Kicsi felhőből nagy felhő?

Gyurkovics Eszter

Kicsi felhőből nagy felhő?

Elárulom Neked, hogy nem terveztem sokáig foglalkozni a depresszióval, mert a kutatómunka rám is hatással van. Ki akar továbbra is szomorkodni, és ilyen mély dolgokba belegondolni, amikor kinn egyre jobb idő van, végre csiripelnek a madarak, nyílnak a virágok, és napfény éri a bőrünket? Sajnos a depressziót nem érdekli az egyre javulófélben lévő külső helyzet, bár enyhébb esetekben hatással van rá. Én is szívesebben írnék valami vidámabb cikket a tavasz beköszöntével, de egy fontos témát még érdemes átbeszélnünk, amire egyre többen felhívták a figyelmemet: történetesen, hogy a gyerekeket hogyan érinti, ha valamelyik szülőjük ebben a lelki betegségben szenved. Utána már belevethetjük magunkat a tavaszba, kora nyárba, medencébe – és szívből remélem, a depresszióban szenvedők is.

Anya, miért lett ilyen gonosz ez a bácsi?

A szülő, általában az anya depressziója általában egy hálás felütése a mai horrorfilmeknek, mert az így felnövő gyermek vagy szellemeket lát, vagy sorozatgyilkos lesz. A Mosolyogj! című horrorfilm kezdő jelenete éppen ez, mikor a tízéves kislány úgy nyit be az anyja hálószobájába, hogy ő üveges tekintettel fekszik az ágyon, körülötte meg gyógyszerek. És a nemrég bemutatott, a Jeffrey Dahmer sorozatgyilkosról szóló életrajzi drámasorozat alaphelyzete is az, hogy az édesanyja depresszióban szenved. Tragikomikus jelenet az, mikor a férj arra érkezik haza, hogy a feleségét elviszik a mentők, és ő a felesége életjeleit látva megkérdezi tőle, hogy „Megint nem sikerült rendesen megölnöd magad?”

Arról már írtam, mennyire fontos, hogy vegyük komolyan az érintettnek a betegségét, de ez a cikk most nem erről szól. Az említett jelenet ugyan nem mutatta, de kikövetkeztethető, hogy az iskolából éppen hazatérő Jeffrey hívta ki a mentőket, amikor az anyját mozdulatlanul találta az ágyon fekve, és nem fogod kitalálni, de körülötte üres gyógyszeresdobozok hevertek. A kisiskolás korú kisfiú addigra már megtanulhatta, mit kell tennie ilyen esetben, vagyis nem először érkezett haza erre a látképre. A sorozatban egyébként visszatérő elem az anya depressziója, olyan értelemben, hogy okozhatta-e ez Jeffrey szörnyeteggé válását. A válasz konkrétan nincs kimondva, de nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy megállapítsuk, Jeffrey nem öl embereket, ha normális családban nő fel.

Szándékosan extrém példákkal vezettem fel a témát, hogy felhívjam a téma fontosságára a figyelmedet, akár szülő vagy, akár nem. Az előző számban megjelent, az Ildivel készült közös esettanulmány is alátámasztja azt, hogy depressziós szülő esetén nagyobb eséllyel szenved ebben a betegségben a gyermek is, és kutatások kimutatták, hogy a kezeletlen depresszióban szenvedő anyák gyermekei felnőttkorukban ok nélkül levertek és melankolikusak.

A szülőnek éppen elég nagy baj, hogy ebben a betegségben szenved, erre meg még tartania kell magát a szerettei előtt is, ráadásul a partnerét is egy nagyon nehéz lelki helyzetbe kényszeríti, mert a beteggel is foglalkoznia kell, és falaznia is a rokonok, barátok, gyerekek előtt – rengeteg szempontból összetett téma ez. Felnőttként érettebben állunk hozzá ehhez a szituációhoz, önállóan tudunk segítséget kérni, de a gyermekeknek semmilyen megküzdési stratégia nem áll rendelkezésükre, éppen ezért fontos az ő szemszögükből is megvizsgálni ezt a helyzetet.

Apa, anya miért szomorú mindig?

Mivel a gyerekek érzelmi intelligenciája nem olyan fejlett, mint a felnőtteké, ezért nagyon nehéz az ő fejükkel gondolkodnunk, az ő helyükbe képzelnünk magunkat. A kisgyerek bármilyen negatív történést magára vesz, és nem képes túllátni a saját dimenzióján. Pl., ha látja vagy hallja a szüleit veszekedni, akkor azt hiszi, miatta teszik; ha a szülők esetleg elválnak, azt is hajlamos a saját hibájaként értékelni, és ha azt látja, hogy az anyukája vagy az apukája állandóan levert, simán gondolhatja azt, hogy azért, mert ő nem rakott rendet, vagy mert nem ette meg a vacsoráját. Vagyis a gyermek a szülő depresszióját is magára veszi. Ezért nagyon fontos, hogy őszintén és korosztálynak megfelelően kommunikáljuk a gyermek felé a problémát.

Nem kell túlbonyolítani, nem kell részletekbe menően magyarázni, még a rettegett diagnózisnak sem kell feltétlenül elhangoznia. Az is fontos, hogy a gyermekhez közelálló személy beszéljen vele, legjobb esetben a másik szülő, vagy a nagyszülők. Továbbá a legegyszerűbb eset az, mikor az érintett kimarad a legelső, bevezető beszélgetésből, így a gyermek nem tehet fel neki újabb, zavarba ejtő kérdéseket. Ha pl. az anya depressziós, az apa mondhatja ezt: „Anya most nagyon beteg, ezért alszik állandóan, és ezért szomorú folyton. Te nem tehetsz semmiről, anya továbbra is nagyon szeret téged, de a betegsége miatt nem tudja ezt kimutatni. De ne aggódj, anya jár doktor nénihez, gyógyszereket is kap, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan jobban lesz.”

A titkolózás, a túljátszás, a lekicsinylés és a túlvédés is mind nagyon rossz stratégiák. A gyermek receptorai nagyon érzékenyek, így rögtön megérzi azt, ha a szülei nem mondanak el neki valamit, és azt is hajlamos személyes sértéssé átalakítani. Ezen kívül a gyermekben csökkenhet a bizalom a szülei iránt, ha azt érzi, hogy át akarják őt verni, még akkor is, ha ez az „átverés” jó cél érdekében történik.

A gyermeknek egyébként is meg kell tanulnia a betegség fogalmát, meg kell tanulnia megértenie, átélnie, és testének a jelzéseire figyelnie. Hiszen annak ellenére, hogy túl akarnánk védeni őt, attól még lehet lázas vagy hasmenéses. És mivel a gyermeknek fogalma sincs a lelki betegségekről, ezért szülőként fölösleges amiatt aggódni, hogy ő túl korán szembesülne a depresszióval. Tinédzserkorig neki csak a külső, látható sérülés, a bibi létezik, amit letakarnak egy sebtapasszal, és az meggyógyul. Ha erről a metódusról van fogalma, maga a betegség lényegtelen a számára.

Egy kis mankó a korosztályok szerinti beszélgetéshez:

1-6 éves korig: érdemes tisztázni a betegség fogalmát és a gyógyulás folyamatát, leginkább a kisgyermek életéből merítve példákat (bibi, sebtapasz, láz). Továbbá döntő fontosságú kihangsúlyozni azt, hogy a gyermek nem tehet semmiről, a szülő betegsége tőle teljesen függetlenül történik. Ez utóbbi egyébként minden korosztály számára alapvető kiindulópont.

6-12 éves korig: a gyermeknek érdemes egyszerűen elmagyarázni a betegséget, és lehetőséget adni rá, hogy kérdéseket tegyen fel. A depresszió otthon nyílt téma kell, hogy legyen, amiről bármikor és szabadon lehet beszélni. A tabusítás csak bizalmatlanságot szül.

13-18 éves korig: a tinédzserkorú gyermek már megérti a betegség pontos megnevezését, a tüneteket, a kezelési módokat, ezért érdemes őt beavatni a beteg szülő gyógyulásának a folyamatába. Ha a tini azt látja vagy hallja a szüleitől, hogy a depresszió nem csak egy sima gyógyszeres kezelés, hanem önmunka is, akkor kevésbé fog tartani tőle. Fontos úgy látnia a betegséget, hogy ő maga is befolyással lehet rá, nem pedig úgy, hogy a gyógyszerek egy érzelemmentes zombivá amortizálják le a beteget.

Anya, most, hogy beteg vagy, minden másképp lesz?

Ha bármelyik szülő lebetegszik, az bizony felborítja a napi rutint. Apa előbb fekszik, csöndben kell lenni, megváltozik az étrend, kivételesen anya megy a gyerekért az oviba stb. Természetesen óriási különbség van egy egy-két hétig tartó testi betegség, pl. influenza és az akár évekig is elhúzódó lelki betegség, a depresszió között. Ezért a gyermek számára alapvető fontosságú, hogy a napi rutinok megmaradjanak, hogy biztonságérzete sem az otthonával, sem a szüleivel, sem a mindennapi környezetével kapcsolatban ne sérüljön. Ha szerda esténként ő anyával mindig megnézi a tévében a kedvenc meséjét, akkor ez maradjon továbbra is így. Ha vasárnap esténként társasjátékozik a család, akkor azt továbbra is tartani kell. Ha minden este anya fekteti a gyermeket, de egyszercsak mindenféle átmenet és magyarázat nélkül apa teszi ugyanezt heteken, akár hónapokon keresztül, az érzelmi kavarodást okoz.

Valamin persze változtatni kell, leginkább a hozzáálláson és a viselkedésen. De ha a biztonságot adó rituálék megmaradnak, könnyebb ezeket kérni a gyermektől. A korosztály itt is döntő szerepet játszik: egy ötévestől nem lehet elvárni, hogy mindent egyedül oldjon meg, amit addig anyával vagy apával tett (öltözködés, fogmosás), de egy tinikorú gyermek már több támogatást, nagyobb empátiát mutat a beteg szülője és a kialakult helyzet iránt, így pl. több feladatot átvehet a háztartásban, a problémájával inkább az egészséges szülő felé fordul, és nem hív át túl gyakran haverokat.

Hagyjál békén, apa, egyedül akarok lenni!

A tinikor eleve egy rettentően megterhelő időszak mind a szülő, mind a serdülőfélben lévő gyermek számára, hát még amikor a tanácstalan, mindenben bizonytalan tininek még a lelkibeteg szülője sem áll rendelkezésére! Ebben a fejlődési szakaszban a serdülők eleve magukba fordulnak, a baráti társaságokkal töltik idejük nagy részét, otthon alig töltenek időt, és azt a keveset és zárt ajtók mögött, a szobájukban. Nem mesélnek a szülőknek az iskolai és egyéb történésekről, a szülő hirtelen gáz lesz, csak a barátok a menők. Ebben a korban nagyon nehéz megállapítani, hogy a tini az életkori sajátosságai miatt viselkedik-e így, vagy esetleg azért, mert az egyik szülőjének a depressziója hatással van rá.

A tinik általában egyedül küzdenek meg a bizonytalanságaikkal és a félelmeikkel, de a jó hír az, hogy léteznek egyértelmű jelei, ha a serdülőre klinikai értelemben vett hatással kezd lenni a depresszió. Ha jól ismerjük a gyermeket, észrevesszük a változásokat, amit a szaknyelv „watchful waiting”-nek hív. Többféle fordítás lehetséges: fokozott megfigyelés, várakozó megfigyelés, óvatos kivárás, szakmaibb környezetben még a monitorozás kifejezés is felütheti a fejét. Akárhogy is értelmezzük ezt az angol szakkifejezést, egyvalami közös a fordításokban: beavatkozás nélkül kell megfigyelnünk a serdülőt. Nehéz ellenállni a késztetésnek, de vigasztalásképp, biztatásként annyit tennék hozzá, hogy itt nem passzivitásról van szó, hanem tudatos, kontrollált kivárásról.

Több oka van, amiért a szakma nem javasolja az azonnali közbeavatkozást. A különösen érzékeny fejlődési szakaszban lévő gyermeknél egy túl korai szülői vagy egy túl erőteljes pszichológiai közbeavatkozás stigmatizálhatja, fölöslegesen megbélyegezheti őt, ami hatással lehet későbbi lelki fejlődésére, és a diagnózis könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat. Ezen kívül a gyermek reakciója a szülő betegségére lehet átmeneti is, ami általában magától rendeződik, ha stabilizálódik az otthoni helyzet. És nem utolsósorban a monitorozás lehetőséget ad arra, hogy alaposan megfigyeljük a gyermeket: ha két napig étvágytalan, de utána megfelelően táplálkozik, nincs ok az aggodalomra, de ha két héten keresztül nem nyúl az ételhez, ott már felmerül a szakmai segítség kérése.

A tini reakciója az otthoni helyzetre attól is függhet, hogy mióta áll fenn a depresszió ténye. Ha a gyermek már kisebb korától azt szokta meg, hogy anya vagy apa beteg, az kevéssé lesz hatással rá serdülőkorban. Ekkora már megtanulja, hogy csak az egyik szülője elérhető az ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban. Ám ha ebben az érzékeny időszakában történik a szülő diagnózisa, ott érdemes elkezdeni a watchful waiting-et, és változások esetén pszichológiai segítséget kérni.

Milyen változásokra érdemes figyelni? A táplálkozási szokások módosulását már említettem: a fejlődő szervezet normál esetben hirtelen sokat kezd el enni egyszerre, a tini hatalmas adagokat pusztít el egy étkezés alkalmával, ám ha tartósan nem így tesz, ott gond lehet. Ha nincs kedve a haverokkal lógni, ha nem ápolja továbbra is a meglévő kapcsolatait, és inkább a szobája biztonságos magányában tölt el időt szívesebben, az is jelzésértékű (persze ha eleve nem egy viszszahúzódó típus). Ahogyan az iskolai teljesítmény megváltozása is gyanús lehet, sajnos általában negatív irányban: ha az addig jól tanuló gyermek csupa egyest hoz haza, ott érdemes beszélgetni vele az aktuális lelkiállapotáról.

Ha a serdülőt nagyban befolyásolja a szülő betegsége, annak testi, látható, kézzelfogható tünetei is lehetnek: testsúlyváltozás, koncentrációs zavar (rossz jegyek), alváshiány. Ha bármely tünetet tartósan észleljük a gyermeken, akkor már érdemes aktívan közbeavatkozni, és életkortól függően gyermekorvoshoz vagy háziorvoshoz fordulni.

Anya, akkor most én is depis leszek felnőttkoromra?

Sajnos a statisztikai adatok ezt a folyamatot támasztják alá: a gyermekek, akiknek a közvetlen környezetében depresszió fordult elő, gyakrabban szembesülnek ezzel a diagnózissal. A helyzeten az sem segít, hogy maga a hajlam örökölhető is, ahogyan az előző cikkekben már utaltam rá. De ezzel kapcsolatban is van egy jó hírem: odafigyeléssel mindez megelőzhető, és sokszor a szakember bevonását is meg lehet úszni.

Az érintett gyermek esetében a legjobb taktika az, hogy neki több támogatást adunk azzal kapcsolatban, hogy megküzdjön a nehézségekkel, és hogy stabil személyiséget alakítson ki magának. Ennek legjobb módja az, ha (akár szülői segítséggel) megtalálja azokat az embereket, azokat a baráti köröket, azokat a hobbikat és tevékenységeket, amelyek jót tesznek neki. Pl. elkezd zenélni, sportolni, és olyan emberekkel veszi körbe magát, akik értékelik a személyiségét és a teljesítményét. Nem is feltétlenül kortársak: ebben a korban egy edző vagy egy tanár is óriási motivációs hatással lehet a gyermek lelki fejlődésére.

Továbbá amit a szülő még tehet, hogy leveszi az otthoni nyomást a serdülő válláról. Sem a hobbikat, sem a baráti találkákat, sem a jó jegyeket nem szabad erőltetni. Ha a szülő mégis így tesz, a tini könnyen gondolhatja azt, hogy a szülei csak akkor szeretik őt, ha csupa ötös áll az érettségi bizonyítványában – és ha kiderül, hogy az éjjel-nappal való tanulása ellenére anya vagy apa továbbra is beteg marad, az nagyon negatívan befolyásolja a tini lelki egészségét.

Viszont öröm az ürömben, hogy ha megfelelő és nyílt kommunikáció mellett a gyermek megfelelő megküzdési stratégiákat fejleszt ki, és ha tisztában van a depresszió tényével, tüneteivel és jelenségével, akkor nagyon ellenálló felnőtt fog válni belőle, akiről úgy peregnek majd le az élet kihívásai, mint esőkabátról az eső. És így ő már nem lehet főhőse a pszichológiai mélységű horrorfilmeknek.

Jaj, ne, apa, már te is lelkibeteg lettél?

Érdemes pár szót ejtenünk az egészséges szülőről, vagyis arról, aki a megváltozott körülmények között igyekszik helytállni, nem sorozatgyilkost nevelni, és átvenni a beteg szülő feladatait. Ez legalább annyira nehéz, mint épen túlélni a tinikort egy depressziós szülő mellett. Az egészséges félre több háztartási feladat hárul, a gyermekkel/gyermekekkel is többet kell foglalkozni, nemcsak a házi feladatok szintjén, hanem a lelki egészségi szintjükre is figyelni kell. Ugyanakkor számára nem áll meg az élet: továbbra is dolgoznia kell mennie, korán kell kelnie, pénzt kell keresnie, a gyermekek és a beteg partner számára is elérhetőnek kell maradnia.

Az ember ilyenkor legszívesebben eltűnne a világ elől, de nem teheti meg, hogy beteg partnert és rá számító, bizonytalan gyermekeket hagyjon magukra. Ezért alapvető fontosságú, hogy ez a szülő ne mártírkodjon, hanem ő is kérjen segítséget. Nem szakmaira gondolok, hanem olyan egyszerű dolgokra, hogy pl. ne féljen leadni a gyerekeket a nagyszülőknek vagy baráti családoknak egy-egy hétvégére, hogy ő is töltekezni tudjon. Az teljesen mindegy, hogyan teszi, a lényeg, hogy el tudjon lazulni, hogy ki tudjon kapcsolni, és hogy ne érezzen emiatt lelkiismeret-furdalást. Ha ez egy pasis-sátorozós hétvége, akkor úgy, ha meg egy egész hétvégén át tartó Play Station-maraton, akkor úgy. De ha az egészséges szülő a gyermekekkel szervez valami közös, aktív és feltöltő programot, az még előnyösebb a családi dinamika szempontjából, sőt, ha a lelkibeteg szülő is velük tart, az már tankönyvbe illő példamutatás, és a gyógyulás felé vezető út.

A nyílt és őszinte kommunikáció minden nehéz helyzetben életmentő lehet, az empátia és az egymásra való odafigyelés pedig egy tanulható és elvárható emberi tulajdonság. Sokszor ez is elég. Ha meg nem, akkor összpontosítsunk arra, hogy az életkori sajátosságokat figyelembe véve beszéljünk a gyermekkel, és egy külsős szakértőt csak akkor avassunk be, ha a gyermek furcsa, megváltozott viselkedése már több hete fennáll.

A szülő ismeri a legjobban a gyermekét, és ő általában megérzi azt, hogy porontya mikor szorul szakmai segítségre. Ha mégis bizonytalanok vagyunk, a pszichológus vagy pszichiáter is tud a szülőnek tanácsot adni. Végső soron a szülő gyógyítja a gyermeket, és nem a gyermek a szülőt.