Itthonról otthonra

VENDÉGSZERZŐ

Itthonról otthonra

(Publicisztika)

Egy öreg fecske ülésén várom, hogy végre hazaérjek. Sosem szerettem a vonatos utazást, különösen azóta, hogy tanulmányaim okán a Déli végekre költöztem. Ez a Déli megyeszékhely kis város, legalábbis annak, aki Budapesthez szokott. Itt nem tudják mi a tömeg és a forgalom, az éjszakai élet a belvárosban éjfél körül megáll és csak nevetségesen kevesen lófrálnak az utcákon miután nullát üt az óra. Minden lassabbnak és csendesebbnek tetszik ott nekem és három év után sem szoktam még meg a tényt, hogy gyalog is hazajutok szinte bárhonnan fél-egy órán belül, ha úgy hozza az este. Mostanában is hozta úgy, hiszen a tömegközlekedés jó sok kívánnivalót hagy maga után az egész országban.

Talán egyszer sem tartották még a menetidőt, amit bizalmatlanságból mindig, legalább négy órára tippelek. Sosincs két ugyanolyan út, mindig más és más meglepetéseket tartogat, de a késés garantált. Egy váratlan vihar, vagy az azt követő károk, szezonálisan a hóesés, néha egy egész szakasz kényszerű kihagyása, amit buszokkal hidalnak át. Ezúttal az a fáma, miszerint a Keleti pályaudvar, a mai verőfényes vasárnap alkalmával, nem fogad és nem indít vonatokat. Mindig van valami, ami ezt a sokadjára megtett utat egyedivé és izgalmassá teszi, meg persze bosszantóvá. Igaz ugyan, hogy az utazásom bizonytalan vargabetűje frusztrált, mégis boldog vagyok. Sokkalta több bosszúságot hagytam magam mögött, mint amit a MÁV - a Miért Állunk Vazze? - okozhat egy út alkalmával. Az út során ezek bár végig elkísértek, távolodva a forrásuktól egyre tisztában láttam az addig kaotikus ügyek sokaságának premisszáit.

A vonatom hosszú csikorgó hangot hallat és fokozatosan lassítani kezd. Pár perc múlva meg is áll egy ismeretlen település állomásán. Furcsa, ez a hely nem ismerős nekem. Minden bizonnyal egy nem tervezett megálló. Gyommal gazdagon tarkított állomáson pihent meg a vasparipám, mint akit kifárasztott a hegyvidéken való átkelés. Szusszant egyet itt a napfényében mielőtt újra nekiveselkedne.

Hosszú ideje vagyok lenn Délen, s az intézmény ügyes bajos dolgaiba való belegabalyodásom, ennek kényszerű velejárója. Mióta e neves intézmény átesett a modellváltáson, mindig van valami felfordulás azon a karon, ahol jómagam is tanulok. Magasságos Dékánunk kénytelen volt, úgyszólván megszorítani a nadrágszíjat. Ennek előtte se vetette fel a karunkat a pénz. Ennek drámai oka egyszerűen annyi, hogy a képzésünket és szakmáinkat nem a pályázat harácsolásra találták ki. Eleddig veszteségesen üzemelt, de ennek vége. Magasságos Dékánurunk és kollégái munkájának hála lassan sikerült nullszaldósra kihozni a költségvetést. Persze ára volt a dolognak, miáltal szerény, polgári véleményem szerint többet vitt, mint amennyit nyert a képzéseknek. Mindemellett a kar fennmaradását is sikeresen biztosították, ami egy igazán jeles és elismerendő tett. Ha már modellváltás. Délen sem volt tisztább az ég, mint északon, a vidékre jellemző köd, sokáig takarta az eget. Aztán ahogy lenni szokott szeretett országunkban, a kivilágló napsugarak itt-ott csak szemet szúrtak, de már nem érdekelt senkit. Summázva, s nem kicsit szépítve, nem váltotta be a hozzáfűzött mézes-mázas reményeket. Hogy ezért az időközben kitört háborút, vagy a nyomában járó - a Covid óta itt strázsáló - gazdasági válságot érdemesebb-é nékem okolni, azt még nem döntötték/em el. Egy azért bizonyos, ha az ösztöndíj nem is, a kávéautomaták követték az inflációs rátát.

Sebesen éppen nem haladunk, de nem is rostokolunk egyhelyben. A második pihenő óta biztos volt a szokásos csúszás. Most épp a harmadik megálló felett nyikorog a fékrendszer. És megint állunk. A környezet kellemes, kedvem volna leszállni és rágyújtva szemlélni a dombsorok barázdált festői vonulatait. Claude Monet Virágzó szilvafáit idézte a táj, csak a szilvafák hiányoztak. Ha az említett francia festő ülne itt most helyettem, bizonyosan nem töprengett volna túl sokat azon, leszálljon-e vagy maradjon. Jómagam nem rendelkezve ilyesféle impressziókkal, csak vágyakozva nézem a szépen karbantartott állomás kissé eklektikus épületének takaros padjait és az ezeket meleg sárgával borító nap csalogató összjátékát. Basszus, úgy leszállnék, ha nem tudnám, hogy ez kockázatos. Alighanem, ha ott maradnék, derűmre borút kanyarintana a meggondolatlan döntésem utáni felismerés, hogy fecske erre csak hosszú órák múltán tévedne. Döccent egyet a hengertestű jószág, lassan megindítva nem épp könnyű tömegét, indul tovább. Visszanézve már meg is bántam gyávaságom.

Talán a magánéleti válságom az oka, talán az, hogy megöregedtem, de kevésbé vagyok határozott bizonyos helyzetekben. Példának okáért ismét petíciót nyújtottak be a kartársak egy bizonyos tárgy együttessel kapcsolatban. Gyakorlatilag már rendszeres folyamat ez, amit egy-kétévente mindig megismétel valaki. Hol a hallgatói önkormányzaton keresztül terjesztik fel, hol egyenest a vezetésnek mutatják be. A mostanit megelőző szép, nem túlzok, iskolapéldája volt a műfajnak. Még alternatívákat és rájuk vonatkozó kutatásokat is tartalmazott, de az eredmény nem volt…, hát igazából nem volt. Az idén kevésbé hivatalosra, szakszerűre vagy komolyanvehetőre sikeredett, az újítás az aláírásokban volt, ami ellensúlyozta a szöveg hiányosságait, némileg. Az elégedetlenség és a frusztráció hangja volt ez, mint sem panaszok felterjesztése, de na’, jól hangzott. A hallgatók a nevükkel hitelesítik kendőzetlen s eufemizmustól mentes álláspontjuk, amivel mindegyikük egyetért. Habár idén sem volt a kérelmek teljesítésére több esély, mint arra, hogy a négy székkel mögöttem perlekedő anyuka sikeresen elcsitítja síró gyerekét a vonatról való leszállíttatásuk ómenével, nem ez vágott földhöz. Mint kiderült, sokan kihúzatták nevüket az ominózus lista aláírása és annak bemutatása között. Tartva attól, hogy a kérelem bevezetésébe foglaltak ellenére - miszerint az aláírók anonimitásban kívánnak maradni, s csak a Dékánúr előtt vállalják személyük, - kilétük ismeretessé válhat azon professzorok számára, akikről a panaszok szólnak. Nem kell mondanom, de ennek az eshetőségnek következményei, sőt az elképzelés, hogy alkalomadtán hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, sokukat eltántorította a kiállástól. Bár reményeim szerint magam is anonim maradok, a személyes véleményem, hogy erre akkor se kerülne sor, ha a nevek valóban kitudódnának, mivel a mind a Dékánt, mind a professzorokat becsületes, tisztességes és jószándékú úriembernek ismertem meg. Ellenben az ügy mögül kihátráló kartársakról már nincs ilyen jó véleményem. Bár tettük érthető és azon felül fájóan általánosnak mondható, az eset, miben szerepük kitudódott, általánosnak mondható hazánk társadalmára nézve. Szívem szerint az asztalra állva kiáltottam volna, hogy: - „Tessék-lássék, itt a fiatal értelmiség, ami egy cseppet sem különb azoknál a felnőtteknél, akik munkájuk, egzisztenciájuk, életüket féltve, pontosan ezen gondolatmenetet végig futtatva lapítanak és akiket ti oly nagy hévvel kiáltotok ki a bajok cinkos s néma fenntartóinak!” De jól tudom, hogyan jár, aki a kendőzetlen igazságot olvassa a vétkes tömegre, ha gyávának is tartom magam érte, bölcsebb az ilyet csendben csöpögtetni a fülekbe. Habár tudom ennek egy két vállvonáson kívül nem lesz más eredménye.

Harmadik órája ülök a helyemen, fészkelődve teszem ide-oda az egymást váltva elzsibbadó lábaimat. Kint kezd szürkébe hajlani az ég addig kéklő boltozata, ami egyenes és csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy az eredeti két és fél órás menetidőt jócskán magunk mögött hagytuk. De elérkezett az igazság pillanata. A fémféreg utolsó előtti állomására érkezett. Itt válik hát valóra a jóslat, miszerint nincs tovább. Bízva balszerencsémben, többedmagammal elhagytam a kocsit és kapkodva igyekszek bizonyságot szerezni az út végét illetően. Nofene! Tovább megyünk! Ez azonban nem nyugtatott meg. Bizalmatlanul szálltam vissza, mivel arra egyik egyenruhás sem adott egyenes és biztos választ, hogy a végállomásról tovább tudok-e majd utazni. Az immár szinte üres kocsiban társaságom akadt. A korábban óbégató kisgyerek unalmát és végtelennek tetsző energiáját lábaiba vezetve rohangált és csivitelt végig a járműtestben. Kíváncsisága arra vitte, hogy az ismételt késlekedés felett zsörtölődő jómagammal szórakoztassa magát. Magasröptű társalgásunk az ovis jeleken a fecskék kiválóságán és a korlátolt acélszekerünk tétlenségén átívelve elfeledtette a tényt, hogy kétszeres bemutatkozás után se sikerült megjegyeznünk a másik nevét. Többször hangosan kiáltotta ,,Csak az időnket vesztegetik! Csak az időnket vesztegetik!” - ez volt ugyanis előbbi témánk konklúziója. Ezt akkor is mantrázta, mikor a kalauz benyitott - felteszem azért, hogy az eddig tartó jegyem kiegészíthesse a plusz egy útdíjával, vagy talán csak a mosdót kereste fel. Ki tudja. Mindenesetre a merész és a fedetlen igazságot nyíltan kikiáltó kis agitátort hallva, lehorgasztott orral távozott az utastérből. A szónoklatot nem a sérelem lobbantotta fel, Justicia áltat ihletetten csak az igazság felett örvendő mantra nyert hallható alakot. Nem volt benne a megrovásnak, még csak tudat alatti nyoma sem, csak az objektív tény egymást követő megismétlése. "Csak az időnket vesztegetik!" Fél órán át vesztegették, de végül csak megmozdult a gépezet és robogott tovább az új ígéret felé, sebesebben és biztosabban mit annak előtte.

Végül is az ómen nem vált be, jöttek és mentek a vonatok, emberek csoportosan császkáltak mindenütt, zajlott az élet. Az éveken át tartó építkezés eredményét most láttam először. A metró szintről felvezető lépcső mellé egy lift került, az egész konstrukció egy sajátosan modern szeletet vágott ki az állomás mérnök építészetet és eklektikát ötvöző miliőjéből. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem idevaló volna, tetszett úgy, ahogy volt és most is. Búcsút vettem útitársaimtól és kibaktattam a pályaudvar elé. Haza érkeztem. Még sosem éreztem ennyire, hogy itthon vagyok, pedig még egy órás út ált előttem, de ennek az érzésnek kénytelen voltam jó pár percig hódolni. Mindannak a bűznek, amit a hal farkán hagytam itt van a forrása. Vagy fordítva? Valószínűbb, hogy egyszerre kezdett szaglani, s kit hol ért, annak mentén határozza meg a forrást. Ez a fej épp úgy az otthonom, mint a farka vége, de a bosszantó jelenségek, a hamis jóslatok, a gyávaság és a bűz ellenére is szeretem. Ezért bizakodva szállok fel a következő járatra s újabb bizonytalan útnak vágok neki. Tudom már mi van mögöttem és értem mit éltem át ma, de hogy a jövő mit hoz? Arra kíváncsian fizetek be. Indulok is, isten veletek.