ELVÁLIK AZ OCSÚ A BÚZÁTÓL

Szász Dávid

Amikor tavaly Görögországban nyaraltam, megfogalmazódott bennem a gazdasági válság, az áremelkedések, az egyre kézzelfoghatóbb infláció és egyebek kapcsán, hogy talán egy jó darabig erre nem lesz ismét lehetőségem.

Ezt még görög barátom és szállásadóm is alátámasztotta annyival, hogy meggyőződése szerint a következő szezon sovány lesz az ideihez képest.

Túl jó dolgunk volt, jó volt a lapjárás évekig. És egy olyan helyzetre utaztam vissza a nyaralásból akkor, ami a jelenlegi gazdasági mélyrepülés első fázisa volt csupán.

A kisembernek talán az elmúlt pár évben (leszámítva a pandémia alatti korlátozásokat) több lehetősége volt, mint valaha, hogy utazzon, költsön, fogyasztó lehessen, azon felül, hogy engedelmes rabszolga, aki azért él, hogy dolgozzon, és nem fordítva, és talán ezt a gazdagok megunták. Az uralkodó elit - ha létezik ilyen, tartsuk fenn a kétkedés jogát is - vajon ismét radikális szakadékot akar húzni maga, és a szolgahadak közé? Ha igen, ebbe nem fér bele a jól szituált középosztály fogalma. Hiszen a világ az ő szempontjukból jobb, ha az urak és szolgák felállásban működik tovább. Lehet, hogy elsőre buta, és leegyszerűsített gondolatmenet ez, de kell, hogy legyen valami oka annak, hogy a társadalomban egyre inkább éleződnek a különbségek, a relatív középréteg leszakad, a gazdag tovább gazdagodik, és a „nekem mindent, neked semmit” elv lépten-nyomon tetten érhető. Szándékosan nem akarom ezt hazai aktuálpolitikai keresztmetszetre szűkíteni, mert véleményem szerint a jelenség globális.

Egyesek szerint olyan világrend, és olyan berendezkedés következik, amiben - vagy inkább, amivel szemben - az marad életben, aki adaptál. Aki felveszi a fonalat. Aki tudatos és nem csak ösztönszerű fogyasztó.

Aki adott esetben nemcsak azt adaptálja, hogy mi szükséges a túléléséhez, hanem azt a képességet is, ami elkülöníti a tudattalan fogyasztók bamba tömegétől. Azt a képességet, hogy meg tudjon kérdőjelezni dolgokat, képes legyen átlátni a szitán, lássa a „nagyobb képet” is, és időben felismerje a lehetséges veszélyeket, többek között.

Az új világot adaptálni ebben a megközelítésben nem azt jelenti feltétlenül, hogy tanuljuk meg, hogyan fogadjuk el és hogyan illeszkedjünk bele sikeresen, hanem sokkal inkább azt, hogyan készüljünk fel ELLENE.

Tudom, megint az utópisztikus pesszimizmus, és a „minden jobb volt régen” című lemez, készséggel beismerem, hogy hajlamos vagyok némi önismétlésre.

De továbbra sem hiszem, hogy túl sokan mosolyognának, ha létezne jövőbe látó varázsgömb. Az élet - abban a formában ahogy ma ismerjük, ha tetszik, ha nem - hamarosan fényévnyi távolságra lesz attól, amit jelenleg átlátunk, és a biztonságnak legalább az illúzióját nyújtó bizonyossággal, rutinszerűen élünk.

A humán erőforrásra, ebben a nem túl távoli jövőben játszódó világban egyre kevesebb szükség lesz. Ebben személyes érintettségem is van, mert civilben jómagam is egy multicégnél dolgozom. Több multicég már most leépítéseket tervez, mert AI-val fog helyettesíteni bizonyos pozíciókat. Ez már nem utópia, ez feketén-fehéren le van írva, elég csak beütni a google keresőbe, és nem marad kétség. Már rég nem az a kérdés, hogy ez meg fog-e történni, hanem csakis az, hogy mikor.

Ebben, ha jobban belegondolunk, semmi meglepő nincs egyébként, a nagyvállalatoknak ugyanis, senkinek ne legyenek illúziói, továbbra is a profit és növekedés lesz fontos.

A fogyasztó addig jó, amíg termel, majd fogyaszt, és ezzel életben tartja a gépezetet.

Ebből kiindulva hajlamosak voltunk - mindezidáig - azzal nyugtatgatni magunkat, hogy pontosan a fentiek miatt mindig szükség lesz az ún. „gyártósorra”.

Viszont mivel a jelek szerint inkább előbb, mint utóbb mégsem lesz szükség emberi erőforrásra az eddig megszokott mértékben, lesznek olyanok, akik „haszontalanná” válnak. Termelni nem tudnak, ezáltal fogyasztani sem. A perifériára kerülnek, ahonnan nagyon nehéz a visszaút.

Az ehhez hasonló krízishelyzetek kiküszöbölésére - még a pandémia ideje alatt - kiötöltek egy olyan megoldást, mely biztosítana egy úgynevezett feltétel nélküli globális alapjövedelmet, amely alanyi jogon mindenkinek jár, és az alapszükségleteit mindenkinek fedezni képes. Ezt az ötletet maga António Guterres ENSZ-főtitkár vetette fel egy, a Nelson Mandela Alapítvány felkérésére tartott előadásán. Igaz, hogy ez a felvetett javaslat elsősorban a fejlődő országokra vonatkozott, ahogyan az is, hogy eddig sehol nem fogadták még el, és jó eséllyel a pandémia elhárulását követően feledésbe is merül. Egyesek szerint egy efféle reform fellendítené a gazdaságot, mások szerint pedig károsan hatna a motivációnkra. Felmerül a kérdés: ha kapsz annyit, hogy az alap igényeidet kielégíthesd, és semmit sem kell tenned hozzá, nem lesz-e ez melegágya a motiválatlan, pusztán céltalanul elvegetáló, ösztöni fogyasztók tömegeinek?

Miért cél a nem tudatos tömegek generálása?

A buta fogyasztó nem kérdőjelez meg semmit, csak fogyaszt.

Nem érdekli a bolygó állapota, sem semmi távlatibb és magasztosabb cél, ő a személyes jólétét akarja, és teljesen közönyös bárminemű szélesebb perspektíva, és az olyan nagyobb léptékű, az emberiség (mint egész) túlélését és életminősége jobbá tételét célzó törekvések irányába, melyek, úgy érzi, őt közvetlenül nem érintik.

Hol válik el az ocsú a búzától ebben a megközelítésben? Jöjjön a fekete leves. Személy szerint ugyanis nem hiszek az emberiség kollektív tudatának a felemelkedésében, és egy magasabb energiaszintre való lépésben GLOBÁLIS szinten. Tudom, hogy spirituális körökben pedig ez nagyon népszerű, és úgyszólván evidenciaként hangoztatott gondolat, de mégsem megy. Ennek az okát abban látom, hogy ehhez először is az emberiség nagy többségének igénye kéne legyen a tudatosságra. Nem hiszek abban, hogy ez az igény az emberek többségében valaha is megszületik, mert a történelem nem ezt bizonyítja.

Ezzel szemben azonban hiszek a sorsfordító, progresszív és előremutató közösségek erejében. Az elszórt kis szigetekben, és abban, hogy a tudatos, a szélesebb perspektívát is ismerni, érteni és a világot jobbá tenni szándékozó egyének valamilyen mértékű változást, ha mást nem, a hozzájuk hasonlóan nyitott, és tudatos emberek csoportjai életének a jobbá tételét képesek lehetnek elérni.

Mi az ocsú? Az ösztöni, a fentiekben vázolt tényezők szintjéig ellátni nem képes fogyasztó, aki ebben a kontextusban tulajdonképpen gyomnövény, hiszen az élete semmi más, mint üres körforgás, nem teszi jobbá senki életét, nem termel valódi értéket, nem gondolkodik, pusztán életjelet produkál, viszont mivel pusztán elvesz, valójában kártékony.

Azok az ösztöni fogyasztók, akik nem vizsgálják felül a hírek hitelességét, elhisznek bármit, amit velük elhitetni akarnak, nem tesznek fel kérdéseket, nem látnak be tévedéseket, hiszen egyszerűbb fújni a beléjük plántált mantrát, mintsem hogy a saját sekélyes, innen onnan összeeszkábált meggyőződésrendszerük káoszára ráébredve megkérdőjeleznék mindazt, ami őket körülveszi.

A Covid, majd a háborúra fogott gazdasági krízishelyzet begyűrűzése óta nem lehet nem észrevenni pár érdekes momentumot, és mivel talán az alábbi sorok némelyeket sérthetnek, ezúton élnék az „akinek nem inge, ne vegye magára” szlogennel.

Arról az embertípusról ejtenék szót, akik ebben az új, idillinek nem mondható helyzetben úgy esett, hogy alaposan kimutatták a foguk fehérjét. Nem tisztem ítélkezni, de tisztem őket észrevenni.

Ezek egyik inkarnációja az úgynevezett “szuper tisztességes” vállalkozó. Aki valójában harácsoló. Nem túlélni akar, csak azt hazudja. Ugyanúgy nőni, terjeszkedni, meggazdagodni akar, ahogy mindig, és kizárólag az anyagi javak számítanak, ahogy eddig is. Rá lehet fogni a drágulást a válságra, a háborúra, bármire. Ez az életforma nem szinten maradni akar, hanem tovább nőni, amire a jelen helyzet megadta számára a lehetőséget és az alibit is.

Egy jóbarátom, hölgy az illető, a zöldségesnek, akinél mindig vásárol, szólt, hogy „mindig olyan szép paradicsomot adtál, most meg tele van rohadt darabokkal, és ráadásul árat is emeltél.” Többször szólt neki, gondolta, vannak olyan nexusban, hiszen mindaddig törzsvásárlója volt.

Az árus csak nem figyelt, majd egyszer még bosszúsan oda is vágta, hogy „jól van, ha nem tetszik, menj a kínaihoz a szomszédba”. A szomszéd kínai, mint opció, mindaddig nem is jutott hősnőnk eszébe, de így, hogy ötletet adtak neki, átment és ledöbbent. Az árak a notórius zöldséges árainak 2/3-át ha elérték, és az áru minősége kifogástalan volt.

A két árus közül ki csinálja jól és ki lát tovább az orra hegyénél? Ki látja az összefüggést a talán lassabb profitot hozó, de tartós ügyfélelégedettséggel járó, ezért hosszabb és stabilabb jövővel kecsegtető vállalkozás között? Biztos, hogy nem a romlott paradicsomtól is felárral megszabadulni kívánó „ügyes és élelmes” zöldséges.

Ezek az emberek - megint hangsúlyozottan tisztelet a kivételnek, aki valóban csak túlélni, és családot eltartani akar - a gyors meggazdagodást, a javak felhalmozását űzik minden lehetséges eszközzel, és nem látják a nagyobb képet: azt, hogy a törzsvásárló elmarad majd (ezt is megmagyarázzák: tök mindegy, jön helyette másik.). Igen, de meddig?

A „régen minden jobb volt” címzetű, (belátom, hogy rendkívül unalmas) mantra egy pillanat erejéig megint elő kell jöjjön sajnos:

Régebben a termékeket még úgy gyártották, hogy minél tovább működjenek. Ma a híradástechnikai cikkek többségébe be van építve egy úgynevezett “tervezett elavulás”, melyet egyébként sokan egy antikapitalista konteónak bélyegeznek, de nem gondolom, hogy ezzel kapcsolatban senkinek ne lenne személyes tapasztalata.

A nagyi idejében használt Szaratov márkájú, dekoratívnak távolról sem mondható, kilincses szovjet hűtő még köszöni szépen, kiválóan működik, a tiédet (az új, márkás, csillivilli, state of the art plasztik gyönyörűséget), pedig 10 év múlva cserélheted, ha szerencséd van.

Sajnos a fenti mentalitás a kisemberen, a kisvállalkozón is erőt vesz. Persze, tudjuk, családot kell eltartani, de a kulcs ott van, hogy a nem tudatos ember ezeket az összefüggéseket nem látja át, nem is akarja érteni, hiszen számára egy a lényeg: ő jöjjön ki jól belőle, a szomszéd nyugodtan meg is dögölhet.

Hallom nem egy embertől - személy szerint nem vezetek autót - hogy a közutakon a gépkocsivezetők jelentős része mostanában teljesen kifordult önmagából, érezhetően egyre agresszívabbak, egyre inkább fittyet hánynak a szabályokra, és leginkább másokra.

A jelenlegi helyzet vészjósló. Valóban indokoltnak látszik, de legalábbis érthető, hogy az emberek többségében valamiféle időzített bomba ketyeg. Itt volt a Covid, most a szomszédban itt a háború, az árak az egekben, a nadrágszíjat egyre inkább meg kell húzni. Az emberek ezzel szemben még mindig nem képesek fékezni. Nem látnak tovább a saját háztartásuk problematikáján, nem képesek felmérni, hogy a globális változások milyen szinten fogják teljes egészében felülírni azt, amit eddig az életük realitásának gondoltak.

Itt látok többek között egy szükségszerű és törvényszerű szakadást a társadalom szövetében, eltekintve most a vagyoni és egyéb különbségektől. Nem biztos, hogy 10 év múlva a nyugdíj fogalma jelent majd valamit. Nem biztos, hogy a most stabilnak hitt munkahely alkalmazni fog egyáltalán élő, hús-vér embereket azokban a pozíciókban, amelyekre már most jóval költséghatékonyabbnak bizonyul az AI.

És a pozícióban lévő felsővezető, a produktivitás szent nevében úgy fog lelkendezve döntést hozni, és kiszórni 50 ezer alkalmazottat, hogy közben egy pillanatig nem jut eszébe, hogy egy nap ő is erre a sorsra jut majd: mert aminek lelkesen, a profit és a haladás érdekében tapsikolt, az maga a trójai faló: pontosan arra való, hogy rá se legyen szükség egy ponton túl. És azt hiszem ez az egyik lényeges probléma. Az ocsú azért válik el a búzától, mert semmit nem lát magán kívül. Nem tud kollektívában, közös érdekben gondolkodni önérdek helyett, nem tud fals ideológiákat, politikai uszítást, politikai alapon történő megosztottságra törekvő agymosást felismerni és megkérdőjelezni.

Hőbörög, zabál, vedel, fogyaszt, majd ürít.

Egy fontos dolgot tisztázni kell mindezzel együtt: ez a jelenség nem kétpólusú. Pontosan a mindenkori hatalom egyik legkedvesebb taktikája a kétpólusú gondolkodás beplántálása a fejekbe. Ha van fekete és van fehér, és te az egyik vagy, akkor a másik csoport más, mint te, ezért tartanod kell tőle, sőt, gyűlölnöd kell. És amíg ezzel leszel elfoglalva, mi szépen kitaláljuk, hogy kapassuk be veled a horgot, és bonyolítsunk le pár olyan üzelmet, amire nem szeretnénk, hogy odafigyelj. Mert jobb, ha nem tudsz róla.

Tehát nem kétpólusú, nem fekete-és fehér, nem kisember és uralkodó elit alapon kell kizárólag vizsgálni a kérdést. Mindössze tudatos és ösztönlétet folytató egyedek közötti különbségről beszélünk, aminek hamarosan azt gondolom, hogy az utóbbi kárára fájdalmas jelentősége lesz. Ami azt illeti, a földön kinn dolgozó parasztemberben sok esetben több tudatosság van, mint a városi szimpla fogyasztóban. Az, hogy ki hasznos, vagy még inkább: ki lesz hasznos pár éven belül, a nagyobb képet nézve, még csak nem is iskolázottság kérdése.

Illetve: a kinek lesz hasznos és mire lesz hasznos a következő két felmerülő kérdés.

Azoknak, akik előnyt kovácsolnak a mesterséges intelligenciából, minden bizonnyal értékesek és nélkülözhetetlenek lesznek legalább azok az egyének, akik az algoritmusokat programozzák. Aki ehhez az iparághoz kapcsolódik, felsőbb szinteken és megfelelő szaktudással, annak lehet, egy darabig Kánaán lesz.

Lesznek azonban olyan szakmák, hivatások, amelyek szükségszerűen meg fognak szűnni.

A kiskapukat bezárják, de legalábbis jelentősen megnehezítik, hogy ellenőrizetlenül és szabadon bárki is boldoguljon - az uralkodó elit által meghatározott játékszabályok kikerülésével. A kriptopiac példájával élnék, melynek az eleinte nem centralizált, szabad világa sokak számára jelentett busás hasznot, és sokan kiléphettek a mókuskerékből, búcsút inthettek a napi 9-5-ig életformának, az alkalmazotti lét nyűgjének. Ez ma már egyre nehezebb.

Hogy a reményvesztettség és a pesszimizmus vádját kikerüljük, le kell szögezni ezzel szemben, (vagy talán pont a fentiek okán), miszerint egyre többekben fogalmazódik meg, hogy valamit végre kezdeni szeretnének az életükkel. És utóbbi alatt nem az egzisztenciális felemelkedést értik, hiszen nagyon sokszor ezen felismerések épp akkor jönnek, amikor már a szokásos társadalmi el- várások és sztereotípiák mentén valaki réges-rég kipipálta az összes „kötelező jelleggel megvalósítandó” boxot.

És ott áll az élete derekán, vagy talán kicsivel utána, riadtan feltéve magának a kérdést: ennyi volna az egész? Azt akartátok elhitetni velem, hogyha mindenem megvan, és mindent elértem, ami a nagykönyvben meg van írva a konform létforma írt, és íratlan szabályai szerint, akkor révbe érek, és nem lesz hiányérzetem? Akkor hogy lehet, hogy most olyan üresnek érzem magam, mint a kiszáradt dió? Ez a meghasonulásnak egy olyan pillanata, amikor hirtelen minden elért eredmény, felépített haszon, házasság, karrier, és minden ehhez kapcsolódó, addig felülértékelt dolog hirtelen értéktelennek, irrelevánsnak, falsnak hat, mert az ember még mindezek birtokában sem érzi magát önazonosnak. Hiszen az anyagi javak és státuszok hajszolása közben egy valamit felejtett el félúton: saját magát.

A magukat a fenti helyzetben találó embertársaim számára végezetül hadd szolgáljak viszont egy jó hírrel: ha valaki erre a pontra eljutott, az a lehető legjobb, ami vele történhet. Ugyanis ez azt jelenti, hogy felismerte a változtatás szükségességét. Azaz: elindult a tudatosság ösvényén, egy remélhetőleg teljesebb, önazonosabb élet irányába.

A fenti képlet alapján, ha szerencsés és kitartó, jó eséllyel ő lesz a búza.