Képzeletbeli párbeszéd egy radikális aktivistával

Serfőző György

Képzeletbeli párbeszéd egy radikális aktivistával

Szeretett századunk telis-tele van olyan civil és állatjogi aktivista csoporttal, melyekkel kapcsolatban a polgárok véleménye meglehetősen ambivalens. Ennek egyszerű oka, hogy bár mind mögött valós és a nagy többség szemében is elismerhető probléma áll, mégis az ezekre való figyelemfelhívás leghangosabb és legkarakánabb prókátorai – a radikálisok – elidegenítik őket a téma teljes egészétől. Bár egyesek a radikalista és szélsőséges billogot szívesen sütik rá vitapartnereikre, ha már nem találnak rajtuk fogást, így a bármifób csoportba is tartozhatnak. Pedig a radikalitás, különösen közügyek mentén annak a jele volna, hogy megszakadt az illető kapcsolata a realitásokkal. Ez pedig vészjelzés is lehetne, hisz tudvalevő, hogy a radikalizmus csak rendkívül kiszolgáltatott, kilátástalan és pattanásig feszített állapotokban tűnhet vonzónak a széles publikum szemében, máskülönben egyenesen taszító. Jelenleg a nyugati társadalmak, demokratikus és republikánus berendezkedése, ahol csak a működés módja és formája jelenti a politika fő témáját, nem pedig a társadalmak fejlődési iránya, aligha lép fel olyan tartós válság, ami hatékony formátummá tenné a szélsőségeket.

Ez persze nem jelent gondtalan életet, hisz égető globális és feszítő társadalmi problémákkal nézünk szembe nap mint nap. Ráadásul olyan környezetben, ahol az információ terjesztése, terjedése a demokratizált véleményközlés és mindennek könnyű hozzáférhetősége korábban sosem tapasztalt mértékeket ölt. Ami mégis igazán népszerűvé teszi a szélsőséges, radikális szemléletvilágot, az az egyszerűségé. Rendkívül könnyű árnyalatlan intuíciós vélemények alapján ráégetni minden komplex jelenségre, eseményre és személyre az ellentábor billogját pro és kontra. Az ilyen vélemény pedig csak kétféle reakciót detektál, a hasonló indíttatású vak helyeslést, ami igazolja, és az ellentétes vagy mérsékelt reakciókat, amiket egybemosva nem vesznek komolyan.

Ahogy nőnek a sok ingerből és tapasztalatból adódó, látszólag feloldatlan véleménykülönbségek, mintha egyenes arányban satnyulna a vitakultúra. Ennek egyik legkártékonyabb hozadéka a cancel culture, aminek alkalmazása szélsőséges, totalitárius gondolkodásmódra utal, vagyis a felvetett probléma mindent magába és maga alá rendel. A cancel culture jegyében – bár kissé sarkosan – azoknak, akik nem értenek feltétlen egyet, ne legyen szavuk az adott témában, kvázi kiszorítják a diskurzusból. Ez a fajta kirekesztés lehet nemi, rassz, származás, politikai irányultság, vagy osztályalapú is, így gyakorta egyenesen szembemenve az adott esetben propagálni kívánt elvrendszerrel. Hogy példázzam az elhangzottakat, az antifa erőszakos cselekedetei morálisan megkülönböztethetetlenek a huszadik századi fekete/ barna ingesek működésétől. Mert az SA verőlegényei pusztán nemtetszésüket fejezték ki azon politikai irányzat támogatóival szemben, akiknek eszméit veszélyesnek találták, ezért agyon verték a delikvenseket. A radikális gondolkodás egyszerűen megérthető, de hogy szarvánál ragadjuk meg a bikát, alapvetően morális eredetű. Vagyis a radikalista által vallottak egyetemesek és megkérdőjelezhetetlenek, mindenek előtti igazával és kardinális jellegével abszolút jó ügynek tekintendők. Továbbá nem lehet felé senki semleges, vagy helyezhet más szempontokat elé, vagy mellé, s e szempontból totalitárius. A képviselt álláspontot, de facto kinyilatkoztatásaival és a vitapartnere erőszakos verbális elnyomásával, sarkos demagógiával prezentálja, annak érdekében, hogy belátást csikarjon ki véleményének. Ezt a makacsságot pedig nem oldják fel a helyzetet mérséklő tényezők és kutatások említései, néha tudomást sem vesznek róla. Személyes példaként hoznám azon polgártársakat, akik a hazai atomerőmű bővítésénél tiltakoztak, magukat annak kapujához kötözve. Az alapvetés, hogy az atomerőmű káros és veszélyes. Ez az álláspont pedig természetesen igaz is meg nem is, hisz nem az energia fejlesztése, hanem a melléktermékek – az elhasznált, de továbbra is sugárzó ércek és a rendszerén áthaladó víz – amikre mindez igaz, hovatovább köztudott, mivel járhat egy végzetes baleset. Viszont a melléktermékek szakszerű kezelését és az erőmű biztonsági protokollját figyelembevéve, egy megújuló erőforrásokban "nem bővelkedő" régióban, több mint elfogadható energiatermelési módszer. Ám mindezek nem befolyásolták az alapvetést, ami máig kitart amellett, hogy az atomenergia rossz és veszélyes.

Mivel a mozgalmak, ahogy az imént példáztuk, egy jól elhatárolt, össztársadalmat illető problémára épülnek – voltaképp e problémát tematizálják és megoldására ösztönöznek, illetve egy bizonyos megoldási módozatot igyekeznek előbbre mozdítani –, szükségessé teszik a diskurzust. Ám a radikalisták, mivel vitathatatlannak gondolják álláspontjukat, a diskurzus során figyelmen kívül hagyják az árnyalatokat és az egész kérdéskört feketének és fehérnek érzékelik. Meg kell értetniük mennyire totális és kétségtelen a probléma és milyen kézenfekvő az általuk kívánt megoldás, erre kell rádöbbenteni mindenkit, bármi áron. Szerencsére ritkák manapság (nyugaton) a radikális mozgalmak fizikai erőszakba torkolló akciói. Ám le kell szögeznem, hogy a totalitások nem önmagukban igazán problematikusak, kettő, három totalitárius ideológia megférhet egymás mellett a világban, még ha hadba is vonulnak egymással, de több száz egy országban aligha. A kis totalitások korát éljük, amik jelentős mértékben atomizálják a társadalmaikat, miközben megakasztják az amúgy sem túlerőltetett társadalmi fejlődést. Egyszerűsítve, két totalitárius idea versengése atomot hasit, embert juttat a holdra, míg száz totalitás megosztja az embereket igy pedig semmit sem tudnak elérni, bármilyen szélsőségesen is agitálnak egymással szemben.

Egy húsvér radikalistával való vita, majd minden esetben meddő és értelmetlen, tekintve, hogy a zászlajára tűzött téma árnyalását, más irányú megközelítését az egész ügy/probléma tagadásaként kezeli. Az pedig, hogy esély sem nyílhat egymás látásmódjának formálására, a konstruktív vitát opcionálisan szorítja ki. A "vagy egyetértünk, vagy miattad pusztulunk ki" érvelés a végén kezdené a regényt, mely nem elfogadható konklúzió. Továbbá szabályszerű, hogy a szélsőség vele arányos, de ellentétes irányú szélsőséget vált ki, amik között a kommunikáció inkább – többnyire online – gladiátor harcnak felel meg. Radikalistákkal szemben könnyű logikusan érvelni, de lehetetlen vitát nyerni. A soron következő interjú egy radikális vegán aktivistával egy áldialógikus monológ, hisz ezt a diskurzust a fentebb foglaltak alapján lehetetlen volna hagyományos módon, érdemben lefolytatni. Azért választottam témának a veganizmust, mert komplexitása ellenére jól átlátható. Érvrendszerét és morális lelkületét pedig könnyedén fel tudom venni a diskurzusba, tekintve, hogy az állatvilág szerelmese vagyok óvodás korom óta.

A Veganizmus hódolóit, aktivistáit nem lehet sem kártékonynak sem veszélyesnek elkönyvelni. Nem jelentenek fenyegetést a húsiparnak vagy a szélesebb piacnak és radikalistáik sem okoznak alkalmi kellemetlenségnél többet a polgártársaiknak. Az életmódjuk épp úgy norma, mint ami ellen ágálnak, épp úgy kiszolgálja igényeiket a piac és az ipar. Morális felsőbbrendűségük azonban sok szóvivőjüket teszi demagóggá és pökhendivé, ami jelentős hátrány a többi fogyasztó meggyőzése kapcsán. Ebből adódóan sajátos, néha egyenesen téves következtetéseik adódnak, ami a biológiát, dietetikát, közgazdaságot, piaci működést, teológiát, etikát, vagy az irodalmat illeti. Ezen sajátos értelmezések és téveszmék persze nem befolyásolják vagy negligálják alapgondolatuk, hiába vannak részigazságaik, ami a haszonállatok kegyetlen tartási körülményeit illeti, ha ezek nem általánosak, sőt egyre szigorúbban szabályozottak. Hiába van realitás a növényi étrenden élő emberiség gazdasági felépítésében, ha annak ökológiai kártéteményét figyelmen kívül hagyják. Etikai megközelítésük az élet különbségtétel nélküli tisztelete kapcsán szimpatikus és nem is alaptalan, de módszereik és magyarázataik túl egysíkúak és rugalmatlanok. Az állatok humanizálása és az emberek dehumanizálása és fajizmussal való vádolása szürreális, pedig ismeretesek, hogy a középkorban zajlottak tárgyalások, amikben a sértett vagy épp a vádlott négy, hat, akár lábak nélkül állt a bíróságon. Maga a veganizmus morális szembenállást képvisel, de érvei puszta számadatok, ammorális lények felé elvárt empátia, nem vitathatatlan egészségügyi kutatások, és nagyon is vitatható gazdasági fantazmagóriák. Hiába cáfolhatóak, gyakran rendkívül könnyedén azok az állítások, amik az állati eredettől mentes életmódot igazolják, ezek mind hatástalanok, hisz mint azt sokszor kifejtettük, ennek egyedi morális alapjai vannak, azt pedig, hogy mit és hogyan gondoljon, érezzen a másik fél nem etikus – mert, hogy manipulációnak tekinthető – befolyásolni egy

vita során. Mindezen törekvések, ne együnk húst, hogy ne öljenek állatokat, hogy ne tartsanak állatokat, hogy ne nyomják el az állatokat, hogy tiszta lelkiismerettel éljünk, önmagukért valóak. De miért? Véleményem szerint míg a dolog nem valami nagyobb és előremutató célt szolgál – teszem azt egy Mars kolóniát könnyebb lesz majd fenntartani, ha a legénység növényevő – addig nincs igazán nyomós okunk lemondatni magunkat mindenevő étrendünkről. Egyedülálló századunkban, ahol a széles néptömegeknek a táplálkozás nem csupán időszakos lehetőség - ha épp lehetséges -, hanem formáját és tartalmát tekintve is választás kérdése, végtelenül unortodox az ebben hirdetett korlátoztatási törekvések mindegyike.

Hogy az elkövetkező diskurzus pro és kontra érvrendszerének hitelesítése érdekében tanulmányoztam valós aktivisták megnyilvánulásait és Péntek Csaba A hamburgered ára című könyvét, hogy legalább súrolhassam a hitelesség már ledöntött illúzióját.

Diskurzus egy radikális vegán aktivistával

Fensis Rudolf állatjogi aktivista, nagy elérésű influenszer nagy nyilvánosságra tett szert több közösségi oldalon. Határozott kiállásával és hajthatatlan meggyőződése mentén igyekszik egy jobb hellyé tenni a környezetét, és nem csak az emberek számára. Elmondása szerint öt éve lett vegán, mert korábbi életmódja nem volt összhangban elveivel. Számos nyilvános akciója keltette fel a figyelmet, amikben a nagyüzemi állattartás visszásságaira igyekezett felhívni polgártársai figyelmét.

A természet egyik legnagyobb csodája az élet és az a páratlan sokszínűség, amit az állatvilág mutat. Igazán csodálatra méltó. Ám, ahogy azt gondolom te sem látod másképp, az ember igen rossz gazdának bizonyult.

Túl finoman fogalmazol! Legalábbis, ha az általunk kihalás szélére sodort és a ténylegesen kipusztított állatokra gondolok. Az ember nem csupán egy rossz, hanem önjelölt és kártékony gazda is.

Mekkora az egyszerű polgár felelőssége ebben az viszonylatban?

Nézd, a földtörténeti kor, melyben élünk, már számol az ember környezetet súlytó hatásával, így azt mondanám a felelősség egyrészt általánosan az egész emberiségre vonatkozik. Ezen túl mindenkinek személyes felelőssége van az állatokkal szembeni globális kegyetlenségeket illetően.

A haszonállatokat is beleértve?

Természetesen! Minden állatra vonatkozik. Az embert leszámítva. Mert bár rendszertanilag az ember is egy állatfaj, e tekintetben külön választandó.

Miért? Az ember néha épp oly kegyetlen embertársával, mint…

Mit is várnál tőle? Az embert nem a teremtés érosza vagy az intelligenciája választja el az állatvilágtól, hanem hogy a föld minden élőlénye ki van szolgáltatva kénye-kedvének. Vagyis az ember/állat helyett helytállóbb az elnyomó/kiszolgáltatott összevetés. Az ember ember általi elnyomása nem csoda, ha a vele szemben teljesen tehetetlen élőlények felé sincs irgalma. Évente körülbelül 333 millió tonnányi élőlényt fal fel az emberiség, csak mert megteheti.

Ha jól értelek az általános emberi felelősségérzet hiányában látod a probléma gyökerét.

Tovább is megyek! Az ember rasszista, fajgyűlölő magatartása érhető tetten abban, hogy az ipari szintű, értelmetlen fajalapú tömeggyilkosságot csak akkor ítéli el, ha annak úgyszintén emberek az elszenvedői. De nyugodtan alszik, mialatt az ő kedvéért válogatott kegyetlenségek zajlanak csirkék, marhák, sertések és más tehetetlen élőlények millióival.

Értem az analógiáid, de nem gondolod, hogy az emberi morál és erkölcs is vízválasztó? Úgy értem, más életformának nem tulajdonítunk moralitást, csupán ösztönöket. Az ember ebből kiindulva olyan viszonyban áll az állatvilággal, mint az éghajlatváltozás.

A tehén ugyanúgy ragaszkodik a borjaihoz, mint mi, és ugyanúgy képes szenvedni, érez fájdalmat, félelmet és így tovább. És mivel tehetetlen velünk szemben, jobban rászolgál a morális erkölcsi belátásunkra, amivel a természeti jelenségekkel ellentétben mi rendelkezünk.

De az amorális lények felé támasztott moralitás egyoldalú. A feleslegesen kegyetlen eljárások skálája egyre bővül és ezt igyekeznek szabályozni. A tehén elnyomott pozíciója csak a mi szempontunkból elnyomatás.

Kegyetlenség élő, érző, lélegző lények legyilkolása, vagy a belőlük származó és hozzájuk tartozó dolgok, gyapjú, tej, tojás, utód elvétele, ahogy kegyetlenség a fogva tartásuk, kényszerített szaporításuk. Bármit mondasz is ezek attól függetlenül morálisan menthetetlen kegyetlenségek!

Lényegtelen hát, hogy például egy haszonállat, hogy van tartva? Ha jól értelek nem teszel különbséget a kis és nagyipari vagy a háztáji állattartás között. Pedig a farmon felnevelik a tehenet, etetik, tisztántartják, gondozzák, ha kell meggyógyítják, cserébe az tejet ad és halálával húst. Ez érvényes birkára, szárnyasra, sertésre, így nem tűnik egyoldalúnak, pláne azonosnak a nagyipari állattartással.

Pedig lényegében nincs különbség köztük, csak mértékük más. A szándékos gyilkosság és az igenis egyoldalú kihasználás folyamatában egy és ugyanaz.

Nem gondolod, hogy az állattartásra vonatkozó jogszabályok, a domesztikációból adódó tartási és kezelési igényeik és a háztáji tartásukkal és levágásukkal kapcsolatos "humánus" eljárások következetes betartatása egy elfogadható középút lehetne?

Nem! Természetesen nem! Szerintem a helyes erkölcsi hozzáállás, ha nem fogadjuk el más életek felesleges elvételét. Az ember gond nélkül elhagyhatja a hús és más állati eredetű étrendjét, íme a példa. Ha ugyanennek egészségügyi vonatkozásaiban nem is bízik mindenki, már csak lelkiismereti szempontból érdemes volna meglépni, hogy ne tapadjon vér a kezünkhöz. Én hiszem, hogy ha elég emberben tudatosul a vágóhidakon és a többi halálgyárban zajló, az ő kedvükért zajló embertelenség, nekik is felnyílik a szemük.

Akkor ezek szerint a zéró állati eredetű életmód, tisztán morális eredetű.

Erre igyekszünk rámutatni, minden gócponton és eszközzel.

Ha már eszközök. Nem gondolod, hogy a laikusokban tett benyomása az üzletekben történő művér locsolásnak és az utcai, közlekedési eszközökön való agitációknak nem épp célravezető?

Lehet kellemetlen, sokkoló, de ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegynek kell mennie Mohamedhez. Mi néha Mohamedhez vágjuk a hegyet. A hétköznapi ignorancia táplálja a gépezetet igazán. Az, hogy ezzel a hétköznapjaikban szembesítjük őket evidens, az eszközök pedig még mindig nem elég hatásosak. Sajnos nem elég a jó példa és a könnyed edukáció.

Nos, igen, de ha sem az edukáció, sem a sokkolás nem használ, nem lehet, hogy az oka amiért mégis ragaszkodunk a hús fogyasztáshoz egy árnyaltabb jelenség?

Mire gondolsz?

Teszem azt, lehet egyfelől kulturális és ezzel nagyot mondtam.

Pontosabban nagy kifogást! Szokások, vallás, hagyomány, csak esztétizálja a gyilkosságokat. Sőt a vallások durva félreértelmezése vezetett ahhoz a tévképzethez, hogy az ember a természet felett áll és jogosan kihasználhatja a benne élőket. A tíz parancsolat „ne ölj” része nem ismerős?

Nem azt írta, hogy ne ölj embert!

És mi van az alapvető normativitással? Az ember évezredek óta fogyaszt húst, vadászik, tart állatot a legváltozatosabb célokra.

Régre nyúlik vissza bűnlajstroma. Az állatok kiszolgáltatottsága egy történet, eltartott egy darabig, míg ilyen mértékeket öltött. De a normalitás maga a probléma, hogy mentesítené a probléma önmagát?

Nem mentesítésről van szó, pusztán tényezők halmazától, amik induktív következtetéseid árnyalnák és magyaráznák a jelenlegi eredményeket. Nem koherens abból kiindulni alapvetően etikai kérdésekben, hogy minden embernek ugyanarra a következtetésre kell jutnia. Ha a fennálló moralitásukat kialakító tényezőket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Végtére pedig a vegán életmód is norma. Az ember megválaszthatja, hogy és mi szerint él.

Azért vagyok vegán, mert ha valaki már minden életformát a sajátjával egyenértékűnek tekint a legtöbb, sőt, az összes többi problémában sem játszik többé szerepet. Ha pedig mindenki meghozná ezt az egyszerű döntést, mert a te döntésed, hogy mit eszel, akkor nincs állatkínzás, nincs fakitermelés és erdőpusztítás, túlhalászás, globális felmelegedés, és még sorolhatnám!

Azt nem vitathatom, hogy mindezek súlyos problémák, de a megoldásukra való késztetés nem morális természetű. Az amorális életformák kialakulása és kipusztulása természetes, a bolygónknak pedig mindegy van-e élet a felszínén, egyedül nekünk állna érdekünkben a faji diverzitás fenntartása. A homo sapiensnek elég volna a maga túlélése érdekében cselekedni és jelenleg erre sem képes. Ennek tudatában a paradigmaváltás, ami útján az egész bioszféráért felelősséggel tartozunk, túl nagy léptéknek hangzik. Azt tesszük, amit minden más életforma, alkalmazkodunk, és az 50-100 évre történő előrejelzések pedig túl absztraktnak tűnnek, nem érezzük eléggé a végünket ahhoz, hogy tegyünk ellene. A veganizmus egy nagyívű megoldás, de önmagában tényleg megoldaná az említetteket, úgy is, hogy ezen problémákra, eredetükre és fennállásukra, számos más tényező is befolyással bír?

Ezért vagyok Vegán.

Nem gondolod, hogy a fő probléma, ha mindezen problémákat együtt kívánjuk értelmezni, nem a Mit fogyasztunk, hanem hogy, Hogy fogyasztunk? Úgy értem, ez a megközelítés egy fokkal távolabbról indul. Hiszen mi a garancia, hogy egy teljesen növényi étrendre épülő emberiség nem okozna arányosan jelentős környezetkárosítást? A növénytermesztési, mezőgazdasági folyamatok is bőven kiveszik részüket a bioszféra károsításából. A tudatos fogyasztás étosza épp akkora gond, mint a tudattalan, hisz rendben van, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mit fogyasztunk, de ez a probléma gyakorlatáért felelő piacnak mindegy. Azt termeli, amit szeretnénk, de továbbra is úgy, hogy a lehető legolcsóbban a lehető legtöbbet tudja kínálni. Huxly Szép új világ-ában annyit termel az emberiség, amennyit kell annak érdekében, hogy a termelés fennmaradhasson, és annyit is fogyasztat az "emberekkel", hogy a termelés fennmaradjon. Sem többet sem kevesebbet. De mi nyakló nélkül élünk, a túlfogyasztást nem gátoljuk.

A veganizmus nem puszta divat, hogy a piac csak úgy meglovagolhassa. Szerintem éppen eléggé alapvető az általam vázolt felfogás, hogy az általad felvetettek ne merüljenek fel benne. A tudatosság perspektívatágító folyamat, előbb utóbb mindenre is kiterjed. Ehhez pedig, ha lehet, elengedhetetlen volna a puszta élettel kezdeni. A piac pedig, ahogy te mondtad az emberiség kapcsán, alkalmazkodik. A jövőkép, amit vázolni igyekszek, már kialakulóban van. Még ebben az országban is egyre nő a vegán éttermek száma. 2020 környékéről indulva globális cégek és gyorsétterem láncok egymásra licitálva igyekeznek a húsmentes, sőt, minden állati eredettől független termékeket létrehozni és forgalmazni. Ha egy interglobális és tudatos vegán mozgalom így hatást gyakorolt arra, hogy mit állítsanak elő, arra is befolyással bírhat majd, hogy hogyan. Hogy értsd, a folyamat elindult, csak túl lassú, és a fogyasztók többsége még mindig túl passzív vagy tudatlan a miértjeit illetően.

De hát nem épp ez a bizonyíték arra, hogy zsákutcába vezetik az egész elképzelést? A piaci működéssel van gond, mindegy mit állít elő. A tisztán növényi alapú étrendhez, a termesztéshez, a feldolgozáshoz, annak célbajuttatásához ugyanekkora kapacitás kell. A folyamatok, hogy az állatokat kivonod az egyenletből megmaradnak, még meg is gyorsul a fakitermelés, mert nem lehet bárhol bármilyen növényt termeszteni, az a lépték azzal a vetési technikával a fél világot terméketlen sivataggá változtatná. A haszonállatokon túl, akik a domesztikációjukból kifolyólag vadon életképtelenek lennének, számtalan más élőlény is kipusztulna. És ez csak az átállási folyamat velejárója volna. Kizárólag ez az egy probléma megoldás száz másikat teremtene.

Én kihangsúlyoznám mindennek feltételes jellegét, ugyanis nem tartunk ott, hogy ezekkel a hipotetikus problémákkal küszködjünk. Még mindig ott tartunk, hogy az emberek alig tudnak azokról a folyamatokról, ami a boltok polcaira kerülő hústermékek mögött állnak. A borzalmakról, amikhez asszisztálnak azzal, hogy megveszik és boldog tudatlanságban elfogyasztják.

Záró kérdésként nem gondolod, hogy az a retorika, amivel megszólítod a járókelőket kontraproduktív? Hiszen hamar nyilvánvalóvá válik elhivatottságod és meggyőződésed, de egyben el is idegeníted a hallgatód, akit egy olyan morális magaslatról igyekszel meggyőzni, ami számára nem mérvadó. Sokszor olyan érzés látni az agitációd, mintha lenéznéd a hallgatót, kivált, ha nem ért veled azonnal egyet. És ez a lenézés egy dolog, de ezzel együtt a tevékenységek jobbára kellemetlenkedéseknek tetszenek, mint kéretlen agitációk a közlekedési eszközökön és közterületeken. Az edukáció nem egy rossz dolog, hacsak nem váratlanul akarják lenyomni az ember torkán, amikor épp hazafelé tart.

Mint azt korábban is mondtam szükségszerű az erőteljes hatáskeltés, plusz nincs olyan érve az utca emberének, amivel meggyőzhetne arról, hogy amit tesz, az rendjén való. Muszáj lerombolni a tévképzeteit és tudatosítani benne mivel jár, amit tesz és ahogy él. Nem gondolom, hogy helytelenül járnánk el a tevékenységünk során.

Szóval a közvélemény formálásának eredendő morális alapú háttere mentesít annak gyakorlatának morális visszásságai alól. Köszönöm Fensis Rudolf, hogy vállaltad ezt a beszélgetést, a viszontlátásra.