16 minute read
"Szeretem, ha az emberek különlegesek” - Interjú Vámos Robival
VERES MÓNIKA
"Szeretem, ha az emberek különlegesek” - Interjú Vámos Robival
Édesanya ismerősöm mesélt nekem a könyvről, melyet kamasz lányának adott. Elmondta, hogy a könyv szerzője nagyszerűen szólítja meg a gyermekeket és klassz, amit csinál. Az érdeklődésemet rögtön felkeltette, így azonnal meg akartam ismerni azt az embert, aki a legtermészetesebb módszerekkel tud hatalmas változásokat hozni a fiatalok lelki világában és aki által egy sokszor teljesen új úton tudnak tovább haladni önbizalommal és megújult lelkesedéssel.
Vámos Robi gyermek coach, művész-mentor és író alkotta meg a Gyémántbogár nevű programját, melyben gyerekeket és felnőtteket is támogat, mégpedig egy rendkívül hatékony és szeretett módszerrel, a művészet és rajzolás eszközeivel. Módszertana sajátja, hiszen minden, amit alkalmaz és amit képvisel, az a gyerekektől kapott tapasztalatokból született.
Robi gyakran használ egy szót, melyet szeretek, ez pedig a ragyogás. Beszélgetésünk során megtudtam, hogyan tudja elérni gyerekeknél ezt a felszabadító állapotot, amely szárnyakat és bátorságot képes adni. Szeretném veletek is megosztani ezt az izgalmas, inspiráló interjút, melyet telefonbeszélgetésünk alapján írtam le.
Kedves Robi, a legelső gondolat, ami veled kapcsolatosan eszembe jutott az volt, hogy meg szeretném tudni, honnan eredhet ez a fajta lelkesedés, kreativitás, optimizmus és lendületesség, amellyel rendelkezel?
A legtöbb energiát abból nyerem, amit csinálok. Amikor felnőttként visszakanyarodtam a szabadkézi rajzokhoz, akkor jöttem rá, hogy milyen hatással bírnak és azt a hatást látva önmagát lendületbe hozóvá vált az egész. Azok a dolgok, amelyekkel másokat lelkesítek, engem is mindig előre vittek. Ebből nagyon sok erőre tettem szert és sok pajzsot növesztettem magam köré, ami segített abban, hogy elengedjek dolgokat és embereket.
A weboldaladon a bemutatkozásodban azt írod, hogy nem a múltban vájkálsz, hanem a jövőt építed alkotásokkal, humorral. Amikor megismersz egy új gyermeket, esetleg a szüleit, akkor a múltjukat illetően szoktál kérdezni bármit tőlük?
Nem arról van szó, hogy nem érdekel a múltjuk, de a jövővel jobban szeretek foglalkozni. Mindig a megoldások felé szoktam törekedni. Természetes, hogy elmesélhetik, ami történt, de nem ragadunk benne, hanem úgy képzeljük el, hogy ez az állapot holnaptól nem így lesz. Így mindjárt másképp látjuk a dolgokat. Ez nem azt jelenti, hogy a problémákat a szőnyeg alá söpörjük.
Néhányan, akik felületesen figyelik, hogy mit csinálok, hajlamosak azt gondolni, hogy én arra nevelek, hogy ha esik az eső, akkor is nézzük a napot.
Amikor még csak a Táblácska volt, ezek a rajzok pozitívak, vidámak voltak. Erről azt gondolták, hogy én mindig optimista vagyok, de ez nincs így. Nyilván beszélünk a gondokról is.
Könnyebb úgy átlendülni a múltbéli dolgokon, ha nem mindig velük foglalkozunk, hanem előre nézünk kicsit?
Persze. Meg is szoktam kérdezni, hogy ki mit kíván az aranyhaltól? Ha jön valaki, akkor lehet három kívánsága és az az érdekes, hogy a szülők csak néznek rám, hogy én ezt hogyan értem? Ha azt mondom valakinek, hogy van három kívánsága, akkor inkább fél, mint kívánjon. Túl meseszerű nekik. Azt gondolom, hogy mindig van lehetőség a pozitív kívánságokra.
A Gyémántbogár programod hogyan épül fel, milyen területei vannak? Melyek szólnak iskoláknak és melyek adnak egyéni találkozásra lehetőséget?
Alapvetően három dolgot csinálok: előadást, egyéni foglalkozást és mentor programot tartok, ami az egyéni foglalkozás egyik speciális része. Az előadásokon belül is tartok saját rendezvényeket, ahová sok embert hívunk, várunk. Nemrég a Lurdy Házban volt ilyen rendezvény, ott 500 fő volt jelen. A közönségnek mindenféle interaktív előadást találok ki, mindig mást, tehát nem ismétlődő.
Ami egy kicsit ismétlődőbb, de ahol a közönség állandóan változik, az az iskolai rendkívüli rajzóra, amelyet most már több, mint 800 osztályban tartottam. Ezek tanórai foglalkozások, az osztályfőnök is jelen van. Leginkább 3.osztálytól, jellemzően az általános iskolákban vannak foglalkozásaim, meghívásra.
Itt meg szoktuk beszélni, hogy az osztályt milyen társadalmi témák érintik éppen, például egymás elfogadása, egyéni önbizalom, csapatmunka.
Az egyéni foglalkozásnál általában egy konkrét helyzet felgöngyölítése zajlik, nem feltétlenül minden problémát tudunk megoldani két óra alatt. Ha konkrét esetet nézünk, például izgul a dolgozat miatt, felvételi félelmek vannak, vagy netán sportoló és versenyre készül, ezek elég gyakran fordulnak elő. És a kamaszkori problémák: nem fogadják be, kibeszélik, nem játszanak vele, egyedül van. Ezek nagyon gyakori dolgok. Van, hogy valaki túlzottan meg akar felelni, túl sokat tanul, vagy épp nem csinál semmit, ezek szélsőségek.
A mentor program során az iskola 9 hónapja alatt minden hónapban találkozunk az illetővel, ezek általában hosszabb találkozók, van, amikor egész naposak. Ilyenkor alkotás is van, mert a művészet irányába szeretem vinni a dolgokat, az sokat szokott segíteni.
Miért éppen a rajzolást kezdted el alkalmazni a gyerekekkel? Amellett, hogy gyerekkorod óta a mai napig rajzolsz, mi az egyéb oka, amiért ez a módszer kifejezetten hatékony?
A színezőkkel kezdődött, amikor rájöttünk, hogy nem csak arról van szó, hogy a gyerekek kiszínezik a rajzot, hanem sikerélményük is lesz. Hirtelen azt látják, hogy „jaj de jó, hogy ezt én csináltam”. A felnőtt színezőknek is ez a hatása, azért szeretik annyira, mert nem lehet úgy megcsinálni, hogy ne legyen szép. Sikerélményt adnak. Viszont nem csak ennyiről van szó...
Úgy kezdődtek az iskolai foglalkozásaim, hogy hívtak az iskolából, hogy nézzem meg a színezőimet a faliújságon, milyen ügyesek a gyerekek. Azt mondtam, hogy szívesen elmegyek, ha a gyerekekkel is foglalkozunk a látogatásom során. A színezőknek a hatása volt az, ami rádöbbentett a dolgokra. Például az a gyerek, aki alig mert megszólalni, utána mesemondó versenyen indult el és ezt csak azért, mert egyszerű kis rajzokat csináltunk, ami egy instant sikerélmény.
A gyerek ilyenkor másoktól, a külvilágtól is kap valamilyen visszajelzést, vagy csak magában, belül érzi a sikerét?
Mostanában úgy irányítom, hogy az osztály elismerését is kivívja az, aki szerepel. Nem vagyok az általános dicséretek híve. Én a különlegességet szoktam a leginkább elismerni. Meglátom azt, hogy hogyan tudok olyat mondani az illetőnek, ami nagyon betalál. Mert azt gyorsan meglátom, hogy milyen típusú. Az iskolai órákon, amin a tanár is részt vesz, ő is kap egy képet arról, hogy az elismerés nem feltétlenül az „ügyes voltál”, „jó voltál”, „tudsz te még ennél jobbat is” kifejezésekben merül ki, hanem talán elég annyit mondani, hogy „milyen jó, hogy ezt te csináltad, mert így különleges lett”.
A Táblácska ma már egy ismert márka, úgy tudom, hogy jelenleg többen is rajzoljátok az egyre növekvő igények miatt. Hogyan építetted fel ezt a vállalkozást? Mindig hittél a célod sikerében?
2007-ben volt az első alkalom, amikor először ajándékba készült egy-egy névtábla. 2012-től kapta a Táblácska nevet és akkor vált nem csak névtáblává, hanem ajándéktábla funkciót is kapott. Attól, hogy ez egy ajándéktárgy, rögtön másabb kicsit, mint hogy az ember saját magának rendeli, így a személyes törődést abszolút jelképezi.
Nagyon beindult az érdeklődés és 2014. óta, ha úgy akarom, nem is kellek hozzá, mert van egy csapatunk.
2018 óta távmunkában dolgozunk, a feleségem koordinálja a készítést. Ő osztja ki, hogy ki fogja készíteni az adott táblát. A táblák mozognak az országban és végül befutnak hozzánk a készek. Már csak le kell ellenőrizni és elküldeni.
Az elején nem azonnal hittem benne. Egy üzleti tanácsadáson egyből kiderült, hogy ennek a vállalkozásnak semmi létjogosultsága nincs. Én viszont ezt megcáfoltam - szerintem van - és meggyőztem a tanácsadót. Az eredmények ezt hozták is, főleg, hogy ez egy egytermékes vállalkozás volt. Üzletileg nem érthető, hogyan kezdett el működni, de valahogy nagyon jó volt az energiája.
Volt 1-2 mélypont, amikor többet kellett foglalkozni a kollégák lelki világával és együttműködésével, mint a termékkel és ez engem kezdett zavarni. Volt holtpont. Amikor jött a vírushelyzet, az is érezhető volt és kitartottunk. A távmunka már a Covid előtt beindult, így nem akkor kellett kapkodnunk, ez előnyös volt a kollégák számára is. Előtte volt, hogy 12-en dolgoztak egy légtérben. Most elengedtük már azt, hogy ennek mindenképpen önállóan is kelljen működnie, hogy önállóan eltartson minket. Nem állandó a csapat sem, mások az elvárások, könnyedebb az egész. Más tevékenységek is vannak, már nem ez az egyedüli fókusz.
Mit gondolsz arról, hogy sokan a vállalkozásuk rabjává válnak és nem hagynak maguknak elég szabadidőt élni?
Nagyon sok könyvet elolvastam erről, hogy ne essek azokba a csapdákba, amikbe egyébként beleestem utána. Nyilván a megrendelő, vendég, vevő az első, de ez felőrli az embert. Nem lehet minden elképzelést teljesíteni és sokszor üzletileg nem jó irányba viszik a kívánságok a dolgokat. Meg kell tartani a szabályainkat.
Hogyan telik egy napod és szoktál-e készülni a nyárra?
A kedd és a csütörtök iskolai óra, hétfőn egyéni foglalkozást tartok. A szerdát általában üresen hagyom, de úgyis megtelik, péntek a mentoráltaké és van, amikor könyvet írok.
Ez az első nyár, amikor sikerült megtervezni, hogy melyik héten vállalok valamit és melyiken nem. A hétvégét is szoktam várni, mert nagyon szeretem, amit csinálok, de néha kell a semmittevés. Pénteken vannak a mentoráltak. Ők feltöltenek, olyan gyerekek vannak a mentorprogramban, akik támogatnak és segítenek engem is. Nagyon jó velük lenni, ilyen módon a péntek is hétvége számomra. A saját gyerekeimmel is kell lennem, sőt azt szeretem legjobban, ha velük vagyok.
Ma egyre jobban előtérbe kerül a szabadságra „nevelés”, közben ugyanannyi írást lehet olvasni szakemberektől arról, hogy a gyermekeknek szükségük van a korlátokra. Hol van ennek a megfelelő egyensúlya?
A személyiségtől is függ, hogy a szabadság neki mit jelent. Van, aki művész típusú és a szabad alkotás jelenti a szabadságot számára, van, aki kényelmesebb típus, neki az, ha kevesebb szabály van. Van, akinek az jelenti, hogy lehet hülyéskedni, ez a három típus elég jellegzetes.
Nem mondom meg, hogy hogyan csinálják. Ez nem azt jelenti, hogy elengedem a gyeplőt. Az egyensúly ott van, hogy beszéljenek arról, hogy milyen szabály van otthon, amit ki is dobhatnának. Meg kell érteni, hogy az iskolában vannak szabályok, de ha kilépnek a kapun, akkor már nincsenek. Ha eljön hozzám valaki, akkor gyakran látom, hogy úgy érzi, mintha iskolában lenne és sok idő mire megérti, hogy ez nem iskola. Nem kell megkérdezni, hogy jó lett -e, nem kell anyára vagy apára, rám nézni aggódó tekintettel, csak csinálja meg ahogyan neki tetszik.
A másik, ami szabályokba kényszerít, hogy az iskolában mindenről véleményt kapnak. Bármit csinálnak, azt értékelik és így ők egymást is értékelik, jönnek a kibeszélések, beszólások, amik a szabadságot korlátozzák. Az egyensúlyt a szülőnek kell megteremtenie. A szülőnek meg kell értetnie, hogy egy szabályt nem lehet átlépni.
Vagy a bizalom, ugye? Meg lehet adni a bizalmat, ha ő ezt érzi, akkor nem fogja átlépni. Ha kicsit is úgy érzi, hogy itt lehet csalni, akkor az őszinteség hiánya van jelen.
Ahhoz, hogy a gyermekek általad sikerélményekhez jussanak és önbizalmuk épüljön ki, hogy a csigaházukban elbújók is előtérbe akarjanak kerülni önként, mennyi időre van szükség, mennyi velük töltött foglalkozás tudja elhozni ennek az eredményét?
Elég nagy hatással szoktam lenni a foglalkozásokkal és nálam nincs olyan, hogy egy konkrét problémával többször jönnek. Egy találkozás szokott kimozdítani a mélypontról, kibillenteni a jó irányba. Van, hogy egyszer sem kell jönni, mert a könyvek is működnek. Kimozdulnak, lelkesednek hamar. Iskolában sem szoktam ugyanoda visszatérni, csak ha kialakul egy jó kapcsolat mindenkivel, ahová visszahívnak. De nem szokott kelleni újra menni.
A mentoráltak esete más kérdés, ez egy kísérős dolog, céljuk van, művészeti, vagy sport. Vágyuk van, abban kell hosszan támogatni őket.
Úgy gondolom, hogy az általános iskola rendkívüli módon befolyásolja a gyermekek önbecsülésének, önbizalmának alakulását. Akár pozitív, akár negatív az irány, egy magot ültet el a gyerekben. Te hogyan látod ezt a dolgot? Úgy gondolom te épp ezt teszed, kifejezetten pozitív irányba.
Egy olyan környezetben, ahol mindig lehúzzák a gyereket, nem fog a jó irányba fejlődni a személyisége. Elbújik, vagy olyan mintái lesznek, amivel később máshol is azt hiszi, hogy rosszat akarnak neki, támadják, becsmérlik. Az olyan osztályban, ahol nem fogadják el, ott általában a tisztelet hiánya az, ami leginkább fájdalmas.
Tegnap épp pedagógusoknak tartottam személyiségfejlesztő foglalkozást. Ez volt az éves továbbképzésük az iskolában. Nagyon nyitottak voltak és jó társaság volt. A pedagógusok gyakran látják, hogy kezelhetetlen az osztály. De, aki ezen túllendül és tényleg a gyerekekkel szeret foglalkozni, az továbbviszi a jó lángot.
Sajnos a szakmai rész nem elég. Nekem nincs pedagógiai végzettségem, azt mondom, hogy szerencsére, mert nem ez kell, hanem az ember kell hozzá. Aki eleve tud a gyerekekkel foglalkozni, annak nem a túl sok képzettség a fontos.
A mai sok ingert adó, vibráló világban a gyerekek is a pörgősebb dolgok felé fókuszálnak. Az egyszerűbb kivitelezésű, nyugodt elfoglaltságokat unalmasnak tartják. Talán nem is annyira tudatos ez náluk, mert a legkisebbeknek is feljebb tolódott az ingerküszöbük. Úgy gondolom, hogy szülőként ezt lehet befolyásolnunk gyermekeinknél, de csak egy bizonyos határig, mert az ingereket nem szűrhetjük ki az életükben teljesen. Te hogy látod ezt a kérdést? A felgyorsult világunk lehet ártalmas erre a generációra?
Olyan információkkal telítődik a fejük, amit nem tudnak feldolgozni. Mert közben az ember teste olyan ütemben nem fejlődik, mint a technika. Nagyon sok teljesen felesleges információ van, ami között ember legyen a talpán, aki válogatni tud és kiszűri, hogy mire legyen szüksége.
Elég csak a fővárosban utazni egy tömegközlekedési eszközön. Hány olyan inger van, amire egyáltalán nincs szükségem! Korábban még az illem könyvekben is benne volt, hogy mások jelenlétében nem telefonálunk, mert az tiszteletlenség. A videós telefonhíváskor üvölteni kell és mindenki hallja. Olyanokat lehet hallani, amitől égnek áll az ember haja és ezt például az én gyerekem is hallja.
Ezeket a dolgokat nagyon nehéz kiszűrni. Hasonló a sorozat nézés is, amikor a gyerekkel nem foglalkoznak otthon és sorozatot engednek nézni neki, aminek sosincs vége, mert ez egy ipar. Ezzel telítődik az agyuk.
Azt látom, hogy a kifelé adás működik. Tehát ha valakinek telítődött az agya, akkor nem terhelni kell tovább, nem megoldás, ha leül és filmet néz, hanem valamit alkotnia kell.
Most például egy 17 éves lánynak javasoltam, akivel a héten kétszer is találkoztunk, hogy írjon verset, mert egy költő van a gyerekben. Zseniális verseket ír! Kihívásokat adok neki. Adok például tíz véletlenszerű szót és írjon belőle verset! Pár perc múlva olyan verset küld vissza nekem, hogy csak lesem és nem használ mesterséges intelligenciát!
Ez azért jó, mert ez kifelé ad. Tehát zenét hallgatni nem, de zongorázni igen. Elmenni a múzeumba nem, de festeni igen. Ami kifelé ad, az mindig közömbösíti a sok terhet, ami bent van.
Elővenni egy cetlit és telerajzolni szívekkel, majd odaadni valakinek, az is kifelé ad.
Hogyan lehet egy gyermeknek megtanítani azt, hogy ne mások ítéletei és véleményei alapján határozza meg saját magát? Lehetséges ez?
Nem lehet megtanítani. Viszont az ítéletektől függetleníteni tudja magát. Másnak az ítélete nem az ő tulajdonsága, hanem az, amit a másik lát, hall, érzékel.
Mindennek az alapja, hogy szeretem, ha az emberek különlegesek, ezt elhiszik és fel is vállalják mások előtt. Nyilván a társadalmi szabályok ott vannak, de a hétköznapokban, amikor nincs különösebb elvárás, akkor bátran lehet önmaga. Bátran vállalja fel, hogy ő különleges. Mert ha nem vállalja fel, akkor fennáll a veszélye, hogy vagy a különlegességéből, vagy a bátorságából kell leadni. Amikor valaki félénken különleges, az számomra mindig egy nagyon látható jelenség és akkor nyilván bátorságra van szüksége. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy nincs benne semmi érdekes, az egy önbecsülési helyzet, neki meg kell találnia, hogy ő mitől különleges.
Mindezt annak ellenére, hogy a különlegeseket a magukat nem különlegesnek gondolók elég nehezen fogadják el.
Végül is mindenki saját magából indul ki – ahogyan mondani is szokták.
Igen...Nehéz, mert az iskola arra épül, hogy megítéljék, hogy milyen vagyok. Összehasonlítanak. Ezt elengedni több, mint lehetetlen. Ami ebből kimozdíthat, azok olyan feladatok, amikből az érkezik, hogy „jé, ezt én csináltam és jobb lett, mint gondoltam”. Amikor szembesül a saját csodájával. Ezzel ki lehet mozdítani. Ezek már konkrét gyakorlatok.
Azt szoktam mondani, hogy „minden csodabogárnak van szüksége valakire, aki megérti”. Ez mindennek az alapja és az a szomorú helyzet, hogy sok mindenkinek én vagyok ez. Amikor érzik, hogy végre valaki hisz bennük. Onnantól viszont jobban meglátják a többi ilyen embert is, mert akkor már megvan a remény faktor, hogy lehet még hasonló más valaki is.
Mi alakítja ki egy gyermekben azt az alap beállítódást, hogy ő képes -e hatni a környezetére és képes -e dolgokat megvalósítani az életében?
Három részre szoktam osztani az otthoni környezetet: van a lágy, szeretetteljes támogatás, mely az elfogadó. Van, amikor háttérbe szorítják a gyereket, elhanyagolják és van a túlhajszolós, frusztráló.
Legutóbbi esetben például a gyerek mindenhová van járatva és nem meri azt mondani, hogy ő ezt már nem szeretné.
Az az egészséges, ha azt támogatjuk, amit a gyerek szeretne. Ha szeretne több mindent, akkor engedjük a kipróbálás lehetőségét, de ne kötelezzük rá, hogy utána azt kelljen csinálnia. Van, aki a gyereke hibájának rója fel azt, hogy több mindent meg akar ismerni és utána választania kell, hogy mit csináljon. Erre nincs szükség. A mentoráltaknál például van, hogy nehéz megbeszélni egy találkozót, mert úgy le vannak terhelve a gyerekek , hogy én jobban ráérek, mint ők.
Rossz amikor a gyerek nem meri a szüleinek megmondani, hogy mit nem szeretne…
Persze. Vagy nem akarja őket megsérteni, mert ők megtesznek mindent érte, nem akar csalódást okozni.
Mesélsz még a könyveidről? Milyen témák közül választhatunk és hány éves kortól ajánlott olvasni őket? Esetleg már akkor is érdemes lehet szülőként felolvasni nekik, amikor még óvodások?
Mindegyik könyv egyaránt jó szülőnek és gyereknek. A szülőkkel együtt történő feldolgozásra ösztönzök én is. Kisebb gyereknél lehet felolvasni, még kisebbnél pedig a szülő elolvashatja és az értékrendet beépítheti a mindennapokba. Nagyobb gyereknél általában a gyerek fogja kézbe először és utána kéri el a szülő. Önálló olvasásra 10 éves kortól javaslom. Egyébként csináltam – ezt biztos láttad – egy online könyvválasztót, ezt szoktam hirdetni is, mert ez ad egy javasolt sorrendet. Minden egyes verzióra megvan a konkrét javaslat. Valós ajánlást ad.
Hol lehet téged elérni, ha iskolába szeretnének elhívni? Hogyan történik a meghívás általában, szülők kezdeményezésére, vagy a tanárok által?
Legtöbb esetben az egyik szülő meglátja ezt a lehetőséget, javasolják az osztályfőnöknek és meghívnak. Van, hogy az osztályfőnök dobja fel az ötletet. A várakozás elég hosszú, már őszre is be vagyok táblázva, fél éves várakozás biztosan van.
Ha valaki a gyermeke problémájához szeretné segítségedet kérni, milyen lehetőségei vannak veled találkozni?
Ugyanez a várakozási idő jellemző, én Dunakeszin vagyok, a honlapom fent van minden információ és ott kell felvenni a kapcsolatot.
