6 minute read
JÖJJ, NÉZD A KILIMANDZSÁRÓT!
Kovács Katalin
JÖJJ, NÉZD A KILIMANDZSÁRÓT!
90 éves, ősz hajú, szikár, de talpig ruganyos, mozgékony férfiember lenne, legalább is én így képzelem. Elmúlt e világ számára, de élő a természetnek, része a tájnak. Pont, mint az a vörösmárvány kőtömb a zengővárkonyi szelídgesztenyésben, amely rejti, holtában is szerényen, alázatosan, az erdő mélyén. Ott találjuk meg, ahol legjobban lenni szeretett. Rockenbauer Pál emlékét nem a filmek őrzik, hanem a szívek.
Látom és érzem. Otthon a hegyek ölelésében vagyok. Észak felé tekintve biztos nyugvópontot jelentenek. Ha ötcsillagos wellness és erdei sátorozás között kellene választanom, gondolkodás nélkül az utóbbi mellett döntenék. A természet nem ítélkezik, nem kritizál, nem szab feltételeket, nem kér - csak ad. Pótolja mindazt, amiben hiányt szenvedek, elfogad, karjaiba zár, befogad.
Talán ő is így érezte, kinek nevét meghallva egyből a Másfélmillió lépés Magyarországon című műsor főcímdalát kezdjük el dúdolni. De ki is volt ő igazából? Ismerhette teljes mértékben bárki? A zsenialitás velejárója a mélységes magány. Ez az a tér, amiben a kivételes életút testet ölt, és műalkotássá lesz - és ez mellett nemigen fér meg senki és semmi más.
Sokáig kutattam, gyűjtöttem a fontosnak vélt adatokat, helyszíneket és időpontokat, ritkán említett részleteket, méltatlanul mellőzött mozzanatokat. Impozáns, lehengerlő, színvonalas cikket szerettem volna írni róla, hogy méltóképp tisztelegjek előtte. A fellelt információtömeg egyszerre volt gyönyörűséges, és frusztráló. Hogyan lehetne ezt a mennyiségű adathalmazt fogyasztható módon átadni nektek, olvasóknak? Abban a formában, ahogy eredetileg terveztem, semmiképp se. Engem mindenkor maga az ember érdekel, az érzései, a miértjei. S bár nem ismerhettem, és e cikk nem személyes megéléseken alapszik, mégis impresszív. Benne van minden, amit a róla készült írásokból kiolvastam, a riportokból kihallottam, személyiségének bennem leülepedett darabkái. Ennek fényében egyedi, saját benyomásomon alapuló, szubjektív és emocionális. Kiragadott életpálya-töredékek sorakoznak itt, s nagy összegzésként egy történet, egy esszencia, „Szeretni semmi” címmel.
Gyertek, induljunk most mind egy úton. Ismerkedjünk vele!
„Roki” Kőbányáról származott, három lánytestvére volt: Anna, Ágnes és Eleonóra. Felesége Horváth Éva, egy fiuk született, Zoltán. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia-kémia szakán szerzett tanári oklevelet, de végül sohasem tanított – írták róla több helyen is. Dehogynem! Sosem állt fel ugyan a katedrára, de szemléletével, műsoraival, könyveivel és cikkeivel tengernyi tudást adott át gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt úgy, ahogy tanárként sose lett volna képes – személyes tapasztalatain keresztül.
Fiatalon került a Magyar Televízióhoz, ahol földrajzi témájú ismeretterjesztő műsorokat rendezett és szerkesztett. Műveltsége, olvasottsága és kiváló kapcsolatteremtő képessége is megmutatkozik azokban a dokumentumfilmekben, amelyet a Televíziónál töltött közel harminc év alatt forgatott. Az átlagember abban az időben csak álmodhatott egy külföldi utazásról, ő mégis látta és szívügye volt láttatni a nagyvilágot. Filmjeivel mi is betekinthettünk a távoli vidékek titokzatos világába. „Szeretek elutazni, és ha itthon vagyok, többnyire azon töröm a fejem, hogyan lehetne megint valahogy elcsavarogni, lehetőleg a világ végére. De szeretek megjönni is.” – vallotta, és hiszem, hogy a hazatérés azért volt olyan fontos, hogy másoknak is átadhassa a messzi tájakon átélt csodákat.
Az örök vándornak nyílt utat adott az élet: „Filmezett a Mediterráneum országaiban, Észak- és Dél-Amerikában, Kubában, Óceániában, Hawaiin és az Antarktiszon, Afrikában a Kilimandzsárón, Ázsiában India és Nepál hegyei között, továbbá a Pamírban, a Kommunizmus-csúcs megmászása közben. A Tátrában fölkapaszkodott a Krivánra, a Tengerszem- és a Fehér-tavi-csúcsra, télen az Osztervára, az Alpokban pedig megmászta a Monte Qualido sziklafalát. Útjairól könyveket és cikkeket írt, film- és diavetítéses előadásokat tartott. Szenvedélyes táj- és természetfotós volt, aki túrái, utazásai alkalmával a filmezés mellett mindig fényképezett is. Nevéhez fűződik több nevezetes földrajzi ismeretterjesztő filmsorozat, köztük A napsugár nyomában, amely 13 epizódjával számos nemzetközi természetfilmes műhely és alkotó elismerését kivívta.” A Wikipédia remekül összefoglalja, mit is jelentett elhivatott természetjárónak, világutazónak és televíziós szerkesz- tőnek lenni az ő kvalitásaival Magyarországon a hatvanas-hetvenes évek derekán.
Csupa csillogás, mi kívülről látszik, akár még irigyelhetnénk is érte. Ám kevesen tudják, hogy folyamatos belső harc keserítette életét. Hosszas csatákat vívott a hatalmi rendszerrel, a bürokráciával. Ragyogó műsorötleteit folyamatosan megvétózták, utazásaihoz anyagi segítséget szinte sohasem kapott, kritikán aluli felszereléssel dolgozott. Akkoriban csak egyetlen tévécsatorna létezett, és az esti fő műsoridőért, valamint a forgatásra szánt pénzekért őrült küzdelem folyt. Elsőnek lenni kihívás, mert az „úttörő” élete egyenlő a kemény munkával, a meg nem értettséggel, a kitaszítottsággal. És mégis ment előre töretlenül, ösztöneire hallgatva – a világ szólította. Látásmódja forradalmian új és egyedi, igazi felfedező-aspektusból közelített minden témához. A tollából és kamerája nyomán megszületett természetfilmekkel új utat nyitott a televíziózás történetében. Legnagyobb vágya teljesült, mikor forgatócsoportjával eljutott Afrikába, újult hittel mászta meg a Kilimandzsáró havas csúcsait. Végre élőben is megcsodálhatta szenvedélyének oltóanyagát, Teleki Sámuel afrikai expedíciójának helyszíneit.
Öröme nem volt felhőtlen, a sok kritikát és a műsorait kifigurázó, munkáját becsmérlő előadásokat nehezen tudta megemészteni. De a kerék s a kamera forgott tovább, mindig jött valami, ami továbblendítette őt az aktuálisan felmerült nehézségeken. 1979 augusztusában 76 nap vándorlással végigfilmezték az Országos Kéktúrát, ebből készült a 14 epizódból álló Másfélmillió lépés Magyarországon című műsor, melynek sikere a mai napig töretlen. Engem már gyerekként is elvarázsolt, és még most is szerelmes vagyok belé. Vonzódás egy letűnt kor után, hagyományok, nosztalgia, kíváncsiság elegye. Egy nagy mese a magyarokról, mit tátott szájjal hallgatok, s nem győzöm magamba inni a lenyűgöző tájak szépségét. Szívet melengető érzés, hogy ez a sok csoda az enyém is, mert magyar vagyok. Hazám gyönyörűsége elbolondít, megbabonáz, látom benne magamat, és minden ősömet. Rockenbauer Pál országunk természeti és néprajzi kincseinek bemutatása révén megtöbbszörözte azok értékét, tudását a lehető legtökéletesebb formában hagyta ránk örökségül.
1986 őszén újra elindult a nagy csapat a dél-dunántúli tájak felé, hogy újabb egymillió lépést tegyen meg. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy Roki várta, elfáradt-belefáradt. A jövőre vonatkozó tervei már nem vitték előre, egy ponton nehézzé vált a hátizsák, mely addig az erőt adta. Kifogyott az út a lába alól. Talán nem hatott már rá a női lélek suttogása. Talán nem is akarta engedni, hogy hasson. Elzárta magát mindentől, s a végső magányban talált menedékre a sebzett szárnyú madárka.
1987 novemberének végén hálózsákjával kivonult a Naszály-hegy lábához, Katalin-pusztára, és örökre elaludt. Búcsúlevelet hagyott, melyben nyughelyéül a zengővárkonyi szelídgesztenyést jelölte meg.
Rockenbauer Pál 90. Emlékév és a kerék gurul tovább a Hosszúhetényi Turista Egyesület jóvoltából. Az Egyesület az emlékévhez méltóan a zengővárkonyi önkormányzattal közösen egy öt túrából álló programsorozatot szervezett, mely alkalomra az eredeti híres lépésszámláló mását is elkészítették, amit a résztvevők is kipróbálhatnak. Az első túrára Rockenbauer Pál születésnapján, január 14-én került sor, ami Hosszúhetényből Zengővárkonyba, a természetfilmes sírjához vezetett. A Rockenbauer Pál emlékév 2. túráját június 24-ére tervezik, aki érzi a hívó szót, csatlakozzon bátran.
Élete nem volt szabályos útifilm, a magam olvasatában mégis tökéletes. Mert „amikor kevesebbel élsz, az életed több lesz, mint amit valaha is elképzeltél”. Én így emlékezem.
