23 minute read
Személyiségünk korlát helyett lehet kapaszkodó - beszélgetés Farkas Évával
Veres Mónika
Személyiségünk korlát helyett lehet kapaszkodó - beszélgetés Farkas Évával
„Az út néma ásítás volt, csak a bennünk dúló belső monológtól volt zajos. Egy légtérben utazott két szétesett testű, megtört lélek. Nő és férfi. Férj és feleség. Nő, aki pár órával ezelőtt anyja, s férfi, aki néhány órája még apja volt valakinek.” A Hanna-heg című könyv borítója fájdalmasan sejteti velünk, hogy ez a valós történet az egyik legtragikusabb traumát mutatja be, melyet az ember átélhet. Egészen mélyre elvezet, őszintén, megrendítve, mégis reményt és megoldást adva.
Farkas Éva változáskísérő segítő szakemberrel, a Hanna-heg szerzőjével, a történetben szereplő édesanyával épp a könyve megjelenése előtt, annak kapcsán ismerkedtem meg. Mikor néhány levélváltás után elbúcsúztunk, nem tudtam őt elfelejteni. Megmaradt bennem az a nő, aki látta, hogy vannak blokkjaim, félelmeim, és igazi szeretettel, megértéssel adott olyan pillekönnyű, érzelmeimet nem terhelő lelki támaszt, amit képes voltam magammal vinni. A valódi segítő szándék nem csak munka közben létezik. Akkor is életre kel, amikor csak úgy betoppan egy ismeretlen, akit talán soha nem látunk többé, mégsem akarjuk őt abban a pillanatban magára hagyni.
Szeretném, kedves olvasóim, ha ti is megismernétek Őt, segítő munkáját, a rettenetesen nehéz múltját és azt, hogyan találta meg mégis a boldogságot, amelynek nyomára sokan akkor sem tudunk rátalálni, amikor azt mondhatjuk: az életünk teljesen rendben van.
Kedves Éva, mit jelent az állapot, amikor az ember válságba kerül? Milyen élethelyzetekben érhet minket krízis, trauma?
Bármely, számunkra nehézséget jelentő élethelyzet okozhat válságot, jelenthet kihívást, amikor a megszokott megoldásaink nem működnek. Minél hosszabb ideig tart ez az időszak, annál nagyobb szorongás, feszültség keletkezhet bennünk, tehetetlennek érezzük magunkat, nem látjuk, hogyan léphetünk tovább, hogyan és mikor múlik el, és ez rettenetesen gyötrelmes lehet számunkra.
Fordulóponthoz érkezünk, amikor szükségessé válik a változás, hogy továbblendüljünk. Ahogyan egy körforgalomból több kihajtási lehetőségünk van, úgy a krízis kimenetelét illetően is van választásunk, melyik úton haladunk tovább. Ha azt a kijáratot választjuk, ahol megdolgozzuk a krízist okozó aktuális témánkat, akkor mindez akár fejlődéssel, növekedéssel is járhat.
A minket ért krízishelyzeteken mindenképpen át kell dolgoznunk magunkat, egész egyszerűen megúszhatatlan...
A leghétköznapibbnak tűnő élethelyzetekben is kerülhetünk krízis helyzetbe. Alapvető egzisztenciális válságot jelent legtöbbünk számára például a munkahelyünk elvesztése, amely komoly anyagi problémákkal is járhat. A kiegyensúlyozott, elégedett élet nélkülözhetetlen részét képezik szociális kapcsolataink. Amennyiben valamely számunkra fontos emberi kapcsolatunkban szakadás támad, sérülést szenvedhetünk. Különösen igaz ez a párkapcsolati, válással, szakítással járó szerelmi kapcsolatokra, de komoly veszteséget jelenthet egy barátság megszakadása is. Ugyancsak egzisztenciális válságot okozhat az életközepi krízis, amikor felmerülnek bennünk kérdések. Ki vagyok én? Hova tartok? Mit értem el? Mennyit érek? Mi az életem értelme? Mit keresek egy kapcsolatban, amit már nem érzek számomra kielégítőnek? Az egészségünk megrendülése, készségeink, képességeink elvesztése, vagy mondjuk egy esetleges baleset fenekestül forgathatja fel az életünket, hiszen elveszítjük a kontrollt, valami olyasmi történik velünk, amit saját hatáskörben nem tudunk kezelni, kiszolgáltatottá válunk. Nehéz pozitívumokat találni egy veszteséggel járó, esetlegesen negatív végkimenetelű élethelyzetben.
Az egyik legsúlyosabb krízis valamely szerettünk elvesztése. A gyász nagyon mély válságba vihet bennünket. Emellett vannak a természetes életciklus-váltásokhoz kapcsolódó krízishelyzetek, amelyek az élet körforgásának bár természetes részei, mégis komoly kihívást jelenthetnek. Ilyen például az idősödés okozta nehézségek megélése, vagy amikor a gyerekeink önálló életet kezdenek, és üres marad nem csak a házunk, de vele az életünk is. Hirtelen kiüresedik és eltűnnek a feladataink. Kamasznak lenni sem könynyű, ahogyan fiatal felnőttnek lenni sem, a ránk zúduló testi és lelki változások és elvárások miatt. Tulajdonképpen még a pozitívnak tekintett változások, mint például egy gyerek születése is felforgathatja a világunkat, a felelősségvállalás és fáradtság kombinációja nem minden esetben rózsaszín vattapamacs.
Azt gondolom, hogy egy krízishelyzet olyan területeket, erőpontokat mutathat meg önmagunkból, amelyeknek talán a létezéséről sem tudtunk eddig, és lehetőséget kapunk aktiválni őket. Erősebbé, tudatosabbá válunk, de ez nagyon nehéz munkával jár.
A minket ért krízishelyzeteken mindenképpen át kell dolgoznunk magunkat, egész egyszerűen megúszhatatlan, amennyiben nem akarunk beleragadni egy kínzó, gyötrelmet okozó állapotba. Az önmagunkon végzett munka a megküzdésre adott konstruktív válasz. Amennyiben nem lendülünk mozgásba és nem dolgozzuk magunkat át a krízisen, a tartós szenvedés egyéb járulékos veszteséggel járhat. Például amikor olyan destruktív átmeneti enyhülést hozó megoldásokba menekülünk, mint az alkohol, vagy drogok tartós használata. Ezek nem oldják meg a problémát, viszont függőséghez vezethetnek és belekerülünk egy krízismátrixba.
A válságból való kiút pozitív eszköze lehet az önismereti munka, de ma már sokan foglalkoznak önmaguk felfedezésével krízishelyzet nélkül is. Egy jól megdolgozott krízis a maga őrületes nehézségével együtt is csodálatos változásokat indukálhat az életünkben, akár személyiségünkben, szokásainkban, életmódunkban, vagy életfeladatunk kapcsán.
Végigvinni egy krízishelyzetet gyakran okozhat rácsodálkozást önmagunkra. Olyan részét ismertük meg személyiségünknek, ami eddig talán alvó állapotban volt. Milyen hatással van ez a változás egy olyan személyre, aki nem foglalkozik önismerettel, önreflexióval, saját lelkének felfedezésével, és mit ad annak az embernek, aki tudatos, akinek fontosak a visszajelzések, tanulságok, felismerések?
A viharon áthaladva már sosem leszünk pontosan ugyanazok, akik a vihar előtt voltunk. Hogy kivé válunk mire a vihar végleg elcsendesedik, azon múlik, hogyan küzdjük át magunkat rajta. Számít a személyiségünk, a bennünk rejlő erősségek, készségek és képességek, ahogyan az is, hogy nehéz időkben milyen mértékben tudjuk mozgósítani őket. Számítanak a tanult, "örökölt" mintázataink is, hogy milyen megküzdési metódusokat alkalmazunk, és számít az is, hogy ki, kik azok, akikkel a viharon áthaladunk.
De aztán láttam a lányomat meghalni, aki haldoklása közben egyetlen szót sem szólt, elköszönni mégis volt érkezése, pedig csak másfél éves volt: "Anya, Apa, Cini."
A krízis lehetőség egy mélyebb önismeret felé, de magától csak úgy nem történik meg. Kezdetben, a nagyon mély krízis szakaszában gyakran kizárólag a fizikai szükségleteink /evés, ivás, alvás, helyzetváltoztatás stb./ kielégítésére vagyunk képesek, nem ritkán arra is csak segítséggel, hiszen olyan mély a szomorúságunk, ahol megszűnik az életben maradáshoz feltétlenül szükséges hiányok érzékelése és elveszíthetjük az életben maradáshoz, különösen a minőségi élethez szükséges életkedvünket. Csak miután a fizikai szükségletek kielégítése megtörténik tudunk szintet lépni és eljutni a tanulás fázisába, ahol képessé válunk befogadni a fejlődéshez, tanuláshoz szükséges ingereket, információkat is. Visszacsúszásokkal, nagyon lassan haladunk egyre kijjebb és feljebb, és csak akkor, ha időt és energiát szánunk a bekövetkezett helyzet és saját viselkedésünk megvizsgálására akkor, ha elég állhatatosak és tudatosak vagyunk. Ha elfogadjuk a felajánlott segítséget, és megkeressük a gyógyulási folyamatunkat kísérő legalkalmasabb módszert, embereket, és nem fogadjuk el, hogy boldogtalanságra ítéltettünk. A krízisből való növekedésünk fájdalmasan gyönyörű utazás. Az út, amin haladunk, csodákkal van szegélyezve, de ezt csak azok veszik észre, akik végighaladnak rajta.
Aki a krízis végkimenetelét a puszta véletlenre bízza, ritkán fejlődik, inkább csak túlél. Elmarad a belső munka, elmaradnak a tanulságok, nem történik fejlődés. Gyakran ugyanazokba a mintákba csúszunk vissza, nem válunk erősebbé, nem tanulunk új megküzdési stratégiákat. Aki megdolgozza önmagát, egy újabb krízis előfordulásakor már képes lesz mozgósítani az újonnan tanult megküzdési megoldásait is.
Mi adott motivációt ahhoz, hogy változáskísérő segítő szakemberként másokat támogass?
Engem sem kímélt meg az élet válsághelyzetektől. Szép ívét adná a beszélgetésnek, ha azt felelném, hogy „oh, hát ez és ezután a tragédia után nem volt kérdés, hogy mások támogatása, egy új életfeladat megtalálása lett az én krízisem pozitív hozadéka, életfeladatom megtalálása”.
De valójában szociálpolitika szakon végeztem a Debreceni Egyetemen, és segítő szakmában dolgozom diplomám megszerzése óta a mai napig. Az más kérdés, hogy az igazi iránytű számomra valóban a lányom elvesztése volt. A munkám során másokat gyámolítottam mindig, de a saját egzisztenciális kérdéseimre, hogy mi végre születtem, mi az én létezésem célja és főleg az értelme ebben az életben, nem találtam a választ egészen a lányom haláláig.
A saját tapasztalataidat fordítottad a munkád szolgálatába. Mik voltak ezek?
A hivatásomat tekintve fontos alapokat kaptam az egyetemen és a gyakorlati munkák során. Az érettségi utáni néhány év tévelygését követően a szociálpolitika szak választásával utamra kerültem, a segítő munka számomra friss diplomásként is jóval többet jelentett, mint munkát, hivatást. Talán túlzásnak hangzik, de kevés dologban vagyok annyira biztos és magabiztos, mint hogy segítő munkára születtem. Mintha kódolva lenne belém a segítő attitűd.
A lányom halála azonban valóban mérföldkő volt számomra, hiszen a célcsoport, akiket az időseken túl támogatni akartam, megváltozott. Az életfeladatom is kikristályosodni látszódik. Hanna halálát kibírni életünk legnagyobb kihívása volt. Hosszú, állhatatos munka után egészen elképesztő változások történtek bennem és ezáltal az életemben is. Képessé váltam a boldogságra, de eljutni idáig elmondhatatlanul nagy szenvedéssel járt, hihetetlen metamorfózis volt. Ünnepnapokon például mindig eszembe jut, hogy vannak, akik épp gyászban vannak, szenvednek, míg mások szeretteikkel ünnepelnek.
Szívügyemmé vált reményt adni azon sorstársak számára, akik hozzánk hasonlóan elveszítették a gyereküket. Megmutatni, hogy a legnagyobb veszteség után is egyszer majd lehetnek boldogok ismét, van élet a halál után. Merjenek és kezdjenek el élni.
Mit jelent az, hogy újradefiniáljuk az életünket? Mikor van erre szükség? Csak krízishelyzetben, vagy időnként, például egyes korszakonként is fontos lenne?
Esélyt jelent. Új célokat. Fejlődési lehetőséget. Változást, ami persze kisebb-nagyobb, újabb válságokat hozhat. Vagyis kemény munkát. Bátran ránézni arra, amink van, vagy amiben éppen vagyunk. Hogyan hat ránk, milyen érzéseket vált ki belőlünk egy adott helyzet? Elégedettek vagyunk? Mitől lennénk boldogok? Mitől borulnánk virágba? Megélni azt, amiben vagyunk és ha szenvedést okoz bennünk, vagy elégedetlenséget, át is keretezhetjük, vagy vehetünk új irányt.
A krízishelyzet mindig nagyon kíméletlen tükör, a fájdalmas élményeket megpróbálhatjuk elfedni, de olyan, mint a víz, mindig megtalálja a maga hajszálrepedéseit. Kibugyog és ellep bennünket, ha megpróbálunk előle elbújni. Érdemes időnként megvizsgálni az életünket, megvizsgálni azt, ahol tartunk és főleg azt, ahogyan érezzük magunkat, újradefiniálni, krízishelyzettől függetlenül.
A Hanna-heg című könyved egyik fontos üzenete, hogy a legnagyobb veszteség után is élhet az ember tovább, boldog lehet. Hogyan juthat el idáig, hová, milyen módon építheti be a lelkébe a történteket, hiszen eltörölni nem lehet őket?
A legnagyobb veszteséget is ki lehet bírni. Túl lehet élni. Egy idő után lehetünk újra boldogok. De eljutni idáig nagyon hosszú az út, és nagyon gyötrelmes. A könyvvel az volt a célom, hogy a saját történetünket, a talpra állásom történetét bemutassam, és felépülésemmel reményt adjak azoknak, akik épp most vannak hasonló helyzetben, épp az életben maradásukért küzdenek. Mert van az a krízishelyzet, amikor eltűnni a föld színéről tűnik az egyetlen jó döntésnek. Igen, a krízisekbe bele lehet halni. De tovább is lehet élni, és van lehetőségünk választani, hogy milyen minőségben akarjuk tovább folytatni az életünket. Minden érzésnek helye van. Düh, harag, szomorúság, letargia, kétségbeesés, teljes szeparáció. "A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés opcionális." Vagyis, ha az élet mellett döntünk, érdemes törekednünk arra, hogy képessé váljunk az örömre ismét. Ez kőkemény munka.
Mesélnél a 21 éve történt eseményekről?
Hanna másfél éves volt és makkegészséges, mégis 4 nap alatt elveszítettük. Többszöri hányással járó vírusfertőzés miatt vittük kórházba, ahol infúzió bekötése mellett döntöttek, hogy megelőzzék a kiszáradást, de nem jártak sikerrel, ezért a sebész vénát preparált, és így került sor egy branül behelyezésére. Vélhetőleg ezen keresztül fertőződött be Hanna és végül kezeletlenül hagyott kórházi fertőzés okozta a halálát.
Hogyan segített ez a könyv a gyász feldolgozásában?
Inkább a tudat segített, az elhatározás, hogy meg fogom írni egyszer Hanna történetét, hiszen Hanna 2004-ben halt meg, de csak 2019-ben kezdtem komolyabban írni a könyvet. Azonban a halálát követően azonnal tudtam, hogy nem fogom hagyni veszni az emlékét, másrészről terápiás könyvnek szántam a sorstársak részére, segítő könyvnek hozzátartozóknak, szakembereknek, beleértve az orvosokat is. Az írás számomra is terápia volt. Csodálatos terápiás módszer, ha a fájdalmunkat valamiféle alkotássá tudjuk transzformálni - akár egy verssé, prózává, zeneművé vagy képzőművészeti kinyilatkoztatássá.
Miért van az alkotásnak ilyen erős lélekgyógyító hatása? Mintha a mélyen fekvő érzések lassan, megfelelő ütemben kerülnének felszínre, és ott valamilyen maradandó képpé, tárggyá, értékké változnának.
A művészet bármely formáját gyakorolni és alkalmazni terápiás módszer. Hanna halála után az írás volt az én egyik mentőkötelem. Az imádott szavak, amik elbírták a bánatomat.
Hálás vagyok a kérdésedért. Az elmúlt 2 hónapban ismét megtapasztaltam az alkotás valóban lélekgyógyító hatását. Varázslat történt, igazi elmerülés. Teljes jelenléttel az alkotásban lenni, aminek a végén születik valami, ami örökké hordozza majd anyukám emlékét, az elvesztése miatt megélt fájdalmat, a hiányát, a hálát a saját magam, és az ő létezéséért. Örökké hordozza majd az iránta érzett sosem múló szeretetet.
Pár héttel a halála után anyukám szobájában pakolásztunk a tesómmal. Elpakolni valaki után, a maga véglegességével, a gyászfolyamat egyik legnehezebb momentuma: zsákok, szortírozás. Van, amit el tudunk ajándékozni, van, ami kidobásra ítéltetik, és van, amit megtartunk. A nyitott szekrény polcáról kikandikáló fából készült kötőtűket meglátom, lerogyok a földre, és sírok. Ezekkel a kötőtűkkel tanított meg kötni, és ezekkel a kötőtűkkel kötötte kislánykoromban azt a narancsszínű pulcsit, amihez a maradék fonalat is szinte azonnal megtalálom. Az összes fonalat elpakolom, a kötő és horgolótűkkel együtt. Fogalmam sincs mit kezdek majd velük, nem gondolkodom, csak magammal hozom őket.
Aztán mikor itthon kinyitom a fonalakkal teli zacskót, egy félbehagyott, kis fehér kesztyűre bukkanok. Ennyi egy élet. Ki tudja, melyik az utolsó lehorgolt sorunk mielőtt meghalunk?! Kezembe veszem a horgolótűt, és az egyik véletlenszerűen kiválasztott fonalból láncszemeket fűzök össze, visz magával a flow. A világ megszűnik. Csak én vagyok és az anyukám emléke. Másnap folytatomcsak mi vagyunk, és az újabb, meg újabb meghorgolt sorok. Nem tudom abbahagyni. Ha valamiért kénytelen vagyok megszakítani a munkát, rohanok vissza, és folytatom. Megszűnik a külvilág. Csak én vagyok, és a horgolás. És egyszer csak anyukám halálából megszületik valami: egy horgolt táska. Amit én csináltam. Magam is alig hiszem. Megrendülten nézegetem. Ezt tényleg én csináltam? Hogyan? Mikor? Boldog vagyok. Anyukám halála egy alkotásban transzformálódik. Mire a végére érek a horgolásnak, megint tanulok magamról valamit. A tőle elhozott fonalból készült táska örökké őrzi őt, és az emlékeimet. A gyökereimet. Együtt vagyunk. Valami fontosra emlékeztet. Valakire azok közül, akiket a világon a legjobban szerettem, és akinek a létezésemet köszönhetem.
Mikor érezted azt a történtek után, hogy újra tudsz valami iránt örömet érezni? Ennek a pontnak van jelentősége a gyász folyamatában?
Először hálát éreztem, de az is nagyon nehezen érkezett, pedig bőven volt okunk az örömre, hiszen Hanna halála után nagyon hamar teherbe estem. De valójában hogyan tudtunk volna igazi örömet megélni, miközben Hannát gyászoltuk?! Tudathasadásos állapot volt megélni az örömöt a szenvedés mellett.
A terhesség Hanna húgával őrületesen nehéz volt. Viszont ettől a pillanattól meghalni számomra nem volt lehetséges opció. A könyvben benne van a válasz. Élénken emlékszem a pillanatra, amikor másképp kezdtem forogni a világban, és hirtelen elkezdtem újra nem csak színeket látni, hanem a fájdalom mögül kicsillanó szépséget is észlelni. Hanna halála után 7 évvel tudatosodott bennem, hogy már nagyobb teret kapott az öröm az életemben.
Hogyan változtatta meg a tragédia az élethez és a boldogsághoz való hozzáállásodat?
Óriási fordulatot vett az élethez való viszonyom. Nem azonnal, hosszú és nagyon göröngyös volt az út. Hanna halála előtt is érzékeny voltam, igazán szorongó ember, aki mindentől félt. A halál folyton körülöttem ólálkodott. Idősellátásban dolgoztam, gyakran találkoztam az elmúlással, a halál elkerülhetetlenül körbe fonta mindennapi gondolataimat, az életem része volt. Féltem, nagyon féltem a haláltól. A haldoklástól, az elmúlás folyamatától és magától a halál aktusától is. A visszafordíthatatlanságtól, és a teljes vak homálytól, hiszen arról, hogy a halálon túl mi van, nincs információnk.
De aztán láttam a lányomat meghalni, aki haldoklása közben egyetlen szót sem szólt, elköszönni mégis volt érkezése, pedig csak másfél éves volt: "Anya, Apa, Cini." Épp csak elkezdett beszélni, mégis voltak a búcsúra szavai. Jajszót sem szólt. Látni őt ilyen bátran menetelni a halálba, óriási fordulat volt számomra. A saját folytonos rettegésem, pánikom nevetségessé vált. Hanna halála után a fájdalom mellett szégyent is éreztem.
Mit szeretnél, ha az olvasók leginkább megértenének a történetből?
Elsősorban kiállást. Kiállni magunkért és azokért, akiket szeretünk. Én ezt nem tettem meg. Nem álltam ki Hannáért. Megpróbáltam, de erőtlen voltam, hihetetlenül naív és jóhiszemű. Még mindig töretlenül hiszek az emberi jóságban, de ma már óvatosabb vagyok. Óvatosságra intek mindenkit, nem gyanakvásra, csak figyelemre, tudatosságra, és arra, hogy bízzatok a megérzéseitekben, és cselekedjetek, ha szükségét érzitek.
Szeretnék hitet adni, reményt. A Hanna halála utáni időkben még közel sem állt rendelkezésre ennyi irodalom, film a témában, mint most. Semmit nem szomjaztam annyira, mint valaki személyes talpra állásának történetét olvasni, valaki olyan embertől, aki hiteles, aki elmeséli, hogy min ment keresztül, és megmutatja, hogy a legnagyobb veszteség után is életben lehet maradni, és hogy egyszer lehetünk boldogok ismét. Nem bukkantam ilyen könyvre, remélem van, akinek a Hanna-heg ad majd kapaszkodót.
Az élet szeretetét akartam a könyvvel átadni. Engem Hanna halála tanított meg az életet szeretni. Sosem szerettem úgy élni, mint Hanna halála után jó pár évvel, de előtte le kellett mennem a kút legmélyére, és onnan felkapaszkodni a víz felszínére. Sok vizet és sarat nyeltem, kiöklendeztem, hánytam is, nyeltem és nyeltem, majd újra hánytam, aztán végül egyre kevesebb sarat nyeltem, és el tudtam a kút aljáról rugaszkodni. Megtanultam, hogy krízis esetén rémes állapotba kerülhetünk, de van választásunk, hogy mit kezdünk vele. Belehalhatunk, vagy beleőrülhetünk a fájdalomba, de ha megdolgozzuk a gyötrelmünket, akkor szinte elkerülhetetlen a növekedésünk. Engem Hanna halála tett az utamra.
Említetted, hogy hiszel az emberek jóságában, de ma már óvatosabb vagy. Az elmúlt időszakomban sokat elmélkedtem azon, hogy melyik lehet a jobb hozzáállás egy új ismeretség esetén: kezdetektől megelőlegezni a másik fél felé a bizalmat, vagy távolságot tartani, és megvárni, hogy a bizalom kiépüljön a másik személy viselkedése, hozzáállása által?
Valamennyire mindannyian a saját személyiségünk foglyai vagyunk. Mindenki úgy csinálja, ahogyan tudja, mindegy ki mit mond. Fontos, hogy ne támadjon zavar bennünk azzal, hogy valaki más megoldása szerint próbálunk működni. Nem árt ismerkedni magunkkal, felismerni a saját jogunk alapján meghozott döntéseink következményeit és reagálni ezekre a következményekre. Ha valami bennünk disszonanciát okoz, és jól figyelünk, annak észrevétele sokat taníthat nekünk. Képesek vagyunk változni és változtatni. Viszonyulásaink megválasztásakor érdemes a körülményeket és az interakció szereplőit figyelembe venni. Tanulható a körülményekhez hajlékonyan alkalmazkodni, mint a nád, hogy ne törjön ketté a derék. Személyiségünk korlát helyett lehet kapaszkodó.
A gyász folyamata korábban egy általános folyamat szerint volt megfogalmazva, amelynek pontjain mindenki végigmegy. De ma már arról olvasok, hogy mindenkinél más lehet az egyes szakaszoknak a sorrendje, sőt, nem mindenkinél jelenik meg minden szakasz. Neked mi a tapasztalatod?
Veszteségek után visszatérni vagy újrastrukturálni az életünket nem történik meg egyik napról a másikra. Ez egy folyamat, és ahogyan a boldogság sem egyvonalú, a fájdalom sem az, ad néha egy kis megkönnyebbülést. Szokás a gyászfeldolgozás folyamatáról szakaszonkénti felosztásban beszélni és gondolkodni, valakinek ez segítség, valakinek nem. Nem szeretem a definíciókat. Amiről én beszélek nem szakkönyv alapú, sokkal inkább tapasztalati tudás. A megéléseim adják.
Különösen a gyászt szeretem puhán kezelni, mert veszélyes szerintem az elméletektől eltérő működést megbélyegezni, patologizálni, hiszen mindenki gyásza egyedi. Normális dolog érzéseket megélni eltérő sorrendben, és normális a tankönyv által felsorolt stációktól eltérő módon gyászolni. Teret és utat kell engednünk a gyötrelemnek, beleragadni viszont veszélyes. Azt gondolom a gyász sosem ér véget, csak megtanulunk vele együtt élni, újraélni, de ez nem egyenlő a megrekedéssel. Számomra fontos, hogy ma is sírok Hanna halála miatt, ugyanakkor tudok örülni újra, imádok élni.
Milyen módon lehet szakemberként segíteni a gyász feldolgozását? Mi a segítő személy módszere? Saját módszertant alkalmazol?
Nagyon bátortalan voltam ebben a témában annak ellenére, hogy hitelesnek éreztem magam gyászolók segítésében, hiszen a gyerekünk elvesztéséből álltam fel, mégis rettenetesen féltem, és őszintén a mai napig óriási felelősségként élem meg és mérhetetlen hálás vagyok, ha valaki megtisztel a bizalmával. A gyászolóra mindig úgy tekintek, mint egy haldoklóra. Más állapotban van, őrülten törékeny a lelke, hatalmas a kitettsége, a kiszolgáltatottsága, csak nagyon óvatosan szabad egy gyászolóhoz közelíteni.
Neki arra van szüksége, hogy szeressék, hogy gondoskodjanak róla, amikor erre ő maga képtelen, ezért nagyon fontos a szociális hálónk. A család, a barátok, munkatársak, szomszédok. A gyászolónak a fizikai szükségletkielégítésen túl leginkább arra van szüksége, hogy meghallgassák.
Nem tudjuk senki fájdalmát átvállalni. De segítő szakemberként teremthetünk az ő számára biztonságos teret, ahol újra és újra kendőzetlenül el lehet mondani bármit. Olyasmit is, amit szinte magunknak sem merünk bevallani. A gyász nagyon komplex érzelemkavalkád, vagyis mindenféle érzelem normális. "A halottról vagy jót, vagy semmit!" egy erősen elvárás szagú közmondás, ami extra terhet jelenthet a gyászolók részére. Fontos, hogy gyászolóként eljussunk odáig, hogy engedélyt adjunk magunknak az esetlegesen bennünk felmerülő, akár a halottunk irányába megjelenő nehéz érzések megélésének és verbalizálásának is.
A teljes elfogadás terében hiszek, ahol ki lehet mondani bármit, ahol bátran meg lehet mutatni érzéseket, és meg is lehet élni őket. Ahol valaki újra és újra meghallgatja a gyászolót, és kíséri addig, amíg erre neki szüksége van. Azt gondolom ehhez nem nagy mutatványokra, módszerekre és különleges eszközökre van szükség, hanem elfogadásra, biztonságos térre, és egy megtartó személyre.
A gyász érzése már megjelenhet egy szeretett személy haldoklásakor is a hozzátartozókban?
Óhatatlanul megjelenik.
A gyász nagyon mélyen mozdítja meg az embert, gyakran váratlan, vagy szokatlan viselkedésformákat láthatunk. Például a haldoklás utolsó napjain, amikor a hozzátartozók készülnek szerettük eltávozására és már a temetésre is lélekben és fizikálisan. De gyakran figyeltem meg a halotti tor utáni felszabadult, gyakran humorosba átforduló hangulatot, közvetlenül 1-2 órával a temetés után. Ezek önvédelmi reakciók, amikkel az ember önmagán próbál segíteni, hogy el tudja fogadni a helyzetet, illetve megkönnyebbülések?
Ahogyan a gyászfeldolgozás folyamatában a sok nehéz érzés mellett megjelenthetnek pozitív érzések is, így a haldokló kísérésekor is lehet helye akár a nevetésnek, és más szép érzéseknek is. Sőt, mindkét folyamatban idővel kifejezetten szükséges, hogy egyre több helyet szorítson majd magának az öröm. Az élet csodásan összetett, sem az öröm, sem a fájdalom nem tartható fenn folytonosságában, mindig vannak szakadások, és ekkor helye keletkezik a másik végpóluson, ellentétes előjelű érzelmek megnyilvánulásainak is.
Hanna halála után közvetlenül a barátainkkal való első találkozás alkalmával együtt sírtunk, de ugyanezen alkalommal nevettünk is. Búcsúzáskor köszönetet mondtak, amiért a sírás mellett volt helye a közös nevetésnek is. Különösen fontos, hogy sem a haldoklókat kísérőkre, sem a gyászolókra ne tegyünk viselkedési elvárásokat, hagyjuk meg az egyén szabadságát, hogy bátran megélje azt, amiben éppen van, és úgy, amire éppen akkor képes, és fogadjuk el őt.
Mi a helyes viselkedés a gyászolóval szemben a környezetének, családtagjainak, szeretteinek? Mennyire vonódjanak be? Mi a teendő, ha a gyászoló teljesen magába fordul és azt kéri, hogy hagyják magára, ez mennyire lehet veszélyes az ő számára?
A gondoskodás a legfontosabb. Amikor mély gyászban vagyunk, gyakran alapvető szükségleteinkkel sem tudunk törődni. Nincs étvágyunk, lehet, hogy eszünkbe sem jut enni, küzdhetünk alvásproblémákkal, és elég valószínű, hogy az orrunkat sem akarjuk kidugni a házból. A legfontosabb, amiről a könyvben is írtam, hogy gyászolót soha magára ne hagyjunk! Akkor sem, ha elutasító. Keressük meg a diszkrét módját, hogy lassanként közelebb engedjen magához. Ne azt kérdezgessük, hogy mit tehetünk érte, vagy ne noszogassuk, hogy szóljon, ha tehetünk érte valamit, inkább tényleg tegyünk valós gesztusokat, valós felajánlásokat. Főzzünk rá, vagy vásároljunk be neki, vigyük el sétálni a kutyáját, és váltsuk ki a gyógyszerét. Kísérjük el hivatalos ügyet intézni, tegyünk levest a küszöbére, vigyünk neki könyvet, ami segíthet neki, vagy küldjünk neki zenét, verset, és bátran legyünk mellette akkor is, ha nem beszél. S miután végre megszólal, hallgassuk meg százszor is akár. Én nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akiknek volt bátorsága újra és újra zörgetni az ablakunkon. Kivárták, hogy nyerjenek bebocsátást, és vigyáztak ránk. Mindig a gyászoló szükségletére figyeljünk, halljuk meg az igényét, és arra reagáljunk.
Amikor valaki mesél nekünk a tragédiájáról, van, hogy napokig bennünk maradnak a gondolatok. Te mennyire viszed magaddal a hozzád fordulók történetét a hétköznapjaidban?
2000 óta dolgozom a segítő szakmában. A hátam mögött lévő sok-sok év ellenére is élethosszig tanulom a szakmát. Abban hiszek, hogy a támogató kapcsolatban minden szereplőnek szívből, igazi jelenléttel kell jelen lenni, nekem is. Aki számomra bizalmat szavaz, és kiteszi elém az életét, és az érzéseit, annak értő figyelemben és teljes elfogadásban van része. Sebezhető vagyok és tökéletlen. Igen, mindig viszem magammal azt az embert, akivel közös ügyünk van, és nem is szeretném ezt másképp csinálni. Érzékeny vagyok, simán előfordul, hogy együtt könnyezünk egy ülésen, és velem marad a történet, de már megtanultam két találkozás között leválni érzelmileg és a saját életemet élem.
Milyen szerepet játszik a Nagymáté Hanna Alapítvány a hasonló helyzetben lévő szülők támogatásában, és milyen jövőbeni terveitek vannak?
A legmeghatározóbb a 2017-ben megrendezésre került "Veszteségből feltámadva" című eseményünk volt. Az egész napos rendezvényt a gyermeküket elvesztett sorstársaknak szántuk elsősorban, ugyanakkor segítő szakembereknek, hozzátartozóknak, orvosoknak is. A délelőtt folyamán sorstársak meséltek felépülésük történetéről, reményt adva ezzel a jelenlévő gyászoló szülőknek. A délután folyamán pódiumbeszélgetésen jártuk körbe a témát a gyászban jártas szakemberekkel. Kitettük svédasztalra a különböző feldolgozást segítő alternatívákat, a résztvevőknek lehetősége volt megismerni módszereket, és kérdéseket feltenni a jelenlévő szakemberek felé.
Az alapítvány gondozásában jelent meg a Hanna-heg című könyv, amellyel ugyancsak a gyászoló szülők részére szerettünk volna kapaszkodót adni. Ugyanakkor sokat tanulhatnak belőle a hozzátartozók és a segítő szakemberek is, hiszen a saját történetünkön keresztül víztisztán láthatóvá vált, hogy mit él meg egy gyászoló, mire van szüksége, és hogyan segíthetjük őt az igényei szerint. Az egészségügyi ellátórendszerben dolgozókat is szerettem volna megszólítani, illetve bárkit, aki másokat gyámolít, hiszen Hanna halála bár szakmai hiba is volt, nagyon nagy szerepe volt az együttérzéstől mentes attitűdnek. A tavalyi év folyamán 2 alkalommal tartottunk könyvbemutatót. Az eseménnyel társadalmi párbeszéd megindítása és edukáció volt a cél.
Ez év március 31-én akkreditálták a képzésünket, amely célját és témáját esszenciálisan fontosnak tartom az egészségügyi és szociális ellátórendszerben, ugyanakkor a versenyszférában, vállalkozásban, alkalmazottként, szakmai vagy hétköznapi életünkben is. Ezek inspiráltak arra, hogy a segítő szakmában dolgozók részére /egészségügyi, szociális/ együttérző kommunikáción alapuló szakmai személyiségfejlesztő képzést hozzunk létre, mely túlmutat a szokásos kommunikációs ismereteken, eszközökön és technikákon. Az akkreditált képzés 25 órás, és 32 kreditpont szerezhető a szociális ágazatban dolgozók részére.
Szenvedélyesen hiszek az emberi jóságban, a példamutatásban, az összefogás erejében, valamint a fejlődés iránti igényben. Hiszem, hogy a képzésen átadott szemléletmód az igénybe vevők, a munkatársak és hozzátartozók elégedettségét egyaránt szolgálja, garanciát jelent a minőségi, emberséges, szakmai gondoskodás biztosítására.
Milyen témákat foglal magában a képzés?
A képzéssel fő célunk a segítő foglalkozást végzők szemléletformálása az együttérző kommunikáció és együttérző bánásmód elsajátítása és alkalmazása tekintetében. Az együttérző kommunikáció jóval több, mint egyszerű információcsere. A személy szükségleteire adott válasz és viselkedési mód, amelynek az alapja az értő figyelem, az aktív hallgatás gyakorlása, és az egyén, valamint érzéseinek tiszteleten alapuló elfogadása. Az együttérző bánásmód az emberi méltóság figyelembevételén alapuló, tiszteletteljes attitűd, amely során az egyén érzéseit és szükségleteit figyelembevéve személyre szabott megoldásokat nyújtunk. Az együttérző kommunikáció és bánásmód alkalmazása nem jár plusz költséggel, viszont az ellátottak, betegek elégedettebbek lesznek, és csökken a panaszok száma. Mindez kihat a munkatársakra is, csökken a fluktuáció, és a kiégés kockázata, javul a munkahelyi légkör.
Hamar elfelejtjük, amit mondanak nekünk, de sokáig velünk marad az élmény és az érzés, ahogyan bánnak velünk. Bánj másokkal úgy, ahogyan szeretnéd, hogy veled -, vagy egy számodra szeretett családtaggal mások bánjanak. Ez alapvetés!
Milyen üzenetet közvetítenél azoknak a szülőknek, akik hasonló veszteséget éltek át?
Egyetlen pillanatra sem felejtettem el, milyen mérhetetlenül nagy fájdalommal jár egy gyermek elvesztése. Szeretném, ha tudnák a gyászoló szülők, hogy nincsenek egyedül, akkor sem, amikor úgy érzik, ők a világ legmagányosabbjai. Nem kell egyedül megbirkózni a veszteséggel, kapaszkodjanak bele a feléjük nyújtott kezekbe és döntsenek az élet mellett. A majdani boldog élet mellett, ami, ha dolgoznak a fájdalmukkal, veszteségükkel, akkor egyszer csak megérkezik. Merjenek életben maradni. Merjenek és kezdjenek el élni.
Kedves Éva, köszönöm, hogy megosztottad számunkra családod történetét, és ezzel segítesz felhívni a figyelmet arra, hogy minden ember kerülhet olyan élethelyzetbe, amikor érzelmileg súlyosan megtör, összeroppan, mégis ebből az állapotból fokozatos munkával meg lehet újulni, és újra meg lehet találni a boldogságot. Mindehhez pedig elengedhetetlenül fontos a belső munka, és a többiektől érkező együttérző bánásmód.
Szívből kívánom, hogy a ma még egyedülállónak mondható együttérző kommunikáción alapuló szakmai személyiségfejlesztő képzésetek egy új irányt jelentsen az egészségügyi és szociális életben. Köszönöm, hogy elfogadtad kérésemet, és egy következő cikkben részletesen bemutatod majd ezt a képzést!
