6 minute read
Csak úgy egy kicsi a blikkfangról, amúgy Rónai Katásan
RÓNAI KATALIN
Csak úgy egy kicsi a blikkfangról, amúgy Rónai Katásan
A blikkfang: Feltűnő, szembeötlő, mutatós, a figyelmet megragadó „blikkfangos” lehet egy plakát. Cikkünknek, könyvünknek egy jó blikkfangos cím, vagy borító odavonzhatja a tekinteteket. A Blikkfang, – Blickfang, – német szó – a “pillantás megragadása”, –a reklámnyelv egyik szakszava.
Lassan leomló lépcsőkkel mozog a mozgólépcső alattam. Jobbra-balra plakátok, könyvajánlások, hála már nem nyomatják a Coviddal kapcsolatos szövegeket. A két sáv között is ott a reklám. Egy-egy dologra felkapom a fejem, de már el is tűnik, jön a másik. Olyan, mint a pillanat maga, egyik pillanatban a jelen, másik pillanatban már a múlt része.
Ritka, amikor valami megragad a pillanat tört részének tört része alatt, amint a szemem fennakad egy érdekességen, vagy, ami abban a pillanatban betalál, de arra sokszor elég, hogy beindítsa a belső morgást, akár a közvetített szöveg, cím, vagy kép kapcsán.
Most mégis egy szöveg és egy hozzá kapcsolódó kép beakad.
A szöveg: „MINDENRŐL A CSUKLÓS JUT ESZEDBE?”. Íme, végre, egy blikkfangos, kedves reklám! Bal felső sarokban a megállapítás, mely eme rövid idő alatt is betalál, hisz mosolygok, és mindenáron le akarom fotózni, amikor érkezem majd vissza az esti táncomról. A kedves, tekintetemet odavonzó felirat egy harmonikán játszó férfire irányítja a figyelmet a plakáton. Sosem gondolnám, ha nem látnám, hogy mindez a BKK leányvállalatának az Arrivának a reklámplakátja!
Mosolygok. Igen, ez az igazi! Ez nem mond mást, egy pillanat tört része alatt felkapom a fejem, csettintek, na, ez igazi reklám, ez igazi blikkfang!
18. és 21. éves korom közt zsenge írásaimmal mindenhova jelentkeztem, amely irodalmi hetilapok, vagy folyóiratok léteztek körülöttem, amelyeket olvastam, figyelemmel kísértem. Küldözgettem gyengus írásaim, meggyőződésem szerint, írói tehetségem belső bizonyosságával.
Az írások postázásához kb. két hétre, rendszerint a legtöbb helyről a „szokásos” levél érkezett: „Az Ön által a szerkesztőségnek beküldött anyag nem felel meg annak a kritériumnak, amelyet mi a szerzőkkel szemben támasztunk…(bla,bla,bla), vagy valami ilyesmi, amúgy, meg úgy folytatódott minden levél, hogy: „kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza”.
A beküldött írásaim, novellakezdemények postai úton borítékban közeledtek a Kortárs, az ÉS, és egyéb fórumok postázójáig. Egy Undewood míves régi írógépen – amelyet valamilyen elektromos kütyüért cseréltem – pötyögtem az írásokat, verseket, novellákat, cikkeket, ha megszállt az ihlet, amely általában valamilyen lelki csalódás következményeképpen érkezett.
Mivel 18 évesen a Honvédség égisze alatt – saját hatáskörömben, de önálló akarattal megáldva –, ahogy egyébként létezem, lázadásaimmal, nyüzsgő életvitelemmel együtt elvégeztem egy gyors - és gépíró gyorstalpalót ezért a tíz ujjal való „vakon” írás nem esett nehezemre, és sokkal gyorsabb is volt, mintha keresgéltem volna a betűket.
A tanfolyamon a tanár köztünk járkált egy csattogó fa alkalmatossággal, és vele kellett kórusban szavalni, miközben a kezünk járt a billentyűkön: A, eS, Dé, eF, Gé, Há, Jé ,Ká, eL, É, Á, Ű.
Ez az alap kéztartás, innen lépked az ember, vagyis én, mindenfelé. Az ujjaim tudják mit kell tenniük, szinte úgy, mint a harmonikás ujjai, neki a belső hangok, a kotta az irányító, nekem a gondolat, ami jön, illetve, még nem is jön, csak átfolyik rajtam.
Akkortájt még a papír jelezte vissza, hogy mit írtam addig, javítási lehetőség erre a célra egy 5X4 cm-es papírjavítóval történt, úgy, hogy a hibás betűt, szót, szövegrészt a kis lapkán átütve valamennyire eltüntettük a hibás leütést, majd a javítottat rágépeltük.
Ez természetesen lassította a tevékenységet, de a formátum meghatározott volt, s nem lehetett kézírásos kéziratot küldeni, ráadásul a kézírásom, ahogy az írógépeim is, folyamatos változásokon mentek át.
1972-ben az Országos Tervhivatal fémjelezte Angol utcai munkahelyen dolgoztam, ahol először láttam számítógépet, R20-ast, mely három szobányi helyet foglalt el. A szorgos „méhecske” beírók lyukkártyára írták a tudnivalókat a gép számára. Ekkoriban már a hagyományos mechanikus nagykocsis, és táskaírógépek mellett az elektromos gömbfejes írógépek is forgalomban voltak Magyarországon, de általában csak az ilyen kiemelt munkahelyeken.
A Tervhivatalban a gömbfejes írógéppel összekapcsolt IBM Composer mágnesszalagos „masina” volt a sláger, mely csak egy íróasztalnyi helyet foglalt el a hatalmas számítógépekkel szemben. Kezeléséhez egy ember is elég volt, aki beíróként, szerkesztőként, és korrektorként is funkcionált, ellentétben a nagy géppel, amely tíznél több ember munkáját igényelte. Teljesen elvarázsolt ez az újdonság, sajnos elég „lealacsonyító” munkára vettek fel, Xerox gépkezelőnek, akinek az volt a dolga, hogy nyomtatványokat másoljon. (Ekkoriban még létezett a „közveszélyes munkakerülés” fogalom, tehát egyik helyről kilépve, azonnal munkát kellett vállalni. De ez egy másik történet).
Julika, a kolléganőm a kieső időt pulóverkötéssel töltötte ki, de nekem a terem másik oldalán dolgozó három IBM Composer és három hölgy körül kellett legyeskednem. Ők szerkesztették az összes fontos irat lenyomatát. Ráírták a 15X15-ös dobozban a gépük felett forgó mágnesszalagra a kapott anyagot, bármit, 5 éves tervjavaslatot, felhívást, egyéb akkoriban érvényes dolgokat, egyszemélyes nyomda volt mind a három gép, és egyszemélyes nyomdász volt a három hölgy.
Az egész nyomdai folyamat a kezükben volt. Nagyon tetszett! Sajnos nem kerülhettem be közéjük, de addig-addig kerestem újsághirdetésekben az új munkahelyemet, ahol dolgozhatok ezzel a csodával, míg végül találtam egy nyomdát, KISZOLG néven, Kőbányán, ahová felvettek és én is dolgozhattam az IBM Composeren.
Igen ám, de nem lehetett az egész folyamat az enyém, csak úgynevezett beíró voltam, napi hat órában írtam megállás nélkül könyvek, folyóiratok kéziratát a mágnesszalagra. Ez a betanított munkának beillő tevékenység nemcsak, hogy nagyon fárasztó volt, sikerélmény nélkül, de már nem vonzott, s mivel akkor már jártam egyetemi előkészítőre, majd a sikertelen felvételi után Debrecenbe jelentkeztem népművelés-könyvtár szakra, végül is fél év után búcsút mondtam a nyomdának.
Debrecenbe viszont, már magammal vihettem nyomdai fizetésemből vásárolt Erika táskaírógépemet!
A blikkfang. Igen, mert mindezen történetek – mármint a sorozatos elutasítások a különböző élő irodalmi fórumoktól – nem tántorítottak el. Valamilyen csoda folytán összeállt – ma már egyáltalán nem tudom, hogyan – egy csoportos szerzői est, ahol az írásaimat, verseimet is felolvasták, a többi jelenlevő fiatal író, költőtanonc munkáival együtt, a 25. színház fiatal tehetséges színészei. Mindez az akkor még regnáló Metró klubban került lebonyolításra.
Magam rég elfelejtettem ezt az eseményt, amikor harminc év távlatából, akkori újságíró barátommal újra összegabalyodva, tőle előkerült az eredeti meghívó.
Az érdekessége, hogy ezen a szerzői esten ajánlották a Hungarocamion újságot, újságíró barátomat, és így kerültem be külsős újságíró tanoncnak, s jelentem meg a szerkesztőségben délutánonként, érkeztem interjúra a cég által érintett családoknál és írtam rettenetesebbnél rettenetesebb, a szocialista éra által megkívánt cikkeket, vagy egy évig.
Ott, a szerkesztőségben érkezett el hozzám először, aztán alkalmasint többször is a blikkfang kifejezés, jelezve, hogy milyen fontos, hogy az olvasók azonnal „ráharapjanak” bizonyos cikkekre.
Amikor még a metrón az emberek újságokat olvastak, ezen újságok blikkfangos, sokszor igaztalan címeit, amelyek ráadásul magyartalanok is voltak – mert nem törődtek a magyar szórend, a hangsúlyos szavak alapvető szabályaival, a dupla birtokos esetek feleslegességével, – sokat játszottam azzal, hogy gondolatban átrendeztem megváltoztattam a szórendet, a hangsúlyokat – az én szájízem szerint, persze – felfrissítettem gondolatban az ismétlődő lerágott csont címeket.
Azt hiszem, ez a BKK-Arriva plakát ezért ragadta meg a figyelmem, mert minden, ami a figyelemfelkeltéshez szükséges, röviden, tömören ott van rajta.
