A Balkán bugyraiban

– 1. rész Galó Meg merem kockáztatni, hogy majdnem mindenki volt már életében egyszer-kétszer-tizenötször Horvátországban. Déli szomszédunk nem csak a magyarok körében népszerű utazási célpont, végeláthatatlan adriai partszakaszukat évente európai és Európán kívüli turisták milliói választják nyaralóhelyül. Horvátország árnyékában azonban ott lapul két szomszédja, két másik korábbi jugoszláv terület: Bosznia-Hercegovina és Montenegró.

A mellőzöttség miatt pedig egzotikusnak tűnhetnek ezek az országok közelségük ellenére is. Ezért is mondtam egyből igent, amikor egy barátom nyár elején felvetette egy nyugat-balkáni nyaralás ötletét. Két hónappal később összekészítettük csomagjainkat, lelkesedésünket és Covid-igazolványainkat, és elindultunk délnek.

Mecsetek és benzinkutak

Egy hosszú magyar-horvát és egy sokkal rövidebb horvát-boszniai határátkelés után viszonylag egyszerűen bejutottunk Bosznia-Hercegovinába. Pontosabban először a Szerb Köztársaságba. Az ország ugyanis a délszláv háború véres nászában fogant szörnyszülött, ahol bosnyákok, szerbek és horvátok is élnek – most éppen békében. Két entitásra oszlik, amelyek ráadásul nem is Bosznia és Hercegovina, hanem a Bosznia-Hercegovinai Föderáció és a már említett Szerb Köztársaság. Ha már két részből áll, természetesen három elnöke van, egy szerb, egy bosnyák és egy horvát. Hiába van azonban egyszerre három államfőjük, az ország legfőbb vezetője a kívülről érkező, az ENSZ által kinevezett nemzetközi főképviselő.

Egyébként az ország természeti környezete lenyűgöző, a városok, falvak rendezettek, a főutak és a városi utcák pedig sokszor jobbak is, mint itthon. Ezeken az utakon az emberek teljesen megőrülnek, de a 45. szélességi körtől délre előfordul az ilyen. A záróvonal egy ajánlás, a sebességhatár opcionális, a fő kommunikációs eszköz pedig a duda. A kanyargós hegyi utakon közlekedve feltűnt még az a helyi sajátosság, hogy rengeteg, viszonylag kicsi benzinkút van, amelyek néha kilométerenként követik egymást. Sőt, valamiért az sem ritka, ha két-három teljesen egyforma benzinska pumpa van közvetlenül egymás mellett.

Első jelentősebb állomásunk Szarajevó volt, amely egy nagyon izgalmas város. Méretéhez képest szűk völgyben helyezkedik el, 1500-2000 méter magas csúcsok árnyékában. Tombol a multikulti, három vallás és két kontinens hagyományai találkoznak ilyen mélyen Európa belsejében. Ez az építészeten is meglátszik, egymástól pár száz méterre található a bazárszerű török kori óváros zegzugos, macskaköves utcáival és a Monarchia korabeli klasszicista rész kávézókkal, üzletekkel, egyenes sétálóutcákkal. A helyi kultúrát minden területen erősen befolyásolta a négyszáz éves oszmán fennhatóság, ez a valláson kívül a kávékultúrában és az ételekben is megmutatkozik. Este a belváros fölötti hegyoldalon álló apartman teraszán ülve, olcsó és megkérdőjelezhető minőségű csevaptól jóllakva a müezzinek öszszeolvadó, furcsa kánonná váló énekét hallgatni pedig egészen különleges élmény.

Másnap reggel tovább is álltunk. Az út menti fenyők és tölgyek fokozatosan olajfáknak, ciprusféléknek, napégette fűvel tarkított, sziklás hegyoldalaknak adták át helyüket. Így kanyarogtunk el az ikonikus Mostarba, amelynek annyira fontos jelképe a várost kettészelő Neretván átívelő Öreg híd (Stari Most), hogy a város nevét is ez adta. A híd alatt éppen egy ifjúsági úszóverseny folyt, így a többi ott álldogáló turistával együtt szurkoltunk, nehogy elsodorja a gyerekeket a víz.

Itt meg kell jegyeznem, hogy aki még nem evett baklavát, az semmiképp se próbáljon meg egy teljes ebédnyit elfogyasztani belőle, mert elképesztően édes.

Egy rövid dubrovniki kitérő után elindultunk Montenegró legnépszerűbb tengerparti üdülőhelye, a Kotori-öböl felé. A boszniai-horvát határátkelés előtt sajnos vagy szerencsére hallgattunk az útvonaltervezőre, így egysávos aszfaltcsíkon kanyarogtunk végig az Isten háta mögötti bozótosban. Autóval, emberrel nem találkoztunk, csak két lovat kellett egyszer megelőznünk, akik valamiért látszólag gazdátlanul csatangoltak a világ egyik legkisebb határátkelője felé vezető úton.

Kis ország, nagy hegyek

Éjszaka érkeztünk a hangulatos tengerparti úton montenegrói szálláshelyünkre, a Kotor fölötti meredek hegyoldalra épült házba.

Montenegró viszonylag későn, 2006-ban függetlenedett Szerbiától. Korábban is folytak különböző függetlenedési próbálkozások, de nem olyan intenzitással, mint a többi volt jugoszláv államban, hiszen az ország hagyományosan ortodox keresztény vallású, akárcsak Szerbia, és sokáig lakosai is szerbnek vallották magukat. A függetlenségi törekvések azonban pénzügyi fronton is megjelentek, ugyanis 2001-re annyi német márka keringett már az országban, hogy a Montenegrói Nemzeti Bank egyszerűen kinevezte hivatalos fizetőeszköznek, főleg azért, hogy ne az értékét gyorsan veszítő szerb dinárt kelljen használni. Amikor pedig Németországgal egy tagjaként létrejött az Eurozóna, Montenegróban is áttértek a közös európai pénzre anélkül, hogy az Európai Unió tagjai lettek volna, az összes létező szabályozással szembe menve. Saját pénzt így nem tudnak kiadni, de egyelőre vígan elvannak a külföldről beérkező érmékkel és bankjegyekkel.

Az ország neve fekete hegyet jelent, ami – ahogy az másnap reggel, világosban kiderült – egy hazugság, mert valójában a hegyek sokkal inkább fehérek. A tenger pedig fölülről nézve csápokat növesztve nyúlik be a meredek, magas hegyek közé – ez a Kotori-öböl.

A keskeny szerpentineken visszacsordogálva jutottunk a fallal körülvett, történelmi óvárosba. A vakolatlan kőfalak és szűk sikátorok miatt a dalmát városokra emlékeztet, ami nem is csoda, hiszen évszázadokig velencei uralom alatt állt. Jó volt látni, hogy a falon belüli utcákat sem gyűrte teljesen maga alá a turizmus: az éttermek és szuvenírboltok mellett elfér akár a fogorvosi rendelő is. A kotori óváros egyik legfontosabb nevezetességét a macskák jelentik. Nem túl nagy, mégis többszáz kóbor macska lakik benne, akiket kóborságuk ellenére viszonylag jól tartanak a helyiek és a turisták. Őseik a kikötőbe érkező hajókon jöttek Kotorba az elmúlt évszázadokban, és idővel a város nemhivatalos jelképévé váltak.

A tengerparton töltött idő után szokatlan, mégis otthonos volt a dinári hegyek lábai alatt elterülő, nádasok ölelte Shkodrai-tó (Skadarsko jezero) látványa. Előbbi, magyarul is használt nevét annak köszönheti, hogy a határon fekszik, másik fele már Albániához tartozik. A tó partján valósággal ránk vetették magukat a madárfigyelő csónaktúrákat egymással versengve ajánló agresszív promóterek. Mivel más érdekesség nem fogadott a tónál, és üzleti stratégiájuk sem győzött meg minket, ráfordultunk a Podgorica felé vezető útra.