már te is látsz!

és szépen csendben, feltűnés nélkül szeretett volna megajándékozni. Még csak megköszönni se tudtam. Akkor vettem észre a zsebemben az evőeszközöket, amikor már tovament. Az egyetem menzáján azóta is ezzel eszem az ebédemet.

Gondolataimból a villamos csörömpölése rázott fel. A vezető legalább erre figyelt. De hogy mindenki észreveszi-e, és még időben hátrébb lép-e, az már egy egészen más kérdés. A járműre felszállva bábmesterem remegő kézzel szorította meg a kapaszkodót. Ki kell tartani az úticélig. Ilyen kézzel nem lehet kapaszkodni. A remegő kezű bábjátékosokat is nyugdíjazzák, anélkül, hogy megkérdeznék, ő mit szeretne. Elvégre is mi hasznát veszik egy remegő kezű játékosnak a társadalom tökéletes kirakósában? Milyen színdarabot tud egyáltalán eljátszani egy vén szatyor, ilyen kezekkel?

Ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.. Nem hallottam tisztán, mert éppen a gondok zivatarfelhőin ugrándoztam, noha éppen tavasz volt, és száz ágra sütött a Nap.

– Tudna valaki segíteni, kérem? – ismétlődött meg a hang, erőtlenebbül, mint amilyen először volt. Oldalra tekintek. A vak férfi volt.

– Szeretnék leszállni a következő megállóban… – szólalt meg újra, de már elcsukló hangon. Az emberek igyekeztek valami másba belemélyedni, valami olyan tevékenységbe fogni, amely ürügyet adott arra, hogy ne kelljen segíteni. Valakik a telefonjukat kezdték el jobban bújni: Időjárásjelentés a délutánra. Éppen aktuális forgalmi és közlekedési információk. Akciók a MySPAR alkalmazásban. A következő Black Friday. És persze a „social” media végeláthatatlan színes, foltos, vibráló üvegei… Mások az ablakon tekintettek kifelé. Egyre jobban meredeztek, mintha valamit nagyon figyelnének útközben. De ha megkérdeztük volna őket, hogy mit néznek annyira, nem tudták volna megmondani. Ugyanazok az előremeredő, üres tekintetek, mint amik tavaly is voltak. Fél év alatt sokat változott a természet. Az emberek azonban fikarcnyit sem. Vagyishogy talán mégis. Csak éppen nem jó irányba. vágtam közbe izgatottan, kezeim között még jobban megmarkolva az újonnan kapott, értékes ajándékot. Nagyon tetszett, igényes munkának tűnt. Minden egyes faragásnyomban benne van a művészember egy-egy lélekdarabkája is. – Persze, csak ha szívesen el is meséli – tettem hozzá kicsit megszeppenve, mert tudtam, hogy nem volt szép dolog a férfi beszédét megszakítani.

A hideg futkosott a hátamon… Mégis hogyan történhetett meg, hogy megint találkoztam vele?

– Szívesen segítek! – szóltam neki gondolkodás nélkül, bár a tavalyi év még eszembe juttatta remegő kezű bábmesterem bizonytalanságát is.

A férfi arca mosolyra derült. Megismerte a hangomat, fél év távlatból is. Abból a néhány szóból, amit a múltkor otthagytam nála. Ismerős-ismeretlen utazások voltak ezek. És bár a villamos sínpárjai is egymás mellett, párhuzamosan futnak, egyszer, valahol mégis összefutnak. Váltóhoz érkezett a villamos. A sínek találkozása így megtörtént.

– Titkon, de reméltem, hogy egyszer újra összefutunk! – mosolyodott el a férfi.

A váltó után érkezett is a megálló, ahol szeretett volna leszállni. Segítettem neki. Bár az úticélom tovább tartott volna, mint az övé, valami rejtőzködő, belső hang mégis azt súgta nekem, hogy szálljak le, vele együtt. A megállóban a férfi megkért, hogy üljünk le egy pillanatra a padra. Beszédbe elegyedtünk. Bár ismeretlen volt, a társalgás alatt mégis az az érzésem támadt, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

Szeretném, ha ez nálad lenne! – fordult hozzám kérlelő tekintettel, és a kezeimbe nyomta újabb ajándékát. Egy fából faragott kanál volt. A nyele vége szívet formált.

– Az étkészlet is úgy a teljes, ha a kés, a villa és a kanál is együtt vannak, és a tiéd lesznek! Akkor faragtam őket, amikor még látó voltam. Hobbim volt a fafaragás, művészlélek vagyok. Magamnak soha semmit nem faragtam. Mindig csak másoknak. Mindegyiknek megvan a maga története. A kés és a villa ballagási fokosomból készültek, a fakanál pedig egy korlátfából.

A fakanál sztorija érdekelne a leginkább!

– Rendben. Szívesen elmesélem. A fakanál utolsó faragott tárgyaim közé tartozik, a látásom elvesztése előtt készítettem egy korlátfából. Az otthonomtól a villamosmegálló felé vezető úton egy lépcsősornál állt. Korlátok között élte mindennapjait már akkor is, csakúgy, mint még élő fa korában. Most is ugyanúgy, egy helyhez kötve, kiszolgáltatva az természet elemeinek. De a fáradt utazóknak mindig támaszt tudott adni a lépcsőnél, és ez örömmel töltötte el. Még ha nem is vették észre sokan… Köszönetre nem számított sosem, de egy kis figyelmességre epekedett.

– Hogyan tud egy korlátfa mégis úgy élni, az őt akadályozó tényezők ellenére, ahogyan szeretne? – érdeklődtem.

– Hát úgy, ahogyan teszed azt te is, és én is a magunk korlátai között… Nincsen semmi extra benne, nem kell túlbonyolítani. A pre - missza, az előzmény mindenkinél más és más, a konklúzió, a végső következtetés, egyszóval a tanulság, viszont ugyanaz. A kettő között lévő „töltelék” az az út, amíg eljutsz a premisszádtól a konklúziódig. Ez természetesen mindenkinél eltérő. Ami viszont a közös nevező ezekben, az az egyéni utakat végig kísérő félelem. Ez az egyetlen dolog, amit mindenkinek le kell küzdenie a saját útja során. Ez az egyedüli veszély, az egyedüli démon. Egy olyan lidérc, amit saját magad hozol létre.

– Viszont, ez azt is jelenti, hogy akkor csak fejben létezik, tehát legyőzhető?

– Pontosan. A változást egyedül te magad hozhatod el az életedben. Nem más. Egyedül magad. Elhiszem, hogy félsz az emberektől, mert annyi bántást kaptál tőlük… Azt is megértem, hogy félsz új dolgokba belefogni, mert eddig az egészséged mellett nem tudtál úgy élni, ahogyan szerettél volna, ahogyan mások… Hogy emiatt vannak dolgok, amikből kimaradtál. Hogy emiatt nehezebben nyílsz meg az embereknek, hogy törékeny és sérülékeny vagy, és lassabban alakulnak ki az érzéseid. De hiszem, hogy tudsz ezen változtatni! Lásd, rajtam is dilemma nélkül segítettél, Kétszer is, anélkül, hogy gondolkodtál volna rajta. Bizalmat szavaztál egy „ismerős-ismeretlen” embernek. Leszálltál vele a következő állomáson, hogy beszélgess vele. Mindennek egy feltétele van igazából. Mégpedig az, hogy legyőzd a félelmeidet – vagyis saját magadat. Ezzel tudod megadni az esélyt a jó eljövetelére.

– Hát… És mi a fakanál története?

– Ugye beszéltük, hogy a korlátfát a természet elemei rongálták évről évre, szépen lassan… Négy elem négy sortüze. Szegény a legjobban azonban az ősz urat utálta… Az eső elkezdte korhasztani, a repedéseiben pedig megtelepedett a gomba. Kellően szomorú vég ez a lassú enyészet egy korlátfának ahhoz, hogy valaki ne vegye észre és ne lépjen közbe… Amikor ezt megláttam, úgy döntöttem, „besegítek” egy kicsit neki. Lefűrészeltem egy darabot a még épp végéből, és kifaragtam belőle utolsó fából készült művemet, ezt a kanalat. Ebben a munkában él tovább a korlátfa és a művészetem. És bár, az előző életében ellátott feladatait már nem tudja ellátni, fakanálként lettek más feladatai, más céljai, amiknek ugyanúgy eleget tud tenni, és amiknek ugyanúgy örülhet. Emelt fővel, félelmet nem ismerve fel- vállalta a sorsát, amit korlátfaként kapott, akármit is hozzon az élet. Mert nem volt más választása. De aztán végül csak jó lett a vége.

Mint ahogyan mi is tesszük a dolgunkat a nehézségeink ellenére is, a változó körülmények ellenére is!

Így van! Bár elveszítettem a szemem világát, mégis látlak téged. Szerintem te is látod a lényeget. Csak egy kis útbaigazításra van olykor szükséged. És jöjjenek bár folyamatosan a nehézségek az életünkben – amik olykor a végletekig elkeseríthetnek – mégsem szabad feladni! „Mindig jön egy új kanyar az úton!” Rajtad múlik, hogy mit hozol ki belőle, hogy lesz-e folytatás, és ha igen akkor mi. Nem a körülményeken, nem az egészségeden.

Oldalra tekintettem. Éppen jött a következő villamos, gondoltam, ideje lenne felszállni, és tovább utazni hazafelé, mielőtt még az otthoniak elkezdenének aggódni értem. Visszafordultam a férfihoz, hogy elköszönjek tőle. Nem találtam ott… Furcsa. Eltűnt egy szempillantás alatt, amíg oldalra tekintettem. Hűlt helye maradt. Csak ez a fakanál és ez a történet utal rá, semmi több. Ám előfordul néha, hogy ez a különös, megfoghatatlan semmi egyúttal mindent jelent.