Az ingyenmunkától a jellemfejlődésig (Egy Y generációs egyetemista viszontagságai)
„Kedves Jelentkező, örömmel értesítjük, hogy életrajza alapján beválogattuk cégünk gyakornoki programjába. Az elkövetkezendő három hónapban...“ Remegő ujjakkal kattintok a mobilomon felvillanó Gmail ablakocskára, és várom, hogy betöltődjön a teljes ímél. A szívem majd´ kiugrik a helyéről, míg az agyam próbálja értelmezni az olvasottakat. – Ez az, ez az, ez az! – tör ki belőlem váratlanul, és legszívesebben az első utamba kerülő embert megölelném. Úgy érzem, végre elérkezett a nagy pillanatom, hogy bizonyítsam: én is jó vagyok valamiben, és érek valamit. Önkívületi állapotban kezdek el hálálkodni a cég megelőlegezett bizalmáért, és biztosítom őket arról, hogy mindent meg fogok tenni, hogy megfeleljek az elvárásaiknak. Fel sem merül bennem, hogy mindez mivel járhat. „Az elkövetkező három hónapban búcsút inthet minden szabadidejének, éjt nappallá téve ötletelhet kampányainkon, és ha jól végzi munkáját, egy köszönömöt is kap majd. Még nem említettük, hogy a munka önkéntes alapon zajlik, de Önnek ez nem jelenthet problémát, hiszen egyetemista: rá van szorulva, hogy tapasztalatot szerezzen.“ 48
Küvé
Olláry Ildikó
Ha valaki megkérdezné, hogy szeretek-e főiskolás lenni, a válaszom egy határozott igen lenne. Szeretek, sőt: aligha tudnám felsorolni az összes előnyt, ami ezzel jár. Egyetemistának lenni nem állapot, egyetemistának lenni életérzés. Ám, ahogy az ember halad előre a tanulmányaival, a kezdeti gondtalanság helyét lassan egyfajta felelősségtudat veszi át, ami olykor frusztrációba is átcsaphat. Másodéves voltam, amikor először éreztem hasonlót. Emlékszem, éppen egy nehéz vizsgára készültem, lazításképpen pedig a Facebookon görgettem lefelé. Hirtelen szembejött velem egy fotó: a volt osztálytársamat láttam, ahogy büszkén pózol saját lakásának kulcsával.