6 minute read
A mesterséges intelligencia
Landgraf Arnold
A mesterséges intelligencia
Muszáj néhány dolgot helyre tenni ebben a témában, mert óriási a katyvasz és megint megy a félelemkeltés, mint minden új és ismeretlen dologgal kapcsolatban. Sok esetben akaratlanul is, mert nem gondolják át az emberek, hogy nem az MI-től való félelmet kéne táplálniuk, hanem azt a tudást megosztani, hogy hogyan kezeljük ezt a kérdést. Akkor vágjunk is bele:
Én igazából nem is nevezném mesterséges intelligenciának. Bár mesterségesnek mesterséges, de semmiképpen sem nevezném intelligenciának, ugyanis ez az önmagát tanító szoftver mindent csak lemásol és ügyesen összekeveri azt. Nevezhetném plagizáló szoftvernek is, hiszen minden, amit az ember korábban megalkotott, írásban, képben vagy videóban, azt használja fel az MI, csak ügyesen úgy keveri össze, hogy az már nem tűnik plágiumnak.
Azonban észre kell vennünk, hogy az ember tulajdonképpen a saját képmására hozta létre a mesterséges intelligenciát és most rettegünk tőle, mint egy családban, ahol a gyerek veszi át az irányítást és nem tudnak mit kezdeni vele. Sőt még meg is kérdezik: „Kire ütött ez a gyerek?” Hát ránk!!! Ahogy a gyermek a szülőnek tart tükröt, úgy tart tükröt az emberiségnek az MI is, hiszen pont attól rettegünk, amit mi is csinálunk egymással és a természettel. Le akarjuk igázni. Ráadásul Istent játszunk, hiszen mi is csak lemásoljuk mindazt, amit a természetben látunk és anyagi szinten összekotyvasztjuk (legtöbbször a saját hasznunkra), majd rámondjuk, hogy az ugyanolyan, hiszen az összetevők megegyeznek.
Azonban egy dolgot rendszerint kifelejtünk belőle: az ÉLET-et, mint ERŐ-t.
Pedig ennek az erőnek mi is a birtokában vagyunk, csak egyelőre tudattalanul használjuk. Így hoztuk létre saját magunk mintájára az MI-t is és most félünk tőle, mert gyorsabbnak, ügyesebbnek, kreatívabbnak és okosabbnak hisszük önmagunknál. Ráadásul azt hisszük, hogy majd át fogja venni felettünk az irányítást.
De most is, mint annyiszor, csak az a kérdés, hogy mire használjuk ezt az eszközt? Meg az, hogy kinek a kezébe adjuk az irányítást? Vagyis a kényelmünk érdekében mennyire tesszük kiszolgáltatottá magunkat az MI által, ahogy azt már a városi ember nagyobb részt megtette azzal, hogy a kényelme érdekében a saját önállóságát (önellátását) átadta a multiknak.
Ha a figyelmünket az MI hatalmának növekedésére adjuk és tápláljuk, azáltal, hogy túlzottan támaszkodunk rá a munkánk megkönnyítése és kényelmesebbé tétele érdekében és nem vesszük észre, hogy mikor és hogyan csúszik ki az irányítás a kezünkből, akkor az fog történni, amitől már most sokan rettegnek. De nehogy már a kalapács mondja meg, hogy mikor, hova, mekkorát és milyen célból üssünk. Érdekes lenne, ha egy kalapácsot a kezünkbe véve, az elkezdené mozgatni a kezünket és össze-vissza csapkodnánk vele. Attól a kalapácstól persze lehetne félni.
Ha viszont megtanuljuk eszközként, a helyén kezelni ezt a szoftvert (mint az összes többit) és nem támaszkodunk rá túlzottan, valamint nem adjuk fel emberi mivoltunkat és megtanuljuk használni nem fizikai képességeinket is, hogy a mesterséges intelligencia által létrehozott másolatokat képesek legyünk megkülönböztetni a saját alkotásainktól, akkor nincs mitől félnünk.
Azonban egyelőre még a félelmeinket fogalmazzuk meg az MI-vel kapcsolatban. Azt viszont tudnunk kell, hogy félelmeinket mindig a mindenkori tudásunk mentén fogalmazzuk meg.
Az egyik ilyen félelmünket Szathmáry Eörs evolúcióbiológus így fogalmazza meg: „A legnagyobb probléma akkor lesz, ha a mesterséges intelligenciában olyan ágensek jelennek meg, amelyek evolúciós egységként tudnak viselkedni. Vagyis a mesterséges intelligencia újabb mesterséges intelligenciát képes létrehozni. Ekkor lehet egy „öröklődési” folyamat is, lehet szaporodása, mert többféle változatot hozhat létre. Így megjelenik a lehetősége annak, amit az evolúciós egységek kritériumaként ismerünk. Ahol ez a folyamat megjelenik, ott megjelenik egy automatizmus, ha az automatizmus megjelenik, megjelenik az önérdek. Vagyis melyik algoritmus fog fennmaradni? Amelyik a legjobban biztosítja a fennmaradását. Így a mesterséges intelligencia egy új faj, sőt egy új világ.”
A fenti érvelés Charles Darwin evolúció elméletén alapszik, ami alapvetően abból indul ki, hogy az élet egy harc. Azonban az ÉLET nem a harcon alapul, hanem a harmónián, ahol a „résztvevők” együttműködnek. Csak nekünk tanították azt, hogy mindenért harcolnunk kell. Ezért aztán a természetet is leigázni akarjuk és nem együttműködni vele. Ha azonban abba az irányba tennénk egy pár lépést, hogy az általunk épített mesterséges világ helyett inkább elkezdenénk megérteni, hogyan működik a természet, így a természet megértésén keresztül megértenénk Isteni természetünket is. És akkor pökhendi módon nem játszani akarnánk az Istent, hanem belépnénk a közös teremtésbe és azzal együttműködve, szeretettel élhetnénk az életünket.
Olyan félelmek is vannak, hogy a mesterséges intelligencia a tudatára ébred.
Erről Szepes Mária Vörös oroszlán című könyve jut eszembe, ahol az Adeptusnak (Mesterjelöltnek) utolsó „vizsgájaként” – ami egyben a Mestervizsgája is – létre kell hoznia egy gólemet, egy agyagfigurát és életre kell keltenie mindhárom síkon. Fizikai, asztrális (érzelmi vagy energia) és mentális síkon. Az Adeptus azért hozza létre ezt a gólemet – amit Szepes Mária „Kyilkhor”-nak nevez – hogy őt szolgálja. Lássa, tudja a Mesterjelölt legtitkosabb gondolatait és teljesítse azokat.
Azonban ezért cserébe saját életenergiájának egy részét bele kell tenni az agyagfigurába. Az Adeptus mindenre megtanítja a gólemet, amit csak tud, ezért az egyre okosabb lesz és egy bizonyos idő elteltével a gólem átveszi az irányítást. Már nem azért létezik, hogy szolgálja az Adeptust, hanem elkezd uralkodni felette. Vagyis nem a teremtmény szolgálta az embert, hanem az ember a teremtményt, amit eredetileg azért hozott létre, hogy szabadságot adjon neki. Ez elég kísértetiesen hasonlít a mostani mesterséges intelligenciával való kapcsolatunkra.
A ma emberének azonban már azelőtt is volt ilyen góleme – amibe beletette saját életenergiáját – mielőtt az MI-t megalkotta volna. Gondoljunk csak arra, amikor létrehozunk egy vállalkozást, de az olyan méreteket ölt, hogy a megalkotójának az életét teljesen uralja és lassanként minden életenergiáját felemészti. De lehet ilyen gólem a munkahelyünk is, leginkább a multiknál, ahol a megfelelési kényszer révén hozzuk létre gólemünket. Sőt a családunk is lehet (főleg hölgyeknél) a saját gólemünk, amikor feláldozzuk magunkat a családunkért.
Az emberiség góleme azonban az MI, ami már sokunkat érint és már része az életünknek. Sőt vannak, akik már szakosodtak a használatára, így egyre jobban beépül a mindennapjainkba. És itt kell odafigyelnünk, tudatosnak lennünk és észrevennünk, hogy mikor billen át a mérleg nyelve arra az oldalra, amikor már az MI kezd el uralni minket. Amikor ezt észleljük (és ez a saját gólemeinkre is érvényes), akkor minden esetben le kell „bontani” a gólemet. Kinek, kinek egyénileg is, még akkor is, ha ez nehezünkre esik. És ez azért lesz nehéz, mert az egónk ragaszkodni fog hozzá, hiszen a mi teremtményünk, mi hoztuk létre, a mi „gyerekünk”. Viszont tudnunk, kell, hogy az MI és az egyéb saját gólemeink csak addig vannak életben, amíg mi tápláljuk őket. Vissza kell hát vennünk az életerőnket és az irányítást, hogy ne a gólem mondja meg, hogy mikor, mit és hogyan csináljunk. A gólemnek, így az MI-nek nincs saját ereje, nincs lelke, „ő” csak egy másolat, amit mi táplálunk a figyelmünkkel, a túlzott kényelmi igényeinkkel és azzal, ha elhisszük, hogy nélkülözhetetlen. Ehhez még hozzá jön, hogy az MI-nek nincsenek érzelmei és nem része a természetnek, mint mi emberek.
A mesterséges intelligencia CSAK EGY ESZKÖZ!
Legyünk hát EMBEREK, a szó legnemesebb értelmében, ismerjük meg a természetet és általa önmagunkat. Tanuljunk meg újra együtt élni a természettel, fedezzük fel az összes képességünket, szerezzük vissza az irányítást önmagunk és az életünk felett és akkor nem lesz mitől félnünk!
