KAMASZKORUNK LEGSZEBB NYARAI - Nyári filmajánló

Szász Dávid

KAMASZKORUNK LEGSZEBB NYARAI

Nyári filmajánló

Engedjék meg Kedves Olvasóink, hogy aktualitásuknál fogva ezúttal pár nyári témájú, és hangulatú filmet ajánljunk. Habár ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, ha a szabad levegőn időzünk a szobában tespedés helyett - vihar esetén, vagy ha a kánikula túlzottan elharapózna - a hűs szobánkban töltött pár óra időtartamára talán jó választásnak bizonyulnak majd.

ÁLLJ MELLÉM (Stand by me) (1986)

A Rob Reiner rendezésében készült 1986-os Stand by me (Állj mellém) a nagy klasszikusok egyike. Stephen King A Test (The Body) című novellájából adaptálták filmre, mely egyike King olyan munkáinak, ahol nem kimondottan a horrorelemek dominálnak, hanem sokkal inkább emberi, mély, tartalmas, és emlékezetes történet, csakúgy, mint King börtönregényei, a Remény rabjai (The Shawshank Redemption) vagy a Halálsoron (The green mile).

A forgatókönyvírók, Raynold Gideon és Bruce A. Evans a novella felhasználásával olyan atmoszférát teremtenek, melyet négy 12 éves fiú helyenként nyers, durva, de hiteles és életkoruknak megfelelő tréfái, és nyelvezete tölt meg élettel. A fiúk az első szexuális élményük előtt, de az első cigarettájuk utáni életkorban járnak, még ismerkednek a nagybetűs élet titkaival, és - a film cselekményéből adódóan - a halál titkaival is.

A filmet egy memoár formájában mesélik el, amint Richard Dreyfuss, aki megdöbbent egy helyi újságban egy közeli barátja haláláról szóló cikktől, autójában ül, és 1959-re emlékezik vissza. Azon a nyáron három barátjával egy pillanat alatt felfogták: kik ők, mi van körülöttük, hová tartanak. Mielőtt a világ elmosta volna az összes körvonalat.

Az eredeti King novella eleve olyan életszerű, intim és személyes írás, hogy teljes mértékben önéletrajzi ihletettségűnek tűnik.

„A test” az, ami elindítja a fiúkat a nagy kalandra: sokkoló hírről értesülnek, miszerint egy idősebb fiúbanda 2 tagja megtalálta annak a szintén 12 éves fiúnak a holttestét, aki napokkal ezelőtt eltűnt, és az utolsó információ az volt róla, hogy áfonyát szedni indult az oregoni erdőbe. Bizonyos körülmények miatt az idősebb banda tagjai nem tudnak azonnal a színhelyre indulni, hőseink azonban nekivágnak. Úgy gondolják, hogy a holttest megtalálásával a város hősei lesznek, ami egyrészt némi színt hozna unalmas kisvárosi életükbe, másrészt a kaland vérfagyasztó eleme, - nevezetesen, hogy egy holttestet láthatnak - is vonzza őket. Összehangolják alibijüket a felnőttek előtt, és útnak indulnak. A „test” szimbolikusan jelentheti ezt a baráti társaságot is, négy teljesen különböző, de összetartó és egymáshoz hűséges barátot, akiknek erősségei és gyengeségei valahogy egyensúlyba kerülnek közös kalandjuk során. Minden bandának van természetes vezetője, de a forgatókönyvírók nem narráció formájában közlik velünk, hanem a cselekmény által mutatják meg, miért Chris (River Phoenix) áll a banda élén. Kicsit idősebb a haverjainál, kemény, de béketeremtő, aki ösztönösen cselekszik válsághelyzetben. Mivel családi életét az alkoholizmus és a bűnözés traumatikus közege szövi át, saját jövõjérõl való elképzelése homályos és cinikus; érzékeljük nehéz sorsával szembeni küzdelmét.

Az ügyes és leleményes Gordie Lachance (Wil Wheaton), Chris nagylelkű, hűséges társa is látja barátja valódi tulajdonságait. Wheaton kézzelfoghatóvá teszi Gordie „érzékenységét”. Ő egy drágakő. Gordie még mindig gyászolja az élsportoló bátyja közelmúltbeli halálát – akárcsak a tényt, hogy apja szemében ő mindig csak második marad. Az esti tábortűznél horrorsztorikat mesélő Gordie lesz később az író (őt formálja meg Richard Dreyfuss felnőtt korában, és ez talán Stephen King életrajzi vonatkozású vezérfonala is)

Teddy Duchamp (Corey Feldman) az összes fiú közül az, aki a leginkább a tönk szélére sodródott. A lelkileg súlyosan sérült apja által bántalmazott fiú még mindig a Normandiai partraszállás hőstetteit utánozza, amelyek traumatizálták apját. A dühvel teli, vakmerő Teddyben az a szívszorító, hogy milyen könnyen sodródik a szélsőségek irányába.

Vern Tessio (Jerry O’Connell) gyerekkori félelmeink megtestesítője: az, aki mindig elfelejti a titkos jelszókopogtatást, aki szinte mindentől fél a magasságtól a sötétségig. Komolykodó, miközben szerethetően naiv.

Rob Reiner rendező tökéletes választás volt ehhez a filmhez. Mélyen intellektuálisan, de emberközeli módon nyúl a témához, a négy fiatal színész (és az idősebb banda tagjai közül Kiefer Sutherland) karakterének olyan mélysége és dinamikája van, amely minden egyéb szereplőt túlszárnyal és napokig él bennünk a film után.

Eltekintve a film talán egyetlen, vérfagyasztó akciójelenetétől, amely egy régi fahidat, és egy életveszélyes, hőseink felé száguldó vonatot foglal magában, a film egy csendes, lírai odüsszeia, melyhez tökéletes díszletként szolgál a kisvárosi, erdőkkel borított oregoni környezet.

GOONIES (1986)

A "The Goonies" a Steven Spielberg-akciófilmek szokásos elemeinek sima keveréke, fantasztikus történet egy elásott kalózkincsről, mely sztorit a kalandvágyó gyerekek energikus teljesítménye teszi különlegessé. Azelőtt voltak gyerekfilmek és felnőttfilmek. Spielberg most egy köztes rést talált a történetben szereplő fiatal tinédzserek számára, akiknek meglehetősen kifinomult ízlésük van a horror iránt. Spielberg felügyeli az alapképletet és a produkciót, ezúttal egy olyan stílusteremtő akciófilm-veteránra bízva a rendezést mint Richard Donner, aki a Superman és a Ladyhawke (Sólyomasszony) című filmek által lehet ismerős.

A film - egyébként az előzőekben taglalt Stand by me-hez hasonlóan, de annál sokkalta vidámabb hangvételben - főszereplőit ismét konkrét karaktertípusokra építi, a baráti társaság tagjai egy okos gyerek, egy fogszabályzós gyerek, egy kövér gyerek, egy idősebb testvér és egy ázsiai gyerek, akinek ruházata számos, James Bond filmekre hajazó találmányt rejt. Persze elmaradhatatlan szereplő két lány is, akik a coming of age témájú filmek nagyrészére jellemzően valamelyest sztereotip módon vannak ábrázolva: csókolózni lehet velük, valamint sikoltoznak, ha denevér ragad a hajukba. A gyerekek rátalálnak egy régi kincses térképre, és a térképet követvén betévednek egy piti bűnözőkből álló család búvóhelyére – ismét valahol klisés módon olasz maffiózókról van szó, egy testvérpárról, akiket szintén bűnöző, velejéig gonosz mamájuk irányít. A harmadik testvér, egy Quasimodo-szerű torzszülött, akit leláncolva tartanak a pincében, ahol a tévénézés az egyetlen szórakozása. A kincshez vezető alagutak a búvóhely alatt kezdődnek. A gyerekek a rosszfiúk elől menekülve megtalálják az alagutakat, majd a szélhámosokkal a nyomukban indul a hajsza, és a versenyfutás az idővel: ki éri el előbb a kalózok rejtett kincsét? Mindeközben a klasszikus Spielberg kalandfilmek szokásos speciális effektusainak pazar arzenálját kapjuk, a díszlet elemei között megtalálhatóak ugyanazok a csapdák, amelyeket Indiana Jones túlélt az „Elveszett frigyláda fosztogatói”-ban (zuhanó sziklák, éles tüskék), és egy vízi csúszdán való szánkózás sem marad ki, amely az "Indiana Jones és a végzet temploma" bizonyos jeleneteihez kapcsolható.

Ha egyéb elemek netán ismerősek volnának Spielberg korábbi nagyszabású sci-fi opuszaiból, a gyerekeket leginkább talán az "E.T. A földönkívüli” ihlette meg.

Spielberg technikája az, hogy különböző kalandos szituációkba helyezi tizenhárom-tizennégy éves gyerekszereplőit, és hagyja, hogy koruknál kicsit idősebben cselekedjenek. Ez üdítőbb, mint a régi Disney-technika, amely arra irányult, hogy a különböző korosztályból származó karaktereket egyöntetűen úgy szólaltatták meg, mintha azok tizenkét évesek lennének.

Egy másik Spielberg-védjegy, amely a Gooniesban Donner érdeme is, a nyaktörő narratív sebesség. Több dolog történik egyszerre ebben a filmben, mint hat hétköznapi akciófilmben. Nem csak egyfajta inger éri a nézőt egy adott pillanatban; van izgalom, nevetés, és sokk egy időben. A forgatókönyvben sokszor az összes gyerek egyszerre, folyamatosan beszél, ami néha ugyan kissé nehezen követhető, de a filmet pörgőssé, izgalmassá teszi, illetve olyan érzése támad a nézőnek, mintha ő is a történések kellős közepén találná magát.

A filmhez Spielberg először is felbérelte a Gremlins forgatókönyvíróját, Chris Columbust, hogy dolgozza ki ötletét forgatókönyvvé, és úgy nyilatkozott Richard Corlissnak a Time magazinban, hogy a Goonies „egy film, amit nem akartam megrendezni, de látni akartam kész formájában, ezért felkértem Richard Donnert, hogy rendezze meg.“ Donner minden tekintetben tökéletes szakember, képes volt kezelni egy nagyszabású produkciót és alkalmazkodni Spielberg számos kívánalmához. Ez annak tudatában pláne tiszteletre méltó, miszerint amellett, hogy az Amblin mogulja volt, Spielbergnek megvolt az a tulajdonsága, amit David Blum a New York Magazine-ban „mentorkomplexusnak” nevezett. Azaz, hogy saját víziója érdekében szabadon beleszólt az általa megbízott rendezők munkájába, látásmódjába is. Ennek eredményeként akkoriban sok kritikus Spielberget tekintette a produkció szerzőjének, nem pedig Donnert.

A „The Goonies”, akárcsak a korábbi „Gremlins” (Szörnyecskék), megmutatja, hogy Spielberg és megbízott rendezői abszolút mesterei a közönség felizgatásának és bevonásának. Az “E.T.” inkább olyan volt, mint a "Harmadik típusú találkozások"; nem csak azt akarta, hogy érezzünk, hanem azt is, hogy csodálkozzunk és álmodjunk. A The Goonies mai szemmel egy nosztalgiagyakorlat, kellemes emlékeket idéz fel Steven Spielberg fénykoráról az 1980-as évek közepéről, amikor a mozikban és a kopott, másolt VHS szalagokról többször is megtekintett dédelgetett filmjei állandó helyet foglaltak el kollektív tudatunkban. Bármilyen formáló hatással is volt a The Goonies a túlzások évtizedében felnövő gyerekekre, referenciaként hozták létre, és ez talán túl jól is sikerült: annyiszor idézték, és annyiszor nyúltak vissza a filmes kliséihez, hogy a mai filmek és televíziós műsorok is a The Goonies-ra szinte már lerágott csontként hivatkoznak. A film ugyanazon, a Spielberg gyermekkorát befolyásoló hatások előtt rója le tiszteletét, amelyek az Indiana Jones-filmjeit ihlették, a szombati matiné sorozatokon át a belga képregényig, a The Adventures of Tintin (Tin-tin kalandjai)-ig (melyet később, 2011-ben Spielberg szintén filmre vitt). A gyerekek nyüzsgő energiájával teli The Goonies olyan régimódi ötleteket tartalmaz, mint a kalózok kincses térképe, de mindezt egy tinédzser modern érzékenységével, a szkepticizmus és a jövőbe vetett remény egyensúlyával teszi. Az, hogy valaki mennyire értékeli ezt, teljes mértékben a szubjektivitásától és a történet, valamint a szereplők iránti személyes szeretetétől függ. Annyira mindenütt jelenlévő film, hogy a megtekintés élménye majdhogynem másodlagosnak bizonyul kultúránkban elfoglalt helyéhez képest.

A Goonies az évek során inkább a rajongók kedvenceként vonult be a köztudatba, mintsem a kritikusok kedvenceként. A mai napig kitartó kultusza azt jelenti, hogy az áruk (pólók, uzsonnás dobozok, játékok stb.) továbbra is könnyen elérhetők, bár az elmúlt pár évtizedben, a folytatásról szóló pletykák ennek ellenére továbbra is hiábavalónak bizonyultak. Az alapsztorija annak idején több tucat, kvázi “másolathoz” vezetett, mint például a már említett Stand by Me (1986) és a The Monster Squad (1987), miközben a filmesek új generációja tisztelegve tette magáévá nosztalgiáját. A Duffer Brothers tekintélyes szeletet hasított ebből a tortából a Stranger Things című, referenciákkal teli Netflix-sorozatukkal, amely a szeretetreméltó kitaszítottak és a sötét erők harcának ugyanazon formuláját alkalmazza, mint a The Goonies. Andy Muschietti Stephen King: It (Az) című művének adaptációja is sokat köszönhet a The Goonies Altman-stílusú, egymást átfedő dialógusainak.

De ha a film háttere megtanít nekünk valamit, az az, hogy kultúránk nosztalgiamániája nem újdonság. Míg a ma középkorú nemzedék szeretettel tekint vissza a Goonies-ra, addig Spielberg és a többi filmes a saját gyerekkorukból származó kacatokra, és kincskereső rejtélyekre tekintett vissza. Helyénvaló, hogy maga a történet arról szól, hogy visszatekintsünk és feltárjuk a múlt titkos kincseit, és új utakat találjunk annak megízlelésére, ami feledésbe merülne, hacsak nem emlékezünk számos csodájára.

SUMMER OF 42 (Kamaszkorom legszebb nyara) (1971)

Robert Mulligan rendező, “Kamaszkorom legszebb nyara” című méltán klasszikus alkotása szintén nosztalgiafilm, melyet olyan szinten szikrázó humorral írtak, rendeztek és játszottak, hogy a film pár sziruposnak ható eleme sem telepszik rá vagy viszi tévútra. Talán csak egy kicsit túl tökéletes, egy kicsit túl szimmetrikus; nem úgy, ahogy a dolgok valójában voltak, hanem úgy, ahogy lenniük kellett volna: a film annak állít emléket, milyen volt a 15 éves Hermie-nek lenni, 1942-ben, a háború éveiben. Témáját tekintve édestestvére a sokkal később, Giuseppe Tornatore által rendezett “Maléna” című mesteri filmalkotásnak.

Hermie vívódó kamaszfiú, aki családjával 1942 nyarát New England partjainál egy szigeten tölti, az iránti sóvárgása közepette, hogy végre férfi legyen a nők között. Ezzel szemben be kell érnie Oscyval, aki nagyobb nála, és így bármikor megverheti, és Benjie-vel, aki fiatalabb és hülyébb nála, de hozzáfér egy illusztrált házassági kézikönyvhöz, azaz egy korai szexuális felvilágosító könyvhöz, mely ebben a közegben és időben felbecsülhetetlen értékkel bír.

Ez a közeg, és ez az idő: a Bette Davis filmek, a 12 centes gépi fagyi, a tollaslabdák, egy távol zajló háború, és a hatalmas frusztráció ideje. Van például az az éjszaka, amikor Hermie a moziterem hátsó sorában ül, és elragadtatva simogatja egy Aggie nevű lány felkarját azon téves benyomás alatt, hogy valahogy sikerült elérnie a mellét a sötétben. Bűntudattól és őrült vágyaktól felrobbanva, Hermie úgy viselkedik, mint Hasfelmetsző Jack, egy titokzatos albérlő a saját házában, és egy kicsit különc figura külföldön, különösen Dorothy előtt, aki háborús menyasszony. „Vigyáznia kell” – mondja, amikor a nő bevásárlókocsi nélkül indul el a szupermarketben. "Sérvet kaphat."

A szexszel való kezdeti találkozáson túl Hermie valódi aggodalma a fiatal katona-menyasszony, Dorothy köré összpontosul, aki egy óceánra néző házban él. Egy alkalommal megkéri, Hermie-t hogy segítsen neki néhány dobozt a padlására hordani. A lány fizikai jelenléte miatt felbuzdulva kis híján leesik a létráról.

Végül Hermie olyan élményt él át Dorothyval kapcsolatban, amely megváltoztatja önmagáról és életéről alkotott képét. Ugyanazon az éjszakán, amikor meglátogatja, Dorothy hírt kap férje haláláról. A gyásztól sújtott, és elveszett Dorothy a kábultság és a sebezhetőség féltáncában közeledik Hermie-hez, aki megvigasztalja jelenlétével. A szavak itt már nem elegendőek. Dorothy az ágyához vezeti, és férfivé avatja. Szerelmeskedésük a melankólia és a titokzatosság keveréke. Az este végén Hermie tudja, hogy egy másik világba avatták be. Évekkel később így emlékszik vissza: "42 nyarán Benjy eltörte az óráját, Oscy feladta a szájharmonikát, és Hermie egészen különleges módon örökre elveszett."

Robert Mulligan rendező duplán mártott fagylalttölcsérekkel, tollaslabdával, nyeregcipőkkel, Fels Naptha-csomagokkal és az emlékezés ködével idézi meg az időszakot, amelybe Hermie gondolatai burkolóznak. Herman Raucher forgatókönyve egy fiú pszichológiai és szexuális életének pályáján tett utazás igényes és figyelemre méltó krónikája.

STEALING BEAUTY (Lopott szépség, 1996)

Bernardo Bertolucci rendező géniusz Lopott szépség című 1996-os filmje – mélyen alulértékelt és félreértett film. És a kulcsfontosságú összetevő, amely ebbe a pozícióba hozta, éppen az, amelyet a címében oly bátran hirdetnek: a szépség. Ez a lenyűgöző téma visszatérő elem az 1990-es évek közepén készült olyan filmekben, mint például Az igazság a macskákról és kutyákról (Michael Lehmann, 1996) vagy a Ted Demme gyönyörű lányai (Ted Demme, 1996). De kevés film képes úgy megbirkózni a szépséggel, mint Bertoluccié.

A szépség olyan téma, amely minden, megalapozottnak vélt politikai aggodalmunkat kiemeli, különösen a nemi kérdésekkel kapcsolatban. Bárki, akinek csak fél társadalmi lelkiismerete van, az úgynevezett szépségmítosz ellen tiltakozik. Tiltakozunk a szépség abszurdan korlátozott mércéi, a nők és férfiak szépségének sztereotípiái ellen, amelyeket a médiában vég nélkül szajkóznak, újrahasznosítanak és megerősítenek. Kétségbeesetten, dühösen próbálunk helyet kapni, valódi testünkkel és érzéseinkkel, életünkkel ebben az egész ijesztő csillogás-szépség-sztereotípia–közegben. Mégis néha túlságosan és hisztérikusan tiltakozunk – mintha még a szépségről való nyílt véleménynyilvánítás kísérlete is egy politikailag teljesen inkorrekt dolog volna, ami pusztán ártalmas, ideológiai mítosz, semmi több.

A Lopott szépség sok tekintetben Bertolucci La Luna (1979) című filmjének kiegészítése, amely egy tinédzser fiú elveszett apja utáni kereséséről és édesanyjával való intenzív kapcsolatáról szól. Itt, a regényíró, Susan Minot remek forgatókönyvében a 19 éves Lucy (Liv Tyler) Toszkánába utazik, hogy egy nagy olasz családnál szálljon meg. Lucy keres néhány dolgot – egy fiút, akibe néhány évvel ezelőtt beleesett; valamint kutatja valódi apjának kilétét (a szimbolikus, lehetséges és tényleges apafigurák széles skáláján); a saját szexuális ébredését; és elhunyt, szabad szellemű anyjának emlékeit, aki egykor itt élt és alkotott, amikor ő megfogant. A Lopott szépség mégsem elsősorban egy személyes utazás súlyos története. Valami sokkal finomabbról, szeszélyesebbről és líraibbról szól. Bertolucci megragadja az érzelmek és hangulatok gyengéd, rendkívül intim áramlását, amely minden szereplője, fiatal vagy idős, energikus, vagy halálos beteg, művész vagy átlagember között fut. A személyes kínok, a házassági válságok, a szenilitás és a családi szekrényből sorra kidőlő csontvázak feloldódnak a játékosság, az eufória és az intimitás hirtelen megtapasztalásában.

Ebben a filmben minden Lucy körül forog; gyakorlatilag mindig ott van a képernyőn, minden a szemén, érzésein, mozgásán és érzelmein keresztül zajlik. Tyler szép? Kinézete, tartása, lényének egész tánca abszolút jelenség Bertolucci filmjében. Ez mégsem valamiféle hiperkonvencionális, divatmagazin-mérce szerinti, szupermodell-szerű szépség. Van Tylerben egy furcsa, szinte esetlen kvalitás, ami néha zavarba ejtő intenzitással jár. Persze Tyler mindezzel együtt ebben a filmben még nagyon fiatal, és az egyik dolog, ami a leginkább felzaklatja az embereket a szépségmítosz-üzlettel kapcsolatban, az a fiatalság eszményének végtelen, abszurd túlhangsúlyozása társadalmunkban: egy fiatal test foltmentes, ideális tökéletessége, ránctalan arc, tiszta, makulátlan bőr és így tovább. Nos, a fiatalság – a legtisztább és legszűzibb formájában (mivel Lucy legalábbis szűzként indul) – Bertolucci filmjének elsődleges témája.

Fiatalság a korral, az öregséggel és a közelgő halállal szemben. A szenilis, M. Guillaume karakterét, Jean Cocteau híres sztártársa, Jean Marais alakítja (ez volt az utolsó filmszerepe 1998-as halála előtt), aki néha elfelejt dolgokat, furcsa dührohamokat kap; alva is jár, és néha úgy nevet, mint egy pimasz kölyök. A filmben egy rákban haldokló regényíró is szerepel, Alexet Jeremy Irons alakítja – egy férfi, akinek gyarlóságában és kétségbeesésében, valamint provokációiban, dühében és követeléseiben hatnak „életvágyának” végső szikrái. A dinamika, ami ebben a filmben Lucy és Alex között zajlik, gyengéd, rejtélyes és néha megmagyarázhatatlan – tele mindennel, amit nem lehet elmondani vagy átélni. Aztán a fiatalkori élet e szélsőségei és a mennyország ajtaján kopogtatók között ott vannak az élet középi válság szenvedélyei, sóvárgása és válságai, amelyeket Bertolucci szűkszavúan, rövid bepillantásokkal, de erőteljesen, és valósághűen ábrázol. Noha a film fő fókusza határozottan Lucy-ra irányul, Bertolucci képes megragadni ezeknek a kevésbé központi karaktereknek a lényét is, megrendítő hatásossággal.

A rendező által gyakran nyilvánosan hangoztatott elv alapján, miszerint minden filmje a szereplőiről szóló dokumentumfilm, a Lopott szépség Bertolucci vágyakozó, szívszorító tisztelgése eme nagyszerű, patinás idősebb színészek előtt – bármennyire is Liv Tyler kapja a főszerepet.

A rogerebert.com, filmcritic.com.au, spiritualityandpractice.com, newyorktimes.com, deepfocusreview.com, és a newyorker.com. Cikkeinek felhasználásával.