Szabad festés szigorú szabályok szerint?

Rémán Izabella

Szabad festés szigorú szabályok szerint?

Arno Stern életműsorozat 2. rész

Az egyén korlátlan szabadsága közössége értelmes szabályainak és kötődést segítő rituáléinak támaszt nyújtó keretrendszerében csírázik. A sorozat első részében bemutattam, honnan indult Arno Stern, hogyan fedezte fel a festőjátékot és a formulációt, és hogyan vált a Festőhelyen való szolgálat egész életművét meghatározó vezérfonallá. A Festőhelyen való valódi szolgálat jellemzője az ítélkezés- és értékelésmentes, csendes megfigyelés, amely mellett a résztvevők belső világuk szabad kiáramlását élhetik át egy védett térben.

A Festőhelyen való alkotás minden résztvevő számára (2 – 100+ éves korig) szigorú szabályok szerint történik: meghatározott módja van a fehér lapok elhelyezésének a falon, az ecsetek felemelésének és visszahelyezésének; meghatározott sorrendje van a színpaletta színeinek; nem lehet a színeket a középen elhelyezett közösen használt színpalettán összekeverni – erre rendelkezésre áll egyéni kis színpaletta; festeni lehet ecsettel vagy ujjal, de nem lehet tenyérrel vagy bármilyen más eszközzel; nem lehet a folyamat közben vagy a foglalkozás után a készülő alkotásról beszélni; nem lehet a belső megéléseket a foglalkozáson megosztani – hogy csak néhányat említsek a Festőhely és házigazdájának szabályai közül.

Amikor ezeket a felsorolásokat az előadás részeként hallgattuk, bennem ébredezett némi kétely ezzel az apró részletekre kiterjedő, szinte rigorózus szabályrendszerrel kapcsolatban. Több résztvevő (főleg pedagógusok) arról is intenzíven érdeklődtek, hogyan egyeztethető össze a „szabad” alkotás a „szigorúsággal”, mégis hogyan lehet ezeket a szabályokat betartatni a résztvevőkkel, különösen az egészen fiatalokkal? Arno Stern – a tőle megszokott nyugalommal és belső magabiztossággal – többször megerősített bennünket abban, hogy a szabályoknak értelme van, és ezek adják a végtelen játék keretrendszerét – nem korlátait, továbbá a tér védettségét. Amikor ezt az emberek – kicsik és nagyok – megérzik és megértik, magabiztosakká válnak a játékban, teljes biztonságban érzik magukat – és pontosan ezáltal tudnak korlátlanul kibontakozni. Az értelmes, azaz a résztvevők számára mindenkor értelmezhető és követhető szabályok elfogadhatók, sőt kívánatosak – ezek biztosítják a folyamatok dinamikáját, a helynek és a csoportnak a résztvevők felé nyújtott biztonságát, kiszámíthatóságát, az egyénnek az alkotás folyamatában megélt végtelen kibontakozása mellett a többiekkel egy helyen való együtt-létezés és együtt-működés formalitásait. Mert egyik nagyon fontos üzenete a Festőhelynek: az egyén kibontakozása a végtelenben egy közösség keretein belül zajlik. Ahol a szabadságot nem a szabadosság, a korlátok nélküli „tombolás”, a közösségi tényezőt pedig nem a „fecsegés”, legbelsőbb, „szent” élményeinknek a kontrollálatlan, magamutogató megosztása, vagy az egymással való versengés öröme és annak kétes eredményei jelentik. A Festőhelyen az egy térben, keretet nyújtó szabályok szerinti együtt-létezés, együtt-működés finom dinamikáit tanulhatjuk. Ezek már rituálék, amelyek meghatározzák a helyet, és meghatározzák a közös tevékenységet.

A kétkedők részére a foglalkozásainkba csak a festés idejére becsatlakozó legkisebbek nyújtották a leghitelesebb választ. Például egy 3 év körüli kisfiú, aki első alkalommal hosszú percekig figyelte a térben zajló folyamatokat. Nem kérdezett semmit, senki nem mondott neki semmit. A megfigyelés folyamata után odament Arnohoz, és szótlanul megállt előtte. Arno felhelyezte neki a fehér papírlapot a falra, a kisfiú pedig elindult az alkotás folyamatában, mintegy ösztönösen követve a „hely szabályait”.

Erős közösség – egyéni szabadság

Arno Stern elmondta, hogy a szabályok szigorúak, kb. 50 éve változatlanok, de sehova nincsenek kifüggesztve, illetve az újonnan érkezőknek nem tartanak erről külön felvilágosítást. A gyermekek belépnek a térbe, megfigyelik, megérzik annak struktúráit, és amennyiben azok számukra hívogatóak, akkor mintegy szeretnének az ott alkotók csoportjához tartozni. Megfigyelik az ott zajló rituálékat és gördülékenyen, minden magyarázat vagy nehézség nélkül felveszik azokat. Ha valaki éppen nem tökéletesen végez valamit, akkor a Festőhelyen szolgálatot teljesítő személy (Arno Stern) szeretettel – nem ledorongoló, fenyítő stílusban – felhívja erre a figyelmét, és csendesen megmutatja a Festőhelyen bevett szokást. A legfiatalabbaknak ritkán kellett itt bármit kétszer megmutatni. Minél fiatalabb a résztvevő, annál gördülékenyebb és magától értetődőbb ez a folyamat, nem igényel különösebb módszert, „szoktatást”, netán fenyítést.

Annak a közösségnek a rituáléi, ahova a lény belső hívást érez, és amely közösségnek a tagjaként biztonságban érzi magát – azok a szabályok/ rituálék nem korlátok, hanem életfontosságú támaszok. A gondok mindig ott kezdődnek, amikor olyan közösségek szabályait kell betartanunk, ahova akaratunk ellenére kényszerítenek minket, vagy amelynek szabályai számunkra átláthatatlanok / kiszámíthatatlanok / értelmezhetetlenek.

A legmodernebb agykutatás eredményei most már tudományosan is visszaigazolják, amit már évezredek óta ösztönösen tudhattunk: az emberi lénynek alapvető igénye a kötődés, a közösséghez való tartozás érzése. Azért, hogy egy csoporthoz tartozzunk, amelynek tagjai szeretnénk lenni, bármire képesek vagyunk. A csoport szabályainak és rituáléinak magától értetődő tiszteletben tartásán kívül, szeretnénk aktívan hozzájárulni a csoport fejlődéséhez, legjobb tudásunk, képességeink szerint, szinte fáradhatatlan „üzemmódban”. Ugyanakkor, ha egy csoportból, ahova tartozni szeretnénk, kirekesztenek bennünket, az agyban ugyanazok a fájdalomközpontok aktiválódnak, amelyek fizikai fájdalom elszenvedése esetén lépnek működésbe. Itt érdemes megjegyezni, hogy a gyermekek mindenekelőtt a felnőttek világához, elsősorban a primer referenciaszemélyekként funkcionáló szülők és társaik csoportjához akarnak tartozni. A szülő és az iskola pedig szinte minden pillanatban azt üzeni: „Most még nem! Majd, ha felnőttél! Majd, ha – rendes – embert faragtunk belőled! Majd, ha…! Majd, ha…!„ És mindezen célok elérése érdekében akár naponta betereljük őket olyan mesterséges közösségekbe, ahova egyáltalán nem, vagy nem megfelelően kötődnek. Amikor pedig olyan csoportokba kényszerítenek bennünket, ahova nem szeretnénk tartozni, akkor egészen természetes módon a csoport szabályainak tudatos vagy tudattalan megszegésével, ösztönös ellenakarat kinyilvánításával reagálunk: nem támogatni, hanem akadályozni, zavarni szeretnénk a csoport működését. Amit ma viselkedés- és figyelemzavarnak nevezünk, az egyáltalán nem zavar, hanem természetes, ösztönös, helyreállítást célzó reakció a lélek, majd az agy részéről. A káoszt már csak azzal tudjuk tovább fokozni, ha

• nincsenek szabályok;

• a szabályok egymásnak ellentmondóak;

• a szabályokat egyeseknek be kell tartani, de azok, akik ezeket betartatják, maguk egyáltalán nem tisztelik azokat;

• a szabályok betartása helyzetfüggő (pl., ha „látnak” igen, ha – úgy vélem – „nem látnak”, akkor „lazítok”; ha „X kéri”, akkor igen, „ha Y”, akkor – csak azért – sem stb.);

• ha a rituálékról elmélkedünk, „beszélgetünk”, majd a hétköznapi gyakorlat ezeknek részben, vagy teljesen ellentmond…

A gyermek alapvető és legelső igénye a saját családjához való szerves kapcsolódás, az odatartozás, a feltételek nélküli, jelen idejű elfogadottság érzése. Ebből bontakozik ki hamarosan a szűkebb – ideális esetben természetes képességeihez és érdeklődéseihez igazodó – közösségekhez, majd a legtágabb értelemben vett emberi társadalomhoz való tartozás vágya. Ha mindez nem művi úton, hanem organikusan zajlik, akkor az egyén a maga egyedi képességei és adottságai szerinti aktív, egyedülálló, de mások által érzékelt és értékelt módon tud hozzájárulni az adott szűkebb vagy tágabb közösség fejlődéséhez.

Vizsgáljuk meg, milyen „csoportokba” járunk, tartozunk: vannak-e ott szabályok és rituálék, ezek mennyire következetesek; kik beszélnek róla, és kik, hogyan élik azokat?! Fejlődik-e az adott közösség, vagy stagnál, netalán „csak” tombol és rombol? Teremtsünk olyan szabályokat és rituálékat, amelyek az adott szintű közösségben támogatják minden résztvevő biztonságos kötődését, és az ebből kibontakozó korlátlan egyéni kibontakozását, amely így természetszerűen a közösség épülését, fejlődését szolgálja! Gondoljuk át minden érintettel, hova visszük gyerekeinket, milyen oda(nem)tartozási visszajelzéseket küldenek ők felénk. Segítsük egymást átláthatatlanná és következetlenné burjánzott szabályaink és rituáléink letisztításában! Éljük letisztult szabályainkat és rituáléinkat bátran, örömmel, következetesen, mindenkor! A gyermekek követnek minket. A gyermekek minket követnek…

Könyvajánló:

Arno és André Stern: Az édesapám, a barátom – A boldog fiúk titka

André Stern: Játssz, hogy érezz, hogy tanuj, hogy élj!

André Stern: Lelkesedés – Fedezd fel újra a gyermekkor energiáját

Arno Stern:

Wie man Kinderbilder nicht betrachten soll

Das Malspiel und das Leben

Das Malspiel und das Kunst des Dienens

Der Malort

Das Malspiel und die natürliche Spur

Die Spur

Die Expression