ANGYALOK, EMBEREK KENYERE - REFORMÁCIÓ HAVÁNAK KÖSZÖNTÉSE RÓMÁBÓL ÉS POZSONYBÓL

1. Az értékek és az embert értékel életszemlélet gyzelme,őő jövképessége - Felvidék.maő

2. Tizenhárom, meg egy gyertyám ég értetek – „Mint keresztyén halok meg, az úri szent vacsorába kívánok részesülni”

Hiteles beszélgetés Baló Béni ó-aradi református tiszteletessel a mártírtábornokok kivégzése másnapján - felvidék.ma

3. “Ti ott fönn, mi itt lenn”

Emléktöredékeimbl font tiszteletadás a Német Egység Napjára -ő felvidék.ma

4.Megjelent a Református Újság reformációi száma - felvidék.ma

5. Reformáló Igék gyönyör rendjében – Istenünk szeret űő önközléseinek fenséges pillanatairól - felvidék.ma

6. Angyalok kenyere, szabadság, amit nem csak Szent Mihály napján kapunk

Néhány gondolat Novák Katalin Kansas állambeli Benedictine Collegei beszéde nyomán Rómából - FELVIDÉK.MA

7. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál elé – Rómából - FELVIDÉK.MA

8. A CONFESSIO LEGÚJABB SZÁMÁBÓL - THEO DIGEST BLOG https://paxvobis2016.blogspot.com/2022/10/isten-iranti-nagy-halavalosztom-meg.html

9. ÜZENET MAGYAR HONI REFORMÁTUS ZARÁNDOKTÁRSAMNAK, LAJOS TESTVÉREMNEK RÓMÁBÓL - THEO DIGEST BLOG

Óriási Ige. Szinte beleszédül az, aki mélyebben átgondolja. Beleszédül nem a győzelem mámorába, hiszen a világ legyőzése a kereszt botrányán, Jézus töviskoronás szenvedéshordozásán és a feltámadáson keresztül valósult meg. Ezért a küzdelemért a kisujjunkat sem mozdítottuk meg, semmi, de semmi kockázatot sem vállaltunk. Senki akkor és senki azóta.

Solus Christus – reformáció havában hitújító felismeréssel írjuk: Egyedül Krisztus! A győzelemért csak és kizárólag hitünk fejedelme és bevégzője, Megváltó Urunk tette meg a szükségeset.

A reformáció genfi emlékműve

Róla évszázadokkal ezelőtt már ezt hirdették, magasztalva áldozatvállalását: Victor quia victima –győztes, mert elvállalta a legyőzetést, hogy aztán Isten tegye Őt az élet és az örök élet szelíd Bárány-győztesévé. Mi csak részesülhetünk ebből a győzelemből, mint a csecsemő az édesanyja által termelt tejecskéből, mint Luther, a szellemi-lelki koldus, aki egész életén át kitárt kezeket emelt Isten elé, hogy azokat megtöltse javaival vagy egyszerűen elfogadja az érdemtelenségnek ezt a dramatizált kifejezését, az üres kezek hódolatát.

Miként Kálvin, aki nem győzte hangsúlyozni: semmik vagyunk Isten nélkül, s hogy minden önérdem, fennhéjázás, öndicséret, vállveregetés nélkül naponta megmutassa, ki is az ember önmagában.

A genfi reformátor minden hajnalban imaszőnyegére roskadt, lyukasra térdelte azt, hogy ebben a leborulásban megtalálja az engesztelő kegyelem kínálta békességet. A sort hál’ Istennek lehetne

végtelenül folytatni. Életekkel, akik mártírsorsban, börtönben, cellacsendben, labormagányban, kutatói töprengésben vagy Katorgán, Aradon, Recsken, a Duna-deltában és másutt az egyetlen Győztesben, az élő Jézus Krisztusban bíztak – nem hiába! Akinek győzelmébe felvéve, ők nem átkozták azt a világot, amelyben születtek, kínlódtak, imádkoztak, szerettek és elvállalták sorsukat élő reménységgel, hanem tudtak e nyomorult földért, még inkább a gonosz és istentelenné vált, végtelenül önző, csak maguknak kaparó milliókért és szomszédjukért is imádkozni.

Illusztráció (pixabay.com)

Milyen győzelmet kap a Jézusban, Isten Fiában bízó ember? A legnagyobbat: a bűnbocsánatot, az új életet, az Isten értékrendjébe emelés mellett az egyoldalúságok, a rész szerintiség feletti győzelmet, a töredékesség (1Kor 13,9-10; 12) fölé növekedést. A növekedést emberlétében –sokoldalúan.

Mielőtt pedig bárki azt a téves következtetést vonná le, hogy ezek lelki, elvont dolgok, semmi közük a hétköznapok „lentiségéhez”, röviden utalok arra, mennyire nem így van. Hogy az a győzelem, amit Jézus a Golgotán és a feltámadásban a világ felett, a világért, a világ javára (kozmosz!) megküzdött Isten Igazaként, a világ Bárányaként, valójában nagyon is mindennapi létezésünket érinti, átformálni, megemelni akarja a mulandóság lejtmenetéből az üdvösség égi szerpentinje felé. Ezért leírom:

ma azok, akik a hit győzelmének jézusi szemléletével kutatnak, keresik az új és a fenntartható megoldásokat, imádkoznak, törődnek a világgal, küzdenek a mindennapok méltóbbá tételéért, eljutottak az egyoldalúságok alkonyáig.

Számukra már az a világ jött el, amiben megszületett a vagy-vagyiság egyetlen tartós alternatívája, a krisztusi élet, a Krisztusban élhető jelen és jövő. Hétköznapi erővé lett számukra a győzelem, mert minden nap együttélést hoz magával Krisztussal. Ebben nincs is-is. Van, amit fel kell adni végleg, s van, Akire rá kell tennünk az életünket – véglegesen. Vagy a krisztustalanság vagy a krisztusi élet.

A Jézusban megszentelt élet méltósága, értéke a fontos, mert vagy jézusi emberség, melynek hordozója, tartaléka, táplálója a Feltámadott, a külső-mennyei energiaforrás. Ő belsővé és személyessé, a te életed javára transzponálja Lélek és szeretet-energiáit, vagy nincs más senki, akitől ezt várhatjuk, kaphatjuk. A Pilátus által felismert, kimondott Ecce Homo, Íme az Ember, a történelem végéig érvényes. Ahol pedig Ő elveszíti a bűnös gyűlölet, megosztás hamis ideológiák, politikai hazugságok, egyéni önzések, a fegyverek vagy a pénz egyoldalúságba vetett vakhit következtében Ecce Homo voltát, ott hanyatlásnak indul minden ember, legyen az individualistanyugati vagy kollektivista-keleti típusú. Akkor az emberség alkonya jön el.

Munkácsy Mihály: Ecce Homo!

Nem kell ehhez a Spengler-féle 19. század végi filozófiai okoskodás Nyugat alkonyáról. Őnélküle alkonyi emberség-fogyatkozás borul Keletre és Nyugatra, Északra és Délre minden világvallás jóhiszeműsége ellenére. Vergődő világunk napi történeteiből és mindennapi kínjaiból ordítóan látjuk ezt. De még ez sem elég!? Márpedig akár felfogjuk, akár nem, a világ és a történelem, az emberiség és mi mindannyian a győzedelmes hit után kiáltunk. Jöjjön már valaki, aki megszabadít! Ezért jött el a Jehosuah-Jézus, a Szabadító 2000 éve.

A victoria, a győzelemteljes fides, a győztes hit világkorszakában élünk a jeruzsálemi feltámadás óta. De mennyi és mi valósult meg ebből? Csak győzelem, legyőzés, vér, könny és pusztulás Krisztus nélkül? Mert voltak, akik hatalomhoz jutottak, és csak győzelmet akartak hit nélkül?!

Ezen a vasárnapon és a ránk következő héten legyen pár percünk újra és újra, hogy átgondoljuk: mit jelent Krisztus győzelme, s az abban történő részesedésünk hit és kegyelem által (sola fide et gratia) a mi saját életünk, családunk, környezetünk, egyházunk, gyülekezetünk javára?

Az eredeti görög szöveg a világ szót a kozmosszal fejezi ki. Hiszen Krisztus győzelmet vett az egész kozmosz fölött: minden, ami teremtésként létrejött a világmindenségben, a kozmoszban, az uni- és a multiverzumban, Krisztus, a Bárány, az irgalmas szívű Fiú uralma alatt áll. És ez az uralom mindig segítés, bővelkedésben részesítés, reménység tartalmú, örök élet távlatú. Felszabadítóan tágas, távlatos, győzedelmes. Mindig a pillanatnyiság részrehajlásai fölé emelő. A békaperspektívából a sasszárnyon hordozás magaslata felé. A táguló élethorizontok felé, s nem a beszűkítő, gyilkolás- és sírorientált pusztítás, háborús torzulások felé. Isten Lelkének csodálatos vezetését látom sok mindenben – ebben az értelemben. Ezernyi fáradozást, hogy ezt a szabadítást lefordítsák hétköznapi viszonyainkra.

Például ennek a Krisztus-győzelemnek emberség-erőforrásait feltáró hatalmas szemléleti és élettartalékból a hit és a gazdaság új korszakos látásmódjának megjelenése révén. Segítségével a vadkapitalista, harácsoló, önző szemlélettel, vagy az emberi munkaerőt, az embert kiszorító digitális robotkapitalista szemlélettel szemben kezd felderengeni a világgazdaságnak egy új látásmódja.

Sokan kezdik megfogalmazni a hit és a gazdaság új típusú kapcsolatát. Azt, hogy a jövőnek értékalapú ember- és gazdaságszemléleten lehet csak fennmaradnia. Amikor a munkát és a tudást egymás feltételeként, értékteremtő hatóerőként építik bele mindennapi életgyakorlatukba a társadalmak, az oktatás, a politika, a közbeszéd segítségével. Hiszen nyilvánvaló, tudás nélkül nincs produktív, minőségi munka. De az új szemlélet még tovább megy. A kapitalizmusok alternatívájaként a holland Kuyper, Dooyeweerd, a skót Magnussen immár klasszikus hitbeli gazdaságszemléletének továbbgondolásaként megérkezett a kegyelem és a hála világgazdasági szemlélete (Kathy Tanner), a trinitárius, szentháromságos gazdaságszemlélet (M.D. Meeks).

A világhírű, holland eredetű amerikai Michigan Calvin College-ben a mikrogazdasági kutatás kiválósága, John Lunn professzor és csapata révén a kapitalizmus hereziseinek, életveszélyes tévedéseinek teológiai vizsgálata és bírálata is megkezdődött. Az új szemléleti világkorszak lényege: a Krisztusba vetett hit humanizáló, társadalmat és közösségi formákat átjáró kovásza nélkül a jövő egyre inkább az agyonkontrollált, embertelen digitális világbörtön felé, nem pedig a remény, embertisztelet és a szeretet kozmikusan élhető-éltető kultúrája felé halad.

Ezért hasznos átgondolni a Life Long Learning-et, az élethossziglani tanulás trendjét és gyakorlatának egyre nagyobb teret nyitni hazánkban is.

Ugyanígy a mikro- és makrogazdasági új szemlélet innovatív befogadásának, a hit és gazdaság mélyebb összefüggései kutatásának, tanulásának és életszemléletté tételének. Németországban minden évben összejönnek a keresztyén vállalkozók, nagyiparosok képviselői, hogy hit és gazdaság aktuális teendőiről disputáljanak.

Amerikában éppen az említett Lunn professzor évekkel ezelőtt létrehozta a Keresztyén Közgazdászok Társaságát, és folyóiratukban, valamint a Hope College-ban, a Remény Egyetemén rendszeresen közzéteszik gondolataikat Faith&Economics című folyóiratukban. A Krisztusban az emberiségért a világ egyoldalúságain, bűnein, korlátain győzelmet vett hit élő erejeként hirdetik: lehetséges, sőt szükséges a gazdaság, politika, erkölcs hitbeli szemlélete és összefüggéseinek megújító erőként történő még hatékonyabb becsatornázása a gazdasági folyamatokba.

„Az a hitünk és meggyőződésünk, hogy korunk nyomasztó erkölcsi, teológiai és gazdasági kérdései mélyreható feltárást, változtatást igényelnek” – írják folyóiratuk legújabb számában.

Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia.

Békefy Lajos/Felvidék.ma

Hiteles beszélgetés Baló Béni ó-aradi református tiszteletessel a mártírtábornokok kivégzése másnapján

Békefy Lajos

Megosztás

Facebook-on

Tizenhárom, meg egy gyertyám ég értetek –„Mint keresztyén halok meg, az úri szent vacsorába kívánok részesülni”

13 meg egy gyertyám ég. A 13 a vértanú tábornokok emlékére és a magunk emlékeztetésére. Meg egy a többi kivégzett tiszteletére, minden rendű-rangú honfiért, „a szabadság közkatonáiért, hőseiért”. Beszélgetésemet Baló Béni református tiszteletes testvéremmel ÓAradon, a gyászos kivégzés utáni napon készítettem. Képzeletben, de a tiszteletes úr keresztfia, Kacziány Géza lejegyzése alapján, aki maga ezt írta: „Baló Béni református lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását. Ez a kivégzés rövid, de történetileg hű leírása”.

Kedves Baló Béni tiszteletes testvérem! Hogyan került Ön a halálraítélt tábornokokat utolsó földi útjukra kísérő lelkészek közé?

Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl. Tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba a halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek. E négy pap Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky

Euszták és Vinkler Brúnó volt, kikhez még a szintén kirendelt Szombati Balázs görögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduard, valamint én református lelkészként számláltattunk.

Hogyan fogadták Önöket, a lelkészeket a halálraítélt tábornokok?

A tábornokok mély megilletődéssel fogadtak minket, mint vigasztalóikat. Miután a ránk bízottakkal egyelőre végeztünk, mind átmentünk a hősök virága, Damjanich meglátogatására. Legtöbben a foglyok közül Kossuth felől tudakozódtak, miután a külvilágtól el lévén zárva, a fegyverletétel óta biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy nincs magyar sereg többé…

Mennyi időt tölthettek a tábornokokkal?

Délután öt óráig voltunk papokként a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztunk, hogy még az éjjel visszatérhetünk.

Milyen előkészületeket tettek a foglárok a siralomházban, illetve a halálraítéltek?

Az áldozatok asztalkáira a profosz berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban. És még hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanich ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására. Lázár Vilmos levele angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához, s Damjanich imája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyezvén ezeket, a forró hazaszeretetet és a nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek. Valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.

Önök mikor térhettek vissza a halálraítéltekhez, s milyen lelkiállapotban találták őket?

Éjfél után két óra tájban tértünk vissza a halálraítéltekhez, akik igen megörültek nekünk. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek reggel fél hatkor kellett megtörténniük, s akkorra Istennel és emberekkel le kellett

számolniuk. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok. Legnyugodtabb, sőt szinte érthetetlenül, szinte vidám volt a református Dessewffy Arisztid, akit én keltettem föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” mondta derűsen, majd felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél. Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s a Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A másik református, gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy írással foglalkozott, midőn beléptem hozzá. Amint észrevett, hirtelen fölkelt, és férfias erővel szorította meg kezemet, és engem – az ismeretlent – elhalmozott a szeretet drága csókjaival. „Meg kell halnom – mondta –, de mint keresztyén halok meg –az úri szent vacsorában kívánok részesülni, és lelkemet az Istennek kezeibe ajánlani.” És imádkoztunk szent áhítattal, részesült a szent jegyekben, mik az Üdvözítő Jézusra, az igazság legdicsőbb vértanújára emlékeztetik a keresztyént. Bevégezvén a szertartást, beszélgettünk családi viszonyairól. Majd éjfél után háromkor újra meglátogattam. Ágyában ledőlve ébren találtam. Kérdésemre: „Aludt-é?” – „Egy keveset” – volt a válasz. Felkölt, de kérésemre ismét ágyára feküdt, jobb könyökére támaszkodva, és tenyerébe fektetve fejét. Ismét beszélgettünk. Ki volt békélve nehéz sorsával, a megdicsőülés és átszellemülés nyomai látszottak rajta. „Az éjen megírtam végbúcsúmat a nőmhez, és egy ismerős tisztnek át is adtam kézbesítés végett, önt csak arra kérem, írja meg nőmnek, ami ezután történik velem, és vigasztalja.” – A nagy éjszakának nehéz percei elmúltak, hajnalodott kelet felől. A gróf megmosdott. – Ama rémes október hatodikának reggeli hat órája volt. Menni kellett, karján vezettem, és mentünk. Negyed óra múltával a menet megállt. Ott voltunk a rémes helyen. Az én hősöm volt az ötödik áldozat. „Az utolsó áldás imádságát kérem”– mondta hozzám fordulva. Ajkainak utolsó rezgése – mint a Krisztusnak – imádság volt. S amint annak utolsó igéje ajkairól elrebbent, alig három perc alatt már ama szebb hazából nézett alá e nyomorult földre.

Mi volt Ön számára a legemlékezetesebb jelenet?

Minden mélyen a lelkembe vésődött. Azóta is ég asztalomon, meg az úrasztalán az emlékezés és emlékeztetés gyertyalángja. És a szívemben mindhalálig. Azt szeretném, ezért imádkozom naponta, hogy soha senki szívében ez a láng –hazáért, Istenért, szabadságért – ki ne aludna. Mégis talán volt egy mozzanat,

amire igen meghatódva, ma is könnyekkel küszködve gondolok vissza. Ez az öreg Damjanich tábornok kivégzése volt. Csak az utolsó perceket említem fel. –Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltotta a bitófa alatt a hős, akinek törött lábát térdben akarták meghajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldotta, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is.

Köszönöm ezt a vallomásos beszélgetést Tiszteletes Úrnak. Keresztfiának, Gézának, hogy lejegyezte mindannyiunk emlékeztetésére. És az emlékgyertyákat, melyeket Tiszteletes Úr gyújtott az ó-aradi eklézsiában, templomban. Ezek apró fényükkel a Krisztus fényét hordozó nagy tábornok lelkek magyar hon szabadságáért, Istenért lángoló, odaáldozott életére emlékeztetnek. Úgy hiszem, lelkészként és keresztyénként – messze túl a téridő korlátain – nagyon egyet tudunk érteni abban, hogy ők voltak azok, „akikre nem volt méltó a világ” (Zsid 11,38). Akikre Jézus szava igencsak vonatkozott: „Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen” (János 11,50). Ők tizenhárman – és számolatlan bajtársuk, küzdőtársuk – a népért, a hazáért. Bárcsak a mindenkori magyar nép felismerné ezt az örök összefüggést. Nekem ma 13 meg egy gyertyám ég. A 13 a vértanú tábornok emlékére és a magunk emlékeztetésére. Meg egy a többi kivégzett tiszteletére, minden rendű-rangú honfiért, „a szabadság közkatonáiért, hőseiért”. Isten őrizze Tiszteletes Úr és a tiszteletre méltó hősök emlékét, életük tanulságait, tanítását. Köszönöm a Lélekben megvalósult drága lehetőséget a beszélgetésre.

Míg magyar szellem még magasba tör,

Az Igét, melyért éltet áldozának,

Szívébe írták az egész hazának, Utódtól fogja hű utód tanulni:

Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

Palágyi Lajos

(Források:

https://mek.oszk.hu/06100/06162/html/aradiv02709/aradiv02709.html + A tiszteletes úr levele gr. Leiningen-Westerburg Károly özvegyéhez: https://mek.oszk.hu/06100/06162/html/aradiv02708/aradiv02708.html)

(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)

“Ti ott fönn, mi itt lenn”

Emléktöredékeimből font tiszteletadás a Német Egység Napjára

Írta:

Dr. Békefy Lajos

Megosztás a Facebook-on

Német Egység Napja. 1990. október 3-án vonták fel első alkalommal az egyesült Németország zászlaját a Reichstag épülete előtt. (Forrás: Wikipédia)

32 éve, 1990. október 3-án történt meg az akár egy-két évvel korábban szinte elképzelhetetlen esemény: az NSZK és az NDK új Németországgá egyesült. Ebben történelmileg elévülhetetlen érdemei vannak Helmut Kohl német kancellárnak és Mihail Gorbacsovnak, a Szovjetunió akkori vezetőjének. Hazánknak is volt szerepe a berlini fal összeomlásában, ugyanis az egyik hajszálrepedés a falon, ami végül az egyesüléshez vezetett, nálunk keletkezett az NDK-s menekültek 1989 nyár végi befogadásával, majd hazánk nyugati határának megnyitásával és szabad elvonulás biztosításával Ausztrián át Németországba. Akkoriban ebben a történelmi fősodorban a politikai vezetők mellett Isten az egyházakat is felhasználta. Másokkal együtt nekem is szánt némi „segédmunkát” az átmeneti helyzetben vergődő, de reménykedő lelkek között. Kozma atya mellett megbízást kaptam a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkárától, Lehel Lászlótól a protestáns menekültszolgálat szervezésére és az NDK-smenekültek közötti lelkigondozói szolgálatra a Csillebérci táborban.

A szabadság és a szabadulás akkori élményeit „Az a felejthetetlen 14 nap”/ Vor 20 Jahren: Ungarische Pfarrer betreuen DDR Flüchtlinge” címmel történetteológiai esszében örökítettem meg, ami német és magyar nyelven jelent meg itthon és német nyelvterületen (például a Polgári Szemlében, az Evangélikus Életben, a kolozsvári agnusradio.ro-n, a pozsonyi Felvidék.ma oldalon, a német reformátusok és a svájci reformátusok sajtószolgálatának online lapjain, így ITT is.

Most, hogy hazafelé tartok az örök városból, még nem volt módom október 3-án megemlékezni a legújabb kori történelem egyik legjelentősebb eseményéről, ezért fonom emlékezet koszorúmat ma, valóban csak néhány jellemző történetmozaikkal az NDK sajátosságai közül két részben.

Éppen NDK-beli ösztöndíjas tanulmányaim idején, 1973-ban jelent meg NSZKban B. Engelmann/G. Wallraff fiatal szociológusok könyve a figyelemfelkeltő,

Ti ott fönn, mi itt lenn

társadalom és politika kritikai tartalmat sejtető címmel: Ihr da oben – wir da unten, azaz ti ott fönn, mi itt lenn. Benne a szerzők szociográfiai írásai feltárják a gazdagok patológiáját, és mindenekelőtt azt, hogy a pénzmilliárdok bizonyos egyének kezében hogyan változnak át politikai befolyássá, amivel a szerzők szerint az NSZK társadalmában „egyetlen törvény sem tud megbirkózni”.

A két alkotó szempontjai olyan mélyre húzódtak gondolkodásomban, hogy azóta is a társadalmi folyamatokat, összefüggéseket összetetten elemző szemléletemnek eleven fókuszában maradtak. Innen, valamint Isten világigazgató, a történelmet végcélja felé terelgető munkája olykor felsejlő mozzanatainak bibliai értékelése felől adódnak azok a felismerések, amelyek egy részét most első ízben osztom meg az Olvasókkal. Engelmann/Wallraff ugyan a pénz és a politika mérhetetlenül sokrétű összefonódásának a kísértéseiről írt, de az a sajátos fénytörés vagy törésvonal, ami a fönn és a lenn, a vezetők és a vezetettek, a hatalmon lévők és a hatalmat fenntartó tömegek, egyének tekintetében állandó szakítópróbát jelent, nem csak az NSZK viszonyaiban volt tetten érhető, hanem az NDK viszonyai között is. Csakhogy ott erről lehetett írni, itt viszont nem. Még beszélni is alig…

A thüringiai erdőségben, NDK területén fekszik Sonnenberg városka, melynek már a hatvanas évek közepén neves tejfeldolgozó üzeme volt. Hogy, hogy nem, apám második világháború végi munkaszolgálatos tevékenysége során került kapcsolatba azzal a családdal, amelynek Klaus Erdmann nevű tagja az 1960-as évekre a sonnenbergi Molkerei agrármérnöki diplomás igazgatója lett. Először 1966-ban látogattam meg őt. Bevezetett a példásan tiszta üzembe, amit mindenütt a friss tej illata lengett be. És megmutatta azt az üzemrészt, ahol már akkor penicillingombával burkolt Camembert sajtot gyártottak, meg olyan vajat, amit nem lehetett kapni a szocializmus európai csúcsországában. Elmondta: termelésük 75%-a kerül NSZK piacokra. Ez jó az ottaniaknak, s még jobb az üzemeltető NDK államnak, hiszen minden szállítmány kemény német márkát hoz.

Ez volt első elámulásom arról, amit később a két nyugatnémet szerző könyve tudatosított bennem: Ti ott fenn, mi itt lenn az nem mindig ugyanazt, s nem ugyanúgy jelenti. Nem hiszem, hogy nagy tévedés azt vélni, ilyen sajátos

Sonnenberg – a Nyugatra titkosan dolgozó tejüzem

kapitalista-szocialista „tőkeerős” kapcsolatok szép számban működhettek az NDK-ban (is).

Erdmann igazgató „elvtárs” munkakörével összefüggöttek a nagy vadászatok a magas thüringiai hegyekben. Főként muflonra, nagyvadra, amikor az engedélyezett volt. Vezető gazdasági és politikai barátaival, kollégáival tette ezt. A vezető kommunista elit tagjaival. Egy alkalommal elvitt magával éjjeli vadászatra. A legdrágább éjszaka is látó vadászpuskával, a világhírű jénai Zeiss művekben készített „finom műszerrel”. Az egyik legnagyobb NDK “finom ipari mű” volt ez, főként a szovjet űrkutatás számára gyártottak szupertitkosan termelt ultraérzékeny távcsöveket, nagy felbontású fényképező berendezéseket. Már jócskán túl voltunk a vadászaton, s a vadászházban torra gyülekeztek a jól megtermett, bőrnadrágos, stüszi-kalapos „elvtársak”, a vadásztársaság magas rangú politikai és gazdasági vezérekből álló elnökségével. Volt köztük olyan idősebb fővadász is, aki – miután köszöntője közben és után bedobta a vodkát helyi házi főzésű sörrel leöntve -, elkezdett sztorizni. Hatalmas tüdejű kollégái nagy nevetéssel, hosszú kubai szivarok kéklő füstjébe merülve hallgatták, olykor bele-beleszóltak helyeslően a főnöki szövegbe. Amikor már az egész társaság kellően kapatos volt, a vadásztor átcsapott politikai élcelődésbe. Hirtelen felém fordulva, csak úgy odalökve a szót, ezt mondta a vezér: – Te meg mit keresel itt? Magyar, magyar, Donnerwetter, dehogy magyar, cigány. Mert ti cigányország vagytok. – A meglepődéstől alig tudtam valamit kinyögni, valahogy így: – Ha az, hát az, magának, meg azoknak, akik ezt a népességet ide a közelbe, a különféle munkatáborokba hurcolták. Hirtelen csönd lett, amit Klaus vendéglátóm mindig humorra álló mosolygós arccal és valamiféle kedélyes délnémet viccel oldott fel…Ti ott fenn, mi itt lenn.

Wartburg, a kettősséget hordozó fellegvár

Már sokadik alkalommal vettem célba a reformáció őrtornyát, Luther Márton Wartburg várbeli egyszerű szobácskájával, ami mindig különös szellemi izgalommal töltött el. Ott végezte a Biblia németre fordításának óriási munkáját Isten Lelke támogatásával, és az ördög állandó kísértése közepette jó egy év alatt. A faburkolású szerzetesi cella korhadó falán még ma is mutogatják annak a tintafoltnak a helyét, ami akkor keletkezett, amikor a német reformátort makacsul kísértette az ördög. Erre pennájának tintatartóját vágta oda a kísértőhöz, mondván: Apage Satanas! Távozz tőlem sátán!

Luthert az ördög, Walter Grundman újszövetségi evangélikus tudóst, az 1960-as években nemzetközileg ismert teológiai kommentárok íróját az államhatalom „kísértette”. Bizonyára nem véletlenül. Eisenachi házi őrizete mérsékelt fegyelmezés, “ítélet” volt ahhoz képest, amit – Luther szelleméhez méltatlanul, bizonyos tanításait talán túlhajtva és félremagyarázva – terhére ró a történelmi utókor. Leginkább azt, hogy 1939-ben Weimarban, a német szellem Schiller, Goethe, Liszt, Wagner és mások nevével magasra rangosított kultúrközpontjában kiadott könyvének ezt a címet adta: A vallási élet zsidótlanítása – a német teológia és egyház feladata. Különös, hogy ennek ellenére az NDK-ban megjelenhettek zöld kommentárjai. Mint később kiderült, nem véletlenül, hiszen együttműködött az állambiztonsági szervekkel. Luther a fellegvár egyik világcsúcsa szellemileg, lelkileg, bár a zsidósággal kapcsolatos nézetei meglehetősen kérdésesek. Grundman a fellegvár másik részén, „oltalmazó házi őrizetben” élt. Ti ott fenn, mi itt lenn – milyen különös törésvonalak. Figyelmeztetőek!

A Német Egység napján írásom első részében azért idéztem fel ezeket a valós eseményeket, hogy Engelmann/Wallraff valóságfeltáró szociográfiájának kritikai figyelmeztetését átvéve és alkalmazva a sorstörténetekre, felismerjük, belássuk: a világtörténelmet az emberi zűrzavar ellenére is – in confusionem hominis – Dei providentia – végcélja felé vezető isteni akarat milyen csűrcsavarokon át halad előre. Mert Isten görbe betűkkel is egyenesen ír! A küzdelmes német történelemben és a Német Egység napjának megvalósulásával is… Tanulságokat érlelő és közkinccsé tevő nemzeti ünnepet és emlékezést kívánok, még ha megkésve is, Németország!

(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)

Megjelent a Református Újság reformációi száma

Írta:

drbl

16 oldalon ennél valamivel több cikk, 35 színes fotó és kézhez álló újságméret teszi gazdag tartalma mellett jól olvashatóvá a felvidéki gyülekezeti tájékoztató 2022-es októberi, reformációi számát.

Mint mindig, most is táguló információs körökben kapjuk a legfontosabb híreket: a szűkebb tájegység, Kelet-Szlovákia gyülekezeti eseményei mellett a Kárpátmedence reformátusságának életjelei éppúgy elférnek a lapban, mint a világoldal messzebbre kitekintő írása.

Közben arra is figyelnek a szerkesztők, hogy minden korosztály, a fiataloktól az őszülőkig kapjanak őket foglalkoztató témákat. A főszerkesztő, Csoma László az indító vezércikkben a klasszikussá vált reformáció vagy deformáció kérdését veti fel, érdekességként felidézve néhai Hegedűs Loránt püspök levelét.

A nagyváradi író-lelkész, Fábián Tibor az angol királynő halála kapcsán töpreng el arról, hogy az uralkodó elmenetelével valójában a régi Európától is búcsúzunk.

A gyülekezetek életéből most betekintést kapunk a Borsiban tartott egyházmegyei családi délutánba, a ladmóciak elmúlt 20 évben konfirmáltjainak találkozójába, az alistáli gyülekezet és iskola hálaadásába. Zsarnón a templom bővítéséért zengett a zsoltár a hívek ajkán.

A biztos tudás és az erős hit fontossága állott a kárpát-medencei református iskolák közös tanévnyitójának középpontjában. A szép alkalmat a rimaszombati református templomban tartották, ezen 34 Kárpát-medencei oktatási intézmény képviselői vettek részt.

A lap „határtalanító” kitekintésre hívogatja olvasóit, így interjúban ismerhetjük meg az Erdélyi Egyházkerület új főjegyzőjét, Kolumbán Vilmost és imádságot olvashatunk Kárpátaljáért.

A kitekintőhöz tartozik az az interjú is, amit Fekete Annamáriával, a délvidéki Erzsébet Magazin internetes portál szerkesztőjével készített Fábián Tibor.

A közelmúlt kétségtelenül egyik legjelentősebb, a múló időt felrangosító eseménye volt Novák Katalin magyar köztársasági elnök találkozója magánkihallgatás keretében a katolikus egyházfővel, Ferenc pápával. Erről értékelő cikket írt dr. Békefy Lajos. Visszaemlékezéseit folytatja ebben a számban is a főszerkesztő, Battyánból Szolnocskába költözésüket eleveníti fel, korabeli fotókkal idézve a „családtörténetet”. Könyvismertető (Miért éppen Vaján?), bibliaolvasó vezérfonal, a Biblia világát a fiataloknak bemutató újabb rész (Az „első” korinthusi levélről) teszi olvasmányossá a Református Újság októberi számát. (drbl/Felvidék.ma)

Reformáló Igék gyönyörű rendjében

Istenünk szerető önközléseinek

pillanatairól

Lajos

Énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya (Jelenések 15,3)

Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt (Zsoltárok 145,15)

Minden bajunk, nemzeti és egyéni tehertételek közepette Isten megengedte, hogy ismét belépjünk a világformáló hitújítás, a reformáció hónapjába. Az október 31-i, Luther által Wittenbergben több, mint 500 éve végrehajtott 95 egyházújító tétel kiszögezése a vártemplom kapujára azóta is iránytű pontossággal mutatja a megtartó

irányt. Mózes és a Bárány éneke a népek királyára (egyes fordítások szerint a korok, korszakok királyára vagy a választottak királyára) fordítja tekintetünket. Vagy ahogyan az emberi cselekvés bénultságára, szorongatott helyzetekre, történelmi rövidzárlatos pillanatokra a zsoltáros Ige tanítja: mindenki várakozva néz rád.

Illyés Gyula egyetemesen és nemzetileg is érvényes, üzenetesen gazdag történelemlátása szerint: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen/magyarság, ha nincs – Kálvin?/Nem hiszem.” Számtalanszor elmentem én is a reformáció genfi emlékműve előtt, s átéreztem Kálvin, Bocskai és a reformátorok emberfelettien nagy alakjai előtt a költői sorok igazát. De ezt most a vatikáni forgatagban, a Szent Péter téren még különösebb élességgel érzékelem. Itt, a római katolikus világ fővárosában, s Jeruzsálem után a világkeresztyénség második fővárosában különös élességgel érzékelem.

Hálásan ülök le a Szent Péter tér sarkán kiképzett egyik kőpadra, csukom be szememet a hullámzó vallási turizmus és a kegyes lelkek zarándoktömege, forgataga előtt. Lelkemben hatalmas távlatokban képződnek meg a folyamatok, a lelkiek, a szellemiek és a kézzelfoghatóak az Istentől adott Igék gyönyörű rendjében.

Istenünk önközlésének fenséges reformációi pillanatai a kőkorszaktól a digitális korig

Róma és a Vatikán ilyen test- és lélekközelben megvalósuló átélése során valóban elképesztő időutazásra hív a Szent Lélek, Akiről már sok éve áldott tapasztalásom: múltat és jelent, jövőt és örökkévalóságot képes olyan egyidejűségbe vonni, amire senki és semmi más nem képes a kéklő római és más országok égboltozata alatt. Hirtelen belém villan néhány Ige, a fentiek mellett például az 1Korinthus 13,13-ból:

Az Úr Jézus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal. Ez az áldásformula a Szentháromságos egy Isten önközlésének tiszta megfogalmazása páli módon. Emlékezetemben fellapozom a kétnyelvű Újszövetséget, s tanulmányi emlékeim nyomán bevillan a kettős-egy, oszthatatlan üzenet és valóság, amit az emberi bűn nem hasított szét, nem szennyezett be. Nevezetesen az, hogy a görög szöveg koinóniát, közösséget ír, a latin fordítás pedig kommunikációt.

S máris napjaink valóságánál tartunk. Az igazi istenközösség a forrása a hiteles közlésnek. Mert a Szentháromságban nem válik szét a közlés, a kommunikáció és a közösség, a kommunió. Az emberi médiában, a híriparban nagyon is.

A hírgyártók közölnek valamit, de nem azért, hogy közösséget vállaljanak a befogadóval. Közölnek híreket, de az olvasóhoz nem sok közük van. Legfeljebb a szenzációval történő olvasási mutató növelése. Nem is folytatom tovább, csak jelzem: Istennél elképzelhetetlen a hasadás, a csúsztatás, a manipuláció. Ő minden közlésében ugyanis szentségéből, tisztaságából, szívéből, azaz önmagából ad. Nem csak szavakat, hanem lénye és léte legjavát: megbocsátó, irgalmas, megváltó, szabadító szeretetét adja át. Az isteni önközlés, önmagából részesítés boldogító, embert igazító, reformáló, az Ő jótetszésére egyént, közösséget, egyházat, házat, hazát visszaalakító kommunikációjából élünk, vagyunk.

Néhány nagy pillanata ennek a folyamatos Őhozzá alakító, akaratához igazító reformáció-sorozatnak: elsőként nagy történelmi pillanata az önközlés pozitív eredetének az ősidőkben a roppant kaotikusan kavargó anyag Lélek általi megformálása, „rendbe szedése” volt: Isten Lelke lebegett a vizek fölött (1Mózes 1,2).

Ezernyi pillanatát a választott nép életében most nem sorolom fel, csak utalok a „kőkorszaki” önközlés fenséges eseményére, a Tíz Parancsolat kőtáblákra vésésének küzdelmes eseményére (2Mózes 19-20. fejezet).

Aztán Jézusban a személyes, megtapintható önközlés, az élő közlemény fenséges pillanataira a csodálatos születéstől a még csodálatosabb feltámadásig és a mennybe vitetés világáldó pillanatáig. Kinyílt az örök reformáció mennyei és földi kapuja Jézus áldó kezei alatt és fölött (Lukács 24,50-53).

Micsoda isteni irgalom, az önközlés megtapasztalása volt, amint a föld alá kényszerült, mártírok milliót adó őskeresztyénség Nagy Konstantin császár rendeletére (313) napfényre jöhetett az igazság és a fény örömüzenetével!

És nem az isteni önközlés, akaratára visszavezető történelmi munkálkodás jele volt az, amikor lassú, alapos, esztétikai és lelki gyönyört egyesítő szerzetesi kódex- és bibliamásolás évszázadai után megindult a Gutenberg-korszak, a könyvnyomtatás technológiájával, hogy a Biblia nemzeti nyelven minden nép

számára közkinccsé váljék? És a reformációban nem a lelki és anyagi korrupció által beszennyezett egyház megtisztítására gyúlt ki a lutheri 95 gyertyafényes üzenet a wittenbergi vártemplom falán? És a nagy külhoni bibliatársulatok ezernyi szorgos szellemi munkása nem az isteni önközlés és irgalom átélésében kapott indítást arra, hogy mára már több, mint 3800 nyelvre fordították le az Élet Beszédét, az Igazság Igéit?

S hogy a mai napig érjünk: a digitális kor online net-bibliái, az online istentiszteletek, imaközösségek, a hitismeretek digitális közlése, kommunikálása a modern szociális média eszközein nem az internetes és virtuális világtér Lélekkel, közösséggel történő feltöltését segítik? Micsoda lenyűgöző gazdagsága Isten jóságának, hogy ennyi módon enged emberi hozzáférést szakadatlan kegyelemből, sola gratia megvalósuló önközléséhez: a teljes Biblia életvezető, üdvösségre felszabadító, igazságot kinyilatkoztató valóságára? Októberre fordulva, itt ülök a vatikáni kőpadon. Nem az emberi sokadalmat szemlélem, hanem belemerülök Isten áradó önközlésének éltető vizébe. Amint árad és árad szakadatlanul, téridőkben és ezeken innen és túl, lélekterekben, emberszívekben, megbánhatatlanul és végtelenül, egész földnyi terjedelemben a teremtés első pillanatától, a Kijelentés hegyén át, a Golgota magasáig, és a mennyei Jeruzsálemig. Légy áldott Uram Wittenbergért, és Lutherért, Genfért és Kálvinért és azokért a római katolikus, ortodox és más felekezetű testvérekért, vagy Téged tisztelő más vallásúakért, akik Benned ezt a megújító, reformáló kegyelmet, erőt, akaratot felismerték, elfogadták és hozsannás szívvel próbálják életüket, gondolataikat, imáikat Hozzád igazítani – s ezt a teljes Rádszorultság alázatával teszik!

Hol ember nincs már, Isten megjelen – Tompa Mihály

Itt a római forgatagban felderengenek a felvidéki Hanva református tiszteletesének verssorai, kivált ma, amikor a rimaszombati születésű Tompa Mihály földi útjának 205 évvel ezelőtti indulásáért adnak hálát szülőföldjén és a magyar haza irodalomszerető körei. Emlékeimben felderengenek papi csendben, a parókián elősorjázó sorai.

Ráklikkelek mobilomra, s meg is jelennek: „Ki veszt sokat, mindent, mi drága itt:/Hitét, ha őrzi, őrzi őt a hit;/Az átok elhal, tart az ima még,/Míg a föld ködös, – fenn derűlt az ég;/Siralmak völgyén, vad kietlen,/Hol ember nincs már, Isten megjelen (1862, A gyászoló).

Nem az isteni önközlés vigasztaló pillanatának megragadása ez a verstöredék?

Óh, nem a hivatalból hívő prédikátor, hanem a személyes hittel Istenbe kapaszkodó, vergődő, reménykedő, küzdő ember szólal meg itt. Mert a velünk beszélő, kommunikáló, mindörökké sorsközösséget vállaló és üdvözítő Istenre támaszkodó hitvallás lett ez a vers a reformációkat ajándékozó Úrról.

És ez is: „Az ige a szövétnek, égi lánggal/Nappallá lesz az éj hatalma által./Köd s rém alak szétfoszlik, elsuhan…/Csak buzgalom- s hő áhítattal égesd;/Előtted felderít homályost, kétest…/S a földi pályán futhatsz biztosan!”. Isten áldó, biztos földi pályafutást ajándékozó, önközlő, megújító szeretete legyen reformáció havában is boldogító útitársunk és útravalónk!

(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)

kenyere, szabadság, amit nem csak Szent Mihály napján kapunk

gondolat Novák Katalin Kansas állambeli Benedictine

beszéde

Rómából

Úr angyala

megmenti őket Zsoltárok

fizikai és metafizikai harc eldőlt, Mihály és angyalai a szabadság kenyerével táplálnak

tartja a világkeresztyénség jelentős része: a római katolikus, az anglikán és az evangélikus egyház Szent Mihály főangyal és a láthatatlan védősereg ünnepét világszerte. Amint az idézett zsoltárige is

mutatja, az Úr angyala az ószövetségi népnek éppúgy oltalmazója, sőt szabadítója, mint az újszövetséginek.

Igaz, mi Jézusban, Jehosuában kaptuk meg egyetlen, végleges Fő Szabadítónkat, Aki bűnnel, halállal szembeni felszabadítónk, de Isten láthatatlan világában mindörökre feladatuk, munkájuk van az angyaloknak, a szellemi lényeknek. Dániel próféta gyönyörű látomásában látta a gyolcsruhába öltözött férfit (Dán 10,5kk), a mennyei követet, akit Mihály, „az egyik legfőbb vezér” segített útján. Az Ige Mihályt Dániel könyvében ismételten „a nagy vezér” titulussal illeti, aki Izrael népe mellé áll (Dán 12,1). A Biblia záró könyvében, a Jelenésekben hatalmas végküzdelemről van szó, ami a mennyben támadt Mihály és angyalai, valamint a sárkány és angyalai között (Jel 12,7kk). A sárkány-sátán nem tudott felülkerekedni, sőt levettetett a földre, ő az ősi kígyó, és őshazudozó, aki meg akarja téveszteni az egész földkerekséget. A mennyben hatalmas hang szólalt meg, s kihirdette a sátán bukását, Krisztus hatalma beteljesedését. A sátán földre vetése egyben leleplezte őt: „testvéreink vádlójának” nevezi az Ige, aki éjjel-nappal vádolta Isten színe előtt az embereket, metafizikai és fizikai, földi és égi zűrzavart igyekezvén kelteni. De ez nem sikerült neki. A metafizikai és a fizikai hatalmas dráma és ütközet Mihály és angyalai győzelmét hozta (Jel 12,7kk). Júdás apostol levelében megemlíti még, hogy Mihály angyal nem merte megnyitni ajkát káromló ítéletre, bár megtehette volna, amikor az ördöggel vitatkozva küzdött Mózes holttestéért, hanem ezt mondta: „Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júdás levele 9).

A főangyal, vagy arkangyal Mihály mellett ott voltak küzdőtársai, mert Isten Országa nem partizánok vagy kurucok egyéni küzdőtere. Gábriel, Rafael és Uriel Mihály társa. Egész mennyei hierarchia, de a lényeg az, hogy a legnagyobb üdveseményeknek, így az Úr Jézus élete nagy pillanatainak is ők voltak a bejelentői, azon a betlehemi éjszakán a születés örömhírével, s kísérői, mennyei mannával táplálói a pusztai kísértés, s a keresztkínok közepette is. El egészen a legtitokzatosabb éjszakáig, a feltámadás hajnaláig az Úr angyala(i) őrizték az Urat, személyét, testét, a római katonák csak a sírt, a követ, a holt anyagot. Az életet az angyalok őrizték még a sírban is! Az Úr angyala jelentette be a nagy hírt is: Nincsen itt, hanem feltámadt (Lukács 24,6). Bőségesen lehetne folytatni az angyalvilág jótékony közbelépéseinek történetét az apostolok, a mártírok, a

tanúságtevők életén át egészen a mai napig. Az angyaljárás és az angyalok kenyerének, mannájának, a védelemnek és a szabadságnak az osztogatása, fenntartása ma is tart. Legyen áldott Istenünk bölcs tervezése, aki népe és egyházai oltalmazására ilyen sereget rendelt, tart fenn, vezényel láthatatlan védelmül – javunkra. És köszönjük Őnéki, háromszor szent nevét magasztalva, hogy a szabadság kenyerét, a mennyei mannát, az élő kenyeret, Megváltónk életenergiákat kifogyhatatlanul belénk tápláló Szavát elvehetjük az Ő egyetemes, mindenütt jelenvaló lélekasztaláról.

Felettébb nagy a szabadság titka – Novák Katalin isteni teljességből merítő beszédéről

S éppen ez az a pont, a Szent Mihály napja lényegének találkozása a földi valósággal, a magyarral és más népekével. Novák Katalin köztársasági elnök amerikai látogatása során nemrég az USA Kansas Államában található Benedictine College keresztyén egyetemén tartott előadást az emberi élet védelméről, a családok támogatásáról és a valódi szabadságról. Akarvaakaratlan, vagy éppen Isten Lelkétől vezérelve, mondanivalója református hitének finom belső iránytűjétől tájolva szépen példázta a mai nap lényegét: a mennyei védelem szükségességét, valóságát, fontosságát a földi katonai arzenál minden hightechje közben és mellett! Amikor az emberi élet védelméről szólt, ezt összefüggésbe hozta a szabadsággal. A valódi szabadsághoz tartozik, hogy senkinek ne kelljen a

fősodorral tartania. Legyen az embernek választása és igazán szabadon beszélhessen, gondolkodhasson és élhessen. A valódi szabadsághoz tartozik az is, hogy az ember nem teremtőként, hanem a teremtés részeként, teremtett lényként definiálja önmagát, tisztában van határaival és ismeri saját korlátait –mutatott rá. Az igazi szabadság annak tudását is jelenti, hogy nem ő az egyetlen teremtmény, hanem közösségben létezik, ami megmutatja, hogy az egyén nem a cél, hanem tisztelnie kell a közösség más tagjait is, és szabad abban, hogy tisztelje a másikat – tette hozzá. Az emberi élet védelméről szólva az államfő kiemelte, hogy minden az oktatással kezdődik, ami megmutatja az emberi élet szépségét, és azt is megtanítja, hogy hol kezdődik az emberi élet. (A teljes beszéd itt is olvasható).

Csodálatos az, ahogyan Isten Szent Lelke sodorja, fonja, köti össze a szálakat: a bibliaiakat, a Kijelentés Ige-szálait az Ő közszolgáinak beszédszálaival, mondataival. Olyan látásszőttes, ismeretszőttes születik így Isten kézimunkája nyomán, amelynek sok színe között megkerülhetetlenül, jótékonyan és megnyugtatóan húzódik egy aranyszál, a Kijelentés igazsága. Minden erőltetés, belemagyarázás nélkül felettébb nagy és csodálatos a kegyesség, a hit, az Istenlátás titka és távlatossága, egyetemessége – az USA-ban és Magyarországon is. Szent Mihály arkangyal és társai ünnepnapján kiváltképpen jó és üdvös felismernünk: Isten hatalmas láthatatlan serege javunkra van jelen közöttünk. Értünk küzd, soha nem ellenünkre. Ezt napjaink drámai és háborús küzdelmei

közepette jó tudni, tudatosítani, beépíteni – politikusként és hívő emberként, magyarként és más népek fiaiként, lányaiként – mindennapi életünkbe, sorsunkba – az egyénibe, a családiba, a közösségibe, a nemzetibe, s a nemzetközibe még inkább! Istennél minden a helyén van: szervesen és természetesen ölelkezik benne össze a Mihály-nap és a köztársasági elnök asszony üzenete. Fontos ezt is észrevennünk! Soli Deo Gloria!

(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)

Budapesti Nemzetközi

Azt mondjuk, hogy a digitális forradalom korában a könyv és a könyvolvasás is alapvetően megváltozik. E-könyvek, hallgatható könyvek, szemnek, fülnek szánt rideg virtuális élmények várnak ránk. Vége lenne a Gutenberg korszaknak?

Ide jövetelem előtt unokámmal a bakonybéli bencés monostor boltjában jártam. Ötödikes Noelünk odalépett az eladásra kitett különféle Bibliákhoz. Egyik kezében a mobilja, a másikkal kézbe vette a Könyvek Könyvét, megsimogatta a könyvgerincet, a fedlapot és a hátlapot, majd belelapozott, s megjegyezte: –Milyen jó illata van a Bibliának, s milyen szépek a képek benne. Aranyozva vannak a lapszélek. Mindezt eddig észre sem vettem, pedig otthon is van Bibliánk. – Íme, a digitális kor szülötte valamire nagyon ráhibázott. A könyv élménnyé, magunkba emelhető és emlékezetünkben rögzíthető többféle hatásirányúvá a kézbevétel révén válhat. Gyermekkorom óta ha kézbe veszek egy-egy kötetet, megpörgetem a lapjait, s beszívom a papír illatát. Ezt laptopon, mobilon nem lehet. Érzem a könyv, olykor az üzenet súlyát is, a gondolatok tárházának tekintélyes nyomatékát, s ezt sem képes a digitális könyváruház nyújtani. Beleolvashatok, visszalapozhatom egy-egy megragadó képet, illusztrációt, fotót, s elidőzhetek a beleolvasásnál, a könyv szellemiségének a felfedezésével. Ezt sem képes a digitkönyv nyújtani. És még néhány más élményt sem. Most itt a Vatikánban, a Szent Péter tér felé sétálgatva betértem a

via Conciliazione sugárúton a győri kamaszkoromat visszaidéző karmelita templomba, majd utána a néhány lépésre található Szent Pál könyvesboltba (Libreria San Paolo), amelyből Itália-szerte több mint egy tucat található, Torinótól Szicíliáig.

Könyvesház, szellemi otthonom, a Vatikánban is A több évtizedes élményeket ébresztő vatikáni könyvesboltba lépve, az az érzés fogott el, hogy hazaérkeztem. Mint amikor a szülői házba hazaérsz, s megcsapja ízérzékelésedet Édesanyád sültje, főztje, s mindaz, ami mélyen benne lakozik emlékeinkben. A San Paoloba lépve először is a szembeáradó kiadványgazdagság ragadott meg. Teológiai, filozófiai, lelkiségi könyvek, gyermek-, ifjúsági irodalom ezrei olasz, angol, spanyol, francia, portugál, német nyelven. De nem csak a soknyelvűség lenyűgöző bősége kínált meg az otthonosság érzésével, hanem az olvasóváró figyelmesség: székek, padok, olvasóasztalkák és gondolatokat, vevőt, olvasót tisztelő csend, tapintat, figyelmesség is.

Mind a három szinten. Az egyik eladó odalépett hozzám, s vagy három nyelvre kérdezve, érdeklődött, melyiket beszélem, milyen jellegű könyveket keresek. Amikor elsőre csak érdeklődésemet jeleztem, kedvesen kínálta a továbblépést, de mivel látta, nehéz hátizsákkal vagyok, azt is elhelyezte a bolti csomag megőrzőben. Micsoda eladói kultúra! Megszabadulva úti terhemtől, megkezdődött a nagy kaland, a felfedezés. Az a különös izgalom, érdeklődéssel vegyes kíváncsiság, szellemi éhség kerített hatalmába, ami ilyen helyen feltámad az emberben. Egyszerre megteltek kezeim vonzó kötetekkel, német, angol, olasz kiadványokkal. A bőség és a roppant változatos témavilág szabályosan leroskasztott. A kényelmes bőrkanapéra kitettem magam mellé választottaimat. És elkezdtem nyugodtan lapozni, olvasgatni. Senki nem zavart, nem kérdezte még csak eladói kíváncsisággal sem, hogy sikerült-e valamit választanom. Azon kaptam magam, hogy már másfél órája falom a szellemi finomságokat. Na, illő lenne végre kiválasztani azt az egyet, amit meg is tudok fizetni, s ami a krémek krémje itt és most nekem. Közben rám mosolyogva mentek el előttem mexikóiak, a könyvbarátok szolidaritásával kívántak szép napot, ugyanígy néhány fekete bőrű szerzetes nővér, kedvesen meghajolva. Felmentem a harmadik emeletre, ahol 2023. évi naptárak zuhataga fogadott több nyelven, művészeti albumok, keresztyén meditációs könyvek, CD-k és egyéb egyházi szuvenírek. Magamhoz vettem egy olasz igés zsebnaptárt 2023-

ra, ahhoz hasonlót, amit németül minden évben a herrnhuti Testvérközösségtől megrendelek, Losung-félét katolikus változatban. Ismerős naptárszagot árasztott, felekezeti kiadványtól függetlenül ugyanolyat, mint a friss, új Losung. És kiválasztottam az egyetlen könyvet, aminek a címe: Kicsoda vagy, ember? Számos szerzője ugyanazt a témát járja körül szakterülete olvasatában: az emberi önértelmezés változásai a tudományos-technikai haladás korában, azaz a digitális világban. Apróságaimmal együtt 120 eurót hagytam a San Paoloban –szívesen.

Mielőtt kiléptem a szellemcsarnokból, a könyvek által otthonommá személyesült különös szigetről, magamban megköszöntem Istennek, hogy ennyi nyelven, oly sok szerző, nem csak római katolikus, Róla ír, Vele beszél, Neki hódol e könyvesbolt ezernyi művében és alkotásában. Micsoda gazdagsága a gondolkodó hitnek! Az Alkotótól ihletett emberi alkotóképességnek. S mindez Rólad szól, Uram, teremtői fantáziádról, a fiúi engedelmességről, Jézus, és lelki tisztánlátásra hívó 33 évedről atyáid földjén, és a Szentlélek ma is vezető, a betűkön át is megragadó, sőt elragadó istenélmények lehetőségéről. S miközben csendes hálaadó álldogállásom imaszövésébe merültem, megállt mellettem az egyik alkalmazott, megvárva, míg láthatóan befejezem egyszemélyes áhítatom, s ennyit kérdezett: – Bocsánat, megkínálhatom teával vagy kávéval? Erre már nem volt szükség, de hálásan megköszöntem figyelmességét, ezt a viselkedéskultúrát, spirituális háttérrel!

Wittenberg, Heidelberg

A könyvek által megteremtett otthonosság, a regálokról sugárzott szellemi izgalom aztán az esti alkonyatban, a pálmák, égre nyújtott tányérkoronás pineák és zöld papagájok között szálláshelyemen a Monteverden felidézte bennem a semmivel sem fogható, felejthetetlen könyvesboltélményeket, amiket a digitális világ nem adhat, de nem is vehet el. Például az első egyházi könyvesboltélményemet, még az 1970-es évek közepi NDK-ban, Wittenbergben. A történelmi patinával lelki iránytűként magasodó tanulmányi központ, a Lutherstrasseban, az ösztöndíjas teológusként lakóhelyemmé vált öregkollégium, és a 95 tételről világszerte ismertté vált Vártemplom közötti sétáló utcán szerényen meghúzó könyv szigetecskét, az Evangelische Buchhandlungot. Az első ilyen találkozás egyházi tulajdonú könyvesbolttal a szocializmus világában valóban megrendítően szép és maradandó volt. Minden héten egy-két alkalommal beléptem, érdeklődtem újabb kiadványok után, a wartburgi várba, „házi fogságra” ítélt Grundmann professzor zöld könyvei, újszövetségi magyarázatai után. Vagy az egyházi szolgálatomat évtizedeken keresztül elkísérő nagyszerű sorozat újabb darabjai után, az egyes bibliai Igékhez a prédikációtörténetben elhangzott jeles prédikátorok gondolatait, meglátásait rögzítő húsznál is több kötetes kiadványig (Predigtgedanken aus Vergangenheit und Gegenwart). Akkor és ott nem volt a boltban se szék, se olvasópult, sőt még ösztönszerűen körül is néztem minden alkalommal, amikor kiléptem újabb szerzeményemmel a táskámban. Mert hogy a Stasi szeme mindent lát…Első nagyobb teológiai könyvgyűjteményemet e wittenbergi könyvesboltnak köszönhetem. Áldott szerzemény, útravaló lett, hála érte e szerény könyvesbolt szíves, idősebb eladóinak.

Már csaknem a vatikáni könyvesbolt otthonosságát nyújtotta a heidelbergi kutatói éveim alatt rendszeresen látogatott schriessheimi egyházi könyvesbolt, ami pedig eladóinak református szeretetével, segítőkészségével, szellemi otthonosságot teremtő derűs jókedvével marad meg bennem. Ha valamire szükségem volt, ami éppen nem volt a regálokon található vagy a könyvraktárban, megrendelték, s két nap múlva már szólt a telefonom. Wittenbergben és Heidelbergben is éles hangú, kicsinyke csengő jelezte a boltba lépő érkezését. Ma már tudom, ez is lelki csendítés volt, figyelmeztetve mindenkit arra, hogy abban a könyvesboltban különös randevú zajlik minden pillanatban. Hiszen minden a mi lelkünkért, örök javunk megismeréséért, földi és mennyei jóllétünkért van. Ezek a szellemi dimenziók, a múlt, jelen, jövő különös ölelkezése a fenti és lenti, a külső és a belső, személyes világgal olyan élményszövevény, amit a digitális világ semmiféle ügyes webes könyváruháza nem adhat meg. Milyen jó, hogy a Gutenberg világkorszak, éppen létrehívója, az érzékelhető, kézbe vehető könyvek révén tovább tart… Boldog vagyok, hogy mindkét könyvkorszakból gazdagon lehet részem…

BÉKEFY-

FELÜLRŐL

MARADJON AZ OLVASÓKON, ÉS "ŐSZHAJÚ, MÉGIS ÖRÖKIFJÚ LELKI ÉDESANYÁNK", REFORMÁTUS EGYHÁZUNK ÉRTÉKES SZELLEMI FOLYÓIRATÁNAK VALAMENNYI TUDÓS ALKOTÓJÁN, HOZZÁÉRTŐ KEDVES SZERKESZTŐJÉN! ÁLDÁS-BÉKESSÉGGEL, BUDAPEST, 2022. REFORMÁCIÓ HAVÁBAN

DR. BÉKEFY LAJOS Ph.D.

CUM GAUDIO SPIRITUS SANCTI (1Thesszalonika 1,6)

TESTVÉRI LEVÉLVÁLTÁS

Confessio Szerkesztősége

1146 Budapest, Abonyi u. 21. tel.: 061/343 7878 e-mail: confessio@reformatus.hu http://confessio.reformatus.hu/ https://www.facebook.com/confessio.folyoirat/

Főtiszteletű

Dr. Békefy Lajos református teológus, közíró a MRE DC Irodalmi Szekciójának

egykori elnöke

Főtiszteletű Professzor Úr!

Kedves Lajos Bátyám!

A Confessio szerkesztősége nevében hálásan köszönöm Kultúra nélküli (digitális) civilizáció? – „civilizálatlan” kultúra? című tanulmányát és Rüdiger Safranski könyvének ismertetését, amelyeket folyóiratunk őszi számában adtunk közre. Az online változat már elérhető a református honlapon, papíralapon e héten érkezik a Kiadóba. http://confessio.reformatus.hu/v/923/ http://confessio.reformatus.hu/v/930/

Isten áldását kívánva Professzor Úr életére és szolgálatára, nagyrabecsüléssel és testvéri köszöntéssel:

Csoma Áron felelős szerkesztő

Főtiszteletű Felelős Szerkesztő Úr! Kedves Áron!

Hálásan köszönöm megtisztelő, udvarias és testvéri leveledet. Örülök, hogy a Confessio aktuális számában tanulmányom megjelenhetett. Azt kívánom, hogy a benne foglalt gondolatok indítsanak lelkeket a felvetett közel jövőbeni és jelenkori szorító gondok átgondolására, Istenünk akaratának biblikus tudakolására, és a felelős protestáns szociáletikai, s egyéni etikai hozzáállás, magatartás kialakítására.

Értékes folyóiratotoknak még több olvasót kívánva, Neked, Kedves

Munkatárasaidnak kitartó munkakedvet és Isten Lelkének erejét kérve, maradok lelkipásztori, kutatói nagyrabecsüléssel,

Dr. Békefy Lajos Ph.D.

BÉKEFY LAJOS

Protestáns felelősségetikai gondolattöredékek

Kultúrafogyatkozás-világháború Döbbenetes felismerés 100 éve – Albert Schweitzer 1923-ban a svédországi Uppsalaban tartott előadásokat kultúrfilozófiájáról,[1] amiben összekapcsolta az etikát és a kultúrát, s megfogalmazta a kultúra bukásáról és újraépítéséről kialakított gondolatait. „A kultúra hanyatlásának korszakában élünk. Nem a háború okozta ezt a helyzetet. Ez csak a hanyatlás egyik jele. Ami már szellemileg bekövetkezett, az fejeződött ki a tényekben /…/ Elszakadtunk a kultúrától, mert nem gondolkoztunk el a kultúráról…elfogytak kulturális energiáink. /…/ A filozófia az általános emberi értelem, a gondolkodás őre és vezetője. A veszély idején azonban aludt az őr, akinek figyelmeztetnie kellett volna minket a veszélyre”[2] Ma is elgondolkodtató Schweitzer figyelmeztetése: a filozófia bűne a „kultúrálatlanság” kialakulása, ami a háborúhoz vezetett. Igen jelentős szerepet tulajdonít Schweitzer a nevelésnek és a filozófiának a társadalom életében. Látása szerint a politikusoknál is fontosabbak a filozófusok, akik ha őrhelyükön vannak, teljesítik szellemi küldetésüket, segítő hatást gyakorolhatnak a politikára is.

A kulturális emlékezés fontossága. Figyelmeztetés 35 éve Wolfgang Huber Protestantizmus és kultúra a XXI. század kezdetén (Protestantismus und Kultur am Beginn des 21. Jahrhunderts) c. berlini előadásában[3] emlékeztetett Jan Assmann megállapítására: minden társadalom rá van kényszerülve a kulturális emlékezetre („kulturelles Gedächtnis”)[4] Több vonatkozásban is megfogalmazta az alapvető összefüggéseket: kollektív emlékezet és kulturális identitás; kultúra és emlékezet; az írásbeliség, az emlékezet és a politikai identitás. A kulturális emlékezet komponensei: a múlt rendkívüli eseményei, a művészet nagy alkotásai, a vallási hagyományok és rítusok. Ezek a kötőanyagai a társadalmi és egyéni identitásnak. A kulturális emlékezet egyúttal hatalmas potenciális erőforrás a megújuláshoz, az önkritikához és a reformokhoz, sőt a közösségi és egyéni megújuláshoz.

[1] Schweitzer, Albert: Verfall und Wiederaufbau der Kultur, Kulturphilosophie. Erstrer Teil. in: A. Schw. Ausgewählte Werke in fünd Bänden, Band 2, Berlin. 1971. 17-93.o.

[2] Id. hely 31. o.

[3] 2000. 06. 26. in: https://www.ekd.de/protestantismus-und-kultur-am-beginndes-21-jahrhunderts-45364.htm

[4] In: Assmann, Jan: Das kulturelle Gedächtnis. Schrift, Erinnerung und politische Identität in frühen Hochkulturen. Beck, München 1992. FOLYTATÁS ITT: http://confessio.reformatus.hu/v/923/ http://confessio.reformatus.hu/v/930/

ÜZENET MAGYAR HONI REFORMÁTUS ZARÁNDOKTÁRSAMNAK, LAJOS TESTVÉREMNEK, RÓMÁBÓL

Kedves zarándoktársam magyar hon kies és kietlen útjain, Drága Lelkipásztor Testvérem!

Egykori teológiai diáktársam, aki két évfolyammal járt fölöttem immáron több, mint 50 éve Budapesten, ám lelki szimpátiánk révén időtlen barátságot kötött köztünk Urunk Lelke, a facebookon az alábbi fotóváltásra reagálva, ezt írta:

"Lajos, nem ilyen fényképhez vagyunk szokva Rólad. Állandó munkában vagy, így nem ez az igazi belsőd, ami az arcodon van."

Válaszképpen leírtam: Kedves Lajoskám, jól látod. Most Rómában vagyok, kutatómunkán, s itt a Rózsa-kertben, meg az énekelt gregoriánok világában kicsit kikapcsolódva, s még küszködve a poszt-Covid tünetekkel, csak felfele tudok ámulni-bámulni. A szent ámulásból ez a fotó is megelőlegez valamennyit. A láthatókra, a világhírű római Rózsa-kert élő virágcsoda színorgiáira tapad a tekintetem. A pinea-fák Isten felé nyújtózkodására, imádkozó teremtéstársainkra, a pálmák egyszerre magasba szökő, de ágaikkal szinte lábunkig aláhajló példázatos tartására. A távolban Traianus kertjére és a világkeresztyénség egyik kupolás központjára. Leginkább és szinte folyamatosan mindenen túl a Láthatatlanra, a csodákat Teremtőre, a érettünk Földre szállottra, s a Belőle folytonosan ránk árasztott Szent Lélek bensőséges lelki honfoglalására. Az Isten-imádat lebegésében élek. Józan elragadtatásban. Lelki tekintetemet a láthatatlanokra is felemelem, Péterre és Pálra, Istvánra, s a többi drága hittestvér elődre, a katakombás római ókori gyülekezetre, meg a földalatti mártírokra, mintegy 70 millió hitvalló maradványára, de leginkább mennyei sereggé vált égi lebegésükre és itt velünk időzésükre a Lélek által a város felett. Ő, a Szentháromságos, lenyűgöző és felemelő Isten, a mi Istenünk és ők, a láthatatlan egyház milliói egyre nagyobb teret foglalnak el lelkemben. Olyat, és úgy, ami átalakít, átragyog, s ha ez nem is látszik ezen a képen, ami még otthon, kissé gondterhes időkben készült, de orációs, imádkozó és imádó lelkületben, ezért találom szép és összeölelköző kontrasztnak a gyönyörű caput mundi

fényeskedését, meg az én régebben készített fotómat. Kérlek, egyelőre fogadd el ezt így, majd változni fog ez is, fájdalmak múltával és az örök város egyre nagyszerűbb ragyogásával, római reminiszcenciákkal az emlékeimben. Baráti öleléssel, testvéri szeretettel Druszád - küldöm Neked is, Olvasóimnak is Goethe ámulásokban fogant és itáliai természetillatok, színek, fények, árnyékok játékában, aurájában írt halhatatlan versét a citromok és narancsligetek honáról.

GOETHE, JOHANN WOLFGANG VON

Mignon (Német)

Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn, Im dunklen Laub die Goldorangen glühn, Ein sanfter Wind vom blauen Himmel weht, Die Myrte still und hoch der Lorbeer steht? Kennst du es wohl?

Dahin, dahin Möcht ich mit dir, o mein Geliebter, ziehn!

Kennst du das Haus? Auf Säulen ruht sein Dach. Es glänzt der Saal, es schimmert das Gemach Und Marmorbilder stehn und sehn mich an: Was hat man dir, du armes Kind, getan?Kennst du es wohl?

Dahin, dahin Möcht ich mit dir, o mein Beschützer, ziehn!

Kennst du den Berg und seinen Wolkensteg? Das Maultier sucht im Nebel seinen Weg. In Hoehlen wohnt der Drachen alte Brut. Es stuerzt der Fels und über ihn die Flut. Kennst du ihn wohl?

Dahin, dahin Geht unser Weg. O Vater, lass uns ziehn!

Mignon (Magyar)

Ismered-e a citromok honát? Narancs tüzel sötétlő lombon át, A kék egek halk fuvallata kél, Nem rezdül meg a mirtusz, a babér. Csak dél felé!

Te ismered!

Szerelmesem, odamennék veled.

Ismered azt a házat? Oszlopok Tartják tetejét, csarnoka ragyog, És márványszobrok állnak, nézve rám:

Mit tettek veled, szegény, kicsi lány?

Csak dél felé!

Te ismered! Védelmezőm, odamennék veled.

Ismered-e a hegy szűk ösvenyét?

Felhők között az öszvér félve lép, Barlangokban ős sárkányfaj tanyáz, Szirt omlik s rá örvénylő áradás. Csak dél felé!

Te ismered!

Menjünk, atyám! Utunk oda vezet!

Vas István