Gellértesítő Magazin - 2021/1 - húsvét

2021 HÚSVÉT

1. oldal

MAGAZIN

Tartalomjegyzék Plébánosi köszöntő ........................................................................3. oldal Nagyböjti lelkigyakorlat..................................................................5. oldal A feltámadt Jézus ünneplése: az „Öröm útja” ...............................8. oldal Imre Éva 11 éve karitászvezetőként ............................................10. oldal Új vezető, új tervekkel: Sárospataki Máté a Karitász-csoport új vezetője ...............13. oldal Szent Gellért földje .......................................................................17. oldal Beszélgetés a Farkas házaspárral .................................................21. oldal „Parázs” kiscsaládos közösség: új név, új logó .............................25. oldal Akihez Szent Gellért ragaszkodik – interjú Lánszki Péterrel ........27. oldal Családban marad – interjú Nyiri Dániellel és Gellérttel ...............29. oldal Szívhez és észhez szóló Szentlélek ...............................................34. oldal Albert Jolán: Kaláka-gyóntatás .....................................................35. oldal

Szent Gellértesítő magazin - 2021 Húsvét Felelős kiadó: Kelemen Imre plébános; Főszerkesztő: Pálos Ágnes Szerkesztik: Albert Jolán, Dr. Hubai József, Kelemen Imre, Nyiri Andrea, Nyiri Szabolcs, Povázson-Pálfy Zsuzsanna, Papp Katalin, Lánszkiné Kisgyörgy Enikő, Pálos Veronika, Sárospataki Máté, Lánszki Fülöp Plébániánk honlapja: www.szentgellertplebania.hu Facebook: fb.com/kelenfoldiszentgellert

2. oldal

Plébánosi köszöntő Szeretettel köszöntöm a kedves olvasókat húsvét ünnepén!

Mit is jelent számunkra húsvét ünnepe? A magyar nyelvben a húsvét szó nem sokat sejtet: csupán annyit, hogy húst veszünk magunkhoz. Mert véget ért a nagyböjti időszak, amikor – legalábbis péntekenként – nem ettünk húst, s most ezt végre újra megtehetjük… De ettől boldogok leszünk? Ettől vajon tényleg ünnep lesz az év egy adott napja? Aligha…

Számunkra a húsvét egész másról szól. Nem a húsevésről, s nem is a tavaszról meg a természet ébredéséről, hanem Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus feltámadásáról. Mert Jézus, miután értünk szenvedett és meghalt a kereszten, harmadnapra legyőzte a halált és az asszonyoknak meg a tanítványainak megjelenve bebizonyította, hogy ő valóban az élet ura. A sír, ahová nagypénteken eltemették, most üres.

A tanítványok óriási örömként élték meg mesterük feltámadását, hiszen ezzel beigazolódott, hogy volt értelme Jézust követni, hogy ő nem hagyta cserben őket, s van értelme további életüknek. Húsvét ünnepe számunkra is ilyen örömnek kell, hogy a forrása legyen. Van értelme a mi életünknek is, s ránk is a feltámadás öröme vár.

Különös napokat, heteket, hónapokat élünk mostanság. A koronavírus már jó ideje megváltoztatta mindannyiunk életét, s plébániai közösségeink is csak ímmel-ámmal, félig-meddig tudnak működni. Sokan közülünk magányosak, küzdenek a betegséggel, életük tele van szenvedésekkel és próbatételekkel, s nagyon várja már mindenki a szabadulást. Az idei húsvét, a feltámadás ünnepe

3. oldal

most arról is szól, hogy kérjük Jézustól a jelenlegi helyzetből való szabadulást és a feltámadást: hogy végre levehessük a maszkokat, találkozhassunk szabadon másokkal, részt vehessünk nyilvános liturgiákon és közösségi alkalmakon. Kérjük Istent, hogy adja meg nekünk és az egész világnak ezt az örömet minél hamarabb, s legyen ez az újrakezdés az eljövendő feltámadásunk előképe. Mert bár nagyon rossz dolog a világjárvány és rengeteg szenvedést okoz mindenkinek, egy valamire azért megtaníthat minket: hogy ne földi, halandó életünkben lássuk csupán az igazi boldogságunkat. „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített. Azért is sóhajtozunk itt, mert szeretnénk beköltözni mennyei otthonunkba.

Ha beköltözünk, többé nem látszunk ruhátlannak. Amíg tehát e sátorban lakunk, szorongva sóhajtozunk, mert nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így ami halandó, azt elnyelje az élet…” (2Kor 5, 1-6) Ebben a szellemben, családjaink és közösségeink életének megújulásában bízva kívánok minden kedves Olvasónknak áldott húsvétot, dicsőséges feltámadást!

Kelemen Imre plébános

4. oldal

Nagyböjti lelkigyakorlat avagy

Tavaszi munkálatok lelkünk kiskertjében Nincs ezen mit tagadni, mindnyájunk számára embert próbáló időket élünk. Ha valamikor, hát most aztán mindennél nagyobb szükségünk van nem csupán testi, de lelki épségünk gondozására, „pátyolgatására” is. Éppen ezért nagy örömmel fogadtam plébánosunk farsang végén bejelentett hírét, miszerint nagyböjt hétfőin – a már amúgy is komoly lelki hiányt okozó bibliaórák helyett – lelkigyakorlatos alkalmakra hív bennünket. Örültem tehát és vártam az első hétfőt.

Nos, ahogy mondani szokás: „Kenyerem javát már megettem”, s ez idő alatt volt szerencsém néhány lelkigyakorlaton részt venni. És mondhatom, mindegyikről magammal tudtam vinni néhány szép mondatot, gondolatot.

De most úgy érzem, ennél többet kaptam.

Kezdődik a tavasz. Ahhoz, hogy a magokat el tudjuk vetni, s hogy a kikelésüket elősegítő esővíz a földbe szivároghasson, előbb jó mélyen fel kell azt ásni! Ezért aztán Imre atya mindjárt az első alkalommal jó mélyen „beleásott” a lelkünkbe. Beszélt a nagyböjti időszakról, hamvazószerdától a feltámadásig, elmondta, miért fontosak az Egyház előírásai, a szertartások, a szentelmények, melyek által Isten együtt akarja megszólítani testünket és lelkünket. Ezek látható jelek, amelyek láthatatlan kegyelmeket közvetítenek.

5. oldal

És itt következett az első ásónyom: A kérdés így hangzott: Krisztus valóban feltámadt, vagy csak ellopták a holttestét? (A gondolat így első hallásra akár még eretneknek is tűnhet, de végiggondolva, a válasz sokkal inkább megnyugtató volt számomra.) Senki másnak nem lett volna erre oka, legfeljebb a tanítványoknak. De ha ők tették volna?

Hazugságért nem szoktak meghalni az emberek! És itt a második ásónyom: A fölsorolás, hogy hogyan tettek tanúságot az apostolok Krisztusról: János kivételével ki milyen módon szenvedett vértanúságot az Igazságért – hátborzongató és mélyen elgondolkodtató! És jött a harmadik: Egy amerikai iskolában történt lövöldözés kapcsán merült föl a kérdés: Ha Isten szeret minket, miért engedi, hogy ártatlan gyerekeket öljenek meg az iskolában? És a válasz: Istent elszomorítja ez, de mi kiutasítottuk Őt az iskolából, a családjainkból. Azt mondtuk: nincs Rád szükségünk, távozz az életünkből, ne legyen az iskolában ima, ne olvassuk a Bibliát, ne büntessük a gyerekeket, inkább engedjünk nekik szabadságot és szabadosságot, engedjük, hogy hallják, lássák az erőszakot, brutalitást, erkölcstelenséget és sátáni témákat újságokban, filmeken, zenékben és az interneten. És erre most azt kérdezzük: ez miért történhetett? Még mi merjük számonkérni? Azt aratjuk, amit vetettünk!

Engedjük hát be Istent az életünkbe, s adjuk át teljesen magunkat Neki!

6. oldal

Az ezt követő hétfőkön az így előkészített talajra már csak a magokat kellett elhullatni: Hallottunk a szentek életéről s a mi szentté válási törekvéseinkről, a tökéletes bűnbánatról. Hitbéli fejlődésünkről, vagyis arról, hogyan tudjuk megújítani gyermekkori hitünket és eljutni a felnőttkoriig. Hogyan éljünk folyamatosan Isten jelenlétében hűséggel és kitartással az imában? Átelmélkedtük mondatról mondatra, mit is mond nekünk az Úr imája, a Miatyánk.

S most várjuk a termékeny esőt s azt, hogy Isten áldott Napjának melege kicsíráztassa bennünk a magokat – remélve, hogy jó talajra hullottak bennünk!

Írta: Lánszkiné Kisgyörgy Enikő

7. oldal

A feltámadt Jézus ünneplése: Az „Öröm útja” Nagyböjtben negyven napon át készültünk húsvét ünnepére.

Igyekeztünk visszafogni és lecsendesíteni magunkat, próbáltunk lemondásokat és más áldozatokat vállalni, hogy kifejezzük Jézus iránti szeretetünket és keresztrefeszítése miatt érzett fájdalmunkat.

Most viszont elérkeztünk a feltámadás ünnepéhez, amikor az ujjongó örömnek és a keresztény derűnek van itt az ideje. Jó lenne, ha ez az időszak is legalább negyven napig, vagy akár még tovább is meghatározná lelki életünket. Feltehetjük magunkban a kérdést: Tudok-e valóban örülni Jézus feltámadásának és a világ megváltásának? Tudok-e tanúságot tenni erről a csodáról életvitelem, lelki békém és örömöm által?

Ebben, a húsvéti örömről való tanúságtételben lehet segítségünkre az öröm útja, vagy ahogyan a vatikáni kiadásban 2001-ben megjelentették: a fény útja (via lucis). Ez egy keresztúthoz hasonlóan végigjárható tizennégy stációs út, melynek során Jézus feltámadásától kezdve pünkösd ünnepéig imádkozzuk át a bibliai eseményeket.

Bevezető imádság: Urunk, Jézus Krisztus, aki azt mondtad: „Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”, küldd el Szentlelkedet híveidnek, hogy akik veled járjuk az élet keresztútját, húsvéti megjelenéseid stációinál vigasztalást, erőt nyerhessünk, és a végső állhatatosság kegyelmét; hogy mikor eljössz értünk, kezünkben égő mécsessel, a kegyelem hófehér ruhájába öltözve találhass minket és bevezethess az örök élet lakomájára, aki élsz és uralkodol az Atyával és a Szentlélekkel együtt, mindörökkön-örökké. Ámen.

8. oldal

Az Öröm útjának állomásai: 1.

Jézus föltámad halottaiból 2.

A tanítványok üresen találják a sírt 3.

A föltámadt Krisztus megjelenik Mária Magdolnának 4.

Jézus megjelenik az emmauszi tanítványoknak 5.

Az emmauszi tanítványok fölismerik Jézust a kenyértörésben 6.

Jézus megjelenik a tizenegy apostolnak 7.

Jézus hatalmat ad tanítványainak a bűnök bocsánatára 8.

Jézus megjelenik Tamásnak 9.

Jézus megjelenik az apostoloknak Tibériás tavánál 10. Jézus átadja a főhatalmat Péternek 11. Jézus elküldi tanítványait a világba 12. A föltámadt Krisztus a mennybe megy 13. Az apostolok Máriával együtt várják a Szentlélek eljövetelét 14. A föltámadt Krisztus elküldi a Szentlelket Az egyes állomások elején mondhatjuk: Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert feltámadásod által megváltottad a világot!

Az állomások végén pedig azt, hogy: „Köszönjük neked, Urunk!”

9. oldal

Imre Éva 11 éve karitászvezetőként Imre Éva tizenegy évig volt a Szent Gellért Plébánia Karitász csoportjának vezetője, ám idén ősszel, egészségi okokra hivatkozva, lemondott erről a tisztségéről. Megköszönjük a sokéves, kitartó és lelkes munkáját, szeretetteljes figyelmét az idős, beteg emberek iránt. Ha valaki kórházba került, mindig Éva volt közülünk az első, aki meglátogatta.

Karitász csoportunk Éva vezetésével havonta egyszer találkozott. A legfontosabb napirendi pont az ima volt, amit mindig a Magnificat-tal kezdtünk, majd folytattuk az imát a családokért, a betegekért, a papokért, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusért, a közösségekért, s végül a Magyarok Nagyasszonyának pártfogásába ajánlottuk országunkat. A program további részében megemlékeztünk a hónap szentjeiről, s közülük egyet kiemelve, valamelyikünk bemutatta életét, de volt olyan alkalom is, amikor szerzetesrendeket, vagy egyházi mozgalmakat ismertettünk. Ezt követően beszéltünk a környezetünkben élő betegek állapotáról, az esetleges kórházi látogatásokról, végül pedig az aktuális feladatokról. Természetesen nem feledkeztünk meg a névnaposok köszöntéséről sem.

Néhány alkalommal, többen közülünk, részt vettek plébániánkon kívüli karitász programokon is, mint például a máriabesnyői lelkigyakorlaton, valamint a Szent Erzsébet naphoz kötődő lelki napon.

Ezeken a programokon túl, Éva vezetésével, bekapcsolódtunk az egyházi év eseményeibe, illetve a plébánia életébe is. Az úrnapi körmenethez minden évben egy „sátort” a karitász csoport díszített fel, nagyböjt egyik péntekén pedig csoportunk vállalta a keresztút vezetését. Aktívan részt vettünk a

10. oldal

templombúcsú ünnepi ebédjének előkészítésében is. Karácsonyra és húsvétra az egyedülálló, idős betegeknek, valamint a nagycsaládosoknak ajándékcsomagokat készítettünk, amiket az idős betegeknek mi vittünk el, mások azonban személyesen jöttek el a csomagért. Éva előzőleg mindig megbeszélte az időpontot, s személyesen várakozott rájuk a plébánián.

A Katolikus Karitász minden évben meghirdeti a templomokban a tartósélelmiszer-gyűjtést, melynek eredményét mindig a karitász csoport összegezte.

Az összegyűjtött élelmiszerekből a plébánia szegényeinek szintén készítettünk csomagot, a többit pedig elküldtük a Szent Erzsébet Karitászközpontnak. Éva jó szervezőképességét bizonyítva, Erzsébet-napi ünnepi ebédre hívtuk meg az idős, már nem aktív karitásztagokat, illetve a plébánián, templomban korábban aktívan tevékenykedő embereket. A vasárnap 11 órai szentmise után, a plébánia nagytermében, Enikő segítségével, fiatalok adtak elő Szent Erzsébetre emlékező ünnepi köszöntőt. Ezt követően Alajos atya megköszönte a karitásztagok munkáját, majd az aktív karitásztagok, illetve a segítők felszolgálták az ebédet. Ebéd után a résztvevők hosszan elbeszélgettek, néha nótáztak, s akik még bírták, filmvetítéssel fejezték be a programot. Éva, a lelki programokon és a dolgos munkaórákon túl, a tagoknak közösségépítő programokat is szervezett. Ezek közül csak néhányat említve: meglátogattuk a Parlamentet, Budakeszin megtekintettük Majzik Mária szobrászművész alkotását, a Magyar Nemzeti Himnusz-szobrot, illetve Soroksáron a fatimai Szűzanya tiszteletére épült Szent István Király Plébániatemplomot.

Mindenért köszönet, jó volt veled dolgozni, ünnepelni, felüdülni!

11. oldal

Szöveg és kép: Papp Katalin

12. oldal

Új vezető, új tervekkel: Sárospataki Máté a Karitász-csoport új vezetője Ahogy előző cikkünkből kiderült, Imre Éva tizenegy év után lemondott plébániai karitászcsoportunk vezetéséről, és helyét Sárospataki Máté vette át. Ennek okán felkerestük, hogy meséljen nekünk arról, miért döntött úgy, hogy elvállalja ezt a nehéz, de annál inkább fontos feladatot, és hogy mik a tervei a jövőre nézve…

Hogyan kezdődött? Mi vitt rá Téged erre a döntésre?

A mostani döntés gyökere 2016-ra nyúlik vissza, amikor megfogalmazódott bennem, hogy jó volna valami többet tenni az Úr szolgálatában. Akkoriban – és azóta is – ez a kérdés erőteljesebben foglalkoztatott, azonban mindig próbáltam kifürkészni az Úristen akaratát és reálisan tekinteni arra, hogy az életállapotunknak megfelelően mi lehet az a feladat, amit hitelesen – értsd: a családot el nem hanyagolva – tudok csinálni. Telt-múlt az idő, kerestem a helyemet, közben a gyermekek is megnőttek annyira, hogy mostanra már a többségük önállóan közlekedik, ami jelentős könnyebbséget jelent számunkra. Idén január 1-jén a szentmise hirdetésében Imre atya megemlítette, hogy a karitászcsoport vezetője, Imre Éva visszavonul és keresnek valakit, aki tudja folytatni ezt a munkát. A hír, hogy a helyi karitász embert keres, valahogy megérintett. Egy hétig ezen járt az eszem, forgattam magamban és egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy igen, valami hasonló tevékenységet szívesen csinálnék, ez olyan valami,

13. oldal

ami terén az embernek egyébként is keresztényi kötelessége, hogy fejlessze magát.

Nem utolsó sorban beleillett abba a gyakorlatba, amit az utóbbi években próbálok egyre tudatosabban megélni, ami így foglalható össze: „Isten legyen minden, mindenben” (1Kor 15,28b) számomra! Kissé küzdenünk kell magunkkal, le kell mondani a kényelmünkről és picit többet vállalni másokért. Elhatároztam, hogy jelentkezem a karitászba. Papp Katáról tudtam, hogy a karitászban tevékenyen részt vesz, így 10-én vasárnap odamentem hozzá és megosztottam vele a szándékomat. A beszélgetés nem várt dolgokat tárt elém, nevezetesen, hogy ő már gondolt rám, mint vezetőre és Imre atyának már említette is ezt, azonban engem még nem „mert” felkeresni. Ez megerősítőleg hatott rám, de azért kértem az imáit, hogy valóban az Úr szándékai szerint alakuljanak a dolgok. Rá egy hétre szombaton, a szentmisén megérkezett a megerősítés az evangéliumon keresztül: „Kövess engem!” (Mk 2,14) és másnap, vasárnap megfogalmazódott: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3,10), ahogy azt az olvasmányban is hallhattuk. Már csupán egy leheletnyi ködfátyol lengte át a gondolataimat, ami akkor foszlott szerte azonnal, amikor feleségem a szentmise után odaállt elém és azt mondta, hogy ez egy olyan dolog, amit ő is szívesen tudna velem csinálni. A rákövetkező nap, hétfőn Imre atyával is beszéltem: elvállaltam!

Mik a célok, elképzelések?

A teendőkről elkezdtem érdeklődni nem csak a plébániánkon, de a régióvezetőnél és szomszéd csoportvezetőnél is, és egyre inkább világossá vált, hogy jóval nagyobb feladatról van szó, mint amire eredetileg számítottam. A lehetőségek gyakorlatilag kimeríthetetlenek. Minél több emberrel beszéltem a

14. oldal

plébániai karitász kapcsán, azokkal, akik eddig is részt vettek a szorosabban vett munkában (mert tágabb segítségi kör is rendszeresen volt), annál inkább előtűnt az a láthatatlan bástya, ami a karitász közösség észrevétlen, azonban rendszeres és hűséges háttérmunkáját tükrözi. Ezúton is köszönet illeti azokat, akik ebben a munkában részt vettek! Természetesen továbbra is számítunk rájuk, hiszen példát állítanak a fiatal nemzedékek számára.

Hogyan is tekintek a plébániai karitászra, milyen szerepet tulajdonítok magamnak?

Fontosnak tartom, hogy minden, amit teszünk, az Úr dicsőségére kell, hogy váljon és be kell mernünk ülni abba a bizonyos talicskába (vö. Imre atya febr. 14-i prédikációjával), amit Krisztusunk tol! A fentiekből következően is azt gondolom, hogy ez nem egy egyszemélyes vállalkozás. A karitász – véleményem szerint – egy olyan szolgálat, ami az egész plébániát át kell, hogy járja, a híveket és az atyákat egyaránt, hiszen a szeretetszolgálat nevesített feladatát jelenti, amibe számos tevékenység sorolható (pl. idősek, betegek, rászorulók, családok stb. segítése). Ebben az egész plébániának részt kell vennie, az egész plébániai közösséget át kell, hogy járja. Kicsiket és nagyokat egyaránt. Miért? Mert, aki komolyan veszi istenfiúi (megkeresztelt) mivoltát, az nem csak elméletben, de gyakorlatban is megvalósítja azt, azaz imádkozik és cselekszik. Szerintem a hívek döntő többsége, de minden bizonnyal mindenki, már megvalósítja ezt. Azonban mindig lehet és kell is fejleszteni magunkat (vö. talentumokról szóló példabeszéd, Mt 25, 14-30)! A cél az, hogy aki valamilyen formában szeretne segíteni, az tudjon! Ha egyszeri alkalommal, akkor úgy, ha állandó jelleggel, akkor akképpen. Szeretném eloszlatni azt a képzetet, hogy ez az idős hívek „dolga”. Valóban, a legtöbb helyen rájuk hárul ez a

15. oldal

feladat, amelyet nagy kitartással, szeretettel és erőfeszítéssel csinálnak, mint ahogy itt is tették. Mint mondtam, a feladatok sokfélék lehetnek, így számos módon vehetünk részt a karitász életében is. Szeretném, hogy mindenki, aki késztetést érez az együtt munkálkodásra (még ha ez egy egyszeri alkalom is) bátran be tudjon kapcsolódni. A plébániai karitász csak miattam nem fog működni, ehhez kell minden plébániához kapcsolódó testvér!

Fontosnak tartom, hogy a karitász látható legyen és a plébánia egészét felölelje. Látható legyen, ugyanakkor láthatatlan módon, tapintattal tudjon segíteni, lehetőséget teremtve a név nélküli segítségnyújtásra is.

Ezúton szeretettel hívom és várom minden kedves hívő testvéremet a közös munkára! A karitász rendszeres és eseti programjairól, akcióiról minden esetben hírt fogunk adni, így konkrét feladatokhoz is lehet kapcsolódni. Az első év egyébként is az ismerkedés jegyében fog eltelni. Jelentkezni lehet a gellertkaritasz@gmail.com email címen.

Szöveg: Sárospataki Máté

16. oldal

Szent Gellért földje A Gellértesítő legutóbbi számába „Érdekességek Kelenföld múltjából” címmel ismeretterjesztő cikket írtam, majd elküldéskor megfogalmazódott bennem: ahhoz képest, hogy egy plébániai újságba írtam, egyáltalán nem tartalmaz egyházi vonatkozást. Ezt a csorbát igyekszem helyrehozni most egy újabb, hasonló témájú cikkel.

Kelenföld újkori történetéről megtudtuk, hogy az újkoron belül is nagyon későn kezdődött el Budapest sok más területéhez képest, ennek pedig legfőbb oka, hogy a terület nagy része ingoványos volt, a maradék pedig szőlőhegy funkciót töltött be, egészen a századfordulóig nem nagyon volt itt más. A budai oldalon haladva egészen a Tabánig kell mennünk, hogy megtaláljuk az első valamirevaló települést, dél felé Budafok (régen: Promontor) egy patinás, régi település.

Viszonylag kevés templom van Újbudán. A neobarokk Szent Imre templomot 1938-ban építették, a kerület többi katolikus temploma – beleértve a Szent Gellért Plébániatemplomot is – viszont modernista jellegű. A múlt évszázad második fele ugyanis érthető okoknál fogva nem a nagy templomépítésekről szólt.

Legérdekesebb azonban az egyedülálló Sziklatemplomunk. Szent Gellért püspököt 1038-ban, a Vata-féle lázadás résztvevői akkor fogták el, amikor Endre herceg elé sietve éppen a pesti révnél várt. Ez nem messze a Sziklatemplomtól történt, a mai Rudas-fürdő környékén, majd

17. oldal

innen a hegyoldalra vitték, hogy onnan kétkerekű kordén a mélységbe taszítsák. Tehát Szent Gellért szobrát elég pontosan vértanú halálának helyszínén állították fel. Ennek ellenére a Gellért-hegy egészen újonnan viseli a püspök nevét hivatalosan is, bár a köznyelvben biztosan több, mint száz éve így terjedt el, sőt, XIX. századbeli térképeken is feltűnik ez a nevezet. Budapest németajkú lakossága – akik volt idő, hogy többségben is voltak! – „Blocksberg”-ként hivatkoztak rá. Az előző cikkben már említett „Dűlőkeresztelő” alkalmával a Kelen-hegy nevet kapta vissza az akkor még szőlőhegy funkciót betöltő domborulat. Érdekes, hogy a „Kelenfeld hegye” helységnév először egy 1277-es oklevélen szerepel. A ma is érvényes név magyarázat azt valószínűsíti, hogy a „kel”, azaz át-kel szavunkból ered ez a név, így még erről is eszünkbe juthat a püspök, aki a Dunán át akart kelni, de ezt már nem tehette meg.

A Szent Gellért tér (amelyet még egy-két évtizeddel ezelőtt egyszerűen Gellért-térnek csúfoltak) szintén emléket állít, a Sziklakápolna viszont ma Magyarok Nagyasszonyáról nevezett, régen pedig Szent Iván-barlangnak hívták. Állítólag Iván egy szent remete volt, aki a barlangban élt, de engem az sem lepne meg, ha inkább a Szent Iván-éji pogány népszokásokhoz lenne köze (bár erre bizonyítékot nem találtam). Ezt az mondatja velem, hogy a Gellért-hegyről még a XVIII. században is teljesen hétköznapi vélekedés volt Pest lakosságának körében (a budai oldal egésze szinte lakatlan volt akkoriban), hogy a hegy a boszorkányok találkozóhelye, talán nem is teljesen alaptalanul. Tény, hogy a domb északi oldalán kupleráj működött. Tehát 1931-ben, mikor kialakították a

18. oldal

Sziklatemplomot, már nagyon ideje volt, hogy megszenteljék azt. Sajnos ismert a történet, hogy bő két évtizednyi tündöklés után egyszerűen befalazták „nemzetbiztonsági okokból”, és egészen a rendszerváltásig kellett várni, hogy a barlangüreg visszakapja funkcióját, mint templom. Mind a befalazás, mind a fal lebontásának aktusa nagyon szimbolikus.

A fal a Pálos rend működését éppúgy, mint a katolikus vallás gyakorlását és annak a magyarságra jellemző, ősi kultúránk nyomait megszentelt formában tartalmazó formáját egy csapásra hivatott ellehetetleníteni, ez által pedig a magyarok nemzetben való gondolkodását is. Senki ne higgye, hogy hirtelen ősmagyar szinkretista lettem, maga Szent Gellért találta ki, hogy a katolicizmus hatékonyabb elfogadtatása érdekében „az ő (t. i. Szent Gellért) tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az szíz Máriát ez Magyarországban Bódog-Asszonnak, avagy ez világnak nagy asszonyának hívnák”.

19. oldal

Nem mindenki tudja, de a Gellért-hegyen volt kálvária is. Az első, kezdetlegesebb 1715-ben épült fel, száz évvel később pedig megújították. Ez már komolyabb volt, kőből rakott stációkkal, s a tetején kápolnát is építettek. Sajnos a II. világháborúban ért sérülései után ennek maradéka is a múlt század közepi rontó erőnek esett áldozatul. Pedig milyen szép lenne, ha ma is Keresztutat járhatnánk ezen a szép, és nem túlzás, hogy világhírű magaslaton!

Kiegészítés: Úgy látszik, kifejezetten befolyásos emberek is olvassák kis példányszámú újságunkat, mert nem rég Bedros J. Róbert, a Szent Imre Kórház főigazgatója, miniszterelnöki megbízott bejelentette a Dél-Budán pár éven belül megvalósuló „szuperkórház”-projekt kapcsán, hogy annak megvalósulásával párhuzamosan a Szent Erzsébet sósfürdőt valamilyen formában újra fogják építeni, mégpedig eredeti helyén! Kíváncsian várom, vajon „nagy horderejű” cikkem hatására bejelentik-e a Gellérthegyi kálvária újjáépítését a következő hetekben-hónapokban...

Szöveg és kép: Lánszki Fülöp

20. oldal

Beszélgetés a Farkas házaspárral Beszélgetés sorozatunkat a Farkas családdal folytatjuk, Vandával és Attilával. Témáink a nagyböjtön kívül természetesen az idei esztendőt markánsan meghatározó vírushelyzet, és az, hogy ezt az időszakot hogyan élik meg a fiatal családok.

Kérjük, meséljetek pár szót az életetekről, családotokról!

Vanda: 2015-ben házasodtunk, 2017-ben született az első kislányunk, 2019-ben a második, 2020-ban a fiunk, így igen eseménydús éveket tudunk éppen magunk mögött.

Attila: Vanda pécsi, én pedig Budán nőttem fel, a munkahelyünkön ismerkedtünk meg, ahol közvetlen kollégák voltunk egy ideig.

Vanda azóta máshol dolgozik (illetve három éve már otthon van a gyermekeinkkel).

Ha jól tudjuk, ti felnőttként, közösen készültetek fel a bérmálkozásotokra. Milyen közös ajándékokat kaptatok a Szentlélektől?

A: Nem tudnék most olyan ajándékot mondani, ami közös volt, inkább az volt a Szentlélek ajándéka, hogy együtt készülhettünk fel a szentség felvételére.

V: A felkészülés két évig tartott, bár én ebből csak másfél évig tudtam járni, mert közben megszületett a nagyobbik lányunk. Én nagyon élveztem a katekumen csoport alkalmait, és szerintem sokat segített nekünk abban is, hogy a hitbéli dolgainkat meg tudjuk osztani egymással.

21. oldal

A: Emlékszem, egy-egy alkalom után mennyit beszélgettünk vagy vitatkoztunk otthon még a témákon. :) Mióta tartoztok a Szent Gellért Plébánia közösségéhez? Hogy érzitek itt magatokat?

V: Miután megszületett a nagyobbik lányunk, azután kezdtünk el a Szent Gellért templomba járni misére, annak idején első sorban azért, mert Diósdon, ahol lakunk, a babakocsival tulajdonképpen nem fértünk be a kis templomba. És megtetszett, hogy a Szent Gellértben el lehet vonulni a gyerekekkel egy szeparált részre, ahol a babasírás kevésbé zavarja a szentmisét.

A: Amikor Vandával a második kislányunkat vártuk, az egyik mise után odajött hozzánk Tarcsai Gergő és megkérdezte, lenne-e kedvünk egy induló házas közösségben részt venni.

V: Ezen nagyon meglepődtünk, mert akkor még senkit nem ismertünk ebből a plébániai közösségből (Gergőt sem), de örömmel igent mondtunk. Én különösen örültem, mert amióta elköltöztem otthonról, nagyon hiányzott egy közösség.

Okozott valamilyen változást életetekben a COVID? V: Megpróbáljuk most a zsigeri reakciónkat visszafogni és nem panaszkodással kezdeni. Persze, mi is érezzük a negatív hatásait, de hála Istennek a környezetünkben nem volt senki, akivel komoly baj történt volna. Így mi nagyon sok pozitívumot is megélünk ebben az időszakban. Például Attila sokszor dolgozik otthonról, ilyenkor megspóroljuk a munkába menet és jövet idejét, illetve együtt tudunk ebédelni. A tavalyi lezárás óta sokkal többet beszélgetünk egymással, és Attila is jobban bele tud folyni a gyerekek nevelésébe.

22. oldal

A: Én sok mindent átértékeltem ebben az időszakban, például az együtt töltött idő fontosságát. Nem érdemes halogatni az együtt töltött időt, hiszen annyi tragédiáról hall az ember. Ha ezek az együtt töltött pillanatok kimaradnának, később nagyon bánnám.

V: Azért van ennél sokkal profánabb pozitívuma is számomra: az első szülésem után nagyon kiestem az autóvezetési gyakorlatból, és a tavalyi lezárások alatt lett bátorságom újra elkezdeni vezetni, mert szinte alig voltak autók az úton.

Hogyan töltöttétek a nagyböjtöt?

A: A legnagyobb kísértés számomra a jelenlegi bezártság kapcsán az, hogy egyre több időt töltsek a számítógép előtt a munkán kívül is (sorozat nézés, játék, stb…), ezért elhatároztam, hogy „digitális megvonásban” részesítem magam, és igyekszem ezt az időt inkább olvasásra fordítani.

V: Nekem nagyon megnehezítette a nagyböjti készületet az, hogy nem tudunk szentmisére járni, kisgyerekkel amúgy sem egyszerű a gyónást megoldani, de ebben a szituációban meg különösen.

A: Illetve a szentáldozás is nagyon hiányzik mindkettőnknek.

Ti is tagjai vagytok a legújabban alakult kiscsaládos közösségnek. A COVID időszakában nehéz egy közösséget elindítani, Ti hogy haladtok a közösségépítéssel?

A: Elindulni végülis elindultunk (mert az még a a COVID előtt volt), csak pont amikor el tudtunk volna mélyülni, akkor kellett úgy döntenünk, hogy szüneteltetjük az alkalmakat. V: Nyáron volt egy kötetlen találkozásunk, ami nagyon jó volt. Ezután még volt egykét alkalmunk, aztán sajnos újra megszakadt ez a lánc. Reméljük, hogy ha vége lesz a COVID szituációnak, újra meg tudjuk tartani az alkalmainkat. Nekem nagyon jó volt, amikor a misén

23. oldal

összefutottunk az egyik házaspárral és pár szót tudtunk beszélni egymással. Jó volt azt érezni, hogy már van kivel összefutnunk :) Mit üzentek a párkapcsolatban lévő, de egymás felé a házasság szentségében még el nem kötelezett fiataloknak?

Miben találtátok meg a házasságotok kincseit?

V: Mostanában nagyon divatos a házasság nehézségeit reklámozni, de én úgy érzem, hogy házasságban élni jó, elköteleződni jó. Jó nézni a másik fejlődését, segíteni egymást az úton, látni azt, hogy akár csak öt év alatt mennyire más ember lesz a másik.

A: Házasságunk kincsei pedig éppen a gyerekszobában alszanak :)

Köszönjük a beszélgetést! Áldott húsvétot kívánunk az egész családnak!

Szöveg: Nyiri Andrea és Szabolcs

24. oldal

„Parázs” kiscsaládos közösség: új név, új logó A 2015. év végén indult, hat családból álló családos kisközösségünk tavaly év végére saját nevet választott magának, aminek szükségét éreztük azért, hogy meg tudjuk magunkat nevezni egyszerűen, tisztán, érthetően. A névadás igénye már 2016-ban felmerült, azonban most érett be. A 2020-as évben intenzíven foglalkoztunk a névkereséssel, összejöttünk, ötleteltünk és végeredményképpen a PARÁZS név mellett döntöttünk. Mit szimbolizál ez az elnevezés? A parázs sajátja, hogy bármikor felszítható, elemi erő van benne, amely lángra lobbantható, izzik. Tulajdonságai a tüzes lelkülethez (vö. Róm 12, 11) hasonlíthatók, van mélysége, nem annyira lobbanékony, inkább kimért, a család, az otthon melegét adja, így ahol parázs van, ott élet van.

25. oldal

Az elnevezést formába is öntöttük logó képében, ami idén év elejére készült el. A logó készítése mindig jó alkalom arra, hogy valamiben jobban elmélyedjünk. A néhány korai változat (az egyik skicc itt is látható - előző oldal) után hamar kirajzolódott a végleges motívum (ld. digitális kép). A szív jelképezi egyszerre a család szeretetegységét és a közösséget is. Formája a parázs szögletességét körvonalazza. A stilizált formájú láng utal a Szentlélekre és a fellobbantható belső erőre, ugyanakkor jelzi az egységet is. A szívparázs fényeiből kivehető, hogy katolikus keresztény közösségről van szó.

Szöveg és képek: Sárospataki Máté

26. oldal

Akihez Szent Gellért ragaszkodik - Interjú Lánszki Péterrel Interjúsorozatunk következő alanya Lánszki Péter - Péter bácsi. Péter hosszú ideje közösségünk tagja és az urnairoda alkalmazottja. Feleségével, Encivel számos közösségi programon is részt vesznek, közösségünk nagyra becsült tagjai gyermekeikkel együtt.

Mióta jártok családoddal plébániánkra?

Az egész úgy kezdődött, hogy 1987ben első gyermekünknek kis híján a Gellért nevet adtuk. Akkor még nem is sejtettük, hogy Szent Gellért zokon veszi, hogy nem az Ő nevét választottuk. Három év múlva, 1990 nyarán költöztünk Kelenföldre. Ettől kezdve Szent Gellért neve kíséri az életünket.

1991-ben, elsősorban „szent-imrés” házaspárok, egyesületet és alapítványt hoztak létre egy katolikus szellemű óvoda megteremtéséért. A kezdeményezéshez mi is csatlakoztunk, több „szentgellértes” szülővel együtt, így lettünk alapító tagjai annak az óvodának, aminek játékait később mind az öt gyermekünk koptatta. Az óvodát ki másról, mint Szent Gellértről nevezték el. A folyamat nem állt meg, talán mondanom sem kell, mind az öten a Szent Gellért Gimnáziumban érettségiztek. Jelen állás szerint feleségem dajka, nagyobbik lányunk pedig óvodapedagógus a Szent Gellért óvodában.

27. oldal

Mióta dolgozol az Urnairodán? Hogyan kerültél oda, s mik a feladataid?

Hogy kerültem az irodára? Nem nekem jutott eszembe.

Rajszi Ágnes hitoktató keresett meg 2018 januárjában (akivel jó kapcsolatot ápolunk, hiszen feleségemmel 15 hittanos táborban vettünk részt, mint segítők), hogy volna-e kedvem az urnairodai szolgálathoz. Nem véletlenül mondtam szolgálatot munka helyett.

Februárban igent mondtam, de csak nyári kezdéssel, hiszen előző munkahelyem egy szimfonikus zenekar volt, ahonnan évad közben távozni etikátlan.

Az irodában a temetői urnafülkékkel kapcsolatos ügyintézés és adminisztráció, adatrögzítés a feladat. Ez a feladat „munka” része, mely sokszor érzékeny és néha jogilag problémás eseteket is tartogat. A „szolgálat” pedig az, hogy a gyászoló hozzátartozó ne egy hivatalban érezze magát, hogy kérdezés nélkül is megnyugtató, empatikus törődést kapjon. Számomra a munkának ezen része sokkal könnyebb.

Szabadidődben mit csinálsz szívesen?

A szabadidőmben legszívesebben horgászni mennék, talán nyugdíjas koromban sűrűbben megtehetem. Egyébként gyerekkorom óta szeretem a térképeket tanulmányozni, és ha az ügyfél már elment és nem ülnek kint sorban az emberek, egy-egy érdekes, sosem hallott településnevet gyorsan megkeresek a neten.

Miután temetőnkben sokan nyugszanak olyanok, akik NagyMagyarországon születtek, van bőven keresgélni való...

Mik a tervek a jövőre nézve?

Tervek? ... Eldobom a maszkokat … NAGY családi összejövetel!

Szöveg: Povázson-Pálfy Zsuzsanna

28. oldal

Családban marad...

Interjú Nyiri Dániellel és Gellérttel Nyiri Dani több mint három évig volt ministránsaink vezetője. Öccse, Gellért, nemrégen vette át tőle ezt a nemes feladatot.

Erről, magáról a ministrálásról és a jövőbeli tervekről beszélgetett velük Pálos Veronika (Roni), aki egykor saját maga is ministránsvezetőként tevékenykedett.

Először is, azt szeretném megkérdezni, hogy mióta jártok a plébániára?

Dani: Amióta az eszemet tudom, a plébániára járok, szüleim elmondása szerint nagyjából kétéves korom óta. Akkor Zsiga Péter atya volt a káplán, akivel szüleim egy hosszabb beszélgetés során összebarátkoztak.

Gellért: Tekintve, hogy egy családba tartozunk, sokkal többet nem tudok hozzátenni. Mivel két évvel fiatalabb vagyok Daninál, így születésem óta, tehát 16 éve ide járunk. Itt kereszteltek meg. Az egyik első emlékem a plébániával kapcsolatban, hogy a gyermekmegőrzőből nézem, ahogyan Péter atya misézik.

Mióta ministráltok, milyen emlékeitek vannak a kezdeti időkről?

D: Hat évesen, ami azt jelenti, hogy 13 éve kezdtem el ministrálni.

Akkor Holcz Ági és Tóth Petra (Csurgai Petra) voltak a ministránsvezetők, akik nagy hatással voltak rám, nagyon jól csinálták a dolgukat. Utólag sokat segített, illetve sok tanulságot tudtam azokból az időkből levonni. Ők voltak, akik bevonzottak a

29. oldal

közösségbe. Hetente egyszer voltak ministráns foglalkozások, ahol én voltam az egyik legkisebb ministránsjelölt. Emellett a szüleimtől is sok támogatást kaptam, mivel már apukám is ministránsvezető volt fiatalabb korában, így szinte egyértelmű volt, hogy követni fogjuk az ő példáját. De ehhez hozzátartozik az is, hogy nem is ellenkeztünk, hiszen Ágiék nagyon szimpatikusan csinálták a dolgukat, illetve rengeteg energiát fektettek bele.

G: Még annyit tennék hozzá, hogy én is nagyjából elsős koromban kezdtem el ministrálni, hasonló háttérrel. Számomra nagyon meghatározó volt, hogy egy pap mellett segédkezhetünk, és hogy ő mindig velünk volt a különböző programokon, ami egyértelműen jó hatással volt rám. Ezek mellett pedig nagyon sok jó emberrel voltam körülvéve, akikkel jól érezhettem magamat. Meghatározó élmény volt a sok métázás és a hittantáborok.

Most pedig ugrunk egy nagyot az időben. Dani, téged kérdezlek, milyen emlékezetes pillanatokra tudsz visszagondolni ministránsvezetőséged alatt?

D: Amikor már én voltam a ministránsvezető, akkorra esett Erdő Péter bíboros látogatása a plébánián, ami nagyon meghatározó élmény volt. Szépen fel kellett készülni a püspöki misére, de úgy gondolom, hogy jól meg tudtuk oldani. Emellett az első és a második húsvétot tudnám kiemelni, amik nagyon emlékezetesek voltak. Sajnos a harmadikon a járvány miatt nem tudtunk személyesen részt venni és ministrálni. Számomra még nagy élményként maradt meg egy ministránspróba, ami előtt egy éjszakai focitornán vettem részt, és két óra alvás után tartottam meg a foglalkozást, ami végülis jól sikerült.

30. oldal

Mire tudsz visszaemlékezni, ami inkább kihívás volt a több mint három év ministránsvezetőséged alatt?

D: A sok pozitívum mellett a húsvéti szent három nap volt az, ami sok kihívást rejtett magában. Ilyenkor hosszasan egyeztettem Lojzi atyával a szertartások előtt, kiadványokat csináltam, összeírtam a feladatokat, amelyek nagyjából 5-6 órát vettek igénybe. Ezután pedig a két - két és fél órás próbák következtek, és ez így ment három napon keresztül, ami eléggé megterhelő volt. Emellett amit meg tudnék említeni az az, hogy mindig nagyon fájdalmasan érintett, ha valakin látszódott, hogy elvesztettük. Volt olyan, akit a képzés után nem sikerült bent tartani a közösségben, volt, aki egykét programra eljött, de nem érezte jól magát, később pedig nem nagyon jött. Ezek mindig nagyon rossz élményként maradtak meg, fájt, hogy nem sikerült őket bevonzani.

Dani, milyen érzések vannak Benned most, hogy átadtad a testvérednek a ministránsvezetői pozíciót?

D: Úgy gondolom, hogy ráfér a közösségre a vérfrissítés, örülök, ha új szempontok és új gondolatok jelennek meg! Nem gondolom, hogy bármiért is szégyenkeznem kellene az elmúlt három évből, de azt se gondolom, hogyha még egy évet kellene tovább csinálnom, akkor lennének rá ötleteim. Úgy gondolom, hogy nagyon jó helyre került a közösség, úgyhogy összességében elégedett vagyok.

Gellért, Benned milyen érzések vannak ezzel kapcsolatban?

G: Nagyon jó érzés, hogy sokkal jobb közösséget kaptam, mint amit remélhettem volna. Ez főként elődeim, többek között Dani sokéves munkájának az eredménye. Ez látszik a ministránsok számában és lelkesedésükben is. Látszik, hogy barátságok

31. oldal

alakultak ki, szinte minden misén van ministráns, illetve a külön programokon is sokan és szívesen vesznek részt. De emellett az is ott van, hogy a Covid miatt az utóbbi másfél hónapban, amióta hivatalosan ministránsvezető vagyok, azóta nagyjából négy-öt kilences misén vezethettem csak igazán, így egyszerre az egész közösséggel még nem találkozhattam, mint vezető. Viszont ami remek, hogy találtam olyan vezetőtársakat, akikkel tudunk beszélgetni, programokat szervezni. Összességében nagyon jó kis csapat állt össze. Nyilván az is egy feladat, hogy őket összefogjam, de nagyon bizakodóan állok hozzá, nagyon sok lehetőség van ebben a közösségben. Ha végre beindul az élet, akkor még több lehetőségünk lesz.

Ehhez kapcsolódóan szeretném megkérdezni, hogy milyen terveid vannak a jövőre nézve?

G: Szeretném megtartani azt a szokást, hogy havonta lesznek a ministránsoknak külön programok. Mellette egy nyári tábor is készülőben van, ami úgy néz ki, hogy négy napig fog tartani, a helyszín pedig a plébánia balatoni nyaralója lesz, amire sok jó ötlettel készülünk. Ami pedig nekem szívügyem, és úgy gondolom, hogy liturgikus szempontból is fontos, hogy egy beosztás alapján mindegyik vasárnapi misén legyen ministráns, mivel az sajnos kivitelezhetetlen, hogy én, mint ministránsvezető minden misén részt tudjak venni. Távlati terv pedig, hogy a közösség még jobban összekovácsolódjon, önállóan és gördülékenyen tudjunk működni, ne csak egy emberen múljon minden. Egy olyan közösséget képzelek el, ami lánctalp módjára folyamatosan megy tovább.

Mit üzentek a leendő ministránsoknak, akik fejében már megfordult a ministrálás gondolata?

32. oldal

D: Azt tudom mondani, hogy azalatt a 13 év alatt, amíg ministráltam, rettenetesen jól éreztem magam. Lehet korábban is és később is csatlakozni. Ha megfordul valaki fejében, hogy szüksége van egy stabil helyre, akkor, ha elvégzi a képzést és eljár ministrálni és a programokra, az a ministráns közösségben biztosan meg fogja találni a helyét. Én ennyi év után csak azt tudom mondani, hogy megéri!

G: Én még azt tenném hozzá, hogy istenkapcsolatom szempontjából nekem nagyon sokat adott az, hogy egy misén nemcsak egy harminckettedik ember voltam a templomban, aki ült, hanem egy harminckettedik ministráns, aki állt és volt feladata.

Mindig egy ministrálásnak, vagy akár egy hétnek a fénypontja az volt, hogy kimehetek perselyezni, vagy tálcázhatok. Sokkal közelebb lehetek az oltárhoz, sokkal részletesebben belelátok a dolgokba, amivel közelebb kerülhetek a Jóistenhez. Mindenképp úgy gondolom, hogy érdemes csatlakozni a lelki- és a közösségi élet miatt is. Nagyon jó, hogy Imre és Péter atya itt vannak, és ha ők, mint papok más papokkal együtt Istennek szentelték az egész életüket, akkor mi, ministránsok azt a pár évet Isten miatt is és miattuk is nagy örömmel odaajándékozhatjuk.

D: Nagyon sok sikert szeretnék kívánni Gellértnek, és ígérem, hogy a fél szemem mindig rajta lesz, hogy tudjak neki segíteni, ha szüksége van rá!

Csatlakozva Danihoz, mi is sok sikert kívánunk Gellértnek, Daninak pedig köszönjük az eddigi szolgálatot!

33. oldal

Szívhez és észhez szóló Szentlélek A tinédzser tábortüzek, vagy a húsvéti családi ebédek szikrája is lehetne e cím. Amennyiben beírjuk a „Szentlélek ajándékai: tudomány” szavakat a Google-ba, a kereső sok vallásfilozófiai idézetet ad ki. A szavak csak tudásról és tapasztalatról, cselekvésről szólnak? Vagy az érzelmeknek is van közük hozzá?

Mennyiben szabadna megbíznunk a megérzéseinkben, ha döntést, vagy döntéssorozatot kell meghoznunk? Akkor, ha komoly dilemmáról mesél valaki nekünk, például: Szentlélek, igazíts el a világ dolgaiban, „lényegében minden esemény tünékeny, mulandó, hiábavaló, fények és árnyak is… (Belon Gellért: Imádkozzál) Mire építhetek?

Ilyenkor rögtön támad egy érzésünk, melyik lenne helyes és melyik helytelen. Ugyanakkor megpróbálunk logikusan gondolkodni, hogy ezzel is erősítsük megérzéseinket. Meghalljuk a megérzéseinket, viszont azt is tudjuk, hogy egy megérzés nem egy objektív dolog. Ugyanakkor ennek az ösztönös megérzésnek komoly hatása van az álláspont kialakulásában. S közben arra is rákérdezünk önmagunktól: hogyan lehet az, hogy érzelmileg ennyire megérint engem? Lehet, hogy csak én látom így a dolgot, és nem tudom eldönteni, objektíven megítélni? Így jutunk el olyan eredményre, hogy nem is az objektivitás a lényeg, hanem az, hogy objektíven lássuk azt, hogy szubjektív látásmódról van szó.

Miért van szükségünk a Szentlélek segítségül hívására?

Még akkor is, ha a hozzá vezető út nem mindig vidám „túra”. Életünk ugyanis nagyon komplex és változó. Sok dolog felett nincs kontrollunk (pl.: járvány, súlyos megbetegedés stb.).

34. oldal

Ismerünk olyan embertársakat, akik igazán bölcsnek tartják magukat, tisztában vannak képességeikkel és gyengeségeikkel, s megelégszenek azzal, hogy határaik ismeretében, így fogadják el magukat. Nincs szükségük kívülről kapott megerősítésre. És úgy tűntetik fel magukat, hogy ez a függetlenség maga a (kérdőjeles) boldogság.

Számunkra jó, hogy van harmadik isteni személy. Ő, a Szentlélek a hitünkben a „kovász”, aki szüntelenül ránk árasztja erejét. A Szentlélektől kapott bölcsesség néha Titok. Nem úgy, hogy tabu téma, hanem oly módon, hogy saját magunk sem tudjuk mit is akar Ő. Sőt, lehet úgy is – ha elmélkedünk tovább – hogy nem is magunk miatt fontos, hanem azok számára, akikre tartozik.

Olvashatunk a Szentlélek meghívásos titkairól az evangélistáktól, s rájövünk, milyen nehéz is volt a sajátjukat leírni, elmesélni. Milyen kihívás a Titokról beszélni is. A Szentlélek transzcendens világosságot nyújt számunkra. Igen sokat/keveset tudhatunk meg a tudományokból, azonban a Lélek felnyit/felébreszt bennünket, növeli a megismerés horizontját. Ő hozhatja tudatunkba az isteni álláspontot. Hozzásegít a teremtés teológiai megértéséhez. A tudományos kutató fejében nemcsak kipattannak a tézisek, hanem sugalmazódnak is. Így haladjunk a húsvét - pünkösd vándorúton!

Szöveg: Dr. Hubai József

35. oldal

Albert Jolán: Kaláka-gyóntatás Gyerekkorom húsvétjába Kapaszkodok, és visszanézek…

Be tiszta, be szent volt minden!

Mit bűntől szabadultan érzek.

Fényesre pucolt cipőnkről, Csak úgy csepegett le a sárlé.

Húzott, ragadott magával, Bűnünk terhe, mi nem a másé.

Kelepeltek, s mi készültünk: „Kaláka-gyóntatás van máma.”

Szánva és bánva bűnünket, Özönlött a kegyelmek árja.

Minden szerről lassan gyűltek: „Dícsértessék!”-gyerek hangja szólt. „Mindörökké!”-válaszában, Apák, s anyák lelke benne volt.

Mentünk csendben, magasztosan…

Hosszú, sáros utcákon végig.

Bízva, hogy kihez sietünk, Megtisztít, s elkísér a sírig.

Gyóntatószékben esetten, Szégyenkezve mondtuk hibáink, Egy Miatyánk, s egy Üdvözlégy, Rebegtük suttogva imáink.

Apró keresztünket vittük; Mi gyermekek húsvétra várva, Templom kövén térdepelve, Borultunk a Szent Keresztfára.