14 minute read
Vendégül látlak - Gyurkovics Eszter
Blogi
Vendégül látlak
Gyurkovics Eszter
Gyurkovics Eszterrel már hónapokkal korábban elkezdtünk egyeztetni a riport időpontjával kapcsolatban. Mégis február eleje lett mire ténylegesen sikerült leülnünk beszélgetni. Hiszen az év végi hajrá itthon és a határon túl is hasonló, még ha a körülményeink merőben eltérőek is.
Aztán saját elfoglaltságaim miatt úgy alakult, hogy még a márciusi lapzártára sem tudtam elkészülni a végleges verzióval. Mivel azóta sincs kevesebb teendőm, így most az Eszterrel készült interjú lesz a Szerkesztőség tagjait bemutató rovatom első körének záró része. Aztán ahogy tudok visszatérek és folytatom a sorozatot, melyet bízom benne, kedves Olvasóink is megkedveltek.
Nagyon vártam már egyébként, hogy jobban megismerjem Esztert, hiszen több, mint egy éve dolgozunk „együtt” a Magazinban. Az online szerkesztőségi megbeszélések során az elejétől kezdve éreztem, hogy sok ponton tudunk kapcsolódni, ezért is javasoltam neki, hogy vendégül láthassam ebben a rovatban. És most, hogy végre összejött a dolog, megerősítést nyert számomra, hogy Eszter története is megannyi érdekességet tartogat. Biztosra veszem, hogy a riport elolvasása után ezt Önök is így gondolják majd.
Eszter, először is nagyon köszönöm Neked, hogy elfogadtad a felkérést. Pláne a türelmedet és megértésedet, hogy ilyen sokára tudtuk csak összehozni (na meg megjelentetni) a beszélgetést.
Én köszönöm a lehetőséget. Kicsit izgulok egyébként, mert bár sok interjút csináltam már, de sosem gondoltam még bele, milyen lehet vajon a másik oldalon lenni. Meg sem fordult eddig a fejemben, hogy én is lehetek érdekes mások számára, vagy hogy miket is tudnék egyáltalán mesélni saját magamról. Aztán rájöttem, hogy nekem is van egy történetem, mint mindenkinek.
Bizony és bár ezeknek a történeteknek egy részét „nyomokban tartalmazzák” a Magazinban megjelenő írásaink, biztos vagyok benne, hogy az Olvasókat érdekli, kik is vannak a havonta jelentkező sorok mögött. És mivel mi is alig találkozunk a havi online szerkesztőségi üléseken kívül, így egymást is jobban megismerhetjük – ezért kezdtem el az interjúsorozatot tavaly. Veled az elmúlt nyáron már majdnem találkoztunk egyszer a Magazin Margit-szigeti rendezvényén, de épp aznap kellett hazautaznod végül. Hol is van Neked most ez a „haza”?
Németország délnyugati részén élek, a Fekete-erdőben, ahonnan a Duna ered, szóval bár több, mint 1000 km-re kerültem otthoni lakóhelyemtől, Váctól, mégis ugyanannak a folyónak a közelében maradtam. Ez a sorsszerűség valahol olyan szép, egész és kerek.
A szerelem hozott a határon túlra több, mint 10 évvel ezelőtt. Egy főiskolás koromban kezdődött kapcsolatnak köszönhetően kerültem egy németországi városba. A férjem egy spontán lánykéréssel tette biztossá számomra azt, hogy a korábban évekig bizonytalankodó és érzelmileg felőrlő kapcsolatunknak igenis biztos jövője van. Azóta született egy kisfiunk is, aki most már 4 éves. A teljes történethez hozzátartozik, hogy a férjem egyébként erdélyi származású, Németországban élt gyerekként pár évig, ott tanult meg tökéletesen németül. Aztán sok évvel később úgy alakult, hogy Magyarországra költöztek a szüleivel és mi itt ismerkedtünk meg egymással. Aztán mikor Ő befejezte itthon az iskolát, hosszú keresgélés után egy ismerősön keresztül kapott egy munkalehetőséget Németországban.
Én be akartam fejezni az egyetemet, ezért távkapcsolatban folytattuk tovább. Ez az időszak mindkettőnket eléggé igénybe vett, ekkor vette kezdetét egy „se veled - se nélküled” viszony. Egyikünk sem tudta, mit akar, a sok bizonytalan tényező miatt a szerelmünk akkor kevésnek bizonyult. A sokadik, véglegesnek tűnő szakítás után próbáltam továbblépni mással, mire ő felhívott, hogy épp Magyarországon van, és hogy találkozzunk. Én nem tartottam jó ötletnek. Utólag derült ki számomra, hogy szándékosan irányította úgy a beszélgetést, hogy kiderítse, mikor vagyok otthon, és egyedül. Aznap felhívott, és mondta, hogy nyissam ki az ajtót. Ott térdelt egy gyűrűvel a kezében. Miután magamhoz tértem a sokktól és igent mondtam, helyreállt a világom rendje. Külsőleg nem változott semmi: az egyetem és a távkapcsolat még egy ideig maradt, de ez a távkapcsolat már szilárd alapokon állt, hisz tudtuk, hogy egy a cél és közös az Út. 2 hónapon belül lezajlott a diplomaosztóm, a lánybúcsúm, az esküvőnk és a kiköltözésem Németországba.
Az igen, Ti aztán nem apróztátok el a dolgokat.
Nem bizony. Szerintem, ha valamiről tudja az ember, hogy igazán akarja és tesz is érte, akkor bármi megvalósítható, amit megálmodik.
Ez mind szép és jó, úgy hangzik, mint egy igazi tündérmese… De azért bizonyára megvolt ennek a „rapid”-ságnak is a maga hátulütője. Már bocsánat, hogy játszom itt az ördög ügyvédje szerepét, de saját tapasztalatok alapján megtanultam, hogy semmit nem adnak „ingyen”.
Jól látod, a kultúrsokk miatt eleinte nagyon nehéz volt beilleszkednem egy idegen országba, hatalmas távolságra az otthoni Szeretteimtől és mindentől, ami korábban a biztonságot és állandóságot jelentette számomra. Ráadásul úgy, hogy a német nyelvet alig beszéltem. Voltak ugyan róla középiskolás emlékeim, de azokhoz inkább negatív storyk kötődtek, mint sikerélmények. Sejtettem persze már az induláskor, hogy nem lesz egyszerű dolgom, de hogy mennyire, ezt csak ott és akkor tapasztalja meg az ember, amikor már szembe kell néznie vele. Én amúgy magyar-angol szakon végeztem az egyetemen, németül szinte semmit nem beszéltem. Hiába tanultam évekig a gimnáziumban, az ottani nyelvtanárunk képtelen volt rá, hogy úgymond „élővé” tegye számunkra a németet és megmutassa: miért is lehet jó számunkra, ha beszéljük a nyelvet. Azon kívül, hogy rendszeresen szódolgozatokat íratott velünk (inkább kevesebb, mint több sikerrel), nem sokat tett azért, hogy gyakorlatban használható tudást adjon át. Idekint rájöttem, hogy amúgy igazán hallás után lehet egy nyelvet rendesen elsajátítani, mint ahogy a kisgyerekek tanulják meg a saját anyanyelvüket. De erre akkoriban nálunk nem volt lehetőség sajnos…
Erről én is tudnék mesélni, csak nálunk az angol tanítás zajlott ezen a színvonalon annak idején, mikor középiskolába jártam. És végül is a Tiédhez hasonlóan kezdődött az én pályafutásom is anno 2007-ben német nyelvterületen, csak én Ausztriába mentem ki dolgozni. Itthoni autodidakta nyelvtanulás után. Amivel aztán meglehetősen jól el is boldogultam, hiszen volt célom és motivációm, amiért meg akartam magam értetni és meg akartam érteni azokat, akik munkát adtak nekem.
Igen, a kezdeti nehézségek után nekem is kialakult a kis kinti életem. Mivel elég nyitott személyiség vagyok, ezért hamar lettek ismerőseim, barátaim és találtam munkát is rövid időn belül. A New Yorkerben kezdtem el dolgozni eladóként. Nagyon szerettem, mivel a divat mindig is közel állt hozzám és a vevőkkel is jól tudtam kommunikálni. Egyedül a munkabeosztás zavart: minden nap este nyolcig dolgoztam, és hétvégén is.
Pláne miután megérkezett a kisfiam, hiszen tudtam, hogy a munkám nem lesz „óvoda kompatibilis”. Ezért is váltottam a mostani helyemre a várandósság után. Jelenleg beszerző vagyok egy elektromágnesekkel foglalkozó cégnél. Ami talán nem hangzik túl izgalmasnak, de számomra tökéletesen megfelel, hiszen teljesült a legfőbb vágyam: a 8-17 óra közötti munkaidő, kizárólag hétköznap. Eleget lehetek a Családommal, felszabadultak a hétvégéim, van kellő mennyiségű szabadságom, hogy nyáron és karácsonykor annyi időt töltsünk otthon, ami nekem éppen ideális. Ezek a dolgok a kereskedelemben dolgozva nem voltak megvalósíthatóak Most irodai munkát végzek, mindig is erre vágytam, mióta kikerültem Németországba. Ahol vagyok az nekem bejött és jelen pillanatban maximálisan jól érzem magam benne. Persze lehet, hogy később majd váltani fogok, mert a ruhák azért hiányoznak.
Neked akkor tulajdonképpen mi is pontosan a végzettséged?
Magyar-angol szakos tanár vagyok, de sosem dolgoztam a szakmámban, miután 2013ban megszereztem a diplomámat, amit itt kint nagyon nehézkes lenne elismertetni. Rengeteg időt, energiát és anyagi áldozatot követelne, és beláttam, hogy összességében nem járna annyi haszonnal számomra hosszú távon, mint amennyit Nekem tennem kéne érte. Szükséges hozzá egy C2 (anyanyelvi!!!) szintű nyelvtudás, nagyon sok pénz, és rengeteg bürokratikus ügyintézés. Elkezdtem ugyan a folyamatot, és egészen a C1es szintig jutottam, de az ukrán háború után feladtam. Ugyanis rengeteg ukrán bevándorló érkezett ide, köztük rengeteg gyerek, akiket nulla nyelvtudással bedobtak az iskolába a többi gyerek közé. Ez a tanárokra olyan extra terhet ró, amit semmilyen egyetemen nem tanítanak, és nem is fizetnek meg.
S bár alapvetően elmondható, hogy Németországban jól keresnek amúgy a tanárok, de nem mindegy milyen áron. És én úgy döntöttem, hogy számomra a lelki és fizikai egészségem fontosabb, mint a túlterhelés és az anyagiak. Ezeket pedig az én nézőpontom szerint úgy tudom megőrizni, ha valami másik pályát választok magamnak a hosszú távú megélhetésre vonatkozóan. A pedagógus hajlam amúgy abszolút megvan bennem továbbra is, ugyanúgy, mint amikor a felsőoktatásban ezt az irányt választottam. De az utóbbi évek tapasztalásainak köszönhetően egyre inkább felnőttképzésben gondolkodom már.
Abszolút meg tudlak érteni, bár szerintem a felnőttekkel sem mindig könnyebb. Bár ez persze mindig attól függ, kinek milyen korábbi tapasztalatai vannak egy adott réteggel kapcsolatban. Szóval Isten ments, hogy befolyásolni akarjalak bármilyen formában is Téged.
Persze valamilyen szinten biztos igazad van. De most például az jutott eszembe, mennyien néztek engem hülyének kb. tíz évvel ezelőtt, mikor nekivágtam Németországnak, hogy ekkorát ugrok. Kevesen merték akkoriban bevállalni az ilyen szintű változtatást. Én azonban úgy éreztem, életem szerelméért, pontosabban fogalmazva kettőnkért és a közös jövőnkért megteszem, hogy „hazát váltok”. Amúgy azóta sem bántam meg a döntésemet és tavaly voltunk 10 éves házasok. Tehát nem a levegőbe beszélek, ennyi idő alatt az ember tapasztal bőven a napos és az árnyékosabb oldalról is számos dolgot, ami alapján szilárd véleményt alkothat a külföldi életről. Meg a házasságról.
10 év osztrák szezonális vendéglátás után ezt én is abszolút meg tudom erősíteni. Kint sincs kolbászból a kerítés, ahogy mondani szokták, de mások a lehetőségek, na meg ami szerintem még nagyon fontos: az emberek hozzáállása. Úgy az élethez és a kihívásokhoz, mint a többi emberhez –kollégákhoz, beosztottakhoz, szomszédokhoz stb.
Így van, erről én is tudnék sokat mesélni. Akadnak dolgok, amiket jobban szeretek itt kint, és amik miatt kellemesebben érzem magamat itt, mint Magyarországon. Azért persze a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a mai napig honvágyam van. A németek nagyon mások, mint mi magyarok vagyunk. Inkább visszahúzódóak és én személy szerint túl sok(k) vagyok nekik szerintem. De mit csináljak, ha nem tudom meghazudtolni az alaptermészetem? (nevet) Ami pedig a kinti magyar társaságokat illeti: sajnos többnyire az jellemző, hogy nem nagyon fogadják be az újonnan érkezőket... Az oroszok, románok, szerbek ilyen szempontból sokkal nyitottabbak és összetartóbbak, magyar közösség alig van.
Hogy látod, az itthoniak mit gondolnak azokról, akik a határon túli boldogulást választották?
Ahogy én érzékelem, az emberek nagy része (főleg, aki még sosem dolgozott külföldön) inkább irigykedik, mert leginkább azt hiszik, hogy nekünk milyen könnyű, mert minden az ölünkbe hullik. Tisztelet a kivételnek, nagyon kevéssé látják azt a részét a dolgoknak, hogy milyen áldozatot kellett hoznunk azért, hogy jobb életünk legyen és megvalósítsuk az álmainkat. Volt, hogy azt éreztem, szégyellnem kell, hogy én ezt az életet választottam azáltal, hogy egy németországi magyarral kötöttem össze az életemet. De mára eljutottam odáig, hogy már nem magyaráz(kod) om senkinek, mert nincs értelme. Kell egy bizonyos fajta lelki érettség ahhoz, hogy az ember ezt az életet tudja élni. És persze ahhoz is, hogy tiszteletben tartsa és békésen elfogadja, miért döntenek így egyre többen. Én senkit sem fogok semmire rábeszélni. Aki maradni akar, maradjon, aki menni akar, menjen. Mindkettőt megértem.
Milyen sűrűn jártok haza?
Nyáron és karácsonykor 2-3 hetekre és olyankor kimaxoljuk az itthonlétet – család, barátok, Balaton, ami csak belefér. A kereskedelemben töltött évek alatt ez sem sikerült és nagyon hiányzott, hogy a nagy családi összejövetelek kimaradtak azokban az időkben. Ezért is volt fontos, hogy váltsak, ahogy már az elején említettem.
Az eddigi interjúalanyaim közül Te vagy az egyik legújabb kollégám, ha jól emlékszem nagyjából egy éve írsz a Magazinba. Hogy kerültél a Csapatba?
Szeghy Kriszta kolléganőnk révén kerültem kapcsolatba a Főszerkesztővel, és már első alkalommal kapásból bő egy órát beszélgettünk. Aztán a kölcsönös szimpátia jegyében úgy döntöttünk, belevágunk a közös munkába. Nekem legjobban az tetszett, hogy István azt mondta: bármiről írhatok, amiről szeretnék. Amúgy is rengeteg mondanivalóm van, szóval, ha rajtam múlik, hosszú távú gyümölcsöző együttműködésünk lesz a Csak Pozitívan Magazinnal.
Nagy érdeklődéssel olvasom a nyelvészeti cikkeidet. Gyanítom, hogy nem puszta kedvtelésből ástad bele magad ennyire a témába, hanem szakmádból kifolyólag ismered ilyen jól ezt a területet.
A nyelvészet mindig is jobban érdekelt, mint az irodalom. Terveztem mielőtt kiköltöztem, hogy nyelvészetből doktoráljak és azt tanítsam egyetemen, kutassak stb. A sors fintora, hogy végül olyan helyre kerültem, ahol magyar nyelvészettel esélyem sincs foglalkozni. Ezért most a Magazinban kiélem ezt a hobbimat. Főleg a kognitív nyelvészet érdekel, lehet erről is írok majd a Magazinban a jövőben.
Vannak a Magazinban más jellegű nagyon érdekes cikkeid is. Írtál például „Chandlerről” és többször feszegetted már a szexualitás témáját is például a „női irodalommal” kapcsolatos vonatkozásban. Honnan a témaválasztás?
A Jóbarátok cikk szomorú apropója volt Matthew Perry halála. Nagyon szeretem a sorozatot, ezért emlékeztem meg róla. Ami pedig a másik vonalat illeti: szexuálpszichológiát is tanultam, érdekesnek találom az olyan lelkületű karaktereket, mint mondjuk a Szürke ötven árnyalatának főszereplője. Miért és hogyan válik valaki ilyenné, van-e akár visszaút egy hasonló jellegű elcsúszásból. Én azt gondolom amúgy, hogy bármennyire nem is beszélünk róla nyilvánosan, az emberek nagy többségét szintén érdekli manapság ez a téma. Még mindig tabunak számít azonban, mert nagyon sokan a mi korosztályunkból (de pláne a szüleinkéből) meglehetősen prűd környezetben nőttek fel. Ahol nem sok információ volt elérhető, ami megkönnyítette volna számukra az indulást a felnőtt életbe szexuális szempontból. Én ilyen értelemben kicsit kakukktojásnak számítok: a felvilágosításom 8 éves koromban történt a nőgyógyász nagypapám által. Gyakorlatilag előbb tudtam meg a szexualitás technikai részleteit, mint hogy nincs Mikulás vagy húsvéti nyuszi.
Sok szempont alapján lehet egyébként körbejárni az általam boncolgatott szexuális vonatkozású témákat. Én igyekszem diplomatikusan és informatívan megközelíteni, persze nem mindig tudok én sem megmaradni a puszta tények talaján. Néha belefér a saját véleményem felvállalása, pro vagy kontra állást foglalni egy-egy dolog kapcsán. Nagyon érdekel a perverziók kialakulásának lelki és pszichológiai háttere, illetve, hogy mi számít annak, milyen mértékben, hol van a határvonal. Ezt sokat feszegetem a regényeimben. Meg majd egyszer biztos itt is.
Mit jelent amúgy számodra az írás?
Kikapcsolódás, flow-élmény, elmerülés egy másik szinten. Elég sok a mondanivalóm és jólesik adni másoknak a gondolataimból. Gyerekkorom óta szeretek olvasni és írni is. Egy szakdolgozathoz készült családfakutatás során kiderült, hogy az egyik dédnagyapám irodalom profeszszor volt. Tehát valamilyen szinten a génjeimben hordozom az irodalom, az írás-olvasás szeretetét. Általános iskolás koromban írtam már az iskolaújságba cikkeket, később készítettem interjúkat, illetve a helyi lapba is írtam, valamint irodalmi pályázatokra is jelentkeztem, megjelent pár novellám. Vannak könyveim is a fiók mélyén. De eddig még nem kerültem közel a lehetőséghez, hogy kiadják valamelyiket.
Ahogy mondani szokták, ami késik, nem múlik. Lehet annak is eljön hamarosan az ideje, hogy könyvet olvashassunk Tőled. Van-e még valami, ami fontos az életedben a családon, az íráson és a divaton kívül?
Sokáig hegedültem, Anyukám zenetanár, fél életem a zeneiskolában zajlott. Anyu azt akarta, hogy zongorázzak, de én hegedűre irattam be magam. A hegedű sokkal inkább közösségi élmény, mindig szerettem zenekarban játszani. 13 évig hegedültem, külföldön is sokat jártunk. Megvan még a saját hegedűm is, bár jó ideje nem zenélek aktívan. Anno még a zeneművészeti szakközépiskolába is felvételiztem hegedű szakra, de máshova sodort a sors.
Tervezed, hogy ezen a vonalon is újra „felvedd a fonalat” a jövőben? Vagy már inkább csak szép emlékként élnek benned azok az évek?
Sajnos az ifjúsági zenekarokhoz már túl öreg vagyok, és itt csak hivatalos zenekarok léteznek, ahol kizárólag hivatásos zenészek lehetnek tagok. Akadnak egyesületek, akiknek saját zenekara van, de azok inkább fúvósok, a vonós vonal errefelé nem divat. Szívből remélem, hogy adódik még alkalom rá, hogy játsszak, addig is komolyzenei koncertekre járok. Én nem csak hallgatni szeretem a zenét, hanem nézni is.
Mit adnál útravalóul a Magazin olvasóinak?
Először is neked, Bogi, sok sikert kívánok ahhoz, amibe belefogsz, és várunk vissza minél hamarabb a Magazinhoz! Az összes szerkesztőségi tag nevében köszönöm, hogy bemutattál minket egymásnak, illetve az olvasóknak, ez egy zseniális ötlet volt tőled! A kedves olvasóknak meg azt üzenem, hogy merjék követni az álmaikat! Eleinte keservesen nehéz lesz, a gyümölcse viszont annál édesebb. Önmagunk megvalósítására tekintsünk úgy, mint egy hosszú távú befektetésre.
