„Egy ember kimentésével számos család jövőjét adtuk vissza”

Veres Mónika

„Egy ember kimentésével számos család jövőjét adtuk vissza”

- Interjú Dr. Jackovics Péter tűzoltó ezredessel, a HUNOR Mentőszervezet parancsnokával

Egy éve történt, 2023. február 6-án Törökország életében az egyik legnagyobb, mintegy 7,8-es erősségű, pusztító földrengés, mely Szíria északi és észak-nyugati részén is rombolt.

A rendkívül erős rengés hajnalban, alvás közben érte a gyanútlan családokat, és megdöbbentően extrém körülményeket, károkat okozott. Törökországban több, mint 50 000 ember veszítette életét a romok között.

A helyszínre több magyar mentőcsapat érkezett, akiknek szembesülniük kellett az áramellátás, üzemanyag hiányával, az infrastruktúra leállásával.

Az egyik legsúlyosabban károsult helyszínen, Antakya városban a Renaissance Residence hotel és apartmanház szó szerint eldőlt, 1000 ember rekedt a romok alatt. Ez a terület az egyik legkritikusabb, kiemelt helyszínnek számított, ahová a törökök hazánk legkiválóbb tűzoltóiból álló elit alakulatát, a HUNOR Mentőszervezetet kérték fel az áldozatok felkutatására és mentésére. Speciális csapatunk a felkérést követő 21. órában már a helyszínen volt, és azonnal megkezdte a munkát a leomlott lakópark romjai között, melyet a média folyamatosan közvetített.

Már ekkor elhatároztam, hogy fel fogom keresni a HUNOR Mentőszervezet hőseit és miközben megismerhetem a munkájukat, motivációikat, közben másoknak is bemutathatom őket.

A HUNOR Hivatásos Katasztrófavédelmi Mentőszervezet (Hungarian National Organisation for Rescue Services) tagjai speciális eszközeikkel, felszereltségükkel, magas szintű szakértelmükkel, teljesen önellátó, éjjel-nappali aktív munkavégzésükkel hatékonyságukat a legmagasabb szintre képesek emelni.

A Mentőcsapat teljesítménye és elhivatottsága világszinten elismert és kiemelkedő.

Dr. Jackovics Péter, tűzoltó ezredes, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság Veszélyhelyzet-kezelési Főosztály vezetője, a Hunor Hivatásos Katasztrófavédelmi Mentőszervezet parancsnoka nagy örömömre elfogadta felkérésemet, hogy egy interjú keretében bemutassa munkájukat, szervezetük felépítését, a törökországi eseményeket és izgalmas részletekbe is beavatta magazinunk olvasóit. Beszámolóját két egymást követő hónapban olvashatják.

Parancsnok úr, miért és hogyan alakult meg a HUNOR Mentőszervezet? Egy konkrét esemény hívta fel a figyelmet arra, hogy szükség van speciális mentőcsapatra, esetleg már korábban is tervben volt a létrehozása?

Magyarországon a speciális mentés 1986-87ben indult el, amikor hazánkban is figyelmet kaptak a földrengések. Ha valaki emlékszik a Berhidai földmozgásra, ez hívta életre azokat az önkénteseket, akik egészségi ellátásban, vagy műszaki kárfelszámolásban rendelkeztek felszereléssel. Ők segítették a lakosságot. Innen indult ez az építkezés és az önkéntes mozgalom, ami begyűrűzött az akkori katasztrófavédelmi rendszerbe, és 2004-05. tájékán a jogelőd szervünknél állt úgy össze, hogy ENSZ-es minősítés alá kerüljön a csapat. Akkor volt a Srí Lankai szökőár, onnan gyorsultak fel az események.

... Ennek eredménye volt, hogy 17 élő áldozatot mentettünk ki és 29 elhunytat, mindent megtettünk...

Tehát ez több dolog összefüggése volt: esemény, társadalmi elvárás és szakmai igény. Odáig jutottunk, hogy 2011-12-ben az akkori katasztrófavédelmi főigazgató kimondta és támogatta, hogy egy ekkora, legalább tízezer fős létszámú hivatásos szervnek kell lennie egy elit csapatának. Dokumentációban és adminisztratív módon is létrejött a csapat és a Budai Várban az Oroszlános Udvarban 2012-ben ünnepélyes keretek között fölállt a HUNOR Hivatásos Mentőszervezet.

Kaptunk csapatzászlót. Számos társ -és rendvédelmi szerv a csapatzászlóra szalagot kötött, például a japán nagykövetség is a 2011-es fukusimai esemény emlékére, amelyen szakértőként és humanitárius küldeményt küldő államként részt vehettünk.

Ez a csapatzászló itt van az irodában, egy iránymutatás számunkra és az együvé tartozást jelképezi.

Miért különleges a HUNOR munkája? Mikre specializálódott és milyen szakosodott kollégákkal, modern eszközökkel rendelkezik?

A kollégák mindenhez értenek szó szerint, tehát polihisztorok, ezermesterek. Alapjában hivatásos tűzoltók a csapat tagjai, akik helyi tűzoltó parancsnokságokon, vagy a területi szervnél, a Katasztrófavédelmi Igazgatóságnál dolgoznak. Jómagam és néhány kollégám itt a központi szervnél, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságnál vagyunk hivatásos állomány tagok. Sok olyan feladatunk van, amelyek lehetővé teszik, hogy külföldön is bevethetőkké váljunk: továbbképzések, előválogatás, rendszeres felkészítés, EU-s, vagy ENSZ-es tanfolyamokon való részvétel, angol nyelvtudás, csapatban való munkavégzés, oltottság. A felszereltségben pedig azt a technikai tudást várjuk el a kollégáinktól, hogy mindenhez értsenek. Tudjanak villanyt szerelni, betonvágó fűrészgépet, acélvágó, daraboló felszerelést használni. Tudjanak veszélyes körülmények között dolgozni, zajban és porban. Elviseljék a fizikai terhelést, az álmatlanságot, a fájdalom látványát. Tudjanak több nyelven beszélni. Empatikusak legyenek és rendelkezzenek egy pozitív életérzéssel, ugyanis ránk számítanak, szükség van a mi munkánkra.

Amikor a HUNOR-ban szolgálatot teljesítünk, akkor nem rendfokozatok, hanem beosztások vannak: csapatvezető, összekötő tiszt, műveleti tiszt, koordinációs tiszt, biztonsági tiszt, műszaki mentőtiszt, kutyavezető, orvos, logisztikus. A logisztikusnak értenie kell a szaniterek kezeléséhez, az élelmezéshez, áramellátáshoz, a tábor üzemeltetéséhez, a kommunikációs eszközök, műholdas telefon, URH rádió, rövidhullámú eszközök üzemeltetéséhez - amik normál tűzoltói munkában nem feladatok, de itt a HUNOR-ban tanult, továbbképzett feladatok. Törökországban az ivóvíz ellátás biztosítása, üzemanyag beszerzése, gyógyszerek hatóanyagainak a kezelése, mind-mind tartoztak a logisztikushoz, de az orvosaink is ugyanúgy bebújnak a romok közé, a kutató mentők közé. Nekik nem csak a kimentendő személyek ellátása a feladatuk, de a bajba jutott csapattagoknak az ellátásában, sőt a mentő kutyák sérüléseinél is közre kell működniük.

Mi a parancsnok feladata?

Nekem, mint csapatvezetőnek nem az a feladatom, hogy a rom tetején álljak, vagy irányítsam a taktikai műveleteket, hanem hogy az operativitást biztosítsam, menedzseljem a csapatot, kapcsolatot tartsak a nemzetközi szervezetekkel, a helyi hatóságokkal. Így történt a török szervek esetében is. Kapcsolatba léptem az ottani irányító török hadsereggel, a török katasztrófavédelemmel, hogy megteremtsem azt a körülményt, amelyben 10 napig nyugodtan tudunk dolgozni és megkapjuk azt a feladatot. Ennek az eredménye az lett, hogy a legkritikusabb helyszínre küldték a HUNOR-t Antakyába. Annak a többemeletes apartmanháznak a romjaihoz, ahol 1000 eltűnt ember volt és köztük számos kiemelt személy, akiket a török hatóságok fontosnak tartottak - híres sportoló, zenész - akikre figyelt a média és a közvélemény. Magyarország kapta meg ezt a szektort teljes egészében és látták a törökök, hogy a magyarok nem csak a rom tetején vannak. A romba bejutnak, saját életük, egészségük veszélyeztetésével, hogy kimentsék a feltételezett élő áldozatot, kivágják a romok közül, hogy fölemeljék azt a közel 20 tonnás betontömböt, ami alá beszorult. Tehát mindent megtettünk, amit technikailag lehetséges volt és nem hagytunk hátra senkit sem. Sőt, mi adtunk felszerelést török önkénteseknek is. Ennek eredménye az lett, hogy pillanatok alatt elterjedt a környéken, hogy a magyarok éjszaka is dolgoznak, a magyarok ott vannak és a magyarok semmitől nem félnek. Ez egy olyan spirituális lelki erőt adott a kollégáknak, hogy levetkőzve a fáradtságot, a közvetlen életveszélyt, levetkőzve azt a tudatot, hogy akár az ő gyereke is lehetne ott, kikapcsolva a célért küzdött, elviselve az utórengést, a dübörgést, azt, hogy őrá is ráomolhat a rom és onnan nem tud kijönni.

A kollégák mindenhez értenek szó szerint, tehát polihisztorok, ezermesterek. Alapjában hivatásos tűzoltók a csapat tagjai, akik helyi tűzoltó parancsnokságokon, vagy a területi szervnél, a Katasztrófavédelmi Igazgatóságnál dolgoznak.

Ennek eredménye volt, hogy 17 élő áldozatot mentettünk ki és 29 elhunytat, mindent megtettünk. Sőt azt mondták a lakosok, hogy: „Isten áldd meg a magyarokat, köszönjük, hogy itt vagytok, rátok számíthattunk a történelem során mindig is”. Megtapsolták, hordágyakkal vették ki a kimentendő személyt. Ez olyan, mint a sportolónál, amikor eléri azt az eredményt, hogy tapsolnak. Egy motivációt ad és az ember, amikor most meséli, libabőrös lesz.

Ezek az emlékek egy életre szólnak. Ilyen körülmények között, Törökországban, egy biblikus helyszínen, ahol mindig is volt földrengés, ahonnan számos biblikus személy indult el, ahol a magyar-török barátság fontos volt, és török állampolgárok olyan küldetést vállaltak, hogy 10 órát utazzanak és eljöjjenek azért hozzánk, hogy fordítsanak törökül magyarra, magyarról törökre, a kollégák számára ez egy olyan eredmény volt, amelyet az unokáiknak is fognak mesélni.

Nekem, mint parancsnoknak nem kellett minden nap motiválnom őket. Automatikus volt a küldetéstudat, és az, hogy miért vagyunk itt, miért vállaljuk ezt a fájdalmat, azt, hogy távol vagyunk a családunktól is és miért vállaljuk azt, hogy mínusz fokban dolgozunk éjjel álmatlanul.

A kutyák munkáját is kiemelhetném, hiszen ők nem csak a személykeresésben vettek részt. Terápiás állatként is ott voltak a rom mellett és a lakosság simogatta őket. Egyfajta kisugárzást kaptak a mentőkutyáktól, akik rendkívüli módon ki voltak fáradva és fáztak a fáradtság következtében, de ők is tudták, hogy ez a küldetésük.

Számos esetben történt az, hogy a lakosság számára csupán azt biztosítottuk, hogy töltsék a mobil telefonjukat. Ma, a 21. században nem kell magyarázni, hogy mit jelent egy mobiltelefon, hiszen a romok alatt rekedt áldozatokkal is tudtak kommunikálni, vagy sms-t kapni. Mint egy karácsonyfa füzér, úgy lógtak a telefonok a műveleti bázisunknál, vagy a kárterületnél a kárhely parancsnokságunkon, hogy töltsék a telefonokat.

Élelmet osztottunk, ivóvizet adtunk. Valakik napokig nem mentek el a rom mellől, mert fogták az áldozat kezét és ki voltak száradva. Azt a funkciót, hogy török nyelvtudás nélkül is kommunikáljunk, soha nem gyakoroltuk be. Mindenkit meghallgattunk, segítettünk, és egyfajta lelkisegély központot is működtettünk, amire tulajdonképpen nem készültünk. Az élet mindig átírja azokat a feladatainkat, amelyek vannak.

A HUNOR Mentőszervezet a törökországi földrengés 21. órájában már a terepen volt és azonnal elkezdte a túlélők felkutatását, mentését. A gyorsaság kulcsfontosságú volt, ahogyan a jól szervezettség is. Milyen területeket kell a parancsnoknak azonnal felmérnie? Melyek lehetnek az előre kidolgozott stratégiák és melyek a helyszínen hozott spontán döntések?

Schwarzenegger mondta, hogy ha van „B” terved, akkor nem jó az „A” terv. De nekem, mint parancsnoknak mindig egy lépéssel előrébb kell lennem, előre gondolkozni. Mindenért én vállalok felelősséget. Mégis voltak olyan események, amiket nem tudtunk mi magunk kézben tartani, hiszen a török hatóságok az elején mindent ránk bíztak. Nekünk viszont a nemzeti támogatás előírása szerint kellett volna üzemanyag, sok minden, hogy elinduljunk, és vagy nem adtak kellő támpontot, például lakónyilvántartást, hogy tudjuk, hogy melyik szintben ki lakott, hol lakott, vagy egy tervrajzot, alaprajzot, vagy nem adtak mellénk tolmácsot. Sok olyan dolog volt, amiben improvizálni kellett.

Kértünk térképet, táborhelyet. Ez utóbbit mi magunk találtuk meg, ezeréves olajfák között állítottuk fel a tábort. Mi találtuk ki, hogy hogyan oldjuk meg a saját védelmünket is, hiszen nem adtak mellénk se rendőrt, se polgárőrt, se katonát. Tudtuk, hogy milyen tervünk legyen. Hogy ne érjen minket felkészületlenül, csak úgy lehet elérni, ha gyakorlunk rá és minél rosszabb körülmények között képezzük ki magunkat.

Például most tartunk gyakorlatot télvíz idején. Télen az eszközök sem úgy működnek, a keresőkutyák is fáradékonyak, egy ilyenfajta kiképzés embert és gépet próbáló. De csak így tudunk úgy elindulni, hogy a legextrémebb körülmények között is helytállhassunk.

Az apartman épület nem leomlott, hanem eldőlt, oldal irányba. Közte mégis maradtak rések, ahol túlélhették az emberek?

Igen, felborult a többemeletes apartmanház. A garázsszintnél eltört és eldőlt, mert olyan talajmozgás volt, és rosszul volt megépítve. Hiába volt új, vasbeton szerkezetű, több tényező együttállása miatt borult fel és mint egy méhkaptár, úgy fogadott minket. Mi alulról egy kis épületet láttunk, de amikor a drónunk fölemelkedett a magasba, akkor láttuk, hogy óriási. A probléma az volt, hogy amikor odaérkeztünk, akkor pont kigyulladt az épület és nem oltották el a törökök, hiszen nem volt vízhálózat, a tűzcsapokban víz, a tűzoltóautók meg nem értek rá. Mi a saját poroltóinkkal oltottunk. Volt olyan rutinos kolléga, aki egy poroltóval eloltott több lakást. Lehet, hogy több túlélőt találtunk volna, ha nem gyulladt volna ki az épület az elején.

Az üregekben rekedtek a lakók. Ezek négyzetes vasbeton lakások. Sokan a lépcsőházból szaladtak, vagy a garázsba mentek az autójukért. Sokakat így találtunk meg. Összelapult a garázs, vagy felborult a lépcsőház, a lépcsők összeborultak. Hiába volt több rengés, a második rengésnél indultak el a lakók, hiszen úgy gondolták, hogy ez egy földrengésbiztos épület. Sokakat az ágyban találtunk meg.

Ha vályog lett volna, vagy téglaépület, akkor esélyük sem lett volna a minimális túlélésre sem, hiszen nem alakultak volna ki rétegek, üregek, ahová beszorulhattak volna az emberek, vagy úgy dőltek volna a szerkezetek, hogy az oldalfalba egy rés keletkezett volna. Ezért a gyerekek nagyobb túlélési eséllyel az ilyen üregekben kibírják több napon át, vagy élelemhez, vízhez jutnak. Ezért történt, hogy a 7. nap után is találtunk túlélőket.

Az írott szabály azt mondja, hogy 10 napig tart a mentés. Az első 24 óra a legfontosabb, után az első 96 óra, amikor már drasztikusan csökken a túlélés esélye. Sokkot kapnak, traumát kapnak, be vannak szorulva, nem tudnak mozogni. Hideg is volt, mínusz fokok. A vasbeton szerkezetek nyitott állapotukban hidegek voltak, fűtés nélkül – honnan is lett volna – mindez tovább csökkentette a túlélés esélyeit.

Ezért volt fontos, hogy éjjel-nappal dolgozzunk és azonnal megkezdjük a munkát. Nem hezitáltak a kollégák. A felderítést követően azonnal dolgoztak és meg sem álltak, amíg a hatóságok le nem állították a hivatalos keresést.

Milyenek voltak a körülmények az éjszakai mentés során?

Koromsötét, mínusz 6-10 fok volt, úgy, hogy az ember már fáradt. Ha fáradt, akkor már kicsit remeg, mert lemegy a vércukra, és így nehéz fizikai munkát végezni, emelni, fúrni, nagy zajban, dübörgésben, guggolva, fekve tartani a fúrógépet, vagy az eszközt, ami legalább 5 kg. Ráadásul utórengések mindig dübörögtek a bent lévőknél úgy, hogy csak szűk, zárt térben voltak, nem tudtak kiegyenesedni. Sürget az idő, mert minden perc számít és nem lehet hibázni, mert ha azt a betont rosszul vágom el, vagy töröm el, akkor lehet, hogy az áldozat életébe kerül. Mindezt úgy végezni, hogy ő közben szenved. Utána pedig kúszva húzni magunk után a hordágyat, fekve kivinni az üregeken, két emeletet le, három emeletet föl, és kitalálni ebből a labirintusból. Viszont a sikerélmény az óriási.

Büszke vagyok a kollégáimra és büszke lehet Magyarország is a csapatra, a mentőkutyákra, a szaktudásra. Nem hősködtek a kollégáim. Megfontolt, előre, apró lépésekben kiszámított mozzanatok voltak, átgondolva, amit én, mint parancsnok kívülről nem tudtam nekik elmondani, hogy melyik taktikai módszert alkalmazzák. Ezt ők maguk ott döntötték el. Óriási, hogy ezt be merték vállalni, tehát ekkora kockázatuk volt, hogy maguknak kellett ezt a felelősséget vállalni.

A kereső kutyák egy katasztrófa helyszínen olyan segítséget képesek adni, amely pótolhatatlan. Miért ilyen fontos a szerepük és miben lehetnek jobbak a technikai eszközöknél?

Éppen kiértékeltük a kollégákkal, hogy a kutyák mennyire segítettek minket. Miért pont a kutya? Miért nem inkább technikai eszközt használunk? Használunk gázdetektort, optikai eszközt, hosszú endoszkópos kamerát, akusztikus letapogatót és volt mobiltelefon kereső eszköz is, illetve infra kamera. De rájöttünk, hogy kutyák nélkül nem megy.

A kutya egy gyors keresési eszköz, az orrát semmi nem pótolja. Azt a több tízezer különböző szenzorikus dolgot, ami benne van ebben a különleges nóziban, nem lehet pótolni technikai eszközökkel. Az eszközeink csak egyféle dolgot tudnak: élő képet adni, vagy a rezgést továbbítani. A kutya viszont több nap után is föltalálja a nyomot, a kutya fejét nem lehet becsapni, hiszen hiába dől fel az a ház és a szagok keverednek, ő azonnal az élő áldozat felé tud indulni. A kutyavezető tudása kell ahhoz, hogy az ott kiáramló izzadtságszag, emberi nyomok alapján azonosítsa, hogy a rom mely részéről jön, hiszen nem biztos, hogy ahonnan az illatanyag jön, ott van az áldozat. A kutya apró kis nyomokat is észlelni tud és mi jövünk a technikai eszközzel, hogy a helyzetét pontosan beazonosítsuk az áldozatnak.

Rendkívül érdekes, hogy a muszlim országok nem fogadják el a kutyákat háziállatként vagy mentőcsapatként. Megjegyzem, hogy a repülőtársaságoknál sem szerepel az előírásban, hogy mentőkutyával lehet felszállni, hanem vakvezető és házi kedvenc kategória van az előírásban. A mentőkutya továbbra sincs úgy tekintve, mint egy szakértő.

A mentőkutya vezetők több éven át képzik a kutyát. Minden nap dolgoznak és együtt élnek vele, és amikor kiöregedik egy ilyen kutya, akkor terápiás feladatokat kap simogatóként öregek otthonába. Ezek a keresőkutyák nagyon intelligens lények, ők is együtt utaznak velünk a fedélzeten. 16 órán át fegyelmezetten bírják az étlen-szomjat, és azt, hogy nem tudnak egy fához szaladni elvégezni a dolgukat. Számunkra ők ugyanolyan csapattagok. Ugyanúgy biztosítva van számukra a pihenés, a szálláslehetőség, együtt élnek az alegységgel, együtt vonulnak. A mentőkutyából legalább négy kell ahhoz, hogy két kárterületen függetlenül tudjunk dolgozni. Visszük nekik a gyógyszerüket, kötszerüket. Volt sérülés, a tappancsuk megsérült. Ahogyan felugrik a romra, kövekre, ott szilánkok, és éles darabok vannak, de ők ezt hősiesen viselik. Ezek a mentőkutyák nagy termetűek, hiszen a kis méretűek nem alkalmasak. Az orruk alapján alkalmasak lennének, de a romokon való le-föl ugráláshoz nagy testű, hoszszú lábú kutyák kellenek.

Ők fajtiszták, vagy keverék kutyák is lehetnek?

Minden a kutyák személyiségén, hozzáállásán, munkabírásán múlik. Karma Malinois, Dexter pedig Labrador Retriever kutya, de mindketten számos versenyen bizonyították idehaza és külföldön is, hogy a felderítésben, a kutatásban nem ismernek határokat, nagyon jól terhelhetőek, csapatban képesek együtt dolgozni.

Az édes, szomorú kutyaszemük mindenkit elolvasztottak. Külön kérte a lakosság is, hogy kutyával keressünk. Tehát akkora volt a bizalom a kereső egységünknél, hogy ugyan említettem a telefont, hogy az sms-ek később jöttek át a mobil átjátszó állomások alapján, mi ezt tudtuk, de akkor is legalább egy kutyás egységet elküldtünk a szóban forgó kereséshez. Az intenzív keresés ekkor rendkívül fontos volt, de fárasztotta is a kutyát, úgyhogy a pihentetésre is figyelnünk kellett. Saját ellátmányt kaptak. Nem a beszerzett csirkecombbal etettük meg, hanem a megszokott élelemmel. Külön sátorban volt a vackuk. Ízületi problémák megjelentek náluk. Azokat kellett melegen tartani. A kutyavezető mindezt tudta, hiszen az ő gyerekei.

Az első 24 óra a legfontosabb, után az első 96 óra, amikor már drasztikusan csökken a túlélés esélye. Sokkot kapnak, traumát kapnak, be vannak szorulva, nem tudnak mozogni.

A magyar kutyások világhírűek. Számos civil szervezetnek, önkéntesnek is van kutyája, akik Törökországban kint voltak, sőt, török elismerést is kaptak. Innen is visznek ki tenyésztett kutyát külföldi mentőcsapatok, erre is volt példa. Számos esetben vizsgázniuk kell, van erre egy küldetésre kész vizsga, a Nemzetközi Mentőkutyás Szövetség által. Nyomkutatás, területkutatás, ez több lépcsős folyamat. Egy élet során teljesítendő, megismétlendő vizsga, amelynek csúcsa a Mission Readiness Test, az a küldetési vizsga, amikor a kutya, kutyavezető önálló kis csapatként dolgozik és hajt végre feladatot a vizsgabizottság előtt. Ezek a kutyák ilyen kiképzettségűek.

Van olyan technikai lehetőség, amellyel a romok alatt rekedt, mobiltelefonnal rendelkező embereket meg lehet találni, illetve velük felvenni a kapcsolatot? Volt ilyenre példa?

Igen, ez olyan, mint amikor Szilveszterkor mindenki sms-t küld. Leterheltek a mobilhálózatok. Eljut, de az több óra. Mindenki telefonnal mászkált, meg powerbankkal, tehát ez a köldökzsinór volt az élethez. Az elküldött sms-ek alapján tudták, hogy az illető életben van. De lehet, hogy az üzenet napokkal később érkezett meg. Mi nem mondtuk soha, hogy szkeptikusak vagyunk, minden kérést teljesítettünk. Volt a Terrorelhárítási Központ munkatársainak és a törököknek is olyan eszközük, ami a cella jelzést, vagy a töltöttséget tudta, valamilyen impulzust, vagy a mágneses sugárzást képes volt azonosítani. Ilyen eszközt is akarunk beszerezni egy izraeli cégtől, jelenleg folyamatban van.

Fejlődik a technika. Senki nem gondolta volna, hogy majd lesznek mobiltelefonok is, és milyen jó lenne azt kutatni, hiszen mindenki az ágya mellett tartja. Törökországban hajnalban következett be az esemény, sokak az ágyukban voltak éppen. Nagyon fontos volt, hogy mi is tudjuk, hogy az adott épületnél hol voltak a hálószobák, hiszen potenciálisan a toronyépületnél azt a traktust néztük végig.

A hőkamera által azonosított helyeknél voltak olyan üregek, ahol piros jelzést mutatott a kamera (tehát meleget), és amorf formája volt. Kiderült, hogy ott nem ember van, hanem a meleg gázok fölgyülemlettek. Az endoszkópos kamera esetében az összegyűrt ruhák is adhatnak olyan képet, mintha egy emberi fej lenne. Számos ilyen téves adat lehet, de ez százból egy eset.

A kutyáknál is fontos volt, hogy ne a hűtőszekrényt keressék meg, ne az elhunyt személyt, hanem az élő áldozatot.

Nem azt mondjuk, hogy a magyarok mindent tudnak, de törekszünk arra, hogy hibát ne kövessünk el és ezzel a hibázással emberélet ne kerüljön veszélybe. Vannak például amputációs készleteink, ha az áldozatot nem tudjuk a rom alól kivenni, mert az egyik végtagja beszorul. Ilyen itt nem volt. Azért történt, hogy az említett Selma esetében is 16 órán át dolgoztunk, hogy kimentsük. Hogy az élethez való jogot és az emberi méltóságot megtartva tudjuk megmenteni, megmaradjon minden végtagja és ne száradjon ki. Fontos, hogy az orvos ezt is nézze. Tehát a megszokott normál tevékenység mellett az orvosok vagy a tűzoltó kollégák sokszor akár ezeket a speciális ismereteket is alkalmazzák.

Milyen felszereltségű volt a tábor?

Vittünk ellátmányt: élelmezési, tábori konyhafelszerelést, víztisztítót, saját áramellátást, saját rádiót, műholdas telefont, sátrat, tábori ágyakat, hálózsákot, világítást, szaniter felszerelést, amikkel az éjjel-nappali munkavégzést tudjunk biztosítani. Ezt mind olyan módon, hogy légi úton szállítható legyen, tehát rendszerezve, egyfajta nyilvántartás alapján, hiszen nem léphetjük túl az eszközök súlyát. Olyan akkumulátoros eszközeink vannak, amelyek légi úton különös módon szállíthatóak, hiszen veszélyes eszköznek számítanak. Vannak olyan gyógyszerkészleteink, fájdalomcsillapítóink, amelyeket külön előírás szerint kell használnunk. Vittünk kötszert, és a kegyeleti feladatok ellátásához hullazsákot is.

Van tiszta zónánk a táborban és piszkos zónánk. A táborba lépés előtt a poros, azbeszttel szennyezett ruhát le kell venni és biztosítani kell a megfelelő tisztálkodást, fertőtlenítést.

Váltásos rendben dolgoztunk, 12 órás műveletekben, amely rendkívül kemény fizikai igénybevételt jelentett. Az ennek megfelelő kalóriadús ellátmányt minden esetben biztosítani kell. Van, ami hangulatjavító, gondolok itt a csokoládéra, vagy gyümölcsre, ezeket itt Törökországban szereztük be, mert romlandó termékek. Nekem, mint parancsnoknak van erre pénzügyi fedezetem, bankkártyám, mindent meg tudunk oldani, a logisztikai támogatás ilyen módon rendszeres volt. De ugyanúgy kritikus elem a szállító járművek biztosítása, amely a kulcsa a bevethetőségének a mentőcsapatnak.

Rengeteg önmelegítős zacskós étel van, aki táborozni jár, ismerheti. Egy idő után igen egyhangúvá válik, ha mindig paradicsomos, gomba-paradicsomos, húsos-paradicsomos tészta van, ezeket javítani kellett. Kaptunk a török hatóságoktól kolbászt, amivel a kollégák összekeverték őket, de volt, aki szalonnát sütött, vagy kolbászt. Egy mennyei illat volt, amikor a kolbász zamata megolvadt a tűz fölött. 3000 kalória kellett naponta, fontosak voltak a gyümölcsös táplálékkiegészítő, rosttartalmú anyagok.

Hasonlóképpen a tisztálkodás is. Napokig nem fürödni, vagy hideg vízben fürödni egy ideig elviselhető. Ezt a komfortot is biztosítani kellett. Azt szoktam mondani, amikor engem is parancsnokként gatyában látnak, mert megyek fogat mosni, hogy a parancsnok akkor is parancsnok, ha gatyában van. Ugyanúgy feladatom van.

A kutyák komfortját is meg kellett oldani, a kutyák élelmezését, pihentetését. De azt is, hogy a családdal kapcsolatot tartson mindenki. Tehát nem volt hírzárlat. Ez is alapvető gondoskodás, parancsnoki feladatom volt, hogy erre lehetőséget adjak. Illetve beindult a helyi étkezés, táborilag főztek. Megtisztelő volt, hogy mennyire beleilleszkedtünk a török társadalomba. Minket már nem úgy kezeltek, mint mentőcsapat, hanem ugyanúgy hoztak nekünk finom borsó leveseket és helyi sajátságokat. Érdekes, mert ez egy katolikus-muszlim keveredés volt, és ez az élelmezésben is megfigyelhető volt, a társadalmi kapcsolatokban is keveredett. Nekem, mint parancsnoknak ezekre a kulturális, vallási, etnikai kihívásokra figyelnem kellett akár a kegyeleti feladatok ellátásában, vagy a női áldozatok kezelésében.

Milyen különbségek voltak a mi kultúránktól eltérően a kegyeleti szokásokban, előírásokban?

Addig működött az írott szabály, ameddig ki nem adtuk az áldozatot a romhatártól. Romon belül semmi nem számított. Onnantól már mi sem vihettük a romhatáron túlra az áldozatot. Átvették tőlünk és onnantól kezdve ők kezelték az elhunytakat.

Kivételes volt, hogy videókonferencia keretében egy héttel később az egyik túlélővel tudtak a kollégák beszélni. Nagyon nehéz az, hogy mi empatikusan is kötődjünk a mentett személyhez, de ez az eset annyira megfogta a kollégákat, hiszen 16 órát küzdöttek azért a hölgyért. Igen agresszív nő volt, mert osztotta a kollégáinkat, hogy igyekezzenek, dolgozzanak, mit, hogyan csináljanak. Nem hagyta el a lélekjelenléte. Őérte hatan kockáztatták az életüket. Számos utórengés volt, hullámzott a föld, olyan rezgések voltak, dübörgés a beton épületben. Anélkül, hogy fel tudtak volna egyenesedni, kúszva, fekve jutottak be Selmahoz és mentették ki hordágyon. A hordágyat is úgy forgatták, hogy ezeken a féregjáratokon ki tudják hozni. Jó volt látni és ezzel ők ezt a lelki kapcsolatot lezárták, a poszttraumás tünet el lett vágva. Fontos volt Selma számára is, hogy lássa azokat a névtelen hősöket, akik megmentették őt.

Számos ilyen élettörténet volt. Ahogyan köztársasági elnök asszony mondta, egy ember kimentésével számos család, vagy rokon jövőjét adtuk vissza azzal, hogy megmentettük a gyermekét, feleségét, férjét, vagy egy családot. Kutyát is mentettünk ki, papagájt is sikerült a rom alól kihozni.

Az élelmezésben, kapcsolattartásban, a köszöntésben, megszólításban nem voltak előírások, inkább olyan európaias ésszel felfogott kapcsolattartás volt jellemző. Nem láttunk vallási vezetőket. De óriási üzenetértéke volt annak, amikor azt mondtuk a romon kívülálló tömegnek, hogy „most csönd”, akkor síri csönd lett. Hátrafordultam és mögöttünk több ezer ember figyelte, hogy mit csináltunk. Nem lehetett hibázni. Megálltak a gépek, megállt minden csörgés, zörgés, hogy azt a kis hangot meghalljuk, vagy a rezgést.

Ez a részükről nagy bizalom volt…

Igen, igen, de nem kellett megmagyarázni, hogy most mi azért vagyunk itt, mert...és most csöndet kérünk... figyelem, figyelem…, hanem futótűzként terjedt el és egy másodperc alatt, mintha elvágták volna, síri csönd lett, mindenki megállt. Más nemzetközi mentőcsapatok nem engedték föl a civileket a romra – mi viszont engedtük, és adtunk nekik felszerelést is. Ez, hogy mi partnerként kezeltük őket, és magunkat sem kímélve dolgoztunk, ez a példás munka szerintem ott van örök időkig az ott élőkben. Hogy számíthattak a magyarokra és voltak olyan magyar tűzoltók, akik helyt álltak. Lehet, hogy később valamelyik gyerekből tűzoltó lesz, és megértik, hogy miért vagyunk. Számunkra, számomra ez azóta is egy életre szóló élmény. Azt szokták mondani, hogy ilyen az ember életében egyszer következik be. Legutóbb, annak idején Japánban láttam, amikor szakértőként vettem részt, hogy szökőár, nukleáris baleset, természeti katasztrófa egyben volt. Ez száz évben egyszer következik be és egy magyar szakértő ott lehetett Európai Uniós csapatvezető helyettesként, a magyar segélyszállítmányt koordinálva. Azok a magyar tűzoltók, akik nap mint nap vonulnak közúti balesethez, vagy háztűzhöz, ezen katasztrófavédelmi szervezet rendszerben olyan életre szóló élményt kaptak, amit civilként soha nem élhettek volna át és büszkén viselik a karjukon a HUNOR karjelvényét.

Vannak a parancsnokságon kitéve állománytábláról fotók, és a kolléga direkt úgy áll, hogy lássák az ő karjelvényét, hiszen ő annak az elit csapatnak a tagja, aki azon felül, hogy tűzoltó, és arra tett esküt, hogy az élete kockáztatásával emberéletet mentsen, ő még ilyen speciális feladatok ellátásában is bármikor részt vehet és bevethető. Hetente és havi szinten vannak különböző felkészítésű képzéseink. Arra készülünk, hogy lehet még ennél rosszabb katasztrófa is, mint a törökországi volt, és mindig lehet jobban csinálni, mindig lehet finomítani azokon a tudásokon, amelyekkel rendelkezünk.

Mennyire tudtak figyelni a mentés során a saját épségükre?

Mi azt a kockázatot sem mérlegeltük, hogy veszélyben vagyunk. Közvetlen életveszélyben voltak a kollégáim mentés során. Ha ezt a kockázatot figyelembe vettük volna, akkor minden kockázatos lett volna. Ezért meg is kapták az állami elismerést a kollégáim belügyminiszter úrtól, a hősies helytállásukért, köztársasági elnök asszony is megköszönte oklevélben, valamint díszparancsot kaptunk a katasztrófavédelmi főigazgatótól, amelyben példaként állította a teljes katasztrófavédelem állomány elé a HUNORT.

A Mentőszervezet tagjai tűzoltók, így nem ismeretlen számukra az élmény, a látvány. De egy ilyen helyzetben, ahol fél Magyarországnyi áldozattal találkoznak és nincs lehetőségük arra, hogy egy műszak után feltöltődjenek a szeretteik körében, hogyan lehet feldolgozni a történteket?

Úgy lettek a kollégák kiválasztva, hogy ők látnak ilyen fájdalmakat a mindennapi tűzoltói munkájuk során. De ezt átbeszéltük, a szakmai tapasztalatokat is, és kibeszéltük magunkat. Van a katasztrófavédelemnek saját pszichológiai csapata, illetve a HUNOR-nak is tagja. Nyilván nem kell elmondanom, hogy amikor gyerekruhákat húzunk ki a romok közül, azt az ember nem tudja hidegen nézni, de megvoltak a technikák, eszközeink, amellyel ezt a hátteret feldolgoztuk, kezeltük. Nem szívtelen ebből a szempontból senki, mindenkit megérint, hús-vér emberek vagyunk, de olyan professzionálisak, hogy ezt kezeljük, ezért senkit ilyen trauma utólag sem ért. Tudtuk, hogy mit vállalunk, ez a küldetésünk, erre tettünk fogadalmat. A tábortűz melletti kibeszélgetés egy jó kolbászsütés mellett sehol sincs receptre leírva, nem tanítják.

A HUNOR munkájának bemutatása jövő hónapban folytatódik.

Nagyon köszönöm Parancsnok úr a rendkívül tartalmas interjút, beszámolót, és azt, hogy ilyen sok időt szánt olvasóink számára! Szeretném, hogy minél többen, minél részletesebben megismerjék az Önök munkáját.

Dr. Jackovics Péter tűzoltó ezredes

Örülök neki, talán valaki ez alapján dönti el, hogy tűzoltó lesz, mentőkutyázással foglalkozik, pályaválasztás előtt áll, vagy orientálódik és gyermekét, unokáját szeretné ösztönözni. Én is mindegyik gyermekemet elvittem valamelyik gyakorlatra. Ez egyfajta életforma.

Köszönjük a lehetőséget, hogy Önök révén is a közvéleményt, a lakosságot, az olvasókat tájékoztathatjuk.