Chandler Bing hagyatéka 1. rész

Gyurkovics Eszter

Chandler Bing hagyatéka 1. rész

Ahogy mi az év vége felé, illetve szilveszterkor átgondoljuk és értékeljük az elmúlt évet, úgy Hollywood is számba veszi a teljesítményét, és búcsúztatja a halottait. A Jóbarátok-rajongókat bizonyára lesokkolta a hír, hogy Matthew Perry, aki a híres sorozatban Chandler Binget játszotta, október végén elhunyt. December végére adta ki a halottkém a hivatalos jelentést, miszerint a jakuzziban meghalt színész szervezetében olyan antidepresszáns gyógyszermaradványokat találtak, amiknek a mellékhatásaként Perry eszméletét veszthette, és így fulladhatott bele a vízbe. A legszörnyűbb az egészben, hogy a híres és gazdag színész teljesen egyedül halt meg.

A halottkém jelentéséből nem derül ki világosan, hogy Perry szándékosan gyógyszerezte-e agyon magát, vagy egyszerűen csak nem bírta tovább a szervezete, mindenesetre, amikor meghallottam a lesújtó hírt, az volt az első gondolatom, hogy öngyilkos lett. Elvégre elég hányattatott sorsa volt. Ő bevallottan szinte az egész életét függőségi problémákkal küzdötte végig: előbb alkohol, majd Vikodin, aztán antidepresszánsok, és egyik elvonóról ment a másikig. Bármennyire is lett volna igénye a szerelemre és emberi kapcsolatokra, ő mindig inkább a gyógyszereket választotta.

54 évesen hagyott itt minket, Jóbarátok-rajongókat, akik most vagy az ő tiszteletére könnyes szemmel újranézik az egész sorozatot, vagy Chandler nélkül hallani sem akarnak róla többé. Én az előbbiek táborát erősítem (*könnyet töröl*). Perry kapcsán újra eszembe jutott a Jóbarátok hangulata, mondanivalója és jelentősége, ami a színész nélkül nem jöhetett volna létre. Én így a tulajdonképpeni életműveként, Chandler Bingként emlékeznék meg róla, meg arról a Jóbarátok-jelenségről, amit örökségül hagyott nekünk.

Véletlen egybeesés, hogy idén lett harminc éves a sorozat. Bárcsak inkább ezért írnék erről a témáról!

Aki nem látta volna a Jóbarátokat, azt figyelmeztetem, hogy az egész cikksorozat egy spoiler-aknamező. Arra nincs statisztika, hogy tíz évadot és 236 részt mennyi idő alatt lehet végignézni, én mégis arra buzdítanám a Jóbarátok-szüzeket, hogy előbb ezt tegyék meg, aztán olvassák az alábbi sorokat. Nem fogok megsértődni.

A Jóbarátok apropója

1993-at írunk, amikor internet és közösségi média nem létezett. A reklámtársaságoknak a kábeltévé biztosította a legnagyobb lehetőséget, hogy eladják a termékeiket, lehetőleg főműsoridőben. A fiataloknak szóló termékek (rágó, sör, sportautó) eladási számai azonban nem haladták meg az elvártat, ugyanis az akkoriban futó sorozatokat, mint pl. a Gyilkos sorok-at és az Egy rém rendes család-ot nem a fiatalok nézték. Így felmerült az igény egy fiatalokról és fiataloknak szóló szitkomra.

Az NBC csatorna felkereste ezzel az ötlettel a Marta Kauffmann-David Crane szerzőpárost, akik az HBO-n futó Dream on nagysikerű sorozatot készítették, mert valami hasonlóan lendületesre vágytak tőlük. A páros pedig a sorozatukba később belecsöppenő, produceri és rendezői tehetséggel ellátott Kevin Bright-ot kérte meg, hogy segítsen nekik. Ő az a három zseni, akiknek a nevét az epizódok végén látjuk kék betűkkel, holott inkább aranyba kellett volna foglalni.

Hamar megegyeztek abban, hogy hat huszonéves, a való élet küszöbén álló fiatal legyen a főszereplő, nemenkénti egyenlő arányban, mert a karakterek száma és különbözősége elég felületet biztosít legalább egy évadnyi narratívához, amelyben a Warner Bros. stúdióval megegyeztek. Az is hamar világossá vált, hogy a helyszín New York lesz, több okból is: egyrészt a szerzőtrió mindegyik tagja ott kezdte a karrierjét huszonévesen, és a saját bőrükön tapasztalták meg ennek az időszaknak minden szépségét és borzalmát, másrészt a clintoni időkben egy kis propagandisztikus felhangot is kapott a New York, mint bűnözőktől megtisztult, élhető és barátságos nagyváros bemutatása. Vicces tény, hogy egyetlenegy jelenetet sem forgattak le ott, a sorozat nagy része stúdióban készült.

A Central Perk kávéház, mint állandó helyszín is a fiatal nézőket célozta meg, akik akkor rohamosan elkezdtek az akkor nyíló Starbucks kávéházakba járni. A kávézás már nem csak egy fogyasztási szokás, hanem életstílus lett, ahol a barátok találkoznak, és megbeszélik az életüket. A sorozat címe is ezt a hangulatot hivatott feleleveníteni, és az eredetileg Friends like us-t (Barátok, mint mi) egyszerűen és nagyszerűen csak Friends-re rövidítették.

Az alapötlet szerint a fő cselekmény is a kávézóban játszódott volna, ahol a szereplők csupán beszélgetnek, de míg ez a megoldás a költségvetés szempontjából kényelmes lett volna, a nézőközönségnek annál unalmasabb. Így megépítették Monica és Chandlerék lakását is, a többi helyszín pedig már a cselekménnyel együtt bővült magától.

A pilotepizód

Egy sorozat bemutató része általában a karakterek bemutatásáról szól, és arról, honnan ismerik meg egymást a szereplők, itt viszont valami egészen rendkívülivel találkozunk: a kávéházi társaság öt tagjával együtt ismerjük meg Rachelt, az elázott menyasszonyt. Aztán persze kiderülnek olyan finomságok, hogy Monica és Ross már ismerik őt a középiskolából, a szomszédi és a testvéri szál is rögtön világossá válik, de Phoebe odatartozásáról semmit sem tudunk meg. Crane szándékosan hagyta nyitva ezeket az ajtókat, hogy fenntartsa az érdeklődést a szereplők iránt, és valóban, még évadokkal később is meglepnek minket a barátok egy-egy érdekes adalékkal, vagy a múltban játszódó flaschback-ekkel, ami ebben a műfajban egyedülállónak számított.

Rögtön kibontakozik a Ross-Rachel szerelmi szál, amiről utólag a szerzőtrió elárulta, nagyon kellett vigyázniuk, nehogy az ő évődésük uralja a sorozatot. Ezért bevezették azt a szabályt, hogy a 22 perces epizódokban mindig három történetszál legyen. Ugyanakkor arra is ügyeltek, hogy mindenkinek mindenkivel legyen közös jelenete. Így létrejött egy hat főszereplős sorozat, ahol mind a hatukra ugyanannyi figyelem irányul.

A nagyon finom utalásokat, metaforikus jelentéseket is már itt kezdték el bevezetni. Nemcsak a sorozatba, hanem a szitkomok világába úgy általában, amik talán egy rajongónak is csak többszöri újranézés után tűnnek fel. Pl. ha már a Ross-Rachel szálat említettem, az ő történetüket képviseli az az Oreo-keksz, ami utolsónak marad, miután mindenki lefeküdt, és csak ők maradtak kettesben. Egyszerre nyúlnak a keksz után, majd Ross felajánlja, hogy felezzék meg. Gálánsan a férfi teszi ezt meg, és a krémes részt adja Rachelnek, ami nagy kiváltság. Ross a randiötletét végig a krém nélküli, üres kekszdarabnak prezentálja, míg Rachel a krémes részt végül a tányérján hagyja, és úgy megy aludni. Visszautasítja a legfinomabb részt, és Ross, mint aki jól végezte a dolgát (pedig nem!), elszántan és boldogan kapja be az ő száraz részét.

A karakter - és történetvezetés

A narratíva mind a tíz évadban egészen különleges, és nemcsak az említett három párhuzamos cselekményszál miatt. A szitkom általában egy olyan műfaj, ahol a konfliktus egy epizódon belül megoldódik, és sem a cselekményt, sem a karakterek fejlődését, sem az életét nem viszi előbbre. Ezért, ha valaki egy ilyen sorozatot nem a legelső résztől néz, két-három fejezet megtekintése után könnyen be tud kapcsolódni. A Jóbarátok nem ilyen: ott lényeges, több részen, sőt évadon átívelő, folytatásos cselekmény történik, néha a múltból kiragadott adalékokkal, amik mind a sztorira, mind a szereplőkre jelentős hatással vannak.

Ezért a szitkom műfajmegjelölés nem teljesen fedi a valóságot, a Jóbarátokat sokkal inkább a szappanoperához lehetne hasonlítani. Nem is beszélve a karakterfejlődésről, amit eddig nem láthattunk a könnyed kis esti sorozatok nézőjeként: a kapcsolatkomplexusos Chanderből szerető férj válik, az ügyetlen és életre éretlen Rachelből egyedülálló üzletasszony, és a kényszeresen rendmániás Monica is sokkal megengedőbb lesz. Közel érezzük magunkat hozzájuk, a barátainknak érezzük őket, mert a szemünk előtt váltak felnőtté, úgy, hogy mi is a részesei lehettünk.

A múlt bemutatásával a szereplők kibontakozásának egy addig kiaknázatlan területét fedezték fel. A sorozat előtti szitkomok ugyanis az állandó jelenben léteztek, ahol a múlt csak egy egysíkú narratívaként létezett. Az, hogy a szereplők múltját nyersanyagként használják fel, merész húzásnak számított, ráadásul nem csak egy-két felvillanó kép erejéig, hanem akár egy fél epizód is a múltban játszódhatott!

(Az Így jártam anyátokkal c. sorozat ennél még merészebbet álmodott, és a távoli jövőben is forgattak le jeleneteket a mesterségesen megöregített színészekkel. Ám ott a sok oda-és visszautalás, a kaotikus időbeli ugrálás a poénokból és a sztoriból is sokat elvesz, mert a néző figyelmét az köti le, hogy megpróbálja követni az eseményeket.)

A Jóbarátokban a sok évvel ezelőtti történések cseppenkénti adagolása, és a szereplők, meg a köztük lévő viszony szándékosan visszafogott bemutatása egy olyan mesterfogásnak bizonyult, amivel állandóan fenn lehetett tartani a nézők érdeklődését, és azt az illúziót, hogy mi is ebbe a baráti társaságba tartozunk. Hiszen még a legjobb barátunkról vagy barátnőnkről is megtudhatunk valami érdekeset, akár évek múltán is.

A Jóbarátok és a stílus

Egy sorozat sikerességét az alapján is meg lehet ítélni, hogyan szivárog bele a popkultúrába, mennyire hagy nyomot maga után. Nem most, akkor. A Jóbarátok méltón teljesített: mondatokat idéztek belőle (pl. Joey híres csajozós mondatát: „Mi a helyzet?”), stílusokat utánoztak le (lásd a híres Rachel-haj, amilyet én is akartam, de nekem sosem úgy állt, mint neki), Phoebe híres dalából, a „Büdös macská”-ból csengőhang készült, és egy időben mindenki üres képkereteket ragasztott a bejárati ajtajának a belsejére. Rachel öltözéke ihlette meg a legtöbb rajongót, hiszen ő a divatiparban dolgozott, és ha ő nem stílusos, akkor ki?

A díszlet megtervezésénél tudatosan törekedtek az extremitásokra. Az addig megszokott, óvatos, fehér és krémszínű háttér itt levendulalila lett, kék konyhabútorral, eklektikus stílussal, és ami Joey meg Chandler lakását illeti, az szándékosan hajaz a pocsék ízlésre, mint ahogyan mi is egy legénylakást képzelnénk.

A jelmeztervezők továbbá arra is figyeltek, hogy a karaktereket megfelelő ruhába bújtassák. Általában mindegyikükre jellemző egy-egy stílus, de nem olyan mereven, mint pl. az Agymenőkben, ahol Penny-n kívül mindenki csak egyfajta ruhadarabot hord. (Létezik olyan nő, aki kizárólag csak térdig érő farmer-és kordszoknyákban járkál?)

A Jóbarátokban a ruha a karakterekkel és a cselekménnyel együtt mozog. Pl. amikor Ross tanár lesz, többször láthatjuk őt zakóban, Monicát mindig feketébe öltöztették, amikor rossz hírt közöl, Rachel egyre kifinomultabban öltözködik, és a kezdeti bőrdzsekis, macsó Joeyt is inkább egy pulcsis, amolyan „nagy testvér”-szerű bátyra változtatták, legalábbis amely viselkedése a főszereplő hölgyeket érinti. Phoebe karaktere viszont egy olyan bohém, hippi stílust teremtett, ahol az egymáshoz nem illő színek és anyagok sokfélesége mellett a színésznő olyan ruhadarabokat visel, amiket megnevezni sem lehet. Egy selyemfényű, mellényszabású felsőt, aminek se gombja, se cipzárja, például hogy hívnánk?

A Jóbarátok és a szex(us)

Ki nem hagynám a kedvenc témámat, és a Jóbarátok bőven ad írnivalót.

Először is, ami a fizikai szexualitást érinti, ez a sorozat a közönséges, kiszámítható vagy agyonhasznált kifejezések helyett egy egészen nívós és provokatív szintre emeli a szexről való beszédet. De nemcsak intelligens nyelvi humor szintjén, hanem egészen finoman tettlegességbe is burkolják, de úgy, hogy egy korhatáron kívül eső néző, vagyis egy gyerek ezt észre sem venné. Például emlékszünk Ross és Rachel első „igazi” randijára a planetáriumban, amikor kilötykölődött az almalé, és azt Rachel korai magömlésnek hitte? „Semmi baj, drágám.”, nyugtatgatta, mikor észrevette a balesetet. Mire Ross rájött, mire érti a kedvese, már ő nyugtatta: „Ja, ez csak az almalé volt.” Vagy megvan az a jelenet, amikor szintén Ross, a volt leszbikus exnejéhez bekopog este, és Carolon egyértelműen látszik, hogy nem aludt? Ebben a jelenetben az az extra, hogy Carol ajtónyitás közben épp kivesz egy fanszőrt a szájából!

És amikor Monica azt magyarázza Joeynak, hogy az ágyban csak „szolgáljon”, mert akkor éppen a kanos főhősünk egy spermakutatás miatt nem élhet nemi életet? Vagy amikor szintén Monica egy rajz és a megszámozott erogén zónák segítségével tanítja Chandlert és Joeyt minőségi teljesítményt nyújtani az ágyban? Mind látjuk magunk előtt, ahogy a karakter olyan átszellemülten sikongatja, hogy „Hetes! Hetes! Hetes!”, mintha valóban csúcspontot élt volna át.

Joey volt az első a szitkomok történetében, aki elnevezte legbecsesebb testrészét, sőt generálissá fokozta. (Ez is a karakterfejlődéshez tartozna?) Egy nyelvi kifejezés elterjedése is tőle, illetve Racheltől származik, amit egy epizódon belül (Senki sincs készen) kétszer is használnak. Ez annak a jelenségnek a megnevezése, mikor az ember a ruházata alatt nem visel fehérneműt, vagyis bevetésre készül. (Az eredeti verzió: going commando.) A kifejezés eredetileg az alsónadrág nem viselésére vonatkozik, de ez egy női szereplő szájából elhangozva a nemi egyenlőség irányába mutat.

És ha már nemi egyenlőség, a második kihangsúlyozandó dolog, hogy a Jóbarátok volt az első olyan szitkom, ami egynemű szerelmet mutat be. Bár Carol és Susan mellékszereplők, de aktív részesei a cselekménynek, és ez 1994-ben hatalmas dolognak számított – még akkor is, ha a Warner Bros. leszbikus csókjelenetet nem engedélyezett, még az esküvőjükön sem. (Kiegészítésképp: Ellen DeGeneres híres coming out-ja 1997-ben történt.)

A sorozat a nők közti szerelmet olyan emberien, szerethetően és meglepően hétköznapian prezentálta, hogy akkoriban egy kisebbfajta leszbikus mozgalmat indított el, és elárasztották a stúdiót a köszönőlevelek, amiért a sorozat ilyen szimpatikusnak, és nem csúnya, formátlan, szőrös hónaljú csodabogárnak mutatta be őket.

A karaktereket alkotó színésznőket, Jane Sibbettet és Jessica Hechtet egy meleg családokat támogató szervezet ki is tüntette. A csoport elnöke a díj átadása során azt mesélte, hogy ha az ő gyerekkorában látott volna ilyen szerelmi szálat a tévében, nem akart volna öngyilkos lenni. Ezáltal is átérezhetjük, hogy a Jóbarátok rengeteg olyan láthatatlan embert tett láthatóvá, akik ki voltak éhezve arra, hogy lássanak magukhoz hasonlót a tévében. Úgy tűnt, hogy egy komolytalan szitkomnak induló sorozat képes volt megváltoztatni egy társadalom gondolkodását.

A férfiak közti melegszerelem sokkal jobban el van rejtve, óvatosabban van tálalva. Az egésznek az apropója az egyik kékbetűs szerző, David Crane, aki maga is meleg, és ő a saját élettapasztalatát szerette volna belevinni Chandler karakterébe. Bright és Kaufmann ugyan elvetették a javaslatot, azzal az indokkal, hogy az egyik főszereplő ilyen szexuális orientációja mind a cselekményt, mind a karakterfejlődést bekorlátozná, de az alapötletet mégis úgy tartották meg, hogy Chandlert mindenki melegnek nézi, pedig ő nem az.

Joey és Chandler lakótársi barátsága is eléggé hasonlít a férfiak közti párkapcsolatra. A kódolt üzenetet már a pilotepizódban megkapjuk, a legénylakásban feltűnő, fekete-fehér Stan és Pan poszteren, akik egy közös ágyban ülnek. Az utalás a lakótársak esetében olyan becsempészett tettlegességekben ölt formát, mint amikor Joey megcsókolja Chandlert szilveszterkor (baráti szívességből, mert a lakótárs kétségbe volt esve, hogy nincs kit megcsókolnia éjfélkor); amikor az új asztal vásárlásakor úgy veszekednek, mint egy sok éve együtt élő házaspár, vagy amikor a féléves Bent sétálni viszik, és meleg párnak nézik őket.

Ám a legbensőségesebb utalást Joeytól kapjuk, amely során ő Chandler hajtincseinek állásából nemcsak azt állapítja meg tökéletesen, hogy a barátja szexelt, hanem azt is, milyen pózban. Jogosan vetül fel bennünk a kérdés: honnan tudja?

Crane eredeti terve ilyen formán mégis megvalósulhatott. A lakótársak közti plátói melegszerelem olyan területet nyújtott neki, amelybe beleszőhetett pár, a melegekkel kapcsolatos szóképet. Ez más főműsoridős sorozatban elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen lett volna.

A sorozat egyediségének és jelentőségének bemutatása persze messze nem merül ki itt, hiszen méltatlan lenne tíz évadnyi műről egyetlenegy cikkben megemlékezni. Ezért az elemzésnek folytatása következik, amelyben a szerelmi szálakról és a leghíresebb epizódról is szó lesz. Addig is, popcornt a tálba, és Jóbarátokra fel!