10 minute read
Nyelvi kincseink 1. rész - A bábeli zűrzavar
Gyurkovics Eszter
Nyelvi kincseink 1. rész - A bábeli zűrzavar
Mindenki ismeri azt az ószövetségi történetet, amikor az akkor még egy nyelvet beszélő embereket Isten megbüntette hiú nagyravágyásuk miatt. Ezek az emberek ugyanis egy égig érő tornyot akartak építeni Bábelben, így szerezve hírnevet maguknak, de a Teremtő ezt nem hagyta: összezavarta a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást többé, így az emberek szétszéledtek. Feltette már bárki magának a kérdést, mi lenne, ha ma is az egész világ egy nyelvet beszélne? Mennyi tudományág, mennyi foglalkozás és hány nyelvvizsgaközpont szűnne meg! Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ugyanakkor mennyivel szegényebb is!
Tény, hogy az ember legfőbb kommunikációs eszköze a nyelv. Az is tény, hogy a mai világban 1-2 idegen nyelv ismerete elkerülhetetlen. Ezzel a nyelvre, nyelvi jelenségekre és összefüggésekre érzékenyítő cikksorozattal az a célom, hogy jobban megértsük a nyelv, mint univerzális fogalom állandóan változó jellegét, lássuk át és fogadjuk el egy-egy nyelv természetét, ismerjünk fel szerkezeteket, hogy ezáltal a nyelvtanulás is gördülékenyebben menjen, és hogy tudatosítsam, milyen egyedülálló kincset beszélünk mi, magyarok.
A nyelvek „összezavarása” nem egy csettintésre zajlott le, és maga a megfogalmazás is eléggé félrevezető. Nem egy helyen élt sok, egy nyelvet beszélő ember, hanem sok különböző helyen élt egy-egy nyelvet beszélő ember. Vagyis a világ túl nagy, és túl sok különbséget rejt, hogy az egész emberiség egy nyelvet beszéljen. Nyelvtörténeti, földrajzi, kulturális, fonetikai, de akár politikai vagy vallási okai is lehetnek ennek a rengeteg és sokoldalú különbözőségnek. Klasszikus példa, hogy míg az eszkimóknak többszáz szavuk van a hóra, addig nekünk, magyaroknak, meg általában az európai embernek csak egy. Hogy egy kevésbé elcsépelt példát is említsek, a németek egy szóval körülírják azt a jelenséget, amikor befejezik aznapra a munkát (Ich habe Feierabend), míg nekünk nem áll rendelkezésre ilyen kifejezés (szabad fordításban: „végeztem mára”, ugyanakkor mással is végezhetünk, nemcsak a munkával). A „Brückentag” meg egy ünnepnap utáni „áthidaló munkanap”, amit az emberek legtöbbje szabadnapnak kivesz, pl. egy csütörtökre eső ünnepnap utáni pénteket.
Mégis hány darab nyelv létezik a világon? A legtöbben óvatosan több százra tippelnek, pedig a tudomány ma 6500-7000 különböző nyelvet különböztet meg, de feltűnhet az ötszázas kilengés, ami egy hatalmas nagy szám, tekintve, hogy egy átlagember 1-2 idegen nyelvet beszél. Bár esélyes, hogy száz év múlva ennek csak a felét tartalmazza majd a hivatalos regiszter, ugyanis sok nyelv haldoklik. A centralizált életforma, a digitalizáció és a tömegkommunikáció terjedésének korában a nyelvi elszigetelődésnek kevés esélye van. Bármely országot is hoznám fel példának, ahol akármennyi nyelvváltozat, vagy akár különböző nyelv létezik, közigazgatásilag és az ország irányításának szempontjából egy egységes, hivatalos nyelv használata az ésszerű megoldás. A helyi nyelvjárások így rákényszerülnek a nyelvátvételre, mert csak így tudják megértetni magukat pl. a postán.
A világ nyelveinek határozatlan becslése több okra vezethető vissza. Egyrészt nehéz megkülönböztetni egy nyelvet egy nyelvjárástól. Másrészt még a mai napig, a centralizáció ellenére is léteznek olyan bennfentes, elszigetelt, megközelíthetetlen bennszülött törzsek, akik nem engedik felfedezni a nyelvüket, így a kutatók sem tudják megmondani, hogy az egymás szomszédságában élő két törzs hasonló vagy teljesen eltérő nyelven kommunikál-e. Harmadrészt ebben is, mint sok minden másban, nagy szerepet játszik a vallás és a politika. A régi Jugoszlávia utódállamaiban például előszeretettel használják az ún. „jugó” nyelvet, ami tulajdonképpen az ezen állam hivatalos nyelveként is elismert „szerbhorvát” változat. Ez a két nyelv igazából egy, és nem csak azért különböztetik meg egymástól, mert az egyikben cirill betűket, a másikban meg latin betűket használnak, hanem azért is, mert a horvátok katolikusok, míg a szerbek ortodoxok.
Ezen kívül továbbra is hangsúlyozandó, hogy a nyelv nem egy egzakt, konstans dolog, hanem egy folyamatosan változó jelenség. A beszélői régebben is vándoroltak, és ma is vándorolnak, így a nyelvet különböző behatások érik. Egy Amerikába disszidált magyar család például csak akcentussal fogja beszélni az ottani angolt, amiből akár egy dialektus is születhet, és az is könnyen előfordul, hogy a legújabb magyar szlengeket és szófordulatokat nem értik meg, mert nincsenek közvetlen kapcsolatban az anyanyelvükkel. Ezért történhet meg az, hogy egy tizenhat éves, az USA-ban élő magyar fiú nem érti meg teljesen a tizenhat éves, Magyarországon élő magyar fiút, holott mindkettejüknek ugyanaz az anyanyelve.
Mi ugyanilyen bukdácsolva értenénk csak meg a moldvai csángókat, mert ők egy nyelvileg elszigetelt, román anyanyelvűekkel körülvett területen élnek, sztenderd magyar anyanyelvű behatást nem kapnak, csak azt a verziót beszélik, mint odatelepülésükkor, ráadásul az a verzió is elrománosodott. Velük ellentétben az erdélyi magyarok több magyarországi inputot kapnak, a számuk is nagyobb, ezért velük könnyebben szót találnánk, de feltűnhet az ízes tájszólásuk, és néhány szóhasználatbeli különbség is, pl. ők a süteményre a tészta elnevezést használják, míg a száraztésztára a laskát.
A könnyebb átláthatóság értelmében a nyelvészek próbálták bekategorizálni a nyelvtípusokat, de itt is sok az átfedés. Egy nyelvet meg lehet különböztetni például területen alapuló felosztásban (pl. eurázsiai és afrikai nyelvek), nyelvcsalád szempontjából (pl. indoeurópai, újlatin, uráli), de létezik tipológiai szempontból elkülönülő besorolás is (pl. agglutináló, flektáló). Továbbá megkülönböztethetünk betűtípus szerint írott nyelveket (arab, kínai), vagy alapszórendi kategóriákba tartozót, vagyis, hogy az állítmány, az alany és a többi mondatrész egy mondaton belül hol helyezkedik el. A mi nyelvünk ebből a szempontból eléggé kötetlen, de pl. a japánban az állítmány mindig a mondat végén áll, és bizonyos nyelvekben kötőszótól függ a mellékmondat sorrendje, lásd a rettegett KATI-szórendet a németet tanulók körében.
Mi mondható el a magyar nyelvről? Nem száraz szakmai besorolás szempontjából, hanem mi az, ami elsőként az eszünkbe jut? Az, hogy az egyik legnehezebb nyelv, és az, hogy nyelvrokon nélküli. Mindkettőben van igazság, de ezen mítoszok felfedése, az egész nyelvészeti tudományághoz hasonlatosan, nem olyan egyszerű, hogy meg lehetne válaszolni egy igennel van egy nemmel.
A magyar nyelv általában bekerül a nehézségi listák top tízébe. Azért csak „általában”, mert minden lista más szempontok szerint kategorizál, így egy nyelv mindig más miatt számít „nehéznek”. A japán azért, mert többezer karakter található benne, ráadásul három különböző írásrendszerrel. Az arab azért, mert minden betűt különböző módon le lehet írni, és a magánhangzókat írásban nem jelölik. A mandarin azért, mert minden egyes betűt különféle módokon kell kiejteni, és dallammal választja el egymástól a szavakat. A magyar pedig a nyelvtanban fellelhető rengeteg eset miatt számít nehéznek, amely eseteket még az anyanyelvi beszélők sem tudnák felsorolni (de azért segítek: tárgyeset, részes eset, birtokos eset stb.). Összesen 17 esetet különböztet meg a magyar, ami pl. a latin hat esetéhez képest rengeteg, és mindezzel egy nyelvtanulónak megbirkózni igen nagy kihívás.
A nyelvrokonság nélküliség egy kicsit önsajnáltató magatartást sejtet, ami egyébként is jellemző ránk (ez alátámasztja a kultúra és a nyelv kapcsolatát is), de attól még van benne némi parasztiész-igazság, hiszen nincs a világon még egy olyan nyelv, amit magyarként nagyjából megértenénk. Itt következik a nagybetűs, felkiáltójeles DE!: szakmai szempontból azonban igenis vannak rokonaink. Nyelvtanóráról ismerős lehet, hogy az uráli nyelvcsalád finnugor ágához tartozunk, a finnel és az észttel együtt. Míg ez utóbbi kettő szoros kapcsolatban áll egymással, addig a magyar 3000 éve lecsatlakozott erről a vonalról, és egyedül maradtunk. Ami miatt mégis hivatalos nyelvrokonoknak számítunk, az a jelképes és elenyésző hangtani egyezésen kívül a nyelvtani rendszerünkben keresendő: a finnben is 15 eset létezik!
Az uráli nyelvekre továbbá jellemző az ún. magánhangzó-harmónia, ami teljesen egyedivé teszi ezt a nyelvcsaládot, vagyis az a szabály, hogy magas hangrendű szóhoz magas hangrendű toldalék, míg vegyes és mély hangrendűhöz mély toldalék társul. (asztal-hoz, kicsi-re). Tehát hiába nem értünk egy szót se finnül, attól még nyelvrokonok vagyunk, és kész, mert ők is így ragoznak. (Nem én mondtam.) Ráadásul náluk, és nálunk is léteznek kettes, sőt hármas felosztású ragok is, pl. -hoz -hez –höz. Mire szegény kezdő nyelvtanuló élőbeszéd során kisakkozza, hogy a mondani kívánt szóban mennyi magas hangrendű és mennyi mély hangrendű magánhangzó szerepel, majd melyik rag melyik verzióját kell a szóhoz illesztenie, addigra a beszélgetőpartnerének az élettől is elmegy a kedve. Hát még a nyelvtanulónak.
A Rádió 1 francia Dj-je, Cooky esetében jól meg lehet figyelni ezt a jelenséget, ő például következetesen elrontja azt a ragozást, hogy „melyik városből telefonálsz”?
Viszont: fotelbe, vagy fotelba? A hivatalos megoldókulcs a cikk végén található. (Vicceltem: mindkettő verzió helyes, tekintve, hogy a szó ugyanannyi magas és mély hangrendű magánhangzót tartalmaz.)
Tehát léteznek nyelvrokonaink. További biztatásként megjegyzem, hogy akadnak olyan nyelvek is, amik viszont mindenféle csoportosítási kísérletnek ellenállnak. Ezeket ún. izolált, elszigetelt nyelvnek hívják, ami nem egyenlő a cikk elején említett, a nyelvüket felfedeztetni nem hajlandó törzsekével. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a nyelveknek nincsen közös őse más nyelvekkel, nem létezik ismert nyelvrokona. Ez az állítás sokkal félelmetesebb és determinálóbb, mint amit a magyar nyelvről feltételeztünk, nemdebár?
Példaként szándékosan nem a koreai nyelvet említem, hiszen egyrészt ezt 78 millióan beszélik, és ilyen nagy szám esetén kit érdekelnek a nyelvrokonok? Másrészt könnyen le lehetne legyinteni ezt az állítást, hiszen Dél-Korea eleve egy félsziget, nyelvészeti szempontból viszont nyugodtan szigetnek is mondhatnánk, ahol az Észak-Korea felől tapasztalt izoláltság egyébként is felerősödik. Ugyanis a két ország politikai és kulturális különbözősége miatt annyira elhatárolódott a két nyelv, hogy ma már külön észak-korai és dél-koreai nyelvről – nem nyelvjárásról vagy dialektusról! – beszélünk.
Hanem a baszk nyelvet hoznám fel számunkra motiváló példának, amit a Pireneusok nyugati lábánál beszél elenyésző számban összesen 700.000 ember, és az összes többi európai nyelvvel ellentétben ez az egyetlen olyan nyelv, amelyet sehova sem tudtak besorolni.
Az az állítás pedig, hogy a magyar nyelv nehéz, eléggé önkényes és relatív. Mihez képest nehéz? A göröghöz? És a görög nem nehéz? Nyilván egy ugyanabba a nyelvcsaládba tartozó ember könnyebben megtanulja „rokonainak” a nyelvét, pl. az orosz a szerbet vagy a szlovákot (szláv nyelvek), vagy a román a spanyolt (újlatin nyelvek), de nehéz nyelv, mint olyan, nem létezik. Könnyű nyelv sem. Mindegyik nyelvben más a nehéz, és más a könnyű. Például az angolban nincsen ragozás, cserébe rengeteg igeidő. Egy kevésbé bonyolult politikai környezetben vagy fejletlenebb technikai körülmények között beszélt nyelvet sem sérthetünk meg azzal a szitokszóval, hogy „egyszerű”, mert némelyik egészen finom megkülönböztetésekre képes. Vegyük példának ezt a magyar mondatot: „A férfi meglátta a nőt, és odament.” Mi kikövetkeztetjük, hogy a férfi ment oda a nőhöz, de pl. az ausztrál őslakosok nyelvén, a dyirbal nyelvben szigorú értelmezési szabályok vonatkoznak mindkettő verzióra, vagy azt is ki tudják fejezni ugyanezzel a mondatszerkezettel, hogy a nő ment oda a férfihez. Másik érdekes példa: „John épp induláskor látta meg Billt.” Magyarul nem tudnánk válaszolni arra a kérdésre, hogy ki indult el, mikor meglátták egymást. A Kanada középső részén beszélt plains cree nyelv viszont pontosan tud felelni erre a talányra, attól függően, hogyan ragozza a „meglátni” igét.
