1956 Magyarországon és Finnországban | 145
magyar önkéntes zászlóalj mintájára finn önkéntesek siessenek a forradalom védelmére. Heikki A. Reenpää helsinki egyetemisták, Reima T. A. Luoto egy jyväskyläi egyesület, Gombár Endre német országi amerikai csapatok kötelékében szolgáló finnek körében ismert meg ilyen terveket. A forradalom gyors leverése eleve illuzórikussá tette ezeket a jó szándékú elképzeléseket, de ezek a példák is jelzik, hogy milyen erős érzelmi azonosulást keltettek a finn társadalomban a magyarországi események. A korabeli sajtóból és a szemtanúk visszaemlékezéseiből jól kirajzolódnak a Magyarország iránti széles körű szimpátia okai. Egyfelől természetesen hatott a nyelvrokonság tudata. Az előző évtizedekben propagált ún. néprokonsági eszme, a téli háború idején nyújtott magyar katonai segítség, az Oroszország területén élő finnugor népekkel és a megszállt észtekkel kapcsolatos komor hírek egyaránt erősítették a finnekben a rokoni együttérzést. Másfelől a világháború keserű tapasztalatai, a háborút követően is megtapasztalt szovjet nyomásgyakorlás és a sztálini korszak borzalmai következtében – egy viszonylag szűk kommunista körtől eltekintve – erős ellenérzések éltek a Szovjetunióval szemben. Így könnyen megszületett a közös ellenség képzete, és a gondolat, hogy a fegyvert ragadó magyarok sikere a Szovjetunió árnyékában élő, kiszolgáltatott helyzetű Finnországnak is érdeke. Továbbá nem csupán a finnekre, hanem az egész világ közvéleményére nagy hatást gyakoroltak a szemben álló felek erőviszonyai, a Dávid és Góliát összecsapására emlékeztető hősies, önfeláldozó küzdelem. Egy agresszorként fellépő katonai szuperhatalom intervenciója a szabadságért, önrendelkezésért, emberi alapjogokért kiálló kis nemzet ellen.
A
z 1956-os magyar forradalom ugyan elbukott, ám hatása jelentősnek bizonyult. A magyar történelemben korszakhatár, mivel bebizonyította, hogy a szocializmus sztálinista, dogmatikus útja nem folytatható. Rákosi Mátyás többé nem térhetett
vissza a Szovjetunióból, Kádár János is jobbnak látta, ha a kemény diktatúrát idővel a szocialista tábor legvidámabb barakkjára jellemző engedményekkel lazítja. 1956 jelentőségét mutatja, hogy az „ellenforradalom” mindvégig a Kádár-korszak ideológiai tabuja maradt. Amikor az 1980-as évek végén egyes pártfunkcionáriusok az „ötvenhatos sajnálatos események” megnevezést kezdték használni, nyilvánvaló lett a rendszer végzetes meggyengülése. Amikor pedig 1989 januárjában hatalmi pozícióból hangzott el a „népfelkelés” kifejezés, a szocializmus ös�szeomlása kézzelfogható valósággá vált. A rendszer váltást követően a Magyar Országgyűlés október 23-át nemzeti ünneppé, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapjává nyilvánította. A nyugati világ számára 1956 elsősorban a Szovjetunióval és a szocialista táborral kapcsolatos esetleges illúziók lelepleződését jelentette. Nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer lényege Sztálin halálával sem változik. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a „szabad világ” – élén az Egyesült Államokkal – kemény hangú szónoklatokon túl nem fog kockázatos katonai akcióba a keleti blokk országainak felszabadításáért. A két szuperhatalom a status quo fenntartására rendezkedett be. Ennek megfelelően az ENSZ 1962-ben végleg lezárta az ún. magyar ügyet, a vizsgálatnak az illegitim Kádár-rezsim törvénytelenségeit kellett volna kivizsgálnia és elítélnie. Finnország számára 1956– 1957 fordulója fontos időszak volt, különösen a finn semlegességi politika gyakorlati kialakítása, nemzetközi elfogadtatása szempontjából. Vannak, akik ezt a megfontoltan egyensúlyozó külpolitikát negatív felhanggal, ún. finnlandizációként emlegetik. E kritikusok szerint a finn politikai vezetés hajlamos volt túlzottan is tekintettel lenni a Szovjetunió szempontjaira, elvárásaira. Ha problematikus eseteket akarnak említeni e jelenség kapcsán, kétségkívül adódik az 1956-os forradalom ügye. Az 1956-os események kapcsán érdemes a szavak jelentésárnyalatain, szemantikáján is elgondolkodni.