Apák napja margójára

BLOGI

Apák napja margójára

2017. január 12. Sosem felejtem el azt a délutánt

Éppen egy berlini munkára készülődve bevásárlásból tartottunk haza az akkori Párommal. A keszthelyi körforgalomból kikanyarodva a kis Polskival megcsörrent a telefonom és Anyukám sírástól elcsukló hangját hallottam a vonal túlsó végén… Nem akartam elhinni, amit mondott... Hiszen Papa még csak 67 éves volt... Együtt kellett volna még ünnepelnünk egy csomó születésnapot és Apák napját, felidézve az egyre több közösen töltött évet. Jókat nevetgélve, eszegetve-iszogatva, ahogy mindig szoktuk. S ha ez nem is sűrűn történt már az utolsó években, hiszen akkor én már évek óta a Balaton partján éltem, Ők meg maradtak Budapesten, a ritka találkozások annál jobb hangulatban teltek.

A temetésig hátralévő napok alatt Németországban folyton a vele kapcsolatos emlékek jártak a fejemben. Mivel beteges csemete voltam és Papa munkahelye sokkal rugalmasabban kezelte a szabadságolásokat, Ő volt az a Szülőm, aki rendszeresen orvoshoz hurcolt engem.

Imádtam ezeket a „kiruccanásokat”, főleg az útközben levadászott ebédeket. Volt, amikor hatalmas buciba töltött, csalamádéval púposra tömött hamburgert majszoltunk a Moszkva téri bódéknál, amikre visszagondolva még most is összefut a nyál a számban. Máskor a Rákóczi úti hentesboltban helyben sütött hurkát-kolbászt tömtünk a pocakunkba, jó sok mustárral, hatalmas serclivel és almapaprikával. És a biztonság kedvéért még egy kis abált szalonnát és tepertőt is vittünk haza, hogy a vacsora is biztosítva legyen az én szám íze szerint.

Na meg a közös könyvtárlátogatások hazafelé. Mikor 12 évesen már a gyerekkönyvtár összes pöttyös, csíkos, Tarzan és egyéb ifjúsági könyveit felfalva elkezdtem Agatha Christie és Robin Cook írásai felé kacsintgatni. Ő pedig cinkos mosollyal a szája sarkában kölcsönözte ki saját magának az általam összeválogatott krimiket. Tudta mennyire szeretek olvasni és mennyire utálok betegen otthon lenni – hogy is mondhatott volna nemet rá, hogy azzal töltsem az iskolából kimaradt időt, ami legalább közel áll a szívemhez.

És a sok osztálykirándulás, ahova hűségesen kísért minket, olyan szendvicseket gyártva, hogy mindenki velem akarta elcserélni a saját magával hozott elemózsiát.

Azt sem felejtem el, milyen büszkén osztogatta a munkahelyen a kollégái között az általam gyöngyből fűzött katica, méhecske és krokodil kulcstartókat.

És mekkora öröm volt neki, mikor haza tudott hozni nekem bentről egy kiszuperált Commodore számítógépet, egy csomó Super Mario-s nagy floppyval és egy mátrixos nyomtatóval, amiből aztán ontottam az egyedi tervezésű levélpapírokat...

15 éve már, hogy az Apák Napjának ünneplése számomra, mindössze emlékezés lehet az együtt töltött 30 évre. Hirtelen hagyott itt annak idején és ami utána akkor rám maradt, az ott és akkor nem mondhatnám, hogy a lehető legnagyobb örömmel töltött el.

Örököltem egy lakást, ahol hosszú éveken keresztül Édesanyámmal közösen gyűjtögetve hajmeresztő állapotot sikerült teremteniük, melynek a rendbe tétele egyke lévén teljes mértékben rám hárult. S „örököltem” az ingatlannal együtt a kötelességet is, hogy Anyukámnak támasza legyek a váratlan tragédiában.

Anyukámnak, akivel akkoriban a kapcsolatunk mindennek volt mondható csak éppen felhőtlennek nem…

Szóval bár nem vagyok rá büszke, őszintén bevallom kifejezetten pipa voltam jó darabig szegény Papára, amiért ekkora kihívás elé állított. Éveknek kellett eltelnie, melyek során folyamatosan dolgoztam az iránta érzett neheztelésemen különböző módszerekkel, míg sikerült eljutnom arra a pontra, hogy megértettem, miért volt mégis időszerű az Ő akkori távozása.

A minap felolvastam Mamának az előző számunkban megjelent anyák napi írásomat. Természetesen egyikünk szeme sem maradt szárazon mire a cikk végére értem. Benne engem hallgatva idéződtek fel mindazok az évek, amik az én szemem előtt peregtek le, míg a múltkori köszönő sorokat fogalmaztam. A könnyein át mosolyogva elmondta, mennyire jólesően megleptem Őt azzal, hogy amolyan nyilvános bocsánatkérés formájában fejeztem ki hálámat a közelmúlt pár évének együtt megélt „kalandjaiért”, melyek során sikerült végre olyan anya-lánya kapcsolatot kialakítanunk, amilyenben jó lett volna, ha már gyerekkoromban részünk lehet.

Mi azonban akkoriban ezzel nem tudtunk megbirkózni, Apukám távozásával viszont egymásra utaltságunkban kénytelenné váltunk arra, hogy feldolgozzuk a múlt sérelmeit. Ahogy elképzeltük, hogy Papa fentről figyelve milyen jól szórakozhatott néha suta próbálkozásainkon, beláttuk, hogy 2017-es távozása bár mindkettőnket megrázott és azóta is hiányzik nekünk, kettőnk kapcsolatára mégis döbbenetesen jó hatással volt.

Drága Papa, biztos vagyok benne, hogy pontosan tudod mennyire hiányzol és milyen sokat gondolok Rád, nem csak Apák Napján. Hanem mindig, amikor csak finomakat ehetek-ihatok, elolvashatok egy jó könyvet, ami tudom, hogy Neked is tetszene, vagy látok valamelyik retro film csatornán egy Bud Spencer Terence Hill filmet, amiken olyan jókat nevettünk mindig együtt.

Szívből köszöntelek Apák Napja alkalmából és köszönöm, hogy odafentről egyengeted az utamat oly hosszú ideje. Remélem többször mosolyogsz akár cinkosan, akár elnézően, mint amennyit bosszankodsz rajta, ahogy látod miként csetlek-botlok az Élet nevű társasjáték földi akadálypályáján. Bocsáss meg, ha eleinte mérges voltam Rád, mikor itt hagytál! Már értem miért akkor távoztál, amikor és hálás vagyok mindazért, amit 30 év alatt melletted megélhettem. Köszönöm, hogy az Apukám voltál, vagy és maradsz mindig, bárhol is legyünk.

Szeretettel: a Te kicsi Bogid