Udvar Melinda

Mediáció mint varázs(latos) eszköz?

- interjú Dr. Fellegi Borbálával és dr. Vajna Virággal 4. rész

Iskolai konfliktuskezelés - mediációs lehetőségek az iskolákban

A közoktatás, az iskolák helyzete, a pedagógusok társadalomban betöltött szerepe és megbecsültsége napi téma a sajtóban. A státusztörvény tervezete, az azzal kapcsolatos vélemények egyre több feszültséget generálnak, egyre nehezebb tisztán látni azt, hogy mi is a közös kiindulópont a kompromisszumos megoldásokhoz.

Ugyanakkor meglátásom szerint sok érintett belefáradt az évek óta zajló folyamatokba, hiszen a kialakult feszültségek feloldásával nem foglalkozik senki, sőt…

A magyar közoktatás problémája ugyanakkor sokkal komplexebb annál, hogy pár mondatban összefoglaljam, nem is teszem, nem vagyok a téma szakértője. Azonban, mint a legtöbb ember, én is jártam iskolába, van véleményem és tapasztalatom arról, hogy mit és hogyan csináltak, működtettek jól, vagy kevésbé jól. Jelenleg két gyerekem állja a magyar közoktatás rendszerében zajló hullámveréseket, így napi szinten megtapasztalom a jelenlegi rendszer működését, nehézségeit.

A mai iskolarendszer más kihívásokkal küzd, hiszen a szereplői is másik generáció(k)hoz tartoznak. Akik velem együtt tanultak és szocializálódtak, azok most szakértők, pedagógusok, még az is lehet, hogy oktatáspolitikával foglalkoznak… de a legtöbbjük szülő. A tanulók pedig egy új generáció tagjai, akiknek egy másik, gyorsabb, instant online világ a természetes közegük.

Az un. X generációsokat (akik közé én is tartozom) úgy nevelték, hogy a pedagógust tisztelni „kell”, a pedagógusnak mindig igaza van, azonban a mai Z vagy alfa generációhoz tartozó gyerekek teljesen másképp szocializálódnak, sok esetben más mintákat látnak, és egy sokkal gyorsabban változó világban teljesednek ki. A Z generáció tagjait digitális bennszülötteknek is nevezik, akiket hatalmas információáradat vesz körül kicsi koruktól kezdve, amelyek formálják személyiségüket és kapcsolatrendszerüket is. A digitális világon kívül azonban sok esetben kommunikációs gondokkal küszködnek, nehezen fejezik ki magukat, hiszen rendszeresen csak egy rövidítést, vagy emoji-t küldenek válaszként egy helyzetre, kérdésre. És igen: nekik is vannak konfliktusaik - amelyek más okokból, más helyzetekből adódnak -, és ezeknek a feloldására ugyanaz a recept. Konfliktust kezelni továbbra is csak személyesen, felvállalva önmagunkat, őszintén lehetséges.

A szakértők megállapítása szerint a Z generáció számára a hosszabb, egybefüggő szöveg olvasása és megtanulása komoly türelmet és energiát igényel, hiszen megszokták, hogy „szörfölnek a neten”, cikáznak a szalagcímek között. Számukra a lexikális tudás jelentősége teljesen érdektelen, hiszen az okos eszközökből - amelyekkel együtt nőttek fel - pár kattintással minden információ előhívható. Képesek egyszerre több mindenre is figyelni, és hamar megtalálják a számukra releváns információkat, ugyanakkor az információt másképpen kezelik, mint a korábbi nemzedékek, és kevesebb ideig is emlékeznek a megtanult anyagra.

Az alfa generáció tagjai közé a 2010 után született gyerekek tartoznak. Általánosan elmondható, hogy visszafogottabb a viselkedésük, azonban ennek a visszafogottságnak az ellenpontja is megjelenhet, sokan közülük hajlamosak az agresszióra. Gondolkodásmódjuk, tanulási mechanizmusuk - az eddig tapasztaltak alapján - ugyanolyan, vagy hasonló jellemzőkkel működik, mint a Z generációé. Ezek a gyerekek oktatási, funkcionális és természetesen szórakoztatási eszközként is tekintenek a technológiára, ebből adódóan rengeteg ingerre van szükségük, ahhoz, hogy ne unatkozzanak. Sok információt képesek befogadni a legkülönbözőbb területekről is, de kevés tudnivaló vésődik beléjük mélyen. A valódi, személyes találkozások, kapcsolatok egyre jobban hátrébb szorulnak az életükben, ezért a kutatók szerint nagy veszélyt jelent majd számukra az elmagányosodás.1

A fenti jellemzők alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a mai iskolásokkal máshogyan kell kommunikálni, más módon kell őket kezelni, ahhoz, hogy hajlandóak legyenek együttműködni és válaszokat keresni a kérdéseikre és problémáikra.

Amiről pedig nem lehet elég sokat beszélni: a covidos évek alatt szükségleteink - fizikai, biztonság, kapcsolataink – sérültek. Az iskolák bezárása és a kijárási korlátozás megzavarták a gyerekek napi rutinját, a tanulmányi fejlődésüket és társas kapcsolataikat. Számos figyelemfelhívó tanulmány2 erősíti meg azt, hogy sok gyerek aggódhat a jövője miatt is, akár azért, mert lemaradt a tanulmányaiban, akár azért, mert fellazultak a baráti kapcsolataik, akár azért, mert családjuk nehéz egzisztenciális helyzetbe került. A fiatal felnőttek helyzete szintén nem könnyű: fontos életesemények maradtak el ezeknél a gyerekeknél, olyan mérföldkövek, amelyeknek mind identitásformáló hatásuk van. A gyerekek tanulmányi előmenetelét alapvetően befolyásolta a digitális oktatás hosszú időszaka az érettségi vizsgákra, nyelvvizsgákra sokkal kevesebb támogatás mellett kellett felkészülniük.

A hátrányos helyzetű tanulók (pl. a fogyatékkal élők, vagy a hátrányos helyzetű régiókban és a gyermekvédelmi gondoskodásban élők) ezt az időszakot is különösen megszenvedték, hiszen sokkal kevésbé fértek hozzá a digitális oktatáshoz, ill. azokhoz a fejlesztő foglalkozásokhoz, amelyek meglévő hátrányaikat hivatottak csökkenteni.

A fenti pár gondolat alapján nem olyan nehéz azt a következtetést levonni, hogy az iskolarendszer szereplői napi szinten küzdenek különböző konfliktushelyzetekkel, így azok kezelése kapcsán a mediációs eszközök létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Azt gondolom, hogy megfelelő eszközök nélkül az iskolai közösségekben a feszültség csak egyre nő, és tehetetlenség agresszióba fordulhat.

Napjainkban egy átlagos iskola „repertoárjában” minden megjelenik: fegyelmezési problémák, kortárs bántalmazás, kiközösítés. Ezek különféleképpen jelennek meg az intézményekben, ezáltal egyre nagyobb kihívást jelent pedagógusok, diákok, szülők és az iskola környezetében dolgozó szakemberek számára.

A jó hír az, hogy jogszabály szintjén a jogalkotó megteremtette az alternatív konfliktuskezelés lehetőségét az alábbi rendelkezéssel:

„Ha a nevelési-oktatási intézmény a gyermeket, tanulót veszélyeztető okokat pedagógiai eszközökkel nem tudja megszüntetni, vagy a gyermekközösség, a tanulóközösség védelme érdekében indokolt, segítséget kérhet konfliktuskezelési szaktanácsadótól, valamint az ifjúságvédelmi, családjogi területen működő szolgálattól.”3

Azonban ezzel a lehetőséggel élni is kell(ene). Sajnos az iskolai tananyagnak még mindig nem képezi részét a vitakultúrák bemutatása, illetve az sem, hogy adott konfliktus esetén a vitákhoz milyen módon tudunk viszonyulni. Szerencsés esetben a pedagógusok és a szülők jó példával próbálnak meg mintát adni a gyerekeknek konfliktuskezelés témájában is, ellensúlyozva azokat a hatásokat, amelyek a magyar- és világpolitika eseményeiből érnek bennünket.

Az alternatív vitarendezés, a mediáció nagyon gyakran nemcsak az adott vita megoldására alkalmas, hanem arra is, hogy a felek megértsék egymást.

Az iskolai mediáció lehetőségeiről és a tapasztalatokról ismét a Mediátoroktatás.hu trénereivel beszélgettem: dr. Fellegi Borbálával és dr. Vajna Virággal.

1, Forrás. https://gyerekszoba.hu/baba/alfa-generacio-a-2010-utan-szuletett-digitalis-gyerekek/

https://egy.hu/szocio/te-melyik-generacio-tagja-vagy-ez-jellemzi-a-nemzedeked-112233

2, https://unicef.hu/wp-content/uploads/2021/06/tanacsok_tanaroknak.pdf

3, A nevelési-oktatási intézmények működéséről és a köznevelési intézmények névhasználatáról szóló 20/2012. (VIII. 31.) EMMI rendelet 62. §-a

Az iskolákban mi a helyzet? A jelenlegi inkább poroszos módszerekhez igazodó konfliktusfeloldás a jellemző, vagy az iskolákban is alkalmazzák a mediációs technikákat?

Virág: Ahogyan már utaltál rá a jogrendszer része az, hogy az iskolai konfliktusokat alapvetően nem fegyelmi eljárások keretében kell megoldani, hanem közvetítő eljárás keretében, szakember bevonásával. Az egy másik kérdés, hogy mennyire tudják az érintettek, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban. Sok iskola tesz azért, hogy az un. alternatív konfliktuskezelési technikák, igy a mediáció mint jó gyakorlat bekerüljön az iskolába.

Számos oktatási intézményben tartanak konfliktuskezelési foglalkozásokat, illetve volt program kortárs mediátorképzésben részt vevő gyerekek számára is.

Ettől függetlenül is az a tapasztalatunk, hogy egyre nyitottabbak az intézmények, intézményvezetők, és a pedagógusok is a mediációs technikákra, keresik az új eszközöket az iskolai problémák kezelésére, és azt látom, hogy többségük hisz is abban, hogy ezekkel a módszerekkel valami változást el lehet érni.

Szerintem az ma már nem igaz, hogy minden pedagógus munkáját a tekintélyelvűség jellemzi. Olvastam valahol, hogy a tanárok legalább 20 százaléka már képes egy másfajta, egy újfajta, a gyerekekkel szorosabb és emberibb kapcsolatot kialakító pedagógia gyakorlására. Azt mindenképpen látni kell, hogy ahhoz, hogy valaki így tudjon tanítani, nevelni az iskolában, egyrészt a gyerekekhez való viszonyát kell megváltoztatni, a hierarchikus helyett sokkal inkább a partneri viszonyt kell előtérbe helyezni.

Mennyire jellemző az iskolákban vagy egyéb közösségekben, hogy a jövőre nézve, proaktív szemlélettel mediációt szeretnének? Vagy inkább a meglévő múltbeli konfliktusok feloldása miatt keresnek Benneteket?

Borcsa: Az iskolában mindenféle módszer megtalálható: ismerek olyan pedagógust, aki az etika óra tananyagát tulajdonképpen kör módszerrel beszéli át, kialakított az osztályteremben egy olyan részt, ahol a szőnyegen, párnák között le tudnak ülni körbe a diákok, nem a hagyományos módon padban ülve dolgozzák fel az adott óra témáját. Az említett pedagógus, aki tudomásom szerint nem a mediáció részeként tanulta a kör módszert, arra jött rá, hogy egy-egy téma kapcsán sokkal fontosabb valamennyi gyereket meghallgatni és közöttük a közös gondolkodást elősegíteni: megtapasztaltatni a gyerekekkel, hogy hogyan tudják a különböző véleményeiket egymással megosztani, és mit kezdjenek az esetleges egyet-nem-értéssel, amely ugyanolyan természetes része e közösségeknek.

Minél régebbi egy rendszer - ilyen az iskolarendszer, az egészségügy, az igazságszolgáltatás - a története, a hagyományai, amelyek akár több száz vagy akár ezer évre vezethetőek vissza, annál nehezebb ezeket megújítani. Ezzel szemben az újonnan létrejött szervezetek, pl. civil szervezetek rugalmasabban alakíthatók, és természetes jellemzőik a részvételiség, a különböző kompetenciájú szakemberek partneri együttműködése és a laposabb szervezeti hierarchia. Erre példa az ún. „tapasztalati szakértők” bevonása számos területen, amikor például egy volt gyógyszerhasználó segít a jelenlegi gyógyszerfüggőnek, vagy volt (vagy jelenlegi) hajléktalan megy el politikusokkal tárgyalni és mesél a saját tapasztalatairól, képviseli társait.

Ehhez hasonló az az angol példa is, amely keretén belül rendészeti szervek – hogy jó képességű fiatalokat tudjanak toborozni – párbeszéd-folyamatokat kezdtek a helyi fiatalokkal, hogy megtudják, szerintük a rendőrségnek miben kellene másképpen működnie, és mitől válna vonzó pályává a rendőri szakma számukra. Azt gondolom, hogy a rendőrség számos hazai iskolában is próbál már nyitni, interaktív órákat tartani, de társadalmi szinten még nagyon messze vagyunk az ideális hozzáállástól.

A szemléletbeli reformokhoz általában szükség van „innovátorokra”, akik az eddigiekhez képest más módon közelítik meg a problémákat, és nyitottak az új módszerek bevezetésére, amennyiben azokat hatékonyabbnak, modernebb szemléletűeknek tartják, és elfogadják, hogy ezzel az ’out-of-box’ megközelítésükkel esetleg szereznek kritikusokat, ellenállókat, akár a saját szakmájukon belül is.

Tapasztalatom szerint egyre több alternatív iskola működik, amelyek sok szempontból más nézőpontot képviselnek a hagyományos, állami fenntartású iskolákkal szemben. Ezen intézmények képviselői látják a túlzottan hierarchizált rendszerek hátrányait, hatékonytalanságát, és szeretnének partneribb módon kommunikálni és a részvételiséget segítő döntési folyamatokat követni közösségeiken belül.

Azt is hozzátenném, hogy a szülők is egyre képzettebbek: tudják, hogy nekik és a gyerekeknek mik a jogai, és módszertani kérdések tekintetében is egyre informáltabbak. A jogtudatosság erősödését tekintve ez mindenképpen pozitív trend. Ugyanakkor, mindez hozhat nehézségeket is: amikor szülők – bizonyos konfliktushelyzetben – azt gondolják, hogy kompetensebbek, mint az iskola, és nem bíznak abban, hogy gyerekeik tanárai és az iskola megfelelően kezeli a kialakult helyzetet. Ilyenkor az látszódik, hogy az együttműködés helyett sok esetben konfrontáció és egymásra mutogatás alakul ki a tanárok és a szülők között, amely további feszültségekhez vezet, amelyben pont a gyerekek szükségletei felejtődhetnek el.

Előfordul, hogy vannak olyan iskolai esetek, amikben nem tudunk segíteni, mert abszolút szakmai kérdéseket és kompetenciákat szeretnének átbeszélni, amelyben nem lehet mediációs ülést tartani. Ilyenkor elmondjuk, hogy miben tudunk segíteni és miben nem.

Jelenleg inkább az ún. „reaktív” technikák alkalmazása kapcsán keresnek meg minket, amikor már kialakult valami helyzet, sérelem, és felmerül valamely szereplőben, hogy megkísérelhetnék a mediációt. Az ún. „proaktív” (megelőző célú, közösségfejlesztő és - erősítő) felkérések ritkábbak, de nem elképzelhetetlenek. Nemrégiben például egy hatodikos osztály osztályfőnöke keresett meg minket, hogy segítsünk az – egyébként számos speciális szükségletű gyereket összefogó – gyerekközösségük összekovácsolásában, és ezzel járuljunk hozzá az egyébként mindennapi konfliktusok megelőzéséhez és csökkentéséhez.

Ilyen helyzetekben általában a kör-módszert és egyéb, kiscsoportos gyakorlatokat, játékokat alkalmazunk. Ebben a csoportban azonban már a foglalkozás alapszabályainak elfogadása is nehézségekbe ütközött: a gyerekek zsibongtak, felpattantak és beleszóltak minden egyes hozzászólásba. Szerencsére hárman voltunk mediátorok, így kisebb csoportokra tudtuk osztani a résztvevőket, és a kiskörökben fókuszáltan, együttműködve tudtak beszélgetni egymással arról, hogy ők mit tapasztalnak az osztályban, mi jelent nehézséget nekik és miben szeretnének változást látni. A foglalkozást egy nagy zárókörrel fejeztük be, amelyen az osztályfőnök is részt vett, és azt osztották meg a gyerekek, hogy ki mit tud tenni a békésebb osztálylégkör érdekében. A beszélgetések során a gyerekek azt is elmesélték, hogy az osztályukkal már korábban is foglalkozott egy segítő tanár, de azok a foglalkozások megszégyenítő, rossz élményeket adtak nekik, és ez okozta bennük a kezdeti teljes ellenállást munkánk iránt.

Kifejezetten iskolai mediációval kapcsolatos továbbképzésetek is van. Erről mondanátok pár szót?

Borcsa: Tanárok, szülők, iskolavezetők és iskolákban vagy az iskolák körül dolgozó segítők egyaránt megkeresnek minket azzal, hogy segítsünk nekik az iskolájukban kialakult konfliktushelyzetek feloldásában mediátorként.

Mivel a mediátorképzéseinken csak limitáltan tudunk időt szánni az iskolai konfliktuskezelés témájára, ezért gondoltuk, hogy egy egésznapos továbbképzés keretén belül nézünk rá arra, hogy mely mediációs technikák és miként alkalmazhatóak iskolai környezetben.

A nap során az alábbi témákra is fókuszálunk: kik lehetnek az iskolai konfliktusok érintettjei? Mely konfliktusok alkalmasak mediációra? Mit tudunk tenni, amikor az iskolai bántalmazás veszélye áll fenn, akár a személyes, akár az online térben?

Ha a mediáció nem alkalmazható egy helyzetben, milyen más utak állnak rendelkezésre a szereplők számára?

A témákat interaktív, kis- és nagycsoportos formában, szimulált esetgyakorlatok mentén dolgozzuk fel, helyet adva a résztvevők közötti tapasztalatcserének is.

Említettétek a kortárs mediációt. Ez ugye azt jelenti, hogy gyerekeket képeztek ki mediátornak?

Virág: 8 évvel ezelőtt például Újpesten a kerület valamennyi iskolájában 5. osztálytól 13-os osztályig konfliktuskezelésről órákat tartottunk, amelyek nagyon jó tapasztalatok voltak. Meglátásom szerint a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint a felnőttek, ezért azt láttam, hogy a mediációs technikák elsajátításában is gyorsabbak, és talán nagyobb könnyedséggel, természetességgel sajátítják el ezt a szemléletet.

Európa egyes országaiban a tanterv része a mediáció oktatása a középiskolákban. Azt gondolom, ez nagyon nagy kincs lenne, ha az iskolákban erről tanulnának a gyerekek, megkönnyítené a konfliktusok kezelését.

Alapvetően az is egy fontos üzenet, egyfajta nevelési eszköz, ha egy konfliktus kapcsán egy diákot nem valamely klasszikus fegyelmi büntetéssel sújtanak. Ha azonban ő maga tanul erről, hogy egy konfliktusban hogyan tudja képviselni a saját érdekeit, önmagát, hogyan tud kommunikálni, vagy segíteni másokat, akár kortársait egy konfliktusos helyzetben, ez óriási előrelépés lenne.

Egy konferencián a finn oktatási biztos elmondta, hogy Finnországban az iskolákban a kortárs mediátori képzésnek az a lényege, hogy gyerekek közötti konfliktusba ne kelljen felnőttet behívni, hanem a kortárs mediátor vezesse le a mediációs üléseket.

Az iskola az a terep, ahol konfliktus van és lesz – minden nap. A mediációs eszközök sok mindent tudnak a megelőzés vonatkozásában is, így akkor is jó lenne ezekben a közösségekben leülni, ha nincs konfliktus. Akkor is érdemes megkérdezni egymástól, hogy „Hogy vagy?”, „Mi volt az elmúlt héten a legjobb élmény számodra?”, „Miben lenne segítségre szükséged?”, „Hogy érzed, mitől lenne jó ez az osztályközösség?” – hogy csak néhány példát említsünk.

Ha ezekről rendszeresen beszélgetünk, és alkalmazzuk egy közösségen belül, akkor az a tapasztalat, hogy sokkal harmonikusabban működik egy közösség, nyitottabbak és elfogadóbbak a tagjai, és kevesebb az az ügy, amelyben konkrét konfliktust kell kezelni és mediációs ülésre van szükség. Ennek oka, hogy ezekben a „proaktív” beszélgetésekben és körökben rengeteg érzelmi hullám kisimul, kizsilipelődik.

Mindenképpen az alapfokú oktatás részévé tenném a kortárs mediátor képzést. Ez óriási előrelépés lenne a gyerekek, az iskolarendszer és a társadalom egésze szempontjából is.