ÖNJELÖLT SZAKMABELIEK

Szász Dávid

ÖNJELÖLT SZAKMABELIEK

Avagy a jelenkor pünkösdi királyai

Ez az önmegvalósítás kora. Soha ennyi önjelölt szakmabeli, önjelölt művész, önjelölt újságíró, önjelölt producer, sőt önjelölt gyógyító nem létezett, mint manapság. Annak idején a szakmaiság, a szakmában eltöltött idő, a képzés, sőt a megfelelés egy adott oktatási intézmény vagy szervezet vizsgabizottsága előtt (ORI, OSZK, MÚOSZ, Képzőművészeti Egyetem stb.) elengedhetetlen volt ahhoz, hogy valaki a fentiek egyikének nevezhesse magát, pontosabban, hogy az önmagára aggatott titulusát a szélesebb közönség is elfogadja.

Ma olyan képzőművészek is állíthatnak ki galériákban, akiknek nem hogy a képzettsége, a szakmában eltöltött évtizedei, de még az alapvető tudása sincs meg feltétlenül, mégis látnak benne valamit, vagy mert a nevével más területen már ismertté vált, vagy mert valamiért ráérzett egy éppen uralkodó trendre és ezáltal kereslet mutatkozik a munkái iránt.

Alapvetően valahol tiszteletre méltó egyesek elszántsága, és az a közhely is sokszor igaznak bizonyul, hogy a tehetség utat tör magának: nagy szeretettel gondolok például Angliában élő lengyel barátaimra, Ilonára, és Sebastian-ra, akik mindenféle előzetes képzettség nélkül, pusztán a determináltságuknak és némi ösztönös tehetségnek köszönhetően érték el egykori álmukat: Ilona londoni galériákban kiállító képzőművész, míg Sebastian krimiíró lett. A műveiket közelebbről is ismervén azt kell mondjam, ritkák, mint a fehér holló, és hála istennek a kitartásuk mellett tehetség is szorult beléjük nem kevés, a többi pedig már ízlés és egyéni megítélés dolga. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fenti tevékenységekkel mindenkinek feltétlenül indokolt megpróbálkoznia, majd ignorálnia azt is, amikor többen felhívják a figyelmét rá, hogy talán ideje volna feladni és más álmot választani.

Bárki, aki otthon zenét készít - ez alá sajnálatos módon beletartozik az is, ha kész alapanyagból szerkeszt zenét, anélkül, hogy akár egy konkrét hangszert is meg tudna szólaltatni - ma már producernek, zenésznek, művésznek nevezheti magát, és senki nem kérdőjelezi meg. Grammy díjas alkotások is születtek már hálószobákban, a “bedroom producer” fogalom is innen ered. Innentől kezdve felmerül a kérdés, hogy miért is törné magát valaki évekig tanulással, gyakorlással, amikor elég egy cseppnyi kreativitás, arányérzék, pár program kezelésének elsajátítása Youtube tutorial-ek segítségével, és a produktum akár milliós követőtábort is eredményezhet, amennyiben találkozik a szélesebb közönség ízlésével.

Személy szerint - pláne mert magam is autodidakta zenész vagyok, igaz, azért közel 30 év tapasztalattal - alapvetően nem látok abban kivetnivalót, ha történetesen valaki az önképzést választja. Sok minden jó is születhet attól függetlenül, hogy valaki nem járt a Zeneakadémiára. De egy valamit ne felejtsünk el: megadni a tiszteletet, és a szakmai elismerést azoknak, akik viszont oda jártak. Sajnos a mai világban nem feltétlenül érvényesül az utóbbi, mert kizárólag a kereslet az értékmérő, és az adott produkciók kereskedelmi potenciálja sokak fejében az abszolút választóvonal az érték, és az irrelevancia között. “Ha benne volt a tévében, az már valami, ha nem, akkor az semmi” - nem egyszer hallottam ezt a mondatot már emberek szájából. Amikor pedig a “szélesebb közönség” így gondolja - és sajnálatos módon a szélesebb közönség a döntőbíró -, akkor, ha tetszik, ha nem, a világ ez alapján fog működni.

A “világ” alatt azokat a megmondóembereket, vagy a médián belül tevékenykedő, olyan műsorok készítőit is értem, akik például megengednek maguknak ahhoz hasonló arcátlanságot, hogy egy tehetségkutató műsorba meghívjanak bohóckodni potom összegekért olyan már ismert és jónevű művészeket, akiknek nemhogy egy hasonlóan nívótlan műsorba belépni már önmagában is dehonesztáló, de mint kiderült, akik az adott előadóval felvették a kapcsolatot, még tájékozódni is elfelejtettek előzetesen, kivel is állnak szemben.

Hogy a találgatást elkerüljük, ha valaki nem ismerné a történetet, Alapi Istvánról, az Edda Művek kiváló gitárosáról van szó, aki az alábbiakat osztotta meg az ominózus eset kapcsán:

Ma beszéltem telefonon Alízzal Csodaországból, pontosítsunk, a… tévécsatornáról van szó. Eredetileg a Front zenekar dobosát, Fekete Sanyi barátomat találta meg valahogy telefonon, azzal, hogy látta a videóinkat a Youtube-on, nagyon tetszik neki és egy, a mostanában újra induló X-Faktor műsorban való esetleges közreműködésünkről lenne szó, esetleg Berki Tamással közösen, ahogy ez a Youtube-on is látható, hallható.

Nekem azonnal kicsit gyanús lett a dolog, és mondtam Sanyinak, majd én visszahívom Alízt és kikérdezem, miről is lenne szó pontosan! A vonal másik végén egy, a hangjából ítélve, huszonéves fiatal hölgy jelentkezett. Bemutatkoztam szépen, ahogy ez illik, elmondtam, hogy Alapi István vagyok, ‚mellesleg’ az Edda Művek gitárosa, egyébként a Front Zenekar tagja és korábbi hívására reagálva érdeklődnék, hogy pontosan miről is lenne szó.

Ó, nagyon jó, hogy hívtál, mondta, azt kellene csinálnunk, hogy bejönnétek egy szerkesztőségi meghallgatásra, ahol egy bizottság eldöntené, hogy vagytok e azon a szinten, hogy bemutatkozási lehetőséget kapjatok, mint új tehetségek a műsorban.

Erre én: ...’Kedves Alíz! Ugye nem gondolod komolyan, hogy a 30 éves szakmai múltammal, több száz albummal a hátam mögött, amin közreműködtem itthon és külföldön, magammal rángatva a magyar jazzéneklés élő ikonját, Berki Tamást, bemegyek az ***-be néhány huszonéves hülyegyerek elé próbajátékra!?...’. Mire ő: ‚Ja, én ilyen mélységekig nem ástam magam bele a dologba, az én dolgom csak az, hogy új tehetségeket találjak a műsorba. ...Szóval akkor nem érdekel titeket a dolog?’

Mire én: ‚Kedves Alíz, itt fejezzük be ezt a beszélgetést!’”

Azt hiszem, Alapi István szavaihoz nincs is mit hozzátennem, nem tudom, hogy elképedésében szörnyülködött, vagy inkább fetrengett a röhögéstől, de azt hiszem mindkét reakció indokolt lett volna ebben a helyzetben.

Az online bulvársajtó, pláne a klikkvadász “híroldalak” cikkeibe futva még egy átlag olvasó is felteheti magának a kérdést: hogy írhat valaki cikket, ha helyesen írni sem tud? Pontosabban: egy efféle cikk hogyan jelenhet meg? Milyen szerkesztő az, akinek a keze alatt átcsúszhat egy olyan, súlyos helyesírási hibáktól nyüzsgő, magyartalanul megfogalmazott, se füle se farka cikk, ahol ráadásul a klikkvadász címnek sincs semmi köze a cikk tartalmához?

Arra talán már ki sem érdemes térni, hogy számos cikk ráadásul alpári, útszéli stílusban íródik.

Elnézést az érzékenyebb lelkületű olvasóktól, de kénytelen vagyok példákkal is élni, hogy érthető legyen mi az, ami régen egészen biztosan nem fért volna bele: egy, a nagydolgát - a szokásos napi szabadtéri futóedzését megszakítva elvégző - hölgy így lett (egy egészen új magyar kifejezést feltaláló cikkíró tolla nyomán) a hírhedt “szaró kocogó nő”. Bizonyára az olvasók zöme akarva-akaratlanul is belefutott már az előbbihez hasonló “kőbányai szopófantom”-ba is valamely online cikkben, és biztos vagyok benne, hogy a hasonló gyöngyszemekkel csak felsorolás szintjén is oldalakat lehetne megtölteni.

Nyilván, nem kell a világot minden esetben egy karót nyelt erkölcscsősz szemüvegén keresztül, álszent módon nézni, de egy dolgot azért ne felejtsünk el.

Régen az újságírás szakma volt, az általános nívóhoz való ragaszkodás nem engedte meg, hogy effélék egy cikkbe bekerülhessenek. Érdemi témákról, valakinek az elért eredményeiről, kulturális vonatkozású hírekről sem írhatott akárki, és kutya kötelessége volt tájékozódni, felkészülni az interjúalany előéletével, és minden egyéb releváns információval kapcsolatban.

Annak idején, amikor az újságírói képzésen részt vettem a Magyar Hírlapnál, kötelező volt sajtóetikát tanulnunk, és elég szigorúan és világosan lefektették elénk a követendő alapokat. Sajnos ki kell mondjam: a mai online bulvárcikkek zömét elkövető tollnokok jelentős hányada pár hónapnál tovább nem húzta volna az egyébként kimondottan barátságos, emberséges, de a szakmai színvonalat mindig szem előtt tartó, még a régi idők szellemiségét képviselő közegben. Utóbbi 1996-97 körül lehetett. Szinte biztos vagyok benne, hogy jó húsz évvel korábban még ennél is jóval szigorúbb követelményeknek, és magasabb szakmai elvárásoknak kellett megfelelni.

Nem egyszer és nem kétszer hallunk és tapasztalunk olyat, hogy valaki azért kerül egy bizonyos pozícióba, mert valaki “fentről” oda tette. Az, hogy az illetőnek, mint aztán kiderül, halvány segéd fogalma sincs arról, hogy végezze el az adott pozícióval járó feladatokat (nyilván elvégezteti mással, mint ahogy annak idején Elena Ceaușescu is szakavatott kémikusokkal íratta meg doktori értekezéseit, és a vegyészet területén végzett korszakalkotó felfedezéseit, hogy aztán a saját neve alatt adassa ki azokat.). Hogy némi kritikát - kiváltképp az előző példából kiindulva - a régi időkkel szemben is gyakoroljunk a balansz és az igazságosság kedvéért, tegyük hozzá, hogy ez a nagy átkosban sajnos igencsak gyakori tendencia volt. Gondoljunk csak arra a korábban már sokszor megemlített Erdős Péterre, azaz az MHV popcézárára, aki saját maga is bevallotta, hogy semmit sem ért a zenéhez, és hogy ő üzletember, aki viszont tudja, hogyan kell eladni a produktumot. Függetlenül attól, hogy egyesek személyes megélése más, mert egyre gyakrabban kapom meg ettől-attól, hogy “hagyd már az Erdőst békén, én jóban voltam vele”, nem hiszem, hogy hosszasan fejtegetnem kell, hogy a szakmai dilettantizmus hány alkalommal verhetett éket egy-egy kiemelkedő, de Erdős elvtárs szemében eladhatatlan produkció érvényesülésének az útjába.

A kérdés az, hogy a manapság elharapózó dilettantizmus, szakmaiatlanság, tájékozatlanság, alpáriság, és a mindezek ellenére fennálló fennhéjázó gőg egyes közszereplők, médiasztárok, celebek irányából mire vezethető vissza?

Egy nép, egy kor, egy közeg maga választja meg a királyait, képviselőit, ünnepelt szereplőit.

Ha nem zavarja el, nem képes ignorálni, hiteltelenné tenni, egyáltalán a “helyére tenni” az önnön nagyszerűségétől elvakult, de valójában az adott szakmát, mesterséget, titulust, vagy szerepet a legjobb esetben is csak mímelő, de annak szakmai hátterét hírből sem ismerő, mégis “pozícióban lévő” illetőket, akkor azzal hitelesíti, létjogosulttá teszi őket. Ennél még rosszabbat is tesz: tendenciát teremt, új követendő példákat validál egy felnövekvő generáció számára.