Ha valaki ezt gondolja, valószínűleg igaza van. Magam is úgy vélem, hogy az alapélelmiszerek, a valamire való egészségügyi ellátás, az utazás, és valamilyen szinten még a fentebb felsorolt luxuscikkek egyike-másika is alapértelmezett kéne legyen. Ha ugyanis engedelmes hangya vagy és termelsz, akkor egy igazságosabb világban legalább annyi ellenszolgáltatás kéne legyen a mérleg másik serpenyőjében, ami kompenzálja a fáradalmaidat, és legalább olyan szinten motivál és életben tart, hogy legyen erőd tovább termelni. Utóbbi balansz a fejlett nyugaton - ennek kapcsán Angliával kapcsolatban van személyes tapasztalatom, ahol egy évtizedet töltöttem - adott, mert az alapkoncepciót, miszerint a jóllakott hangya tovább és eredményesebben képes termelni, és építeni a jól működő kapitalizmust, minden körülmények között szem előtt tartják - vagy legalábbis tartották abban az időszakban, amikor odakinn éltem.

Ez a mai Magyarországra egész biztosan nem igaz. Nincs meg az a balansz, mert nem is lehet meg, ami lehetővé tenné - egy egyre szélesedő, és elszegényedő réteg számára legalábbis - hogy ne azon kelljen gondolkozz 20-a táján, hol húzd meg a gatyamadzagot, mi az, ami már nem fér bele, ha ki akarod bekkelni a következő havi fizetésig?

Ez, csak hogy megjegyezzem, nem egészen így volt még pár évvel ezelőtt. Nincs meg az optimális élhetőséghez szükséges balansz.

Ami miatt nem lehet meg, annak az oka részben az, hogy mindenféle okkal, ürüggyel (Covid, háború a szomszédos Ukrajnában, EU szankciók) az egekbe szöktették az árakat, miközben a bérek alig emelkedtek. Nem kell hozzá mikroszkóp, hogy ezt észrevegye bárki, mert a pénztárcája emlékezteti rá, amikor egy kicsit, csak egy egészen kicsit elengedi a gyeplőt, és kiengedi a fáradt gőzt valamelyik este, mondjuk fizetésnapkor. Már ha egyáltalán megteheti. Valakinek ez továbbra is evidencia, van, aki nem érzi továbbra sem, hogy lényegesen rosszabb színvonalon élne, maximum a bankszámlája mutat kedvezőtlenebb egyenleget hó végén, de a hiány még nem érte el azt a szintet, ahol ez beleférkőzne a mindennapjaiba, a konkrét napi létét is befolyásolva. Az ő számára ez a cikk talán nem fedi a valóságot, hiszen ő elvan, mint Marci Hevesen, és nem érti, mások mire fel hőbörögnek.

Dehát tudjuk: mindenkinek a maga kínja a legnagyobb, a maga szintjéhez viszonyítva méri a gondjait, ahogyan a nincs fogalmát is.

Ezek a realitások. Ebben élünk. De miért?

Valaki kétségkívül hibás. Valaki mindig csípi a szemünket, mert valaki mindig odatöri a borsot az orrunk alá, vagy a küszöbünkre rondít. Az Orbánviktor, a Soros, a migránsok, a libsik, az LMBTQ, a dollárbaloldal, vagy épp a nemzeti oldal, a Karigeri, a Bayerzsolti, a Rákayphilip, mert hogy mer ez filmet csinálni Petőfiről 6 milliárdért, amikor adta volna inkább azt a pénzt nekünk, mert mi rendesen dolgozunk…de menjünk vissza az időben, a Kádár, a komcsik, a szomszéd, a zsidók, az ukránok, vagy épp az oroszok. Manapság meg az USA, a Magyarpéter, a Puzsér, a Dopeman, vagy az a palacsintafesztiválos, ToiToi WC-s Azahriah gyerek, mert hogy mer különb lenni nálunk, és megtölteni az Arénát háromszor, (meg több tízmilliót keresni azokon a fiatalokon, akik egyébként röhögve kifizetik a 20 ezres jegyárakat vállalkozó apuci pénzéből) és különben is, milyen haja van már.

Mit keres ebben az országban a genderelmélet (szigorúan G-vel kiejtve, kérdem én, miért?), kinek kell ide Pride felvonulás, hogy képzeli Brüsszel a menekültkvótát?

Nos, pár kérdést magam is felteszek, akár a fentiek közül is, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy senkit sem hibáztatok magamon kívül az engem ért sérelmek vagy csalódások miatt.

Csak valami mindeközben szöget ütött a fejembe.

A fent felsoroltak ugyanis még mindig csak egy kis keresztmetszetét adják annak, ami manapság körülöttünk zajlik, azoknak a dolgoknak, melyeket elszánt konteósok minden teketória nélkül figyelemelterelésnek neveznének. Hogyan fókuszálj az igazságra egy ekkora pusztító káoszban, ahol a téged körülvevő emberek egyike A-t, a másikuk a B-t, a harmadikuk LMBTQ+-t mond, a negyedikük szerint az ember színe fehér, míg az ötödik lenáciz csak azért, mert szereted a hazádat, és mondjuk kitűzöd a kokárdát március 15-én?

Nyilván nem az eltérő álláspontokkal vagy hitrendszerekkel van a baj, és pont ez a mondandóm lényege.

A baj véleményem szerint azzal van, hogy ebben az országban megszűnt a valódi kommunikáció, és távoli emlék az építő jellegű vita fogalma. Itt régóta nem divat az álláspontok közelítése, a másik perspektíváján való elgondolkodás képessége. Ehelyett acsarkodás, düh, és gyűlölet a kimenetele szinte minden esetben az eltérő álláspontok találkozásának.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy mindkét oldalon. Mert ugye alapvetően az emberek fejében - leegyszerűsítve a valóságban egyébként távolról sem fekete-fehér képletet - mindössze két oldal van és vagy ide tartozol, vagy oda. Ahol ezzel szemben gondolkodás van, mérlegelés, és a minden rendelkezésre álló nézőpont felülvizsgálatára legalább az igény megmutatkozik - az nem értelmezhető a nagytöbbség számára, mert nem sorol be minket egyértelműen ide vagy oda. Persze, az ilyenkor jelentkező zavart orvosolandó, a kizökkentett fél általában megteszi nekünk azt a szívességet, hogy besorol ő. “Rohadt náci”, “dollárbaloldali libsi Soros bérenc” “hazaáruló”, “buzi”, “agymosott birka fidesznyik”, a teljesség igénye nélkül. Beletesz a saját kis dobozába, begyömöszöl a neki kényelmes, és általa értelmezhető skatulyába, és ezáltal ideig-óráig megnyugszik. Most még. Ha megkapná rá a felhatalmazást és büntetlenül megtehetné, akkor lehetséges, hogy a valódi lelki nyugalma érdekében inkább begéppisztolyozna a Dunába.

Nagyon nehéz egy ilyen feltüzelt közegben, minden reggel munkába indulni. Valami ott feszül, ott fortyog a mélyben, ott ül a gondokkal barázdált homlokokon, a táskás szemek mélyén, az összes éhenkórász rezdülésünk merő készenlét, ugrásra trenírozva, hogy mikor adódik a helyzet, amikor valakit el kell küldeni a jó édesanyjába. Addig is, amíg a Dunába lövésért szabadságvesztés jár - egyelőre - kompenzáljuk a minket ért károkat másképp. A rozoga kis garzonunkat a nyóckerben kiadjuk havi 250 ezerért, mert valaki így is ki fogja venni. Ez precedenst teremt, így majd a szomszéd is ki fogja adni ugyanennyiért. Meg az összes többi a kerületben, mert most ennyi az annyi. Be kell tömni azokat a lyukakat, kérem. Hát, tehetünk mi arról, hogy a Covid alatt kiesett a szokásos nyereségünk? Az ember ügyeskedik, mert ehhez szokott, ehhez szoktatták. És mert megteheti, senki sem szól rá, nincs fék, szabad rablógazdálkodás van, kérem. Ja, hogy ezzel az egésszel elindítunk egy lavinát, meg elkezdünk túlfújni egy lufit, ami egy ponton túl mindenképpen kipukkad? Nem baj, addig is megszedjük magunkat ahogy csak tudjuk.

A két dolog nem függ össze? Dehogynem. A rablógazdálkodással tovább mélyíted a szakadékot. A részvétlenséggel és közönnyel pedig megágyazol az enyészetnek.

Vesztesek és nyertesek

Minden háború, minden olyan gazdasági krízis, amiben egy réteg, népcsoport, bárki, aki az elszenvedő alany, aki a kialakult helyzetnek köszönhetően a rövidebbet húzza, profitot generál egy másik rétegnek, aki valamiért helyzetelőnyhöz jutott. Ezt mindenki tudja, ebben semmi újdonság nincs. De annak ellenére, hogy a szó klasszikus értelmében nálunk még nincs háború, zömében mégsem látok fékeket, egészséges morált, a méltányosság megnyilvánulását, nem látok részvétet, sem könyörületet. Törtető, gátlástalan, dorbézoló megszállottakat látok, akik úgy hajtják a pénzt, mintha ki akarnák vásárolni magukat ebből a stabilitást legfeljebb mímelő, de egyre vészjóslóbb miliőből: a színfalak mögött omladozó realitás fojtogató közegéből. Többet kell mutatni annál, amid van, mert mit szólnak, mennyire taksálnak majd, ha megtudják, hogy a kirakatod fele kölcsöncucc, a másik fele lízingelt?

Nagyon fárasztó dolog a látszatfenntartás. Még fárasztóbb a megfelelési kényszer. És egészen lesújtóan kizsigerelő érzés folyamatosan úgy futni, úgy mászni, úgy kapaszkodni, hogy közben mindig kihúznak alólad egy réteget, kivesznek egy széket, és egy ponton még az arcodat eddig jól takaró álarc is félrecsúszik, és kiviláglik alóla, mennyit érsz valójában.

“Az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije az annyit is ér. Azt gondolom, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér.” Mondta egy, a fenti problematikát “sziporkázó éleslátással” összefoglaló hazai politikus.

Azt hiszem, a fején találta a szöget. Abban a világban, amelyben ő az uralkodó elit tagja lehet, ahol Fekete Pákók szerepelnek a médiában, ahol Bye Alexek a zenei szakma mentorai, ahol bulvárcímlap lesz egy lemondatott politikusasszony, és a jelenleg nyilván szintén politikai babérokra törő exférje zűrös házasélete, ahol az újságírás az önjelölt celebek kukájában való turkálást jelenti, és olyan szakmai nívó jellemzi, ahol még a magyar helyesírás ismerete sem követelmény, egy olyan világban, ahol a futballstadionok lelátóin szotyolázó B közép tagjai élet halál urai a saját lakótelepi közegükben, ahol egy tizenéves fiútól a legjobb barátja sittet megjárt apja elveszi “kölcsönbe” a mobiltelefonját, hogy aztán egy gramm meth kristályért cserébe pár ezer forintért eladja a gangon, ahol menő és követendő dolog a suttyóság, az egymásnak üzengetés a social médiában, nos igen, ebben a világban valóban az egyetlen reális értékmérő a pénz és a hatalom, meg a kirakat megfelelő prezentálása kifelé. Csak hogy mindenki tudja, hogy ki az, aki csicska, és ki az, aki nem. Fontos dolgok ezek. A halál pillanatában, amikor az ember viszszatekint eseménydús életére, elért eredményeire, és esetleg arra, hogy saját magán, meg a porontyain kívül egyébként tett-e bármi érdemlegeset, bármi olyat, ami több, mint egy szimpla fogyasztó ösztönlény vegetálása, különösképpen sokat nyomnak a latba.

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez. Miszerint, ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ez a fentiekben vázolt “csodavilág” vesz minket körül, amelybe akaratlanul is belesodródunk, és aztán azt vesszük észre, hogy pont olyan fancsali pofát vágunk a tükörben, mint azok a reményvesztett, orrukat lógató utasok a metrón reggel, akikről azt hittük, hogy közünk sincs hozzájuk, hiszen mi nem lehetünk ennyire lepukkant, örömtelen, lehangoló egyedei az emberi fajnak?

Pedig de, lényegében pontosan ugyanilyenek vagyunk.

Ugyanúgy tele van a hócipőnk az egésszel, mint annak az idegennek, akit alig egy perce beletömtünk a kis gondolatbéli skatulyánkba (“na, ez is biztos Fideszes”, “hogy néz ez ki”, “ez tegnap tuti behúzott egy liter vodkát elalvás előtt”, “na, ezt a csajt se piszkálnám meg bottal se, amilyen igénytelen”), de ha az ő perspektívájából látnánk/ néznénk magunkat reggel a metrón, valószínűleg ő is hasonlóan látna minket.

Miért nem tudjuk észrevenni a hasonlóságot, miért nem tudjuk látni az idegeneket elsősorban hozzánk hasonlóként, mielőtt olyan dolgokon akadnánk fenn, hogy miért áll el a füle, vagy miért nem úgy fésüli a haját, ahogy előnyösebb lenne szerintünk? Miért nem látjuk meg először az embert, mielőtt még a politikai hovatartozása okán pálcát törünk felette?

Mert valakiknek ez nem érdeke. Ezek a valakik Egységről papolnak, de az az egység csakis az ő egységük. Ha nem úgy lihegsz, köhögsz, jársz, öltözöl, nem ugyanazokat a jelmondatokat használod, mint az adott akol tagjai, akkor te pechedre kívülálló vagy.

Igen, most sokan beazonosították magukban a bennük mintaként élő skatulyát máris. Biztos, hogy a Fideszre gondolt! Csalódást kell okozzak egyeseknek: nem, nem a Fideszre gondoltam. A jelenségre gondolok, ami az egész fenti probléma írmagja.

Hadd mondjak még ennél is felháborítóbbat: erről a jelenségről nem a jelenleg regnáló kormány tehet, és még csak nem is a politikusok.

Erről TE tehetsz. Meg én. Meg a szomszéd bácsi. Mi, mindannyian. Mert alapvetően, eredendően ilyenek vagyunk. Meg mert bekaptuk a horgot.

A politikus azért politikus, és azért ott ül, ahol te nem, mert mindezekkel zsigeri szinten tisztában van. Pontosan ismeri a mozgatórugóidat, és pontosan tudja, hogyan hozza működésbe az összes benned rejlő frusztrációt, hogyan játssza ki ellened a félelmeidet, hogyan hitesse el veled, hogy az életed jobb lesz attól, ha a vezetést rá bízod inkább. Ebben nem téved: ő TÉNYLEG tudja. Azt legalábbis biztosan tudja, hogyan használjon fel téged a céljai érdekében, és hogyan vezessen. Leginkább az orrodnál fogva. A politikus okos. A politikus évekig tanult az egyetemen. A politikus igen behatóan tanulmányozta, hogyan csinálták mások előtte ezt a dolgot, és nemcsak annyit tud a történelemkönyvből, hogy az az Adolf nevű paprikajancsi kiirtott jópár millió embert, velejéig gonosz volt és mégis imádta a népe, hanem azt is tudja, hisz ennél a résznél figyelt oda a legjobban, amikor zsíroshajú politológus hallgatóként a könyveit bújta a koleszban, hogy Hitler hogyan érte el azt, hogy milliók imádják és bálványozzák. Hogy egy töketlen, sikertelen, művészként tehetségtelen, alapvetően szürke eminenciásként évtizedekig vergődő, mellőzöttségtől frusztrált méregzsákból hogyan lett a Harmadik Birodalom teljhatalmú diktátora egy személyben.

A politikus, pláne a sikeres politikus mindent tud nemcsak a kefebajszú osztrákról, de az összes többi jómadárról is, aki a tömegek fölé emelkedett és aztán százezrek, végül milliók itták a szavait. Ő is ismeri a receptet, ismeri a trükköket, és amit elér, azzal éri el, hogy már az elemiben is alkalmazott, legalapvetőbb trükkjét süti el rajtad évtizedek, évszázadok óta: megoszt, és uralkodik.

Elhiteti veled, hogy aki melletted ül, az hiába beszéli ugyanazt a nyelvet, mint te, ellenség, mert nem azt gondolja, amit ő, és amit ezáltal neked is gondolnod kéne.

Odáig megy, hogy a végén még olyan abszurd dolgokat is képes elhitetni veled, miszerint mondjuk a környezetvédelem baromság, a globális felmelegedés csak baloldali propaganda, vagy fordítsuk meg, a genderelmélet, illetve annak a nagytöbbségre erőltetése, a túlfújt woke ideológia, meg nem veszélyes egy cseppet sem, mert aki ezt állítja, az csak jobboldali, náci propagandát böfög.

Elárulok egy fájdalmas titkot: NEM LÉTEZIK jobb, vagy baloldal, maximum a fejekben. Ebben az országban - és meggyőződésem, hogy egyébként világszerte - jó ideje kizárólag opportunista politikusok léteznek, akik a zsebük megtömésével vannak elfoglalva. A nagytöbbség mégis elhiszi, hogy az oldalaknak van jelentősége. A nyertesek meg közben egymás tenyerébe csapkodnak a színfalak mögött, mert pont mind magasról ejt rá, hogy neked, nekem, vagy Rozi néninek miből telik kenyérre hó végén. Itt már mindenki politikát vizionál bele mindenbe, és muszáj meg is nyilatkoznia úton útfélen, legfőképp a Facebook komment szekciójában, pedig semmi mást nem kéne tennie, mint belenézni abba a bizonyos tükörbe. És őszintén megvizsgálnia saját magában, mi alapján gondolja, hogy különb mondjuk a vele szemben ülő utasnál? Feltennie magának a kérdést, hogyha lett volna elég okos, és politológiát tanult volna az egyetemen, ahol az öszszes okosságra megtanítják, majd több évtized taposás után egyszercsak a Parlamentben találta volna magát, és lehetősége adódna, vajon nem a saját sógorkomáit játssza-e be a hatalomba maga is? Vajon nem a húgának-bátyjának, feleségének, vejének kedvez vagy segít pályázatokat nyerni, ha ezzel a családi birodalom vagyonát gyarapítja?

Most pedig ehelyett hazafelé caplat a metrón, egy viszontagságokkal teli munkanap után, a többi fancsali képűvel együtt, és siratja megfeneklett életét. Hogy nem volt elég bátor vagy tehetséges. Hogy az asszonynak elfelejtett virágot vinni a névnapjára tegnap, aki kifakadt, hogy évek óta nem kap semmi figyelmet, és erre a virág elmaradása csak az utolsó csepp volt a pohárban, úgyhogy elhagyja. Más kérdés, hogy a virág csak ürügy volt. A lóvés vállalkozó helyett kellett egy fedősztori.

Ezért a világon mindenki más hibás, az egész helyzetért, a sikertelenségért és a hűtlen asszonyért is, csak ő maga nem. A főnök a hibás. A rendszer a hibás. A másik oldal, az a hibás.

Virágok közt veled lenni, tudom szép volna kedvesem

Virág sincsen, Te sem vagy már,

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Jó a kérdés: miért?

Ugyanis mi voltunk, és mi vagyunk azok, akik a fentieket hagyták, hagyják, és vélhetően hagyni fogják megtörténni. Addig, ameddig rá nem döbbenünk, hogy az erősebb kutya pontosan ezen gyengeségeink miatt tud fölénk kerekedni. Az erősebb kutya szimbolizálja mindazt, ami a hőbörgésünk tárgya. Szebb, okosabb, sikeresebb, és a hierarchiában felettünk áll. Lehet, hogy dilettáns zenei mentor képében jelenik meg, lehet, hogy senkiházi celeb képében, aki semmihez nem ért az égvilágon, csak ez a semmi kiválóan szolgálja az agyatlan, nívótlan, dekadens rendszert, és ezért hagyják lubickolni. Hogy téged bosszantson, hogy az orrod alá dörgölhessék, hogy ez az új világ a hülyéknek áll, hogy a kereskedelmi potenciálhoz nem tehetség kell, még csak nem is szorgalmas munka, hanem mély sutytyóság és gyökérség. Lehet, hogy oligarcha képében jelenik meg, aki valamikor gázszerelő volt, ma pedig a fél országot felvásárolta, vagy törleszkedő hűséges kiskutya képében, aki ma a nemzet önjelölt filmrendező géniusza.

Ellenzéki hőbörgők képében, akik szeretnék a hatalmat, egyre hangosabban reszketnek érte, de cserébe csak üres jelmondatokat képesek felmutatni, és hiába savanyú a narancs, nem mernéd a nevük mellé húzni az x-et, mert egyébként a kabátodat nem bíznád rájuk.

Haragudhatsz a fentiek bármelyikére. Csak egyet ne felejts el: ők nem ok, hanem következmény. A saját passzivitásunk, tétlenségünk, kishitűségünk folyománya, hogy létezhetnek. És a butaságunké, hogy hagytuk magunkat oldalakra, zászlók alá, cégérek alá terelni, hogy aztán az ő malmukra hajtsuk a vizet. A tudatlanságunké, hogy kulturális értelemben nem tudunk különbséget tenni valódi érték, és tűzre való szemét között. A lustaságunké, hogy fotelből játsszuk a Che Guevarát, miközben még azokért a dolgokért sem tudunk tettekkel kiállni, melyekben állításunk szerint szívből hiszünk.

Itt az idő végre belenéznünk abba a tükörbe.