A hétköznapi, sikeres embereket bemutató cikksorozatom e havi részében Hajnal Evelinnel beszélgettünk egy rosszindulatú elváltozásról, az ő különös játékáról, és arról, hogy mindez hogyan változtatta meg az életét. 2018 április végén diagnosztizáltak. Nem ért túl nagy meglepetés, mert már előtte is voltak komoly nőgyógyászati problémáim. Zuhanyzás közben vettem észre, hogy a jobb mellemnél van egy kőkemény valami. Elneveztem Gombócnak. (“Véletlenül” a barátnőmtől kapott cicámat is Gombócnak hívják. A nevét ő adta neki, az elváltozástól teljesen függetlenül. Nem is tudott róla.)
Így szerencsére nagyon hamar megműtöttek. Az orvos csak úgy emlegette, hogy parádés történet, mert 0,03 mm-en múlt, hogy nem volt áttétem. Az onkoplasztikai sebész szenzációs munkát végzett. Egy csoda, amit művelt az orvosi, szülői csapat, aki felettem állt: az egyik egy anyuka, a másik egy apuka, a kötős fiú pedig az utca végéből az egyik srác volt. Azt gondolom, teljes körforgás van a szeretetadásban. Visszaáramlani csak az tud, amikor semmilyen érdek nem fűz hozzá, semmilyen elvárás nincs, csak adsz. Hálás vagyok az orvosaimnak, hogy soha nem használták a három betűs szót, ami sokakat megrémít. Mindig azt mondták, hogy rosszindulatú elváltozása van Evelin, de meg fog gyógyulni. Ez nagyon jó hatással volt rám. Én is inkább az ‘elváltozást’-t használom, mert ha valami elváltozott, akkor az meg is tud javulni.
Az unszolásért köszönet a volt férjemnek, mert ha ő akkor nem tol, lehet, hogy csak két hónap múlva megyek el megnézetni. Másnap időpontot kaptam ultrahangra, ahol a vizsgálatot végző hölgy arca sokként ért. Még aznap sürgősségi mammográfiára küldtek, majd onnan az onkológiára. A jó kapcsolatrendszerem megvolt a Jóisten keze által. Találkoztam egy picike lán�nyal, aki nagyon sírdogálós volt, és bár nem az én osztályomba járt, de minden reggel bekísértem a termébe, hogy ne szomorkodjon. Mint kiderült, az ő édesapja onkológus, és még szeptemberben felajánlotta az igazgatónőnek, hogy ha valakinek onkológiai segítség kell, akkor ő ott van.
Egyetlen napot, azt, amelyiken továbbküldtek a sürgősségi rendelésre, végigsírtam. A doktor úr a szemembe mondta, hogy rosszindulatú. Akkor volt az a pillanat, amikor döntöttem, hogy vagy elmegyek abba az irányba, hogy sajnálom magam, koporsót választok, és végig bömbölöm, vagy azt mondom, élni akarok. Nem tudom mennyi és mi van hátra, de biztos, hogy élni szeretnék, az út végéig boldogan. Miután megműtöttek, a 38 éves unokanővérem a debreceni klinikáról hívott: agyvérzést kapott. Akkor gondolkodtam el azon, hogy senki holnapja nem biztos. Próbálok segíteni azoknak, akik ilyenkor csak arra tudnak koncentrálni, hogy meg fogok halni. Egy bácsi, aki szintén ezzel a rosszindulatú elváltozással küzd, panaszolta, hogy “De meg fogok halni!” Erre mondtam neki, hogy, “Kedvesem, igen, mindenki meg fog! Az a kérdés, hogy addig mit szeretne csinálni.” Megdöbbenve felelte: “Tényleg!” Nem úgy reagáltam, hogy “Jaj, szegénykém, meg fogsz halni.” CsPM 17
