3 minute read
Csak POZITÍVAN Magazin 23/05
Kovács Katalin
TÜNDÉRKERT
Gyalogosan járok reggelente dolgozni. Nem sietek, szeretek útközben nézelődni. Van egy kert. Egy buja, vad, hívogató kert. Igazából, ha jobban megnézzük, nem is kert a szó szoros értelmében, hanem egy öreg parasztház szabályokra fittyet hányó udvara. Minden nap benézek. Alázatos, ám annál illatosabb jázminbokor köszönt balról, körötte fenséges, mélylila nőszirom. Hasukat süttető, telt tulipánok járják táncukat a tavaszi szélben, vidáman bólogató nárcisz-leányok kíséretében. Hóvirág és jácint-harangocskák búgnak az árnyékos oldalon, mohás kövek tövében, szerényen megbújva. A kapuban kíváncsi piros-pozsgás virág kukucskál, mögötte kéklő ibolya hulláma. Zöldre zöld sarjad, kúszik a falon fel, a földön túl, lehetetlen megmondani, melyik növény hol kezdődik, és merre végzi, fűszőnyegtől lombkoronáig Flóra pazar takarójába burkolózik a kert. Harsány, bimbóról pattant őserő tör utat magának amerre a szem ellát. Talp alatt indul meg lassan, lépésben, ám deréktájon hirtelen nekilódul a lomb s a cserje, egymásba gabalyodva, rétegződve robbannak bele az ég kékjébe. Organikus orgazmus. Intenzív, lüktető, friss és ropogós – maga az élet.
A ház ellenben halott. A kapun vaskos, rozsdás lakat, a tornác lépcsője dirib-darab, porszemenként lopja szét az idő. Elillan lassan, szél hátán ködbe vész, mint az emlékek, ha nincs már, ki felidézze őket. A pókhálós ablakszemek szomorúan tekingetnek az utca felé, mintha várnának valakire, valamire. Otthon - mi rég volt -, most hajlék-temető, csendje mégis békés, megnyugvást hozó.
Időnként feltűnik egy szürke cirmos, álmosan baktat szokott útvonalán, bajusznyi széles, fűbe taposott járatán. A keskeny ösvény elől még a virágok üde színfoltja között kanyarog, ám hátul szinte a semmibe vész, a magasra nőtt mézbokor és a labdarózsa egymásba boruló alagútján keresztül egy titkos átjáróba torkollik.
A képzelet világába vezet-ő, kortalan, korláttalan. Akár egy időgép, ami a jelenbe emel, levéve vállamról a múlt és jövő nyomasztó terheit. Nyitott kapuján belépek - bezár mögöttem, magába bújtat el. Menedék, áldott e hely, ahol éltető levegőhöz jutok. Valóság és fantáziavilág határán vagyok a legboldogabb.
Saját birodalmam ehhez hasonlatos varázsvilág, gyakran merülök el benne. Akár egy vidéki kastély – mondogatom magamnak, a mívesen hajlított „kovácsoltvas”-kerítés és a mögötte elterülő liget látványa minduntalan ezt kacsintja felém. Udvaromon árnyas diófa, s játékos árnyéka. Tornácom oltalmában pihés fészek, benne rozsdafarkú párocska szerelemgyereke. Sziklakertem trónján napfürdőző pünkösdi szegfű sokadalom, illatával betelni lehetetlenség. Az udvar és a kert határán fáradtan nyújtózó, vén eperfa.
A zöld gyep után tiszta, rögös földre lép a lábam, a gondozott területen jobbra-balra gyümölcsfák, középen, mintegy sorvezetőként epertövek mutatják a kert vége felé az irányt. Vannak köztük bátrabbak is, nem szívelvén a sor szabályozottságát, abból kiállva, távolabb keresik helyüket. Rendetlenek. Vagy szabadok? Akaratosak, vagy egyszerűen csak kiállnak önmagukért? Szeretem a rendet, s a kert terén ez nálam még egyet jelent a rendszeresen kapált, gyommentes területtel, de egyre inkább vágyakozom a természetesség után. Egy olyan környezet után, mint az a mesebeli világ, amit nap, mint nap látok sétám során. Látvány-illat-zamat-textúra édeni egységét, amiben szabadon élek és szabadon élni hagyok. Álmom a békén hagyott kert, ahol kinyújtózhatom, s a tér is, ahol egymásért vagyunk egymás megelégedettségére, szelíd szövetséget tartva, egyensúlyban.
