AZ UTOLSÓ MOHIKÁNOK, AZAZ AZ Y-GENERÁCIÓ TAGJAI

Munkahelyi körkép a milleniáloktól

Jómagam az Y-generációt erősítem – 1992-ben születtem.

Miért is olyan fontos ez, mit takar, hogy Y-generációs vagyok? Mert én magunkat egy köztes generációnak látom: a könyvek általi tudást kiegészítette az interneté, sokkal fogékonyabbak vagyunk a technológiára, és szeretünk is új dolgokat tanulni – olyanokat, amelyekben látjuk azt, hogy valóban hasznunkra lehet (pl. Pitagorasz-tétel kontra képszerkesztési tutorial a Youtube-on). A tudás az eszközünk, és egyben hisszük, hogy feljebb léphetünk azon a bizonyos létrán ezáltal.

Szerző: Mizsik Viktória minket megelőző generációk foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz, hogy egy munkahelyen legalább 40 évet, minimum pedig 10-15 évet húzzanak le akkor is, ha nem volt semmilyen szempontból megfelelő számukra. Miért? Nagyon egyszerű: a tradíciókhoz való kötödésük, a biztonságérzet –hiszen, ha van munkánk, fent tudjuk tartani az életvitelünket, a családunkat, és ez az elsődleges szempont –, a komfortzóna kellemes légköre az, amelyben ők is nevelkedtek. Aki egy picit is kívül próbált ezeken a körökön mutatni, azokat általában visszatuszkolták, “rebellisnek” titulálták, és tettek róla, hogy ne legyenek fodrozódó hullámok egy sima tükrű tavon. Ez nemcsak társadalmilag, a nagy egészben mutatkozott meg, hanem a lehető legkisebb körökben is: családban, baráti körökben és természetesen a munkahelyen is.

Van, aki szerint voltak ennek áldásos hatásai is: lásd munkaköpeny/ iskolaköpeny kontra ki milyen márkát visel és hogyan lesz a márka státuszszimbólum kérdése. De vannak akik pedig pont erre mutatnak rá, hogy a változással semmi gond nincs, és a

Akomfortzónán való átlépés igazából igenis hasznos dolog, ha szeretnénk önmagunkat tovább fejleszteni. Az Y-generáció sokkal jobban alkalmazkodott a home office jelenséghez – ehhez jócskán hozzátett a Covid okozta bezártság is. Elvégre a mi generációnk kedveli a rugalmasságot: elvégezzük a munkát, a saját szemszögünk és ízlésünk szerint. Ez persze nem azt jelenti, hogy tessék-lássék módszerrel oldanánk meg, hanem sokkal inkább azt, hogy nyitottabbak és kreatívabbak vagyunk elődjeinknél, olyan módszerekkel, technikákkal dolgozunk, amelyeket még előttünk nem ismertek, vagy nem alkalmaztak. És itt jön az óriási csavar is: ha a főnökeink az előző generáció tagjaiból érkeztek, az ő merevségük nem igazán tud mit kezdeni a mi szabadelvűségünkkel. A munka akkor van elvégezve, ha valóban ott vagyunk a helyszínen, nem pedig távolról pötyögünk valamit, ugyebár… Hiszen akkor a munkavállaló látható, érzékelhető. Így csak lebegünk az éterben, és ki tudja, hogy valóban dolgozunk-e, nem csak beállítottuk valamit, és néha megmozgatjuk az egeret (csalási eshetőségként, trükközésként jelenik ez meg sok-sok ember fejében).

Erről mindig Bill Gates mondása jut eszembe, amely ennél jobban nem is mutathatna rá, hogy milyen generációs szakadékok húzódnak közöttünk:

“Mindig egy lusta embert választok ki egy nehéz munkára. Mert ő talál egy könnyű utat az elvégzésére.“

Bár Bill Gates egy lusta emberről beszél, én mindig a saját generációmra, és a saját barátaimra asszociálok: nem lusták vagyunk, hanem ener- lebeg a kiégés veszélye felettünk. Ameddig az idősebb generáció tagjai sokszor munkaidőn túl is maradnak, hogy a munka biztosan ne maradjon holnapra, és kényszeresen el kell végezni, addig mi egyszerűen félretesszük a munkaidő leteltével, és próbáljuk kiengedni a fáradt gőzt, kilépni a mókuskerékből. Talán ezért is van az, hogy kedveljük a valódi csapatépítőket, ahol egyensúlyt teremt a szórakozás és a munka, ahol összeegyeztethetőek az ellentétek, és kiegyensúlyozható a légkör, ami a későbbiekben sem válik egy feszült, hideg „menjünkmárhazateljenmárazidő” érzéshez a munkahelyünkön. giatakarékosak! Ha te eddig egyetlen útvonalat ismertél a célhoz, mi mutatunk neked legalább ötöt, és garantálom, hogy lesz közte rövidebb is!

Ezért is van az sokszor, hogy az Y-generáció tagjai nem tudnak megmaradni olyan sokáig egy helyen – vagy ha ez mégis bekövetkezne, akkor fenyegető fekete esőfelhőként

Ahol kiégünk, onnan minél előbb próbálunk ugródeszka-szerűen elrugaszkodni – sok velem egykorúval beszélgettem már erről, és szinte mindannyian ugyanazt érezzük ezzel kapcsolatban: nem kell beleragadni valamibe csak azért, mert a szüleink ebben nőttek fel, ezt látják okénak. És olyan jó, hogy ezt mi felülírjuk és nyitottabban, merészebben és bátrabban állunk ehhez is!

Viszont a home office hátránya is lett egyben, hogy kiválóan alkalmazkodtunk ahhoz is, hogy ne dolgozzunk együtt más emberekkel.

Hiányoztak a munkatársak, de hamar túllendültünk azon, hogy nem kell mindennap meetingelni, és nem kell minden nap nézni a másik kollégát, ahogy halálra unja magát, miközben statisztikákat ír. A Covid óta valahogy nehezebb alkalmazkodni. Az Y-generációt sokan énközpontúnak is címkézték már, hiszen kiemelten fontos szerepet kap az életünkben az, hogy mi miképp élünk meg dolgokat, milyen érzések- kel, milyen háttérrel dolgozunk, meg akarjuk ismerni magunkat és fejlődni szeretnénk. Ez pedig nehezen tud együttműködésbe lépni más generációs kollégákkal/főnökökkel.

A legtöbben vállalkozókká avanzsálják magukat. Ehhez rengeteg tanfolyam, online tudás áll rendelkezésre. Mert valahol le akarjuk rombolni a merev keretrendszereket, a már meglévő paradigmát is leváltanánk, arról nem beszélve, hogy több lábon is szeretünk állni: több szakma, több lehetőség.

Abban reménykedem, hogy ezeket az újításokat, új szemléleteket a következő generációk számára is át tudjuk adni. A gyerekeink már olyan lehetőségeket, utakat láthatnak meg, amelyeket mi még magunknak köveztünk ki: nekik pedig már tudunk ebben segítséget és tervrajzot is nyújtani. Félreértés ne essék, a munka nagy része az övék, de amolyan mentorként, a hátuk mögött állva kísérhetjük végig őket a saját útjukon.