A kultúra emeli fel a társadalmat és növeli a gazdaságot 2.

Czeczon

A kultúra emeli fel a társadalmat és növeli a gazdaságot

- Interjú Gajzágó Györggyel, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) vezetőjével II. rész

Előző lapszámunkban egy nagyon összetett kérdéskört kezdtünk el boncolgatni, ami kivételesen aktuális napjainkban és ennek jelentősége a Kedves Olvasó előtt is ki fog bontakozni, amint elolvasta múlt havi címlap interjúnkat és annak jelen folytatását. De miért is foglalkozom a kultúrával, a társadalmi hatásaival és a kortárs művészettel? Mert ha valami érdekel, annak szeretek a mélyére ásni, megismerni a működését, a szereplőket, a lehetőségeket, a folyamatokat stb. Elkezdtem festegetni itthon, már kicsit több, mint egy éve, jó hobby, kikapcsol. Kreatív embernek tartom magam, gyerekkorom óta rajzolok, könyvet írtam, magazint szerkesztek, mindig pörög valamin az agyam. Használom tudatosan mindkét agyféltekém. Bízom benne, hogy kiegyensúlyozottan. A festéssel pedig jött az egész szcéna megismerésének igénye. Tudni akarom mi miért van. Nem elég technikát tanulni, színelméletet, arányokat, ecsetkezelést. Ha valaki nem csak a saját falainak akar festeni, hanem esetleg nyomot hagyni a társadalomban a gondolatai leképezésével, akkor ismerni kell a működéseket. Ám a mikró kérdésektől ez elvezet a globálisabb összefüggések felé és válaszokat kaphatunk társadalmunk jelen helyzetére és jövőbeli kilátásaira. Ezen okokból kerestem meg Gajzágó Györgyöt, aki igyekszik e változásoktól nem mentes kulturális környezetben a szereplőket edukálni, a kortárs művészetet érthetővé tenni, a kortárs műgyűjtés gazdasági szegmenseit és rendszerszintű folyamatait megismertetni a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) képzésein keresztül. Gajzágó György volt galerista, független művészeti tanácsadó, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatója, a Kassák kortárs művészeti díj alapítójának koordinációs megbízottja, az Interart Alapítvány kuratóriumának elnöke.

Az egyik kérdésed a szcéna esélyeiről szólt. Alapítvány vagyunk és tudjuk, hogy edukáció nélkül semmi sem megy. Az elérési út a fontos. Elsőképpen a vásárlóképes gazdagokat kell edukálnunk, és ez a célcsoport a bankok privátbanki üzletágainak ügyfelei. Egy alapítványi ülésünkön a kuratóriumnak elmondtam, hogy az összes immár hat nagy bank privátbankár állományának – itt egyébként többszáz főről van szó – előadtam az egy órás „A kortárs műtárgy mint befektetés” című előadásomat azért, hogy (mivel ez egy trend) legalább két szót tudjanak mondani az ügyfélnek a kortárssal kapcsolatban, ha már érték- és befektetési szemlélet tekintetében az ügyfél rájuk emeli tekintetét. (A külföld e téren már sokkal előrébb tart: a műtárgy elfogadott tőkeeszköz, műtárgy alapú hitelezés van, Magyarországon ez még nincs így.) Kérdezik ott a kuratóriumból, hogy jó-jó, de mi van, ha nem akarják megtanulni a bankárok? A válaszom: Kit érdekel? Ez a feladat! A földet ne kérdezd, hogy akarja-e, hogy megműveljék! Ha nem művelik meg, nem lesz aratás. Ez egy nehéz, mondhatni keserves, és nem is látványos munka, de ezt mindenképpen meg kell tenni.

... nekünk balanszírozni kell a kortárs művészeti szcéna és az üzleti szektor között és azt értelmezni, hogy egyiknek a másikra miért van szüksége...

El kell ezeket a magokat vetni, hogy a több ezer bankárból néhány elkezdje ajánlani a lehetőségeket.

Így van, és ha belegondolsz, az üzleti világban manapság mindenki csak aratni akar. A szántás és vetés nincs napirenden. Ez az országra is igaz, azért van a kultúra jelenleg leuralva, központosítva meg irányítva, mert nem érzik azt, hogy ebből lesz a jövő. Ma reggel (2024.03.21.) Kukorelli Endre is ugyanezt mondta a televízióban, ez így hazafiatlan és nem korrekt hozzáállás. Az országok versenykörnyezetben vannak, a gazdaság a világon mindenütt innovációfüggő. Nade kérdem én: miből lesz az innováció? Volt egy beszélgetésem erre példaként:

A Siemens volt igazgatójának felesége, Csilla asszony elvégezte nálam a CCA-t. Egyszer megkérdezte tőlem a férje, Dale Martin, hogy: Mégis, mit adhat az üzleti és gazdasági területnek a művészeti szektor? Visszakérdeztem: A gazdaság innovációfüggő? – Persze, felelte. – OK, mondom, honnan lesz az innováció? – A kreatív gondolkodásból… - válaszolta. Mire én: szuper, és az honnan lesz? …Itt kezdte érezni, hogy csapdában van, merthogy: a művészeti nevelés, kulturális referenciaemlékek, érzelmi intelligencia, innováció, jó döntések, diszruptív gondolkodás, a „valamiből merítés” – ezek nélkül bizony nem lesz semmi. Ennek az okfejtésnek a hatására még ott a beszélgetés alatt (hozzáteszem: éjjel fél 12-kor…) smsben összekötött egy bankárral, mert látta, hogy ez egy abszolút értelmezhető logikai vonal.

Milyen érdekes, hogy vezető pozícióban lévő intelligens embereknek így kell megmutatni a működéseket, mert annyira be vannak szűkülve a pénztermelésre.

Egyébként ez kétoldalú: nekünk balanszírozni kell a kortárs művészeti szcéna és az üzleti szektor között és azt értelmezni, hogy egyiknek a másikra miért van szüksége. Az üzleti szektor egyre jobban analizál, szintetizál, hajszolja a profitot, mindent mér és skáláz, de egyre kevésbé kreatív és érzékeny. Ezért van a globális válság, mert többet, többet és többet akarnak. A kulturális-kreatív terület pedig egyre kreatívabb és érzékenyebb, emellett teljesen híján vannak az üzleti skilleknek, amelyekkel saját fontosságukat érvényesíteni tudnák, azaz teljesen lobbiképtelenek. Így egyre kevesebb pénz áramlik ebbe a szektorba. Azok az erőforrások, amikre szükségük lenne ezeknek a feleknek, a másik oldalon van. Eljutottunk oda, hogy ez a világ megmentésének záloga, hisz a klímaválságot egy környezetvédelmi és gazdasági kérdésnek aposztrofálják, de ez alapvetően egy kulturális probléma. Gyermekkoromban az általános kulturáltsági szint nem volt olyan magas, mint manapság. Akkoriban a restikben még ki volt írva, hogy „Padlóra köpni tilos!”. Nem volt ugyanis evidens. Annál magasabb a kulturáltsági szint, minél több az evidencia, az egymáshoz való viszonyulás. Hogyan terítem meg az asztalt, nem böfögök, kezet mosunk és hasonlók. Visszatérve a klímaválságra: ebből a globális diskurzusból a kulturális kreatív szektor teljesen kimarad. Ki van hagyva. Van a Wold Economy Forum meg hasonlók, de a művészi szektornak nincs ilyen platformja. Létezik a World Business Council for Sustainable Development és annak a BCSDH nevű magyar részlege, de a kérdésemre, hogy ez mi, az egyik cégvezető azt mondta, hogy egy klub. Egy klub. Gyakorlatilag ott olyan cégek tömörülnek, akik ezzel demonstrálni akarják, hogy ők zöldek. De egyébként meg nem. Szerintem ez is egyfajta green washing… Ezek a „megoldások” sehová sem vezetnek. Ahogy a CSR bedobta a törölközőt, úgy az ESG is be fogja szerintem, mert rájönnek, hogy ez a buzzword is valójában csak egy bullshit, mint korábban volt sok hasonló, és folyamatosan csak dédelgetjük az illúziót, hogy teszünk valamit.

Definiáljuk a kortárst. Mit értünk kortárs alatt? Az-e a kortárs, aki velünk él? mi az az időintervallum, amit kortársnak tekinthetünk és mi az az irányzat, stílus, ami a kortárs?

Egyszerű fogódzókat adok – egyébként jó a megközelítésed -, a magyar kortárs fordítása a contemporary art értelmezését illetően megtévesztő. Egyrészt nem csak az kortárs művész, aki ma él. Halott kortársak is vannak, ami előrevetíti, hogy ez valamiféle kategória. Wikipédián a „contemporary art” oldal tartalmaz minden információt, hogy mi számít kortársnak, milyen irányzatai vannak. A „kortársunk, Kiss Béla, aki a Balatonon tájképeket fest” – ez így helyes szóhasználat, de ő így egy mai alkotó, egy festő, de korántsem „kortárs művész”, azaz nem „contemporary artist” a globális fogalom szerint. A kortárs művészetnek van egy átfogó keretrendszere, amit art worldnek hívnak: műterem, nonprofit kiállítótér, kereskedelmi galériák, biennálék , vásárok, múzeumok. Minden második szint nonprofit, a csúcs pedig mindig a múzeum. Ebben a hierarchiában mozognak a szereplők. Van egy könyv, Pablo Helguera: Stílus a kortárs képzőművészetben, ahol a szerző nagyon szemléletesen sakkfigurákhoz hasonlítja a szereplőket. A király a múzeumigazgató, a gyalog a művész, aki végigjárhatja a ranglétrát, és kevés belőlük megdicsőülhet, de a szempontunkból a lényeg az, hogy a vezér, na, az a gyűjtő! Roppant fontos szereplő.

A fogalomzavarban véleményem szerint a szcéna is hibás: van Szépművészeti Múzeumunk, de nincsenek szépművészeink. Miért? Miért ne lehetne elismerni azt, aki szép képeket fest, hogy ő egy szépművész? Most minden mai festő kortársnak tekinti magát, és meg van sértődve, ha azt mondják neki, hogy ő nem az, mert giccseket fest. Nem biztos egyébként, hogy minden munkája giccs, ő egyszerűen szép képeket akar készíteni, mert neki ez az üzenete. A művészek is szeretik savazni egymást. Egyszer megkérdeztem egy éppen valakire pufogó művészt, hogy ő hogyan alkot. Természetesen előadta az alkotás mítoszát, hogy inspiráció, ihlet, és nem is tudja hogyan lesz, csak, mint a printer, megalkotja. … Mert ez volt az üzenete. És erre kérdeztem, hogy a másik, akiről ezt meg azt mondta, annál nem hasonlóan lehetett?... Szerintem virágozzon minden virág, de tudjuk, hogy melyik a pipacs és melyik a rózsa, és kezeljük mindet helyén. Az meg, hogy melyik szebb, egy teljesen értelmetlen kérdés.

Egy egyszerű geometrikus alkotás is kelthet érdekes érzéseket és egy realisztikus csendélet is kelthet jó érzelmeket.

Azért jegyezzük itt meg, hogy a művészetet művészek művelik, ahhoz meg felvett tudás kell, ez nem velünk született készség. És igen, van jó meg rossz művészet, léteznek erre definíciók és hivatkozások, hogy mi számít ma jónak vagy rossznak. A siker egyébként nem végzettséghez kötött, a kortársban is vannak kiváló autodidakta művészeink, akik sikereket érnek el. Várnai Gyula – autodidakta művész, szuper dolgokat alkot – képviselte Magyarországot pár éve a Velencei Biennálén. Ez a nonprofit kredit a kortárs szakma csúcsa. A kortársban az elsődleges siker ugyanis a kereskedelmi érdek nélküli szakmai siker, vagyis a kellő számú nonprofit kredit, (leginkább ezt az utat kellene a kortárs művésznek követni) amelyeket kurátorok ítéletei alapján nonprofit kiállítóterekbe és projektekbe bekerülve-beválasztva lehet megszerezni. Nem előnyös ezért túl korán betagozódni kereskedelmi galériákba. Ez egy elvárt lépéssorozat, amit nagyon szisztematikusan, stratégiaszerűen kell mindenkinek felépíteni. Meg lehet egyébként hekkelni, de ehhez igazán különlegeset kell alkotni vagy tenni.

A művésznek fel kell ismerni, hogy meg kell mérettetnie magát és egy kurátor kíméletlen véleményét meghallgatni.

Sőt, ezt kifejezetten feszegetni kell, mert a dicséretekből nem lehet tanulni. Találni kell egy jó, elkötelezett, hozzáértő kurátort, akivel megvan a kémia. Petrányi Zsoltnak van egy Kezdő kurátorok c. kézikönyve, ahol leír egy tanácsot, hogy ha találkozik egy olyan kurátorral, akinek nem tetszenek az ő munkái, akkor menjen egy másikhoz. Olyannal működjön együtt, akivel megvan az összhang, akinek átmegy az üzenet. …Azért ha valaki hat kurátorról pattan le, akkor éljünk a gyanúperrel, hogy ott valami a művésszel vagy a munkájával nem stimmel.

Az építő kritikától több lehet a művész, épülhet belőle.

Igen, a művészek nehezen tűrik a kritikát. Itt derül ki, hogy a művészi és üzleti szektor gondolkodása mennyire különbözik. Mindenki ismerheti a Maslow piramist, az emberi szükséglethierarchiát. Minden üzlet, cég és gyakorlatias gondolkodású ember így működik. A fizikai szint után jön a biztonság, a valahová tartozás, majd az elismerés után az önmegvalósítás a csúcs. A művészek egy fejjel lefelé piramisban gondolkodnak. Nekik a legalsó szint - ami az átlagembernek a fizikai szükségletek -, az maga az alkotás. A COVID időszaka alatt a művészek vadul alkotni kezdtek, hisz lett temérdek idejük. Ezt követi az elismerés igénye, a visszaigazolás szomjúhozása (online galériák, Facebook, Instagram posztok). A lájkokkal és követőtáborral a művész máris valahová tartozónak érzi magát, ez neki biztonságot ad, és bízva reméli, hogy ebből meg is fog élni. Ez a két piramis teljesen leképezi a jobb és bal agyféltekénk működését. Ha belegondolunk, ez egyben a férfi és női princípium is.

…És ezt kellene összehangolni, egyensúlyba hozni.

Ez a lényeg, amit most kimondtál, az összhang, az egyensúly. A világ most megint az aranyborjú körül táncol, talán most kellene megint összetörni a kőtáblákat, ha eddig nem törtek össze maguktól vagy nem lopták volna el (nevet). Az anyag és a racionalitás uralja a világot és a szellemi dolgok visszaszorultak elefántcsonttornyokba és spirituális helyekre.

Érdekes ez. Ha nekem a műtárgy pozíciót ad az üzleti életben, hisz, ha egy Munkácsy vagy egy Nádler lóg a falamon, arra azt mondhatják, hogy valaki vagyok, mert ilyen anyagi és kulturális javaim vannak. Hogy nem tud ez mégsem érvényesülni, akár a klasszikus, akár a kortárs műgyűjtéssel kapcsolatban? Az üzletemberek befektetnek mindenbe, de a műtárgy lenne a legkézenfekvőbb, hisz régen is, Hatvany például, aki a felső osztályba tartozott, vásárolta a bútorokat, a műtárgyakat. Az is mutatta az ő rangját, ami körülvette.

Van, aki vásárol, van, aki nem. Aki vásárol, az igyekszik olyat venni, amihez ért, aki éppen a klasszikushoz, az azt veszi. Ám ez leáldozóban van a múzeumi versenykörnyezet miatt, ahogy korábban mondtam is, szipkázzák el a klasszikus műveket, másik oldalról meg töltik fel hamisítványokkal a piacot, ezzel kielégítve a még fennálló igényeket. Ez egy pletykás szakma, itthon is sugdossák, hogy ki gyártja előszeretettel a Scheiber Hugókat (nevet).

Akkor, hogy értsük: a klasszikusban kezd elfogyni a megvásárolható képek mennyisége, a kortárst meg nem értik.

Így van, nem akarnak mellényúlni, nevetségessé válni. Nekünk ezt a rést kell áthidalni, ez a miszsziónk.

A kortárs egyébként rizikós befektetés? Értéktartó tud lenni, ha értenek hozzá?

Úgy gondolom, hogy nem rizikós. Ez egy játék. Mondok egy furcsa dolgot. A kortárs művészetben nem a műtárgyak a legfontosabbak. A műtárgyak itt tokenek, amik fémjelzik a művészt, a galeristát, a gyűjtőt és adott esetben a múzeumot. És mögötte áll az a mítosz, amit kreálni kell, és alapvetően a művészen áll vagy bukik, hogy mennyire foglalkozik a világgal. Minél inkább a világgal foglalkozik, a világ is annál inkább foglalkozni fog vele. (Ez az adok-kapok örökérvényű logikája.)

Tehát ha van egy jó sztorid, azzal ki tudsz emelkedni?

Vannak kortárs diskurzusok, ezek nemes egyszerűséggel azok, amelyekről a hírek szólnak. Ha valaki ezzel foglalkozik és jól csinálja, gyakorlatilag olyan koncepcióban kezd el alkotni, ami vizuálisan ezeket a témákat jeleníti meg. Képekkel kommunikáló környezetben élünk, ezért a média ezt könnyen felkapja, és pillanatok alatt körbe mehet a világon - ingyen, az ő nevével együtt. A művészi szabadság ma azt jelenti, hogy könnyen lehetsz világhírű. Ki tiltja meg? Ja, jónak kell lenni. Hogy mi a jó? Ezt a mintát pedig le lehet venni a nagyokról, akik tényleg világhírűek. Nem kell lekopizni Damien Hirst-öt, de azt meg lehet nézni, hogy ő és a többiek hogyan csinálják. Hogy érik el a nagy számokat, hogy építenek portfóliót? Más a kultúrájuk, igen, ám ezekből lehet szintetizálni, a nagyoktól érdemes tanulni, őket kell figyelni, nem a mesterünket. A mesterünk azt mondja, amit ő tud. Totálisan idevágnak József Attila szavai: „A mindenséggel mérd magad!”.

A művésznek – jót alkot, jó sztorit tesz mögé -, aki nem biztos, hogy jó az üzleti életben, még egy csomó skillt kell fejlesztenie? Hogy adja el magát a social médiában, hogy „marketingezze” magát?

Ez nem az ő feladata, de nagyon jó dolgot hoztál be! Ez egy nagyon szofisztikált csapatmunka kellene, hogy legyen, és ezzel az a probléma, hogy a jó művészek általában - ennyik, azaz jó művészek. Az eladás, a portfólióépítés már bal agyféltekés. A jó művészek jobb agyféltekések, nem szeretnek eladni, el is hárítják maguktól, sőt van olyan, aki nem is ad el, mert azt mondja, hogy az a galerista dolga. Szoktam javasolni, hogy gyűjtő akkor vásároljon a műteremből, ha ez a művész és a galerista között meg van beszélve, bár nagy a rendezetlenség a művész-galerista-gyűjtő konstellációban is. Hiányoznak azok a „business skillek”, amik szükségesek lennének: kommunikációs, branding és marketingtudás a galériákból, mert ott is művészettörténészek dolgoznak. A galeristának az a dolga, hogy képviselje a művészt, és építse a brandjét. Az nem feltétlen elég ehhez, hogy „kiviszem vásárra”. Jelenjenek meg róla cikkek, írjon róla kurátor, és az sem mindegy, hogy ki nyitja meg a kiállítását. Van több is, akit a galériája menedzselt ki biennálékra – a vásár nem számít kreditnek! -, a múzeum alatti legmagasabb nonprofit szintre. Létezik egy weboldal, az Artfacts, ahol nagyon szemléletes infografikán lehet látni a művész 10 éves pályaívét. A vásári megjelenések fikarcnyit sem mozdítanak a grafikonon - az algoritmus rengeteg paramétert figyel -, ám egy velencei biennálés megjelenés úgy fellökte pl. Cseke Szilárdnak a pályaívét, hogy olyan magaslatra került, ahonnan már szinte nem is lehet leesni.

Az imázs nagyon törékeny valami. A brandingben nagyon képben kell lenni, a co-bandingben még jobban, hisz nem mindegy, hogy kivel működik együtt, kivel fotózkodik a művész. Egy brandet fenn kell tartani, és itt valaminek mindig történnie kell. A cégek, akik pragmatikusabban nyúlnak ehhez a szakterülethez, folyamatosan pingelik a brandeket, akciózzák, fotózzák, reklámot tesznek közzé, nagyon komolyan mérik ezeket a KPI-okat, mindezt úgy, hogy van rá szakemberük. Itt nincs. Itt azok a művészek világhírűek, akik mögött van egy stáb – ezt jórészt alapítványok intézik -, ahol kiváló szakembereket foglalkoztatnak.

Képződhettek ilyen szakemberek hazánkban? A globális piacon minden terméknek van iparági specifikációja, gondolom a művészetinek is… Meg kell valamit ehhez is pluszban tanulni, ami egyedi?

Szögezzük le, hogy a kommunikációs, a marketing és branding skillek azonosak. Cégek pl. sokszor keresnek más iparágból szakembert, aki sokkal objektívebben tud ránézni a területre. Tehát iparági gondolkodásra van szükség. A rendszerszemlélet igénye és a permanens változásokból eredő túlélési kényszer miatt időnként kell, hogy másképp nézzünk problémákra.

Folytatjuk következő lapszámunkban