Nyelvi kincseink 2. rész

Gyurkovics Eszter

Nyelvi kincseink 2. rész

Te beszélsz külföldiül?

A nyár nem a nyelvtanulás időszaka. Néhányan vesszük a fáradságot, hogy egy olasz vagy egy spanyol gyorstalpalóval felkészítsük az agyunkat a szabadságra, hogy ne adjanak el minket rabszolgának, ha egy kenyeret akarnánk venni a boltban. Az óvatosabbak meg lefújják a port az angol vagy német szótárakról, feltételezve, hogy legalább angolul mindenhol beszélnek. A nyár, a szabadságok és utazások kapcsán annak is az időszaka, amikor szembesülünk vele, mennyire tudunk, vagy éppen nem tudunk egy adott nyelvet.

Lelki füleimmel hallom a replikákat, hogy minek szótár, meg egyáltalán könyv, ha applikációk segítségével nemcsak a rabszolgasorsot kerülhetjük el, hanem még Afrika közepén is meg tudjuk értetni magunkat, hiszen a Google Translatorbe csak fel kell mondanunk a kívánt szöveget, és a végeredményt a tevekereskedő képébe nyomni.

Ebben az elképzelt jelenetben több körülménynek is stimmelnie kell, hogy létrejöhessen a sikeres kommunikáció: kell internet, kell feltöltött telefon, és az sem árt, ha a tevekereskedő tud olvasni. Ha ezek bármelyike nem teljesül, marad az Activity mutogatós része, és ha azzal sem járunk sikerrel, mégiscsak félő, hogy a tevekereskedő minket ad el.

A lényeg az, hogy a saját tudásunkra támaszkodni a legbiztosabb. A fordítóprogramok és a nyelvtanító app-ok meg igenis hasznosak, csak nem túl intelligensek: a szlengeket, a szavak mondattani helyét és a szintagmai finom különbségeket nem érzékelik. Ezek a programok főleg ragozás nélküli, a természetes környezetükből kiragadott szavakra specializálódnak, mert ezekből a legkönnyebb kiindulni, amelyek általában ige, főnév és melléknév. És sajnos a program csak egyszerű mondatokat ért meg. Egy francia koktélbárban könnyedén kikérhetünk az ottani nyelven egy italt, de ha már a koktél összetevőiről és elkészítési módjáról akarnánk beszélgetni, a fordítóprogram súlyos kudarcot vallana. Legfeljebb mi nevethetünk jót a félrefordításokon, vagy a felszolgáló.

Ezzel félig-meddig meg is magyaráztam, miért kell lefújni a port a szótárakról, ahelyett, hogy letöltenénk egy app-ot. Mert egy szó a környezetéből kiragadva, önmagában még csak fél siker, az aktív nyelvtanuló azt mondatba helyezi, és ragozza. Például belefutunk abba az angol kifejezésbe, hogy „of course”. A mai digitális kor szülöttje bepötyögi a sztakiba, hogy „of”, aztán meg hogy „course”, és teljesen összezavarodik, mert nem fog találni semmi érthetőt. Ha szókapcsolatként pötyögi be, vagy szerencséje lesz, vagy nem. Egy papír alapú szótárban viszont rögtön megtalálja a jelentését („természetesen”), mert egy szótár egy szócikken belül legalább 4-5 példát hoz, szóösszefüggésekkel, példamondatokkal.

Vegyük alapul a „magas” szót, a célnyelv lényegtelen. Az internetszótár hoz pár random változatot erre a melléknévre, majd pár szókapcsolatot, pl. „magas vérnyomás”, „magas hang”, és egy-két kifejezést is, pl. „magas lovon ül”, „magas labda”. A papír alapú szótár ellenben rögtön példakifejezésekkel különbözteti meg a variánsokat, instant megoldások helyett az értelmünkre hat, és ha egy másodperc helyett legalább tízre belemélyedünk, láthatjuk, hogy az adott nyelv másképp fejezi ki a fizikai magasságot, és másképp az átvitt értelműt: egy hegy másképp magas, mint egy beosztás. A szócikk végén meg már olyan kifejezések jelennek meg, mint „magasra törő”, vagy „ez nekem magas.” Ha ez utóbbit beírnánk egy fordítóprogramba, legfeljebb olyasmi eredmény jönne ki, hogy „én vagyok magas.”

Ezen kívül minden nyelvben, így a magyarban is léteznek olyan állandósult szókapcsolatok, amelyeket len különválasztani, és amelyek külön tagokként ma már nem állnák meg a helyüket, pl. „gúzsba köt”, leesett a tantusz”. Mi az a gúzs? Mi az a tantusz? Mi lehet, hogy tudnánk erre válaszolni, de egy netes program valószínűleg nem.

Tény, hogy valahol el kell kezdeni a nyelvtanulást, és ez leggyakrabban az alapszavak szintje. Ugyanakkor a saját életünket tesszük nehezebbé, ha egy szót csak önmagában tanulunk meg, mondatba helyezés nélkül. Elrettentő példaként álljon itt az én német kezdő pályafutásom, ahol a tanár úr a főneveket névelővel és többes számmal szótáraztatta ki velünk, és minden egyes órát szódolgozattal kezdett. Ha vagy a névelőt, vagy a többes számot elrontottuk, az egész szóra nem kaptunk pontot, hiszen az a szó csak ezekkel a csatolmányokkal együtt érvényes, magyarázta. Ha most rosszul tanuljuk meg, később ragozni is rosszul fogjuk, tette hozzá. Ebben ugyan igaza van, de így a nyelvtanulót a görcsös tökéletességre neveli rá, ahelyett, hogy folyamatosan beszéljen, megengedve magának pár hibát. És halkan megsúgom, a német akkor is megért, ha elrontunk egy névelőt. De csak azért halkan, nehogy elvegyem a motivációt a névelők megtanulásától.

Hogy ne csak magas lóról beszéljek, élővé teszem a példát. Ha mondjuk az áll a gyöngybetűkkel kiírt szótárban, hogy das Bett, -en: ágy, akkor ezt sokféleképpen el lehet rontani. De ha mondjuk az áll benne, (vagy legalább mellette, alatta), hogy Eine Katze schläft auf dem Bett, („Egy cica alszik az ágyon”), akkor a ragozott névelőből kikövetkeztethető az eredeti, egyúttal megtanultuk az –on-en-ön német prepozícióját, az alszik ige tőhangváltós megfelelőjét, és a cicát, meg az ő névelőjét is (az eine alakból következik a die).

Bármely nyelvre behelyettesíthető ez a példa, a névelő nélküliekre is.

Az előző cikkemben tett nyelvi tipologizálás körüli utazás a nyelvtanulás témájánál is jól jöhet: ha megértjük egy nyelv természetét, nyitottabban állunk hozzá, könnyebben be tudjuk fogadni. És még ha nem is feltétlenül járunk utána, milyen nyelvcsaládba tartozik, milyen nyelvrokonokkal körülvéve, akkor magából a nyelvből is ki lehet indulni: milyen a hangzása, a hangsúlya, hogyan lehet mondatokat összekapcsolni, hova pakolja az adott nyelv a ragokat. Ez utóbbi tematizálást azért éri meg itt bővebben kifejtenem, mert ez egy új nyelv megtanulásánál kifejezetten hasznos lehet, legalábbis nekem sokat szokott segíteni.

Morfológiai, vagyis alaktani besorolás szempontjából háromféle csoportot különítünk el: agglutináló, flektáló és izoláló nyelvek. Az izoláló, elkülönítő nyelvekre az jellemző, hogy a szavak a nyelvtani viszonyokat kifejező segédelemek, „csatolmányok” nélkül, önmagukban, mondhatni szótári alakban jelennek meg a mondatban, ami magyarul így hangzana: „Ti eszik leves.” A szavak egymáshoz való viszonyát a szórend vagy a hangsúly dönti el, néhány esetben a kifejezetten erre a célra kialakult elöljáró-vagy módosítószavak. A vietnami, és az előző cikkemben említett mandarin nyelv is ilyen, ahol többek között ezért van hatalmas jelentősége a hangsúlynak. A német talán megérti mondatunk lényegét, ha összekeverjük vagy felcseréljük a névelőket, ám egy kínai nem érti meg, ha a hangsúlyt felfelé visszük, holott lefele kellett volna.

Vagy ha rossz a szórend: a ngo ta ni annyit tesz, hogy „én üt te”, vagyis én ütlek téged. Ellenben a ni ta gno: te ütsz engem. Nem mindegy. A viszonyítási célzattal kialakult szavak esetén ez pedig így néz ki: wo lai: én jövök, wo lai la: én jöttem. A la egy jelentés nélküli, üres szó, ami csak a múlt időt jelzi, de önmagában nincs értelme.

Ezekre a nyelvekre tehát a toldalékolás hiánya a jellemző. Ebből a szempontból akár az angolt is ide lehetne sorolni, amely nyelv ennek ellenére mégis inkább a flektáló, hajlító nyelvtípus táborát erősíti, más germán és arab nyelvekkel együtt. Ezekben a nyelvekben néhány segédelemen és ragozáson kívül az ún. belső flexió a jellemző, vagyis az a jelenség, amikor a tőelem belső változása fejezi ki a nyelvtani viszonyt, tehát egy szó a jelentését a szótőn belül változtatja meg. Ezt a fenomént keresztelték el eredetileg hajlításnak, és innen ered az elnevezés. Az angolban pl. a „vesz” jelen időben buy, múlt időben bought, a németben a „fut” jelen időben laufen, múlt időben lief, míg ugyanez a nyelv főnévragozásban is hoz tankönyvi példákat: egy darab szék: der Stuhl, több szék: die Stühle. (A névelő kitétele szándékos.)

Gyönyörű anyanyelvünk a törökkel és a japánnal együtt pedig a harmadik típusba, az ún. agglutináló, ragasztó fajtába tartozik. A név elég beszédes: a szótövekhez járuló toldalékok fejezik ki a szavak grammatikai viszonyait, amiket tulajdonképpen hozzáragasztunk, rápakolgatunk a szótőre. Léteznek prefixáló nyelvek, ahol ezek a toldalékok az alapszó előtt helyezkednek el, mint pl. a szuahéliben, a magyar pedig a posztfixáló, utólagos hozzáillesztéses vonalat képviseli, képző, jel és rag formájában, amely hármas felosztás nyelvtanóráról ismerős lehet. Száraz magyarázkodás helyett álljon itt egy szemléletes szóelemzés, a „Megfelel az előkövetelményeknek.” példamondatból az utóbbi szóé: elő + követ + el + mény + ek + nek, ahol a prefix + szótő + képző + képző + többes szám jele + birtokos jelző ragja a „megoldás”. A lehetőségek szinte végtelenek, jöhetnek a leghosszabb magyar szó megalkotására szőtt kísérletek.

Fontos azonban megjegyeznem, hogy tiszta típusú nyelv nem létezik, csak alaktani szempontból jellemző, hiszen mindegyik nyelvben fellelhető mindhárom típus. Az angol is ragoz a szó előtt (from you), a német is ragasztgat (das Brot -> das Brötchen), és a magyar is flektál (eszik -> evett).

Mégis hogyan tanulunk meg egy nyelvet? Nem agyizzadságszagú angol tantermekre gondolok, hanem arra, hogyan sajátítjuk el az anyanyelvünket? Sok nyelvészt foglalkoztatott ez a kérdés. Az empiristák szerint tapasztalás, és a megismerés következményei alapján, amiben a környezeti és társadalmi ingerek fontos szerepet játszanak. Például, ha a gyerek azt tapasztalja, hogy az anyukája bólogat, miközben azt mondja, hogy „igen”, akkor úgy tanulja meg, hogy ez a szó helyeslést jelent. (Próbáljuk meg kimondani ezt a szót, miközben a fejünket rázzuk – nem könnyű, igaz?)

A racionalisták szerint az ún. alakideák, bizonyos grammatikai sémák eleve az agyunkban vannak már, a szülők ezt csak segítik kifejezésre juttatni. Pl., ha egy gyerek gyakran hallja azt a kifejezést, hogy „nem szabad a konnektorba nyúlni”, akkor ő így, „egyben” tanulja meg, és csak később tudja megkülönböztetni a különböző mondatrészeket. Rájön, mi az a „konnektor”, mit jelent a „nyúlni”, és hogy a „nem szabad” másra is érvényes lehet.

A behavioristák meg a nyelv pszichológiai vetületét képviselik. Szerintük nem létezik magasabb szintű beszédtevékenység az agyban, az csupán ingerek hatására jön létre, vagyis ugyanúgy tanulunk meg egy nyelvet, mint minden más tevékenységet, pl. a járást és az öltözködést. Tehát egyszerűen leutánozzuk.

Ekkor, egészen pontosan a ’60-as években robbant be Noam Chomsky amerikai nyelvész a szakmai berkekbe, aki minden addigi elméletnek ellentmondott, és megalkotta a sajátját, az ún. generatív grammatikát. Ő váltig azt állítja, hogy egy nyelv megtanulásának a képessége már születésünk előtt bele van huzalozva az agyunkba. Ez egy velünk született, örökölt, univerzális emberi képesség, mint a kutyáknál az úszás, amely bármely nyelvre érvényes, és éppen arra koncentrálódik, amely nyelvkörnyezetbe a baba beleszületett. Egy Indiában született kislányt, ha amerikai szülők fogadnak örökbe, akkor az a kislány az amerikai angolt fogja beszélni, és hindiül nem tud majd. Illetve tudhat, ha felnőttként veszi a fáradságot, hogy felkutassa származását.

Itt vissza is térnék a nyelvi termek világához: ha kiskorban ilyen könnyedén megy a nyelvtanulás, akkor felnőttként miért kell ennyit szenvednünk vele? A fejlődéslélektan, illetve az idegrendszeri fejlődésünk tempója adhat nekünk erre választ. Kiskorban az agyunk szivacsként gyűjti be az információkat, és azt a környezetet mintázza le, ahol éppen felnövünk. Ez a nyelvekkel kapcsolatban ugyanígy működik. Egy kisgyerek kb. 10 éves koráig elméletben akármennyi nyelvet megtanulhat anyanyelvi szinten, és ugyanebben a korban tudja tudatosan differenciálni a használatát. Pl. kétnyelvű család esetén addigra tanulja meg, hogy anyával románul kell beszélni, apával szerbül, vagy ekkorra tudatosul benne, hogy otthon olaszul beszélünk, az iskolában angolul.

Későbbi korban ugyanis, a szokásainkkal egyetemben, az addig elsajátított nyelvi sémáink kitörölhetetlenül betokosodnak az agyunkba, és ezekre már nehéz új nyelvi mintákat rápakolni. Lehetséges, csak tovább tart. És a tinikorban vagy utána megtanult nyelveket még ha tökéletesen, anyanyelvi szinten is sajátítjuk el, rárakódik az akcentusunk, amivel aztán már semmit sem tudunk kezdeni. Egy anyanyelvi beszélő rögtön ki fogja hallani, hogy mi nem vagyunk azok. De ez egyáltalán nem baj, ha egyébként teljesen jól megértetjük magunkat, és az akcentusos nyelvi verziónak is megvan a maga bája, ezzel egyedivé tehetjük a megszólalásunkat, ez hozzánk fog tartozni. Nem szégyellni kell, hanem büszkének lenni rá, esetleg nevetni rajta, ha valamit nem jól ejtünk.

A nyelvvizsgaközpontokban ugyan nem ennyire elnézőek a nyelvjárásunkat illetően, de szinttől függően figyelembe veszik az anyanyelvünket. Egy C1, C2-es szinten tisztában kell lennie a nyelvtanulónak az adott nyelv fonetikai jellegzetességeivel, és azért bizony pontlevonást kap, ha egy speciális hangot rosszul ejt. Viszont ha az anyanyelvéből fakadóan egy kicsit keményebben nyom meg egy lágyabb szótagot, de attól még félreérthetetlen marad a mondatának értelme, azt elfogadják.

Arra is léteznek különböző pszicholingvisztikai kutatások, hogy „felnőtt” nyelvtanulóként, tehát ha egy idegen nyelvet diákként tanulunk, akkor milyen szavakat, kifejezéseket tanulunk meg először, és mik esnek nehezünkre. Az anyanyelvünkön is kialakul egy bizonyos szójárás, amely során megadott szókapcsolatokat gyakrabban használunk, pl. „szerintem”, „végül is”. Erre akkor jövünk rá, mikor ezeknek a kifejezéseknek az idegen nyelvű megfelelőjét keressük a(z online vagy papír alapú) szótárban. Én például hetekig kutattam a „rosszul esik” német megfelelőjét. Nem létezik, a német máshogyan fejezi ki. Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy miért fontos nekem ez a kifejezés ennyire? Azért, mert én szeretek énüzenetek formájában kommunikálni. Érdekes lehet ezeket a jellegzetességeket megfigyelni magunkon, tágíthatja az önismeretünket.

Ezen kívül erősen ajánlatos a hobbijainkhoz, érdeklődési köreinkhez nyúlni idegen nyelv megtanulása esetén. Az én angoltudásomhoz sokat tett hozzá, hogy angol dalszövegeket fordítottam le magyarra, így a kedvenc számaimban szereplő kifejezéseket már egészen fiatalon magamévá tettem, hiszen naponta többször meghallgattam. Később meg angol sorozatokat néztem eredeti nyelven, eredeti felirattal, például az Agymenőket. A rettegett német melléknévragozást meg az InStyle divatlapból tanultam meg, mert engem mindig is érdekelt a divat. Ott aztán akad bőven melléknév, ami a szókincset is tágíthatja (pl. meleg kötött sapka, a divatos színes táskának a csatja). A fordítást még csak nem is időráfordításként, hanem szórakozásként éltem meg, ezért úgy kötöttem össze a kellemest a hasznossal, hogy észre sem vettem nyelvi bukdácsolásom fejlődését. Nem így tanul egy kisgyerek is?

Nyelvet tanulni érdemes, a mai világban egyébként is elengedhetetlen. De lehet így is, játékosan, összefüggéseket keresve, a nyelvet élővé téve, nem pedig könyvekkel az ölünkben a négy fal között. Én nyolcévesen olaszul kértem fagyit az olasz tengerparton, és mérhetetlenül büszke voltam magamra. Úgyhogy hajrá, bátran használjuk nyáron az eddig megtanultakat külföldön, és ebben a szellemben kellemes nyarat, jó szabadságot, problémamentes utazást kívánok mindenkinek!