End(o)station - Első randi egy meddőségi központban? Mit szólsz, jöhet? II.

Páli Patrícia

End(o)station

Első randi egy meddőségi központban?

Mit szólsz, jöhet? II.

Olyan volt ez, mint a váltófutás, ahol egy csapatként dolgoznak azon, hogy a rajtból a célig közös együttműködéssel eljuttassák a közös kapcsot jelentő botot. A botot, ami egy eszköz pusztán csak a vele futó ember számára, egy élettelen fadarab, aminek csak célja van, de nem arca, ami ellenállás nélkül hűen leköveti az éppen őt birtokló ember mozgását és mindenfajta kötődés nélkül hagyja, hogy kézről - kézre járva beteljesítse útját. Remélve csak, hogy nem hagyják majd egy ponton a porba hullva, a bukás szégyenével megtiporva elenyészni a senkiföldjének névtelen parcellájában.

Hogy nem szakad meg a botot hordó emberek lánca - s a bottól elvett önrendelkezés hiányában -, s az általuk elvett kontroll felelősségteljes birtoklásával céljukat beteljesítik, s a botot egészen a rajttól a célig elviszik.

„Házasság az utolsó eleme a váltófutásnak, akinek célba kellett volna juttatnia.”

Házasság…

Ez volt az utolsó intézmény, ahova betettem a lábamat és örök hűséget fogadtam uramnak…

Az uramnak, akinek - az eddig megtanult mintának megfelelően - meg kellett volna adnia azt, ami egy jó feleség teljesítmény után jár - családot, gyereket, azt a teljes életet, amivel a célba befutó és az ő kezükben nyugvó céleszköz bot elmondhatja, hogy amiért anno útnak indultak, az beteljesült minden mozzanatában…

A házasság intézménye élén az én férjemmel…

„Do you dare to stay out? Do you dare to go in?

How much can you lose? How much can you win? – Dr Seuss”

Csak a csöndre emlékszem…

Csak a csöndre emlékszem

A meredt és közönyös csendre

Arra a légüres térre, ahova kerültem

Vártam a pontos iránymutatást, hogy hogyan kell tökéletesen teljesítve helyt állni az új feleség szerepben, hogy mi a dolgom, amit pontosan teljesítve előre léphetek és haladhatok a párkapcsolat útján előre. Megtéve a szükséges lépéseket, akár csak az iskolában, ahol a kedves hangú, de annál szigorúbb mércék szerinti megmérettetések mentén lesz megítélve az ember, ahol, ha jól teljesít, felvételt nyer az adott intézménybe, ahol lépésről lépésre haladhat előre. Kis lépésekben az év során, majd nagy lépést téve az év végi nagy zárás után, ami után jön egy magasabb fokozat és végül a mindent lezáró végbizonyítvány, a kiállított diploma.

A házasság is “csak egy intézmény” volt teljesítmény centrikus “Építsd tudatosan pályafutásodat!” pillérre építkező életemben.

Eddig, ha teljesítettem, ötöst kaptam, most a család és a gyerek lett volna a jól végzett munkáért járó jutalom…de sehogy sem érkezett meg az életembe.

Valahogy sohasem sikerült nekem, hogy ötösre teljesítsek és a jutalom falatok újra és újra elmaradtak.

Az eddig csak hírből ismert bukás, Alsószörcsögharangosdűlőkülső határa rémisztő közelségbe, sőt átlépésre került…

Ezért szerettem az iskolai rendszert, mert egy átlátható, transzparens és tisztán működő keretet adott, ahol pontosan tudni lehetett, hogy mi az a maximum, amit teljesíteni kell azért, hogy az ember tökéletesen megfeleljen. Hogy az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” egyetlen és kizárólagos pillérem stabilan álljon, azaz, hogy én - más énrészek híján, az “Építsd tudatosan önmagadat!” pillér maximálisan tabusított és így soha meg nem tapasztalt élményének hiányában - egyáltalán létezzek és elfogadható legyek az aktuálisan az életem felett döntéshozóként létező embernek.

Fizika tanárom szavai rivallanak be elmémbe, ki egykor, mint nemes ereklyét vitte nagy műgonddal dupla ötös dolgozatomat, s tárta szüleim elé, mint ékes példát okosra gyakorolt gyermekük hibátlan teljesítményének lenyomatát. De, hát ez volt tőlem a minimum elvárás, amit szóra sem kell méltatni ugye.

Szóval a szavak, mik oly élesen élnek elmémben, azok az év végi osztályzásunk tényét és jegyeit felsoroló beszéd nyitó gondolatai voltak, melyek keretbe helyezték a kapott érdemjegyünk valódi értékét.

A jeles az jeles, arról gondolkodni sem érdemes, de ami alatta van, na arról hiba lenne nem tisztázó gondolatokat mondani.

Az elégséges jegy kapta a leghosszabb beszédet.

“Az elégedve szó azt sugallja, hogy az ezzel a jeggyel rendelkező tanuló birtokol olyan mennyiségű, mondhatni elégséges tudást, aminek birtokában érdemi produktumot tud letenni az asztalra, tananyagban való jártassága és annak kiterjedt hálózata alapot ad a tantárgy minimum szintű abszolválására…”

“De! A valóság ellenben az, hogy az elégséges jeggyel rendelkező tanuló éppen, hogy csak elkerüli a bukást, az elégtelen jegyet. Szóval ebből a perspektívából nézve az elégséges jegy nem feltételez már elégséges tudást, azaz az ilyen jeggyel rendelkező tanuló igazából használhatatlan mennyiségű és minőségű fizika ismeretet sajátított el, amire alapozni így nem lehet…”

Innen van az első elméleti tudásom, hogy milyen bukottnak lenni.

A házasság volt az első olyan intézmény, ahol lépésről lépésre elkezdtem megtapasztalni a bukás fájdalmas valóságát, ami egy idő után mindennapjaim része lett.

„Jutalomfalat - random időpontban, de pont még az éhenhalás előtt szép szavak társaságában érkező manna, ami pont annyi erőt és lendületet ad, hogy az ember újra teljesítménykényszerének magas szintű nyomását újra magára húzza egy következő jutalomfalat őszinte reményében.”

Vártam, hogy tiszta és pontos iránymutatást kapjak férjemtől, de csak a csendet kaptam és valami diffúzan pislákoló körvonalat, ahol nem lehetett pontosan látni a határokat, így a tisztánlátás végett ki kellett nyitnom a számat és kérdéseket feltennem, csak hogy orientálni tudjam magam…

Megismerkedtünk - megházasodtunk - lett otthonunk…

És itt megrekedtünk és nem kaptam kapaszkodót, hogy mit kellene tennem, hogy tovább lépjünk.

Elvesztem…

Kizökkentem az addig ismert működési módomból és az addig kínosan minden konfliktust és problémát kerülő életemben elkezdtek gyűlni a meg nem értésből jövő feszültségek.

Nem találtam a helyemet és válaszokat akartam kapni a teljesen diszkomfortosan működő életünkre, hogy nekem mit kellene jobban, másképp csinálnom, hogy haladjunk előre a családdá váláshoz vezető úton.

Innen kezdtek el jönni a bajok!

Az “Én szeretném” és “Nem akarom” tiltott mondatokkal, mint a vágy kifejezés határsértő szavaival, Alsószörcsögharangosdűlőkülső kellős közepén találtam magam és hirtelen elkezdtek záporozni felém a “Nem vagy jó!” típusú mondatok, mint villanypásztor a rossz útra tévedt fekete bárányt kezdett férjem a hallgatás felé terelni engem.

Az én hibám lett minden…

“Megadtam volna neked, ha tudtál volna türelmesen várni, de mivel erőszakos voltál és ezzel túl nagy nyomást helyeztél rám, akkora stressz alakult ki bennem, hogy ezt fel kell hogy dolgozzam!” típusú mondatokat kezdtem el megkapni a férjemtől.

Volt egy újra és újra visszatérő körünk.

Én mentem és csendben tettem a dolgomat, teljesítettem szépen és türelmesen vártam, hogy majd lesz ennek eredménye és megkapom a jutalomfalatom, de az csak nem jött, éheztem és reméltem és finoman jeleztem és vártam és éheztem és reméltem és éheztem és vártam és reméltem… Majd eljött a pillanat, mikor majdnem éhen haltam és utolsó kétségbeesésemben segélykiáltottam, mire megkaptam, hogy: ”Na pont most akartam mindent megadni neked, már csak egy pillanatot kellett volna várnod, de ezzel az erőszakos követeléseddel mindent elrontottál hosszú időre!”

„And IF you go in, should you turn left or right... or right-and-three-quarters? Or, maybe, not quite? - Dr Seuss”

Tűrtem, mindig újra futottuk ezeket a köröket és elkezdtem vesztes köröket írni az életemben… Nem lett gyerekünk…

És a környezet finoman tolakodó kérdésére mindig valami kínosan semmitmondó választ kellett, hogy megszüljek, benne a férjemet maximálisan védő és a felelősséget teljes mértékben magamra vállaló formában… ami aztán, mint valami önbeteljesítő jóslat, valóság is lett egy diagnózis formájában.

MEDDŐ!

Meddő ?!lettem?! vagy mindig is az voltam?

A lényeg, hogy hivatalosan is én lettem a bűnbak, s az ember, a szégyenletes stigma férjem életében, aki miatt nem teljesedhetett be az ő élete, akit megfosztottam, hogy megkapja a neki járó társadalmi presztízs csomagot - gyereket és a családot…

“Pár lettünk, de család sohasem”

És eljött ott a semmi közepén az a pillanat, amikor eldobott, mint egy ócska fadarabot.

Hol vagyok én?

Én hol vagyok?

S a végén csak annyit kaptam, hogy: ”Nem vagyok elég jó neki!”

Hangosan rivallottak a vészjelző szirénák, hogy ez nem volt semmilyen terv része!

Hogy nem szakadhat meg itt a váltófutás utolsó emberénél a lánc…

Hogy itt a cél előtt nem lehet mindent eldobni…

Ott volt a sötét vízió előttem, ahogy tehetetlenül porba hullva válik semmissé az életem, hogy a célba soha be nem érő bot eddig megtett útja értelmetlenül és befejezetlenül fog heverni ott a senki földjén mozdulatlan…

Kapaszkodtam volna én…

Mindent megadtam volna én csak hogy célba érhessek.

Kérlelhettem volna én, hogy minden megalázkodást megadó erőmmel gyakoroljon kegyet felettem, s ne dobjon el…

De az addig is arctalanul hangtalan eszközként funkcionáló botnak, ahogy eddig sem, most sem volt hangja, amit felemelve kiállhatott volna önnön érdeke mellett.

„You can get so confused that you'll start in to race down long wiggled roads at a break-necking pace and grind on for miles cross weirdish wild space, headed, I fear, toward a most useless place. The Waiting Place... - Dr Seuss”

Ott lettem elhajítva a semmi közepén, eséstől megnyomorított „Építsd tudatosan pályafutásodat!” lábammal teljesen mozgásképtelen… Nem volt másom csak a teljes bukásom. Én, aki egyet jelentettem az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” pillérrel, megsemmisültem.

Ilyen mikor az ember mélyen Alsószörcsögharangosdűlőkülső szint alatt teljesít és belépni kényszerül a helyre, amit a selejtesek számára hoztak létre…

Azoknak, akik elbuktak az életben…

Azoknak, akik valahol a teljesítés útján elvesztek és semmire sem vitték…

Azoknak az evolúciósan vesztésre szánt egyedeknek, akik legősibb feladatuknak sem képesek eleget tenni, akik azt az egyszerű szerepet sem tudják betölteni amire őket a természet teremtette, akik anyák sohasem lettek…

Hát ilyen elbukni…

Hát ilyen szerethetetlenné válni a teljesítésre való képtelenség totális eluralkodásával…

Hát ilyen, mikor úgy megtörik az ember élete, hogy onnan már csak vesztes csatákra képes…

Hát ilyen, mikor a bukás stigmája lemoshatatlan nyomot hagy…

Ilyen az a rettegett hely, melynek neve ott kísértett egész életemben…

De hol vagyok én?

Én hol vagyok?

És egyáltalán ki vagyok én?

Ott a földön találkoztam először önmagammal…

Ott a földön értettem meg, hogy van saját lábam, amire ráállva még lehet út a célig…

Hogy ha törés árán is de újra lábra lehet állni…

Hogy az “Építsd tudatosan önmagadat!” pillér valójában nem is akkora tabu, hanem nekem is jogosan járó dolog…

De hogy kell ezt elkezdeni felépíteni, ezt, ami eddig tiltott volt?

Egy teljes összeomlás martalékain kell elkezdenem megismerni és felépíteni önmagamat…

…és tovább menni az úton vagy beletörődni, hogy örökre a földön maradok…ott, ahova éppen ledobtak most engem…

Meddő vagyok…

Újonnan épülni készülő énem, soha ki nem dolgozott nőiességem első ténye ez…

Nem ismerem magamat annyira, nem találkozhattam még tisztán a vágyaimmal, hogy tudhassam, hogy enyém az anyaság iránti vágy, vagy csak egy kiéhezett hiány lenyomata ez, amit most az anyaság kapcsán érzek.

Én vágyam, társadalmi vágy vagy egy kiéhezett állapot utáni habzsolási kényszer - vajon melyik a gyerek számomra?

Ami biztos, hogy ez már csak egy vesztes történet lehet.

Meddő tehát csak egy csapat orvos tud megmenteni, s anyává tenni engem.

„...for people just waiting. Waiting for a train to go or a bus to come, or a plane to go or the mail to come, or the rain to go or the phone to ring, or the snow to snow or the waiting around for a Yes or No or a string of pearls, or a pair of pants or a wig with curls - Dr Seuss”

Csak a csendet hallom most magam körül s várom a jelet, hogy valaki a nevemet mondja… s egy utolsó esélyét kapva…ha megtörve is…de célba érhessek…

Most apát keresek, aki engem anyává tesz. Üvegbe zárt életem…

„or Another Chance - Dr Seuss”

S rólunk majd egy orvos team mond értékítéletet, hogy egyáltalán alkalmasak leszünk-e erre a szerepre…