rádiós, Fittikém és Dj Najah Cole töltötték ki, egész szórakoztatóan. Közben egyre több color runner szivárgott a helyszínre, sokan egyenpólóban, egyentütüben, de valahogy mégis kevés volt az őrület. Persze voltak kivételek, elvétve néhány rózsaszín parókás fiatalember és egy viking, de mégsem éreztem az igazinak. Ennek ellenére nagyon jó hangulat kerekedett, az emberek nem bírták sokáig, és dobálni kezték egymást a regisztrációs csomaghoz kapott kis zacskó porral. Ami egyébként annyira kevés volt, hogy egy kis szerencsével önmagadat és a hozzád legközelebb állót színezhetted avatárrá. Aki kimagaslott a tömegből, annak esélye volt elhalászni néhány újat abból az adagból, amit a műsorvezető a színpadról a tömegbe hajigált. Külön említést teszek az apróságokról, akik a rajt előtti két órát folyamatosan végigfutkosták, ezzel többször teljesítve az öt kilométert. A jórészt külföldiekből álló tömegben mindig találtam olyan embereket, akik mosolyt csaltak az arcomra. Az ide-oda cikázó kisemberek, akiknek a legkisebb méretű póló is térdig ért, a kézenfogva közlekedő családok, a támogatott alapítvány gyermekei, akik tólószékben vagy járókerettel, de részt vettek a futáson. Bármilyen keserű hangvételű is a beszámoló, ezt az eseményt egy nagyszerű lépésnek tartom, aminek ha lepottyan a fenekéről a tojáshéj, olyan mulatsággá növi ki magát, amiről érdemes lesz beszélni.
Maga a futás rövid volt. Több tucat öt kilométerrel a hátam mögött egész biztos vagyok benne, hogy az az öt kilométer nem öt kilométer volt. Vidám volt, az tény, de nem öt. A nap fő csalódását ott éltem meg, a pálya ugyanis olyan logika szerint volt megépítve, ami számomra követhetetlen. Hivatalosan minden kilométer után átfutsz egy kapun, ahol a szervezők óriási sószórókból egy adott színű porral színeznek meg. A színzónák ehhez képest körülbelül a második kilométer után egymás hegyén hátán voltak elhelyezve, majd egészen a célig semmi. Így a célba már eléggé kifakultan, de csinos endorfinlökettel értem be, ami végülis kárpótolt szegényes színeimért. Bár nem nevezném a legboldogabb – majdnem – öt kilométeremnek, mindenképp a legkülönlegesebb volt. Úgy gondolom, még érnie kell ennek a bolondos, vidám, őrült eseménynek. Kellenek a csíkos zoknis, parókás futók a világba, de úgy tűnik, Magyarországon még nem tudunk felszabadultan hülyét csinálni magunkból. Állítom ezt azért, mert a macimmal a karomban – akit személyes okok miatt vittem magammal futni – simán belefértem a TOP 10 legőrültebb futó közé, és ott, a Color Runon ezért kaptam megrovó pillantásokat. Kicsit kevesebb komolyságot. Ennek ellenére én tavasszal is ott ugrálok majd a rajtnál, és ha akkor szerencsém lesz, minden színből sikkasztok magamnak egy adagot.
kultúra
23