A GYÁSZMUNKA

Landgraf Arnold

A GYÁSZMUNKA

A gyászt – mint folyamatot – mindenki másképp éli meg, attól függően, hogy milyen környezetben nevelkedett fel, milyen a személyisége, mennyire kötődik érzelmileg az elvesztett személyhez és mennyire képes az elengedésre. Ennek megfelelően egyénenként változik, hogy kinél mennyi ideig tart a gyász.

Mindenkinek van a környezetében olyan, aki gyorsan tette túl magát a veszteségen, és vannak olyanok is, akik évekig, sőt akár életük végéig nem képesek elfogadni, hogy a szeretett személy eltávozott. Egyik sem jó, mert igazán egyikük sem lépett ki a gyászból. Ugyanis azok, akik látszólag gyorsan túltették magukat a gyászon, a legtöbb esetben elnyomták magukban a veszteség okozta fájdalmat és haragot. Így az ott dolgozik bennük és amikor hasonló események lépnek az életükbe, akkor ez az elnyomott fájdalom és harag a felszínre tör, rendszerint váratlanul és irányíthatatlanul, ami sem nekik, sem a környezetüknek nem jó. Azok pedig, akik akár hosszú évekig sem képesek elengedni a megboldogultat, ők rendszerint annyira beleragadnak a veszteség élménybe és a fájdalomba, hogy nem lesznek képesek „újra kezdeni” az életet és egy megkeseredett ember lesz belőlük.

Ezért fontos lenne ezt a folyamatot minden esetben támogatni, hogy az egyén minél könnyebben, minél gyorsabban keresztül tudjon menni rajta és képes legyen elfogadni a látszólag elfogadhatatlant és így újra teljes értékű életet tudjon élni. Azonban ezt a mai társadalom nem támogatja. Aminek több oka és összetevője van.

Egyrészt meg sem tanították nekünk, hogy a gyászból hogyan jöjjünk ki, hogyan éljük meg az elengedést és hogyan engedjük el tudatosan az eltávozottat, hogy ne a hiánya maradjon bennünk. Így megmarad a fájdalom, a keserűség és a harag, mert ma nem gyógyítjuk magunkat, nem megéljük a gyászt, hanem megtartjuk magunkat a gyászban.

Másrészt ehhez hozzájárul az is, hogy a legtöbb esetben nem vagyunk ott a lélek eltávozásakor, hanem egyszer csak ott találjuk az üres ágyat a kórházban vagy az öregek otthonában és úgy érezzük, hogy még elbúcsúzni sem tudtunk az elhunyttól. Ez tovább nehezíti az elengedést, mert lelkiismeret furdalást érzünk.

Harmadrészt ma már külön élnek az egyes generációk vagy maximum két generáció él együtt. Már nincsenek az ún. nagy családok, ahol három, sőt nem ritkán négy generáció is együtt élt. Ekkor a halál természetes része volt az életnek és már gyermekkorukban találkoztak vele. Sőt, nem éltek ennyire az anyagi világ bűvöletében sem és a sokkal inkább elfogadott spiritualitás gondolkodásnak köszönhetően jobban el tudták fogadni a halált, mint napjainkban. Így a ma emberében felerősödött a haláltól való félelem, ami megint csak megnehezíti az elengedést. Ugyanis, mivel nem fogadja el a nem fizikai világon túli világ létezését, így abban a hitben él, hogy teljesen és végleg elveszítette az eltávozottat.

Ahhoz, hogy képet kapjunk arról, hogy hogyan is érdemes elvégezni a gyászmunkát tekintsünk vissza egy kicsit a múltba (nem is annyira a régmúltba).

Régen szokás volt, hogy otthon, 3 napig felravatalozva, „őrizték” az elhunytat, hátha feléled spontán. Ugyanis ezalatt az idő alatt még a lélek „visszatérhetett” a testbe (tetsz halott), így megelőzték azt, hogy élve temessenek el valakit. Ezt a tudást 50-60 évvel ezelőtt a régi orvosok még képviselték, sőt Erdélyben mind a mai napig tartják ezt a hagyományt.

Ugyanakkor ez a 3 nap arra is lehetőséget adott, hogy mindenki el tudjon búcsúzni az eltávozott személytől és meg tudja siratni. Ebben segítettek nekik a siratóasszonyok. A siratóasszonyok ugyanis egy tudatos, szinte „művészi fokon” végzett elengedési (lélek gyógyító) szertartást végeztek, ahol nagyon nagy erőket voltak képesek felszabadítani. Az ún. siratás a halált követő éjszaka volt, ahol összegyűltek azok, akik el akartak tőle búcsúzni, a családból, a faluból és a siratóasszonyok segítségével kisírták, „kiőrjöngték”, kikiabálták magukból minden fájdalmukat. Ekkor ugyanis egy transz állapotba (módosult tudatállapot) kerültek, amikor is kivonták magukból azokat az érzéseket, amik az elhunyttal kapcsolatban voltak bennük. Így nem vitték magukkal tovább a fájdalmat és a szomorúságot. Ez volt a gyászmunka.

A gyászmunka tehát azt jelenti, hogy rászánom magamat, rászánom az időmet arra, hogy kisírjam magam.

A gyászmunka tehát azt jelenti, hogy rászánom magamat, rászánom az időmet arra, hogy kisírjam magam. Ha kisírtam, akkor kidühöngöm, és ha kidühöngtem, akkor kiőrjöngöm, aztán megint kisírom. És ezeket addig ismétlem, amíg úgy nem érzem, hogy mindent kiadtam magamból. Vagyis rászánom magam arra, hogy megéljem ezeket az érzelmeket. Ameddig csak sírni tudsz, az még nem a teljes gyászmunka. Amikor már a dühödet és a haragodat is ki tudod adni az elhunyttal kapcsolatban, akkor végezted el igazán a gyászmunkát. Ilyenkor mindenkiben van düh és/vagy harag az eltávozott személlyel kapcsolatban, ha másért nem, azért, mert itt hagyta őt.

Ezért azt javaslom, hogy ha ilyen helyzetbe kerülsz, beszéld meg a környezeteddel és válassz magadnak egy időpontot, amikor el tudsz vonulni a világtól. Ehhez keress egy nyugodt, csendes helyet, gyújts egy gyertyát vagy egy mécsest és add át magad ennek a folyamatnak. Sőt, ezt utólag is megteheted, ha már korábban átéltél ilyen veszteséget és tudod, hogy ezen a folyamaton nem mentél végig. Ne félj az érzéseidtől, merd megélni. Óriási megkönnyebbülést fogsz utána érezni. Felszabadult leszel és tele leszel energiával.