Szeretni semmi

Kovács Katalin

Szeretni semmi

Csak úgy hemzsegnek! Mézelő méhek célozzák meg a kósza virágszigeteket, a máriatövisről egyenesen az égkék katángra szállnak, majd a cickafark libbenő ernyőire, aztán csapatostul veszik birtokukba a legényrózsa tömött párnáit. Ez az ő dolguk a világban. Zümmögnek, zúgnak, akárcsak a gondolatok a fejemben. Euszociális faj – villan be rögtön – és hogy a méh a selyemlepke mellett az egyetlen korán háziasított rovarfaj. Ennek helye van az örök emlékek préselt lapjai között: ez volt az első, amit megtanított nekem.

— Palika! Mondd csak, milyen virág vagyok én?

— Hát nem tudod? – veszi lágyan kezei közé arcomat. Mátyásföldi magnólia – azok még a világháborút is túlélték. Te egy boldog, napba öltözött asszony vagy, Vicusom! Mint azok a liliomfák a kitárulkozó szirmaikkal. S hogy menne már, jelzi a hétköznapi csók, amivel a beszélgetés lezárásaképp ajándékoz meg. Megfontolt, lassú léptékkel indul a kert déli csücske felé. Akárcsak egy koros matematika-professzor – kuncogok magamban, és várom, mikor kulcsolja össze kezeit szokásosan a háta mögött. Séta közben elmélkedik, átgondol, kitalál, kombinál. Mert ez meg az ő dolga. A Férfié. Nem szereti, ha ilyenkor zavarom. Mégsem bírom megállni, nyughatatlansággal vegyes közlésvágy csiklantja talpamat. Kisleány módjára szökellek utána.

— Palika, rólad meg tudod, mi jut eszembe? A zengővárkonyi szelídgesztenyék. Tudod, ott láttuk tavaly azt az egy gyökérről fakadó, négy törzsből álló büszke fát. Mint a családod: te és testvéreid. Megtorpan egy pillanatra. Jobban jártam volna, ha befogom a lepénylesőmet.

— Hát akkor... induljunk! - karol belém.

— Hová, Palika? Nem válaszol, némán lépdelünk egymás mellett.

A hátsó kert a mi magán-vadonunk, bohókás, öntörvényű, végeláthatatlan szabadság. Akik először látják, gazdátlannak hiszik e termő tájat, és nem hibáztatom őket tudatlanságukért. Amolyan inverz fűnyírás eredménye a mi kertecskénk, csak egy igen vékony ösvényt vágtunk a vad, buja rét kellős közepébe. A békén hagyott kert Palika ötlete volt. Enged élni, mindent, mindenkit a maga módján. Tavasszal, ahogyan kezd éledezni ez a sajátságos tér, úgy esünk szerelembe egymással. Az univerzum szabályai mindenütt ugyan azok: van a föld, a magok, a víz, mégse ugyanúgy éled a földnek e szeglete, máshogy zsendül, másképp hajt. Belőlünk fakad, bensőnkből táplálkozik. A miénk. Itt-ott már elburjánzott, túlnőtt a korláton, és nem ismer határokat. Ez a tulajdonsága létfontosságú, szükséges ahhoz, hogy néhanap elveszhessünk benne egy kicsit. Nem tökéletes ugyan, de több, mint elég. Természeti károkkal, elhalással is számolnunk kell minden évben, jó gazdaként nem árt meggondolni, hogy mit vágunk ki, és mit plántálunk a helyére. Közös megegyezés, hogy ha egy-egy új növényre nem futja a családi kasszából, abból sohasem kerekedhet vita. Eddig tizenkét gyümölcsfát ültettünk együtt: hat a Palikáé, hat az enyém. Ha tűz a nap, a másik árnyékába fekszünk. Ha gondok teremnek rajta, leesszük egymás bánatát. Pont, mint a drága mama esetében. Úgy lógott rajtunk, mint szekrény kulcsán a bojt. Az elmaradhatatlan horgolmányai még a fotelon is! Nem volt szabad hátra dőlni. De itt lehet…

Szorosabban karol, egyre csak megyünk.

— Mi lesz ebből Palika?

— Gyalogfilm. (Egyszer, valamikor.)

Fél óra teltével elunom a néma baktatást. Szavalj valamit! – szegezem neki. Békés mosollyal, alig hallhatóan kezd bele: „Szeretnek az istenek engem, rémítő módra szeretnek”, aztán egészen belendül, és teli tüdővel ontja a rétre Petőfi komikus eposzát. A végét már túlontúl ismerem, szaladnék is kedvenc körtefámhoz, de visszatart:

Várj, Vica, Vicuskám, csak még egy rövidet!

Most Gárdonyit kapja elő a repertoárból, mintha mindig a mellényzsebében lapulna, kívülről fújja kedvenc kötetének összes fejezetét. „Már kéklett a soproni szilva, és nyílt a napraforgó, mikor egy napos, szeles délután ott állt Éva asszony a város egyik házának a tornácán. Valami külföldre utazó ifjúnak válogatott az ura ruháiból. Mióta nem láttuk őt, meggömbölyödött, megasszonyosodott. Arcának gyönge, fehér bársonya még leányos, de a kedves macskaszemekben már nem mosolyog a régi pajkosság. Szelíd és nyugodt okosság az arca.”

Szelíd, az vagyok, és gyengédségemben lakozik szépségem, ahogy összeölelkezünk, ahogy ketten szeretkezünk, az a mi földi mennyországunk. Idegenek vagyunk a kívülállóknak, de mi egymásnak legjobb barátai: szeretetet tartunk összehangolódásban, és magányos csendben egyaránt. A mi szövetségünk akár a bolgár rózsaolaj – az örökkévalóságnak konzerválva.

Árnyas diófák. Cirádás vasszékek. Két pohár. Középre igazítva. Nagyot kortyoltunk a gránitvörös, avarillatba hajló villányi cabernet-ből.

Tudom, mi jár a fejében. A télen nem engedte a közös sétát, egyedül kívánt lenni a nap nagy részében. „Palikám, maga nem ért ehhez!” – súrlódott a talpa alatt főnöke kirohanása, minden egyes lépésénél. Belülről feszegette, akár a megfagyott víz a kerti csapot. Hosszú időn át kellett „varázsigéket” duruzsolnom a fülébe, mire feledni tudta az őt ért legnagyobb megaláztatást. Aztán egészen kivirult, és kevés lett a föld, léghajós világutazást tervezgetett, meghatározta az útvonalat, egészen pontosan kiszámította, hol vezet a legrövidebb út a tenger felett. Ahogy közeledett a születésnapja, egy kocsmát kezdett emlegetni, piros kockás abrosszal letakart asztalokról ábrándozott, ahol egy fekete macska járkál a közelben, mint Sam Small csodálatos életében.

Elfér és megfér e kertben minden: az ő poharazója, az én gyógynövényes patikám, a megvalósult és még ki sem gondolt álmaink. Csillagok alatt várja majd sorsát, s mi leszünk benne. Mit leszünk, tobzódunk!

Szeretni semmi.

Semmiség.

Csak így egyszerűen kell: lépésenként, egyszerre mindig csak egy dobbanásnyit.