A GYÁSZ

Landgraf Arnold

A GYÁSZ

Ez a cikkem tulajdonképpen szervesen kapcsolódik az előző hónapban megjelent „A VÁLTOZÁS (Ha félsz, cselekedj)” című írásomhoz, mert a gyász, mint folyamat, szintén egyfajta változás, csak ebben az esetben érzelmileg nagyon erősen érintve vagyunk. Ezért érdemes megnéznünk, hogy ilyenkor mi is játszódik le bennünk.

A köztudatban akkor gyászolunk, ha Valakit elveszítettünk. Ugyanakkor ez az energetikai újra rendeződés minden olyan esetben is lejátszódik, amikor nem egy személyt veszítünk el, hanem egy tárgyat, amihez erősen kötődtünk – a biztosnak hitt állásunkat, az otthonunkat, a párkapcsolatunkat stb. Most azonban arról írok, amikor egy szeretett személyt veszítünk el.

Annak az embernek, aki elveszített valakit, egyrészt hiányozni fog a másik embernek a figyelme, törődése, szeretete, vagyis az energiája. Másrészt gyászolni fogja azokat az elképzelt megéléséket, be nem teljesült elvárásokat, amiről még álmodozott azzal az emberrel kapcsolatban, aki elment. Ezek a vágyak legtöbbször csak bennünk vannak, és mivel már nem fogjuk megkapni a szeretett személytől, ezeket is gyászoljuk. Ez a hiányérzet azonban sokszor jobban fáj a gyász során, mint a konkrét veszteség. Pl.: édesanyánk soha nem adta meg nekünk úgy a szeretetet, ahogy azt mi szerettük volna, és ilyenkor ezt a meg nem kapott szeretetet is siratjuk, mert már az esélye is elmúlt, hogy valaha megkaphassuk.

A gyász tehát egy energiahiányos állapot. A gyászmunka során pedig meg kéne tanulnunk elfogadni ezt az új helyzetet és közben el kéne sajátítanunk, hogyan pótoljuk ezt a hiányzó energiát. Ennek egyik formája az lehet, hogy megtanuljuk megadni saját magunknak ezt az elvesztett energetikát.

Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, érdemes kicsit jobban megismernünk a már az előző írásomban is felvázolt gyászgörbét.

A görbe nagyon jól mutatja, hogy milyen érzelmi mélyrepülésen megyünk keresztül a gyászfolyamat során. De miért nem tudunk kijönni a gödörből és miért maradunk a gödör alján?

Jól látható, hogy a görbe mélypontját egy függőleges szaggatott vonal metszi. Arra ugyan nincs ráírva semmi, de könnyen ki lehet következtetni, hogy az a jelen pillanat, mivel a görbe alatt jól látható a kék nyíllal jelölt

MÚLT és JÖVŐ iránya. Ha a jelen pillanatban a gödör alján vagyok, és a figyelmemet a múltra irányítom, vagyis állandóan a múlton rágódok, hogy miért történt ez meg velem, és folyton sajnáltatom magam, hogy milyen szerencsétlen vagyok, akkor érzelmileg újra generálom a múltbéli eseményt. Vagyis a múltban keresem a megoldást, azt akarom megváltoztatni. Úgy is fogalmazhatnám, hogy arra akarok visszamenni, amerről beleestem a gödörbe. De ez nem fog menni, mert ez egy egyirányú út. Így benne ragadok a gödörben. Ha azonban a jövő felé irányítom a figyelmemet, új lehetőségeket próbálok ki, hogy változtassak a helyzetemen, akkor képes leszek kijönni a gödörből. És ha megnézzük jól az ábrát, akkor azt is láthatjuk, hogy a jövőbeli állapot mindig magasabban van, mint ahol belecsúsztam a gyász érzelmi gödrébe. Vagyis fejlődtem. Ez a fő hozadéka a gyásznak, ahogy minden változásnak is.

Ugyanakkor érdemes úgy is ránézni erre a gyászgörbére, mint egy örvénynek a metszetére.

Mert az örvénynek van egy sajátságos energetikája. Amikor beszippant, mindenképpen levisz a legaljáig. Ott viszont kidob magából. Ezért, amikor ellenállunk és nem hagyjuk, hogy magával rántson, a harcban elveszítjük minden erőnket és amikor az alján kidob bennünket, akkor már nem marad erőnk a felszínre úszni. Ezért fulladnak bele a vízörvénybe az emberek. Azonban, ha hagyjuk, hogy beszippantson, akkor az így megmaradt erőnkkel, a felszínre tudunk jönni, amikor kidob magából az örvény. De hogy jön ide az örvény?

A gyász folyamatában minden esetben egy érzelmi örvénybe is belekerülünk. Ha megengedjük magunknak, hogy ez az érzelmi örvény magával ragadjon, vagyis hagyjuk, hogy rossz legyen, hogy fájjon, merünk kétségbeesni, megengedjük magunknak, hogy dühösek legyünk (akár kiabáljunk és zokogjunk is), vagyis megéljük az érzelmeinket, akkor gyorsabban leérhetünk az érzelmi örvény aljára. Ezután sokkal könnyebben fogunk tudni a jövő felé tekinteni. Az elfojtott érzelmek – amiket azért nem éltünk meg, mert küzdöttünk az érzelmi örvény ellen, ami így is - úgy is magába szippantott – viszont benne tartanak az örvénybe, vagyis a gödör alján maradunk. Ráadásul az elfojtott érzelmek rejtett indulatokat generálnak, melyek a legváratlanabb élethelyzetekben és időpontokban képesek újra előidézni az elfojtott érzelmeket, sokszor robbanásszerűen. Ennek következtében egyrészt újból és újból visszacsúszunk a gödör aljára, másrészt romboljuk önmagunkat és kapcsolatainkat is. Ezek a korlátozó érzelmek akadályoznak meg bennünket abban, hogy azt az életet teremtsük meg magunknak, és tartsuk fenn, amit valójában élni szeretnénk.

Természetesen nem arról van szó, hogy az érzelmeinkre nincs szükség, hanem arról, hogy az érzelmek csupán iránymutatók, ha úgy tetszik jelzőtáblák az életünkben. És mi nem az érzelmeink vagyunk. Ha nem azonosulunk az érzelmeinkkel, hanem megismerjük őket – azáltal, hogy merjük megélni azokat –akkor megtanuljuk érzelmeinket a helyükön kezelni, illetve szükség esetén elengedni. Ekkor egy sokkal szabadabb, békésebb és harmonikusabb életet élhetünk.

Most, hogy kielemeztük mi is játszódik le bennünk a gyászfolyamat során, nézzük meg, hogy mi az a két mód, ahogyan legtöbbször reagálunk a gyász során, főleg, ha az váratlan vagy erőteljes.

Vagy szétesünk, vagyis egy káosz lesz az életünk, vagy lefagyunk, lemerevedünk és képtelenek vagyunk bármilyen cselekvésre. Azonban mindkét esetben, a bennünket ért sokk hatására az elején fogalmunk sincs, hogy mit csináljunk. Igazából ekkor kéne a gyászmunkát elvégeznünk, hogy azután, magunkhoz térve visszataláljunk az életünkbe. (A gyászmunkáról a következő hónapban, ennek a cikknek a folytatásaként fogok részletesebben írni.)

Mert az örvénynek van egy sajátságos energetikája. Amikor beszippant, mindenképpen levisz a legaljáig.

Ugyanakkor az, hogy ez mennyi idő alatt történik meg és mennyire vagyunk képesek a változást beengedni az életünkbe, nemcsak az elvégzett gyászmunkától, hanem a rezilienciánktól, vagyis a rugalmasságunktól is függ.

Viszont az eltérő rugalmasságú embereknek a saját reziliánciája is változik a különböző életterületeken. Biztos feltűnt már Neked is Kedves Olvasó, hogy másképp viselkedsz különböző élethelyzetekben. Van, ahol hihetetlenül rugalmasan vagy képes reagálni, és van, ahol csak nagy nehézségek árán vagy képes túllépni dolgokon. De ez így van rendjén.

Viszont jó hír, hogy a rezilienciánkat, vagyis a rugalmasságunkat tudjuk fejleszteni. Egyrészt úgy, hogy jobban odafigyelünk az életünkre és tudatosabbak vagyunk azokra a dolgokra, amik történnek velünk, és egy állandó önreflexióval igyekszünk kiszűrni minél előbb életünkből azokat a dolgokat, melyek már nem szolgálják fejlődésünket. A másik lehetőség, hogy megtanulunk érzelmileg nem bevonódni a velünk történtekbe, hanem mintegy külső szemlélőként igyekszünk figyelni az eseményeket. Ezek azonban sok önmunkát igényelnek, mert mindkét esetben az elme csendje a kulcs. Ezt viszont csak rendszeres gyakorlással lehet megtanulni.

Mindezekért arra biztatlak Kedves Olvasó, hogy foglalkozz magaddal és merd megélni az érzelmeidet.

Hogy ezt segítsem, két idézettel és egy saját verssel búcsúzom.

„A fájdalom szörnyű zavarában hiábavaló választ keresni; ebből csak gyötrődés származhat, de ez mégsem jelenti azt, hogy nincs válasz.”

(Charlie Chaplin)

„A gyász gyötrelmes tud lenni. Ugyanakkor bármennyire is nehéz elviselni, mégis utat nyithat a megbocsátás, az elengedés és a hála felé.”

(Marianne Williamson)

BÚCSÚ ÉDESAPÁMTÓL

Ott ültem mellette végső földi útján,

Fogtam a kezét, és néztem rá furcsán.

Nehéz ezt az élményt szavakba önteni,

Hiszen itt már nem kell semmiről dönteni.

Nem tudtam mit kezdjek ezzel az érzéssel,

Nem tudok vitázni az Isteni végzéssel.

Vele voltam végig, kísértem az útján,

és elkezdtem játszani érzelmeim húrján.

Mi lesz vele vajon, hová fog kerülni?

Lelke mely úton jár majd, ki fog-e derülni?

Azt hittem a félelem erőt vesz majd rajtam,

De nem küzdöttem, csak engedtem és hagytam.

Átadtam magamat ennek az érzésnek,

A szeretettel teli intim féltésnek.

Mert nem félelem volt, csak szorongott a lelkem,

Hisz a halállal nem kellet még kettesben lennem.

De rájöttem, nem kell semmitől sem félnem,

Hiszen az elmúlás nem más, csak a létem.

Ott voltam mellette, mikor távozott a lélek,

S éreztem, hogy a haláltól nincs már miért féljek.

Egyedül ülök itt, nincsen bennem féltés,

Beteljesült immár az Isteni végzés.

Nincsenek kérdések, s válaszok sem bennem,

Teszem, mit mindig is kellet volna tennem.

Üres vagyok belül, érzem a lelkemet,

Nem korlátozza már semmi sem testemet.

Felszabadult lettem, békesség van bennem,

S belül valahol a végtelent is sejtem.

Sejtem magamban a végtelen létezést,

Az örök körforgást: indulást, s érkezést.