8 minute read
Önszabotázs I.
Búza Judit
Önszabotázs I.
Önszabotázs minden halogatás, a függőségeink, a ragaszkodásaink, a nem-et mondás képességének hiánya, a megfelelni és megfeleltetni akarás, minden az, amit a szőnyeg alá söprünk, minden, amit valamiért nem teszünk meg, pedig a szívből jövő vágyaink révén a kiteljesedésünk felé vezetnének bennünket. A „jutalma” pedig a veszteség vagy vereség érzéséből eredő rosszkedv, energia és motiváció hiány, depresszív hangulat, amiknek mélységei egyénenként változó formákat ölthetnek.
Mindannyian hordozunk traumákat, előző életekből, magzati korunkból, kisgyerekkorunkból, kamaszként, vagy még később is akár, amelyek leülepedtek a tudatalattinkban és elég egy-két ráutaló emlékeztető jel, hogy ezek információként bekapcsoljanak és anélkül, hogy ez tudatosulna, akadályozójává válik, negatívan befolyásol az életvitelünkben, a döntéseinkben.
A traumákat és az ezekkel járó fájdalmakat - bár nem emlékszünk rájuk - igyekszünk kizárni, ezért remek és számunkra elfogadható és biztonságosnak tűnő stratégiákat dolgoztunk ki, hogy ezeket elkerüljük. És sajnos működnek.
Kicsit olyan ez, mintha a lábunk csapdába szorult volna, s mi az ezzel járó fájdalmakat állandó fájdalomcsillapítók szedésével igyekeznénk kiküszöbölni, ahelyett, hogy leülnénk az út szélére és minden erőnkkel magát a csapdát választanánk le magunkról.
Minden józan gondolkodású ember fejében felmerülhet a gondolat, hogy „Ugyan már!? Miért vágnám magam alatt a fát, miért nehezíteném a magam életét, miért lennék önmagam ellensége, miért ragaszkodnék a szenvedéshez?”
És ezek jogos kérdések, de mégis megtesszük, ugyanis nem tudunk róla, mert jó alaposan elástuk magunkban, mélyen belül, hogy ne fájjon, de hiába, mert hatnak. Róka fogta csuka.
Ez az önszabotázs, s ha ez rendszerré válik, az már az önsorsrontás kategóriája.
Hogy miből fakad mindez, hol van a gyökere és hogyan lehet kijutni mindebből, a választ jó ideje keresem, a magam és a pácienseim életében, már amennyire ők belátást engednek, s már amennyire én engedek rálátást magamnak a tudatalattim rejtett zugaiban.
És mikor, ha nem most?
Ebben a nagy kaotikusnak látszó, bár a legnagyobb rendet mutató váltó korszakban, ahol nincs helye már semmi fájdalmasan lehúzó, idejétmúlt és feleslegessé vált tehernek, amit generációk óta nyögve-nyelve vonszolunk, hurcolunk magunkkal.
Láttál már pillangót, amelyik magával hurcolja a bábját, mert „biztos, ami biztos”??? Na, ugye.
Gyakorló spirituális közegben, gyakran halljuk, hogy „engedd el”, hogy legyél vágyak nélküli, mert a vágyak a szenvedéseink forrásai.
Igen, a kielégítetlenek minden bizonnyal azok, bár ez is nézőpont kérdése.
És én finomítanék ezen, azt érzem ideje a vágyak kérdésében is rendet tenni a fejekben.
Vannak a külső világ motiválta, érzelmekhez kötődő vágyak, amelyek éppúgy, mint az érzelmek, könnyen változók, jönnek-mennek, mint a felhők az égen.
És vannak a belsők, a szívből jövők, az érzés motiváltak, amelyeket én az egyszerűség kedvéért belső igénynek nevezek.
Ez a szívem vágya, ez mindaz, ami én vagyok, engem tükröz, a teljességem része és erről sosem lehet lemondani, mert az önmegtagadás. És mert ez, ami előrevisz, motivál, mozgásban tart, éltet.
Tudom, hogy VAN.
Akkor is, ha most épp ebben a pillanatban nem azt élem, mert megbillent, vagy még nincs jelen az életemben - legyen az otthon, társ, korlátlan bőség, tanítás, harmónia, egészség és sorolhatnám vég nélkül -, nem tesz boldogtalanná és már türelmetlenné sem, a VAN-ság tudat egy-kedvűvé varázsolt.
Tudom, hogy VAN, itt mélyen bennem, lehetőségként, mert ha nem lenne, nem ismerném és akkor nem is vágyhatnék rá és megvan a rendelt ideje, pont akkor, amikor megértem rá.
Az egy-kedvűség pedig nem kedvtelenség, nagyon nem az, hanem egy tudatosan választott nézőpont, egyfajta derűs belső nyugalom, ami az én számomra nagyon fontos.
Ehhez viszont fel kellett ismernem önmagam, azt, aki vagyok, hogy megbízzak az Életben, a választott sorsomban és abban, hogy minden okkal történik.
És persze ezzel együtt vannak még önszabotázs akcióim, de egyre jobban felismerem ezeket.
Az alkalmasság-méltóság például, nálam ez a neve az egyik ilyen gátnak, amit újra és újra meg kell ugranom még.
De óriási segítség, hogy tudom, minden támogatást megkapunk hozzá belülről és kívülről egyaránt.
A segítséget felismerni sem egyszerű, tudom, főként mikor bőszen önszabotálunk éppen, például ragaszkodunk a megszokotthoz, egy elvhez, ami akár tévhit is lehet és kapaszkodunk bele, mint az egyszeri pap a harangtorony csúcsába az árvízkor.
Íme a közismert rövidke tanmese, ha még nem ismernéd kedves Olvasó:
„Egyszer egy falu mellett megáradt a folyó. A háborgó víz áttörte a gátat, és elárasztotta a falu utcáit. Mindenki próbálta megmenteni a legfontosabbakat, meg egymást is nagy összefogással.
Egyedül a pap nem menekült, nyugodtan ült és nézte, ahogy a víz egyre magasabbra emelkedik.
A falusiak egy csónakkal mentek érte:
-Tisztelendő úr, jöjjön, szálljon be a csónakba, mert különben elviszi az árvíz!
A pap azonban legyintett:
-Hagyjatok csak, én jóban vagyok Istennel, szolgálom őt, ezért bármi történik, ő is vigyáz rám, nekem nem lehet semmi bajom. Az emberek látták az elszánt hajthatatlanságát, hát eleveztek.
Másnap a víz annyira megemelkedett, hogy a papnak a templom legfelsőbb ablakába kellett felmásznia, nehogy elvigye az ár. A falusiak újra elmentek érte egy csónakkal.
-Tisztelendő úr, jöjjön velünk, mert elviszi a víz!
A pap erre csak nevetett.
-Mondtam már, hogy én megegyeztem az Istennel. Életemben szolgálom őt, ezért ő is vigyáz rám.
Harmadnap már a templom tornyáig ért a víz. A legbátrabb falusiak megint megpróbálták megmenteni, de a pap csak azt ismételgette, amit korábban. Néhány óra múlva a pap elmerült a vízben és megfulladt.
A Mennyországban Isten elé állt és dühösen kérdőre vonta:
- Uram! Nekem egyezségem volt veled, hogy ha bajba jutok, segítesz rajtam, hiszen rendesen szolgáltalak. Miért nem segítettél meg engem?
Isten így válaszolt:
-Édes gyermekem, nem-e? Csak épp háromszor küldtem érted a csónakot… „
Nos, szóval figyeljünk a jelekre, főként az ismétlődőkre és legyünk éberek
Hogyan lehet szabadulni a tudatalattinkban rejlő sok-sok negatív program csomagocskától?
Sok jó módszer vált ismertté az elmúlt pár évtizedben, ha segítséget keresünk. Ilyenek a kineziológia oldásai, az EFT, a Theta Healing, az SVT (Spirituális Válasz Terápia) is, csak mindenkinek meg kell keresnie és találnia a számára legmegfelelőbbet.
Ha ismerünk és használunk energetikai módszereket, mint a Reiki és rendszeresen meditálunk is, nagyban hozzásegíthet a tisztánlátáshoz, ha magunk is tennénk magunkért.
Az én kedvencem a mostani időkben az Acces Bars, nagyon hatékonynak tartom és örömmel élek a lehetőséggel mivel van a közösségünkben hozzáértő és bizalommal fekszem be a kezei alá, mert egy –egy ilyen óra után mintha légtalpakon járnék, nagy megkönnyebbülés érzés lélekben és fizikailag is.
Akit érdekel, javaslom szeretettel Kovács M. Angéla Youtube csatornáját, nagyon sok felismerésre adnak lehetőséget a videói és lehet egyben segítség is.
Vele egy kedves munkatársam is készített videó beszélgetést, amely számomra is mély tanulságokkal szolgált.
Tehát bár segítség mindig van, az önmunkát nem lehet elsumákolni, ez a tapasztalatom.
„Nem a „hibáink vagyunk”
Ha elfogadjuk, hogy nincs „véletlen” és minden jó okkal történik, mert mindent előre elterveztünk a mindenttudás birtokában, vajon miért állítottunk magunknak ilyen átugorni való gátakat az életutunkba?
Igen, pont azért, hogy fussunk neki és ugorjuk is át azokat.
De ehhez viszont előbb fel kell ismerjük, hogy ott vannak bennünk, hogy mik ezek a sajátságos kihívások és kell némi bátorság is hozzá, hogy nekifussunk.
Lehet hibázni és lehet kibillenni, még az egy-kedvűségből is, bármelyik irányba, a lényeg, a tudatosság, hogy tudjuk, hol vagyunk igazán otthon, igazán önmagunk.
A függőségeink is menekülési útvonalak.
A kineziológiában tanultam egy módszert, amit átkeretezésnek neveznek. Tulajdonképpen ez is a nézőpontunk felcseréléséről szól.
Ugyanazt a dolgot egy előrevivő megvilágításba lehet helyezni és működhet.
Ezt ajánlja, tanácsolja a téma kiváló szakértője is, a most 78 éves Bryan E. Robinson professzor, az amerikai író, pszichoterapeuta és a Charlotte-i Észak-Karolinai Egyetem emeritus profeszszora, aki jelenleg Asheville-ben (NC) él. Wikipedia (angol).
"Tudatosítsuk, hogy mi nem vagyunk egyenlőek rossz szokásainkkal, hibáinkkal, hiányosságainkkal. Gondoljunk úgy az el nem szívott cigarettára, a le nem gurított sörre, vagy el nem fogyasztott sütire, mint az öngondoskodás egyik formájára, és ne önsanyargatásnak éljük meg."
És ha mégis időnként a csábítás lenne az erősebb, ez ne okozzon múlhatatlan problémát, ne sodorjon a bűntudat érzésébe, és/vagy a cél feladásába sem.
"Ne gondoljuk azt, ha elsőre nem sikerült valami, akkor nem is fejlődtünk, hiszen, ha visszatekintünk a kezdetekig, láthatjuk, mennyit haladtunk, ha most még nem is értük el a kitűzött célt."
Komisz módon az jutott eszembe, hogy a munkamánia is függőség, azt picit könnyebb lehet abbahagyni, ha nem tévedek, a maximalizmusra való késztetést talán kevésbé, de az is működhet.
Néha lehet, a megértés is elég, hogy felismerjünk egy-egy önszabotázst és tudjunk változni/ változtatni.
A következő számban folytatom, mert szeretném magunkat mélyebb felismerésekhez juttatni.
Addig pedig remek időt a nyaraláshoz, a hétvégékhez és eredményes jó munkát azoknak a kedves olvasóknak, akik esetleg most némi megerősítést kaptak és belekezdenek az önfelfedezés izgalmas játékába.
