V2 - Múlt és jövő szomszédságában

Lina Bárki, aki sétált már a Kármán felől a Goldmann György térre és akarva-akaratlanul balra nézett, sok éve csak egy romos épületet látott, melyet forgatások zaja töltött meg néhanapján a falak morzsálódásán kívül. Habár közel ötven évig hallgatók nyüzsögtek a V2 jelzésű épületben, mindez rendkívül gyorsan az enyészeté lett. Ezért kísérlem meg most bemutatni ezt a lebontásra ítélt „otromba téglatestet”.

A terület maga akkor keletkezett, amikor hídépítés végett a Duna ezen szakaszának szabályozását végezték, majd 1937-ben átadták a Horthy Miklós hidat, amit manapság csak Petőfi hídként emlegetünk. A Műegyetem 1967-es bővítésekor – ekkor csatolták hozzá az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemet – több új épület felhúzása is szükségessé vált, ennek a tizenegy tömböt magába foglaló projektnek volt része ez a késő modern stílusú stílusú Duna-parti panorámacsúnyító.

A kivitelezéshez egy forradalmian új módszert, a Branko Žeželj által Belgrádban kifejlesztett IMS-technológiát alkalmazták, viszont szinte semmi sem alakult a tervek szerint. A kivitelezők gazdasági okokból változtattak a „recepten”, így egy gyorsan öregedő, folyamatosan problémákkal küzdő épület lett a végeredmény. Az 1969-es átadás után kicsit több, mint tíz évvel az ablakok javarésze nem volt rendesen használható, de korábban is gyakran küzdöttek áramszünetekkel, kerülgettek hulló vakolatot vagy épp javításokat végző munkásokat az épületben tanulók.

A funkcionalitásra kiélezett laborok, egyforma padokat felsorakoztató tantermek és tanszékvezetői irodák szürke erdejébe nem csak az ablakokon túli budapesti panoráma, hanem az aulában elhelyezett hatalmas üvegmozaik is vibráló színkavalkádot csempészett. Ezt a tíz méter hosszú és három és fél méter magas absztrakt alkotást, ami a Technika és tudomány nevet viseli, Hincz Gyula iparművész készítette.

Saját szavaival bemutatva: „A messzi tér és űr ábrázolásának itt jelentkező jelzései az emberivé tett tudomány jelképei. Ezek olykor fantasztikusnak tűnő vetületek, melyek azonban lényegileg csak gerjesztők az ember tudata, érzelemvilága számára.” Ha a lemenő napfény megvilágítja, a mai napig eredeti pompájában gyönyörködhetünk a mesterműben – remélhetőleg a későbbiekben nem csak zárt ajtók mögül.

De mégis kik voltak ennek a kezdetektől fogva kárhozatra ítélt épületnek a lakói? Fénykorában hét villamosmérnöki tanszék, gyakorlatilag az egész kar itt töltötte az oktatása mindennapjait. Emellett helyet kapott benne a BME szimfonikus zenekarának próbaterme és a Műegyetemi Rádiósklub, ami az épület tetejére szerelt antennáival követte többek között az itt megalkotott MASAT-1 műhold útját a világűrben. Amolyan kulturális tér szerepet is betöltött, ugyanis rendszeresen adott otthont koncerteknek; valamint a szomszédos Goldmann Menzán tartották a kilencvenes évek kedvelt underground rendezvényét, az Aranyember fesztivált.

Az épület végül 2012-ben lett az enyészeté, amikorra a kampuszon végbemenő fejlesztések és a túlságosan drága és komplikált felújítási tervek miatt inkább átköltöztették az oktatást a Q és az I jelzésű tömbbe. Azóta a V2 csak külön engedéllyel látogatható, a nagy nyilvánosság elől elzárva szunnyad a pezsgő életű kollégium szomszédságában.

A folyosókról bepillantgatva a legtöbb terem üresen tátong, néhol kábelek lógnak vagy felfeszített padlólécek meredeznek felénk. Mindenféle ott felejtett mérési eszközök darabjai, alkatrészek és táblák előtt heverő poros, színes kréták várják a napot, amikor végleg megszűnnek létezni a falakkal együtt.

És hogy mi vár erre a helyre, miután a földdel teszik egyenlővé? A tervek szerint 2023-ra itt fog felépülni a műegyetem Innovációs és Fejlesztési Központja, egy zéró károsanyag-kibocsátású okosépület, ahol az oktatás mellett kulturális rendezvényeknek is teret szánnak. Ha minden a tervek szerint halad és a pandémia is véget érni látszik, akkor néhány év múlva ismét lelkes mérnökjelöltek hangjai fogják zengetni az új épület falait. 7